BOZÓ PÉTER, CSENGERY KRISTÓF, KOVÁCS SÁNDOR, DOBSZAY ÁGNES, ESZES KINGA, MALINA JÁNOS, RÁKAI ZSUZSANNA, OZSVÁRT VIKTÓRIA és SOMLÓI P. EMIL kritikái

Szerző:
Lapszám: 2017 január

{ BOZÓ PÉTER

Fordulópontok

Arisztotelész a Poétikában katarzisnak nevezte a művészet testet-lelket formáló, megrendítő hatását. Valami ilyesféle katarzisélményt élt át e sorok írója is 2016 novemberének közepén, amikor a szerkesztőség felkérésének eleget téve meghallgatta a Zeneakadémia négynapos ka­marazenei rendezvénysorozatának koncertjeit. Ugyan az antik bölcselőhöz hasonlóan maga sem tudná pontosan szavakba önteni, mi zajlott le benne, most mégis megkísérli a lehetetlent, és megpróbál tárgyszerűen számot adni a Simon Izabella és Várjon Dénes nevével fémjelzett, gazdag és változatos eseménysorozatnak legalábbis egy részéről ‒ arról a három hangversenyről, amelyre november 17-én, 18-án és 19-én került sor a Zeneakadémia Solti György-termében. Aligha kell emlékeztetni rá a zeneértő és szerető olvasót, milyen szomorú napok voltak ezek a magyar zeneélet történetében.

Simon Izabella és Várjon Dénes - Posztós János felvétele

Maga a kezdeményezés annyiban távolról sem új, hogy a pianista házaspár már régebb óta szervez kamarazenei fesztiválokat, működésüket pedig régtől fogva kifinomult igényesség jellemzi. Tavaly óta a Zeneakadémia ad otthont a rendezvénynek, amely a zenélés mellett a társművészetekkel való dialógusnak is teret nyújt. Az idei fesztivál címadását  ‒ Fordulópontok ‒ a szervezők a német író, Klaus Mann egyik művének éléről adaptálták. A cím persze igen sokféleképpen értelmezhető. A hallgató szempontjából talán a legkézenfekvőbb értelmezési lehetőség, hogy a koncertek műsorán olyan művek szerepeltek, amelyek valamilyen módon fordulatot jelentettek akár egy-egy szerző személyes pályafutásán, akár egy-egy zenei műfaj történetében.

Ilyen volt mindjárt a legelső koncert nyitószáma, Schubert komor árnyaktól nem mentes, a-moll, „Lebensstürme" allegrója. A darab olyan páratlan remekművekkel egykorú, mint a nagy C-dúr szimfónia vagy a C-dúr vonósötös. Példaszerű választás volt éppen ezzel a művel kezdeni a koncertet, hiszen mint oly sok másban, Schubert munkássága a négykezes zongoramuzsika történetében is minőségi for­dulópontot jelent: ő volt az, aki a kamarazenélésnek ezt a formáját marginális műfajból jelentékeny műzenei zsánerré emelte, olyan művekben, mint a szép­séges A-dúr rondó, vagy a gyönyörű f-moll fantázia. Simon Izabella és Várjon Dénes előadásában a koncert nyitányaként megszólaló a-moll allegro egyszerre volt otthonos légkört árasztó házi muzsikálás és emelkedett műzene.

A Fordulópontok ‒ vagy ahogyan másik nevén emlegették: kamara.hu ‒ fesztivál magyarországi bemutatókkal is szolgált. Mindkettő egy-egy előadóművészként is működő zeneszerző művével ismertette meg a budapesti közönséget. A norvég sztárhegedűs, Henning Kraggerud Equinox (Napéjegyenlőség) című ciklusából adott ízelítőt, amelyet 2014-ben komponált és mutatott be. Posztromantikus ze­ne ez, neo­barokk formában, amely a bachi Wohl­­tem­periertes Klavier köteteihez hasonlóan 24 különböző hangnemű tételből áll. A vonós­zenekarra és szólóhegedűre írott tételek négy concertót alkotnak, melyek egy-egy napszaknak felelnek meg. A Jostein Gaar­­der norvég író narratívájához készült terjedelmes mű ugyanakkor világkörüli utazás is: a posztlúdiumok mindegyike a világ más-más pontjához kapcsolódik. Kraggerud a mű két részletét, a 10. és 24. darabot ezúttal kíséret nélkül, szólóhegedűn adta elő, s az igazat megvallva előadóművész­ként kedvezőbb benyomást tett rám, mint zeneszerzőként.

Emlékezetesebb volt számomra a második napon újonnan bemutatott mű: Jörg Widmann Es war einmal ‒ Fünf Stücke im Märchenton (Hol volt, hol nem volt ‒ öt darab mesék hangján) című kompozíciója, amelyet tavaly októberben ugyanaz a formáció adott elő elsőként a zürichi Tonhalléban, mint most Budapesten: Várjon Dénes zongorán, Tabea Zimmermann brácsán és végül, de nem utolsósorban a szerző, aki maga, mint jól tudjuk, kitűnő klarinétos. Hangszere és a benne rejlő technikai lehetőségek fontos szerepet játszanak zeneszerzői munkásságában, így ebben a schumanni (és végső soron mozarti) előképre visszatekintő trióban is. Persze nem csak a karakteresen eltérő hangszínekből álló apparátus, hanem a tündérmeséket idéző hang is Schumann Märchenerzählungen című mű­vére emlékeztet, amellyel ezúttal egy estén szólalt meg. Különösen nagy hatást tettek Widmann alkotásából a Die Eishöhle (Jégbarlang) címet viselő harmadik tétel elektronikus zenét idéző, eredeti hangzásai, de a lírát és szellemes humort szeszélyes váltakozással ötvöző nyitótétel is. A mű kedvező fogadtatásához nem kis mértékben járult hozzá a három muzsikus játékosan drámai előadásmódja.

Részben Schumannhoz kapcsolódott a november 19-i koncertet záró klasszikus alkotás, Brahms op. 60-as c-moll zongoranégyese is. Brahms még Schumann életében, 1855-ben kezdett bele kompozíciójába, amelyet azonban félretett, s csak 1875-ben fejezett be, amikor idősebb pályatársa, egyszersmind első értő kritikusa már régen elhunyt. A darab, melyben egyes elemzői Clara Wieck személyéhez kapcsolódó önéletrajzi vonatkozásokat sejtenek, ezúttal a kitűnő csellista, Steven Isserlis közreműködésével szólalt meg, a he­­gedűszólamot Kraggerud, a brá­csát Zim­­mermann, míg a zongoraszólamot Várjon játszotta. Különösen egymásra hangolt előadásnak lehetett fültanúja a közönség; kiváltképpen a mű harmadik tételének, az E-dúr Andanténak transzcendens emelkedettsége nyűgözött le. Ebben az emelkedettségben, úgy érzem, inspiráló, sőt stimuláló szerepet játszott Isserlis, akinek gyönyörű kantilénáját a tétel kezdetén szólóban is megcsodálhattuk.

Steven Isserlis  - Mudra László felvétele/Zeneakadémia

Különösen hálás vagyok a fesztivál-prog­ram összeállítóinak azért, hogy egy sor cseh komponista műveit is felvették a műsorra: november 17-én Dvořák op. 90-es „Dumky" trióját és Janáček hegedű-zongora-szonátáját, míg 18-án Josef Suk 1890-es évekből való, op. 3-as Ballada és szerenádját, illetve Erwin Schulhoff 1925-ből való, hegedűre és csellóra írott Duóját hallhattuk. E darabokat hallgatva úgy éreztem, méltatlan, hogy a cseh repertoár nem egy darabja a megérdemeltnél kevesebb figyelmet kap nálunk, annál is inkább, mivel a 19. században nem egy cseh muzsikus a magyar zeneéletben is igen jelentékeny szerepet játszott.

Suk Ballada és szerenádját elsősorban Isserlis hallatlanul rugalmas játéka miatt éreztem lebilincselőnek, akinek előadásában a szerenád végén valósággal szárnyra kelt a zene. A Dvořák-triót viszont kü­lönösen azért találtam érdekesnek, mert azt példázta, milyen izgalmasan más kamarazene-felfogást képviselhetett egy, a Monarchiában iskolázott cseh szerző, mint amilyet az osztrák-német hagyományon nevelkedett komponistáktól megszokhattunk. A „Dumky" triónak egyáltalán nincs a klasszikus tradíciók jegyében fogant, szonátaszerűen építkező tétele, helyette népies-dalszerű tematikából és tételekből épül. Az egészet nagyon szépen énekelte ‒ valóban énekelte! ‒ Carolin Widmann hegedűn, Chris­toph Richter csellón és Várjon Dénes zongorán. A két korszak határán ‒ fordulópontján? ‒ élt és működött Janáček műve arra volt példa, hogyan üthet meg igen hasonló hangot két, egymástól földrajzilag igen távol működő szerző, nagyjából egy időben. Janáček 1914-ben kezdte komponálni négytételes Hegedű-zongora-szonátáját, amely debussysta húrokat penget, de csak 1922-ben, évekkel a fran­cia mester halálát követően mutatták be. Kragge­rud és Várjon értelmezésében nagyon jól érvényesültek mind a mű franciás vonásai, mind a harmadik tétel népies íze. Egy nappal később egyébként összehasonlítást is tehetett a közönség, a 18-i koncert kezdetén ugyanis Debussy saját, három évvel későbbi Hegedű-zongora-szonátája hangzott el remek előadásban (a hegedűs ezúttal Viviane Hagner volt).

Még a Widmann- és Kraggerud-bemutatók, Brahms- és Schumann-művek, cseh és francia szerzők kompozícióinál is nagyobb élményt jelentett azonban Bartók Kontrasztok triójának előadása, amelyre a november 17-i koncert végén került sor. A hangszeres művek közül számomra ez volt a három koncert legemlékezetesebb, legfelemelőbb pillanata. Bár a he­­gedűn játszó Carolin Widmann és a zongoraszólamot megszólaltató Várjon Dénes is remekül muzsikált ebben a darabban, a revelatív jelleg, úgy érzem, mindenekelőtt a klarinétosnak, Klenyán Csabának volt köszönhető. Már a muzsikus egész fellépése jó értelemben élettelivé tette a koncert befejezését, új életre keltve a hallgatóság figyelmét is. Nem mintha a megelőző darabok tolmácsolása nem lett volna figyelemre méltó. Klenyán megjelenésével és hangszerének megszólalásával azonban minőségi váltás következett be, ami, én legalábbis így éreztem, muzsikustársaira is inspirálóan hatott. A darabban egyébként is exponált szerepet játszik a klarinét: a hangszer a nyitótételben kiírt cadenzát is kap, s a mű keletkezése is egy klariné­tos­nak, méghozzá jazz-klarinétosnak, Benny Goodmannek köszönhető (legaláb­bis az ő felkérése volt a külső indíttatás). Klenyán játékában is volt valamiféle jóleső, jazzes spontaneitás ‒ spontaneitás, de nem esetlegesség. A klarinétszólót üdítő frissesség, sőt egyenesen vagányság jellemezte előadásában.

Sajátos színt, és igen változatos jelleget adott a három hangversenynek, hogy a kamarazene fogalmát rokonszenves tágassággal értelmezve nem csupán hangszeres művek, hanem számos dal is elhangzott a három koncerten ‒ a vokális kompozíciók előadását Simon Izabella kísérte, rugalmasan és finom alkalmazkodókészséggel. Az első estén az amerikai szoprán, Sarah Shafer adott elő egy rövid válogatást Schubert dalterméséből, akinek életműve persze ebben a tekintetben is mérföldkő a zenetörténetben. Shafer nem nagy hangú, de kulturált hangú dalénekes. Valamelyest visszafogottan szólaltatta meg a Nacht und Träume, a Die junge Nonne, a Frühlingsglaube és a Gretchen am Spinnrade című darabokat, valamint a Helmine von Chézy Rosamunde-színművéhez írott kísérőzene románc-tételének zongorakíséretes változatát. Úgy éreztem azonban, hogy sokkal jobb diszpozícióban volt a harmadik napon, amikor Schumann Frauenliebe und -Leben című dalciklusát adta elő. Különös súlyt kölcsönzött előadásának, hogy lényegesen drámaibban, feszültségteljesebben énekelte a Chamisso-megzenésítések közül a legutolsót, a dal szövegének és zenéjének affektusával nagyon is összhangban.

A dalinterpretációk közül a legszebb és legfelkavaróbb mégis Schubert Winterreise című ciklusának előadása volt számomra, ezt Kovács István basszista szólaltatta meg, kotta nélkül. Kovács, mint köztudott, egykor Polgár Lászlónál tanult, aki híresen kiváló tolmácsolója volt ennek a megrázó és döbbenetes erejű műnek. A tanítvány mesteréhez méltóan, nagy beleérzéssel, szuggesztív erővel énekelte Wilhelm Müller reménytelenül fájdalmas sorait. Tolmácsolásában megrendítőek voltak Schubert dalciklusának hangjai. 2016. november 17-20. - Zene­akadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

Concerto Budapest, Szent Efrém Férfikar, Hamar

Liszt és Szőllősy András műveit hirdette a műsor november 15-ére, a Concerto Budapest zenekar pesti vigadóbeli koncertjének estéjére, melyet vendégkarmester, Hamar Zsolt vezényelt. Némiképp hezitálva és nem szívesen írom le Hamarral kapcsolatban a „vendégkarmester" szót. Hiszen olyasvalakiről beszélünk, akit egy időben szoros szálak fűztek a Nemzeti Filharmonikusokhoz, majd hosszabb ideig a Pannon Filharmonikusok vezető karmestere volt. 2009 óta azonban főként külföldön tevékenykedett, többek között Zürichben, illetve a wiesbadeni színház együttese élén. Személyében kiváló művészt kellett nélkülöznünk, úgyhogy most, amikor újra hazai pódiumon láthattam, óhatatlanul arra gondoltam: valóban ennyire fényűző hely Magyarország, hogy képesek vagyunk lemondani egy ilyen nagyszerű karmesterről?

Hamar a koncert első felében egy olyan művet dirigált, amelyből már kitűnő lemezfelvétel is készült vele a Nemzeti Filharmonikusok élén: Liszt Les Préludes-jét. A szimfonikus költemény előadása ezúttal annyiban eltért a szokottól, hogy a zeneszerző négy  kórusművének nyitányaként hangzott el, melyeket a kompozíció keletkezéstörténetének egy fázisában Liszt valóban a zenekari darab folytatásaként képzelt el, s amelyek tematikus kapcsolatban állnak vele. Lisztnek, mint köztudott, rengeteg megvalósulatlan kompozíciós terve, félbemaradt darabja van; műveinek zöme többszöri alakváltáson ment keresztül. Az íróasztalfiókban, helyesebben a weimari Liszt-hagyatékban maradt alkotások közé tartozik a most előadott, Les Quatres éléments (Az elemek) címet viselő négy kórusmű is, melynek szerzője egy kevéssé ismert francia poéta, Joseph Autran. A darabok egyikét ugyan már 1844-ben bemutatták; mi több, a mű zongorakíséretes változatban 2001 óta lemezfelvételen is meghallgatható, a Honvéd Férfikar előadásában, Bogányi Gergely kíséretével, ebben a zenekarkíséretes formában viszont most hallhattuk először a kórusokat. A mester és egyik famulusának, August Conradinak hangszerelése rekonstrukcióra és kiegészítésre szorult; ezt a feladatot Eckhardt Mária, illetve Gémesi Géza végezte el. A Les Préludes és a Les Quatres éléments együttes előadása elsősorban történeti kuriozitásszámba ment. A vokális szólamokat a 15 éves fennállását ünneplő Szent Efrém Férfikar szólaltatta meg, kontrasztokban gazdagon. A zenekar Hamar keze alatt rendkívül fegyelmezetten és árnyaltan játszott, előadásuk bővelkedett felemelő pillanatokban. Az is jól kidomborodott ugyanakkor, miben tér el a szim­fonikus költemény a folytatástól: hogy mennyivel kompaktabb kompozíció jött létre ugyanazokból a tematikus anyagokból Liszt műhelyében az 1850-es évek közepére. Így végsősoron érthetőnek tűnik a komponista döntése, hogy a teljes ciklus hangszerelését nem fejezte be, s csak a nyitányból lett szimfonikus költeményt publikálta, már nem Autranra, hanem egy másik francia költőre, Alphonse de Lamartine-ra hivatkozva előszavában.

A koncert második részében az előzetesen közölt program szerint Szőllősy András két zenekari darabjának, az 1969-ben komponált, majd utóbb nemzetközi nagydíjat nyert III. concertónak, illetve az 1972-ben született, Trasfigurazioni című nagyzenekari műnek kellett volna elhangzania. Végül azonban Szőllősy bachi ihletésű, Bachot idéző siratóját, a 2002-es, Addio című vonós kamaraművet hallhattuk, a hegedűszólót Miranda Liu játszotta. A sors írta át a programot: Hamar Zsolt látható és nagyon is érthető megindultsággal tudatta a hallgatósággal, hogy az eredetileg Kroó Györgyre emlékező darab előadását ezúttal a nemrégiben elhunyt Kocsis Zoltán emlékének szentelik. Megindultságában e sorok írója is osztozott, Hamar és a Concerto Budapest tagjaiból álló kamaraegyüttes gesztusát és a darab megrendítő tolmácsolását pedig Kocsis emlékéhez és munkásságához igazán méltónak tartja.

A koncert zárószámaként Kovács Zoltán négy terjedelmes tételből álló 1. szimfóniája hangzott el, amely felvállaltan a 19. század örökségét, a késő romantika stílusát folytatja, programját pedig az ókeresztény legendáriumból vette a szerző. A zenekar ezt a művet is a rá jellemző precizitással és színgazdagsággal szólaltatta meg, nekem azonban mégis a Szőllősy-emlékdarab megrendítő előadása vésődött be az emlékezetembe erről a hangversenyről, méghozzá kitörölhetetlenül. 2016. november 15. - Vigadó. Rendező: Concerto Budapest }

{ CSENGERY KRISTÓF

MÁV Szimfonikusok, Csaba, Ránki

Két szimfonikus Brahms-mű keretezte Beethoven G-dúr zongoraversenyét (op. 58 - 1805/06) a MÁV Szimfonikusok novemberi koncertjén. A két mű közül csak az egyik, a Változatok egy Haydn-témára íródott eredetileg is zenekarra, (op. 56/a - 1873). Sőt először ennek a kompozíciónak is kétzongorás változata készült el, s Brahms csak azután hangszerelte meg az általa haydni eredetűnek hitt téma változatait, amelyekről a zenetudomány ma azt feltételezi, hogy a sorozat alapjául szolgáló Szent Antal-korált valójában Ignaz Pleyel írta. A műsoron szereplő másik Brahms-darab a g-moll zongoranégyes (op. 25 - 1856/60) Schönberg által készített zenekari átdolgozása volt. Két hangszerelés tehát - az egyik szerzői, a másik idegen kéztől való; két mű, amelyben egy-egy későbbi zeneszerző reflektál egy korábbira. Brahms a Haydnnak vélt Pleyelre, Schönberg a Brahmsnak vélt Brahmsra. Ezt a műsort kétszer játszotta el a MÁV Szimfonikusok, mindkétszer Csaba Péter vezényletével és Ránki Dezső szólójával. Úgy alakultak a körülmények, hogy a második alkalom - amelyen jelen lehettem - Kocsis Zoltán zeneakadémiai búcsúztatásának napjára esett. Nyilván nemcsak a kritikusnak ötlött eszébe, hogy Beethoven G-dúr koncertje (amelynek lassú tételébe Adolf Bernhard Marx a mű fogadtatástörténetét máig hatón befolyásolva hallotta bele az Alvilág kapujáig merészkedő, s ott a fúriákhoz könyörgő Orfeusz hangját) az a mű, amellyel Kocsis 1970-ben megnyerte a Magyar Rádió Beethoven Zongoraversenyét. Bár csupán a véletlen hozta így, mégis szép és mély értelmű volt ezt a jelentésteli művet éppen ezen a napon Kocsis nagy nemzedéktársától, Ránki Dezsőtől hallani.

A szünet utáni műsorrészt kitöltő Brahms-Schönberg-kompozíció nem tartozik az ortodox feldolgozások közé. Vannak olyan hangszerelések, amelyeknek alkotói tudatosan igyekeznek a történeti hitelesség szempontjait szem előtt tartani, oly módon használva a hangszereket, olyan felrakásokat találva és olyan színeket keverve ki, amelyeket az adott kor szerzői preferáltak. Ezek a hangszerelések a „mi lett volna, ha" elve szerint valósulnak meg: hogyan szólt volna a zenekar, ha maga az eredeti mű szerzője végzi el a hangszerelést? Ha már Kocsis Zoltánról esett szó, az ő seregnyi hangszerelése többségében ilyen szellemi 
kaland volt; olyan kísérlet, amely messzemenően az eredeti komponista szín­világának ismeretéből és tiszteletéből kiindulva álmodta újra Rahmanyinov, Bartók, Kodály, Debussy vagy Ravel egy-egy művét. Ravel viszont nem így gondolkozik az Egy kiállítás képeiben - és Schönberg is „anakronisztikus" hangszerelést alkot meg a g-moll zongoranégyest zenekarra dolgozva át: olyan hangszereket is használ (például a xilofont), amelyeket az adott kor nem alkalmazott volna, vagy olyan módjait választja a dallamok hangszeres „kiosztásának", amelyekkel tudatosan szembefordul a 19. század konvencióival. Utóbbira példa a nyitótétel aprózó tizenhatod-mozgásainak rézfúvókon való megjelenítése, egy meglehetősen vad ötlet. Mindez helyenként vaskossá, nehézkessé teszi a schönbergi hangszerelést - és kemény dióvá az előadást. Csaba Péter vezényletével a tételeknek egyfelől mindvégig remek hangulatuk volt, idiomatikus tempókkal, hiteles karakterekkel, életteli hangsúlyokkal (különösen az Alla zingarese fináléból sikerült nagyszerű érzékenységgel felszínre hozni a magyartánc-füzért), másfelől viszont hangzásában a produkció olykor összeérleletlennek, nyersnek hatott, s így a muzsikálás kétarcú benyomást keltett.

Sokkal vonzóbb összhatást eredményezett a Haydn-variációk megszólaltatása. Lekerekített, bölcsen arányos, színes és érzékeny előadás, gondozott vonóshangzással, érzékenyen megformált fúvós szólókkal, rugalmas ritmusokkal és a himnikus végkifejlet felé a fokozatosság szellemében tartó formaívvel. Ami azonban az est fénypontját jelentette, az a műsor középpontjában elhangzott Beethoven-zongoraverseny volt Ránki szólójával. A G-dúr koncertet szelíd, lírai darabként értékelik hagyományosan, és Ránki sem fosztotta meg a kompozíciót a gyengédség és szemlélődés pillanataitól. De legalább ennyi figyelmet szentelt a drámának, a zene indulatos felcsattanásainak, az erős dinamikai és karakterkontrasztoknak, a délceg ritmika feszességének. Nagyon kifejező, rendkívül szuggesztív volt ez az olvasat - és igen-igen pontos, feltűnően virtuóz. Engem mindenesetre az utóbbi években újra és újra bámulatba ejt Ránki lankadatlanul acélos technikai kondíciója - az a tiszteletre méltó igényesség, amellyel karban tartja játékának minden mákszemnyi részletét, nem engedve a maximalizmus negyvennyolcából. Magasrendű költészet és hangszeres perfekció együtt - ez volt Ránki Beethoven-zongorázásának élménye. 2016. november 19. - Olasz Kultúrintézet. Rendező: MÁV Szimfonikusok }

Liszt Ferenc Kamarazenekar, Frankl

Mit tud egy hangnem? Hányféle színt, karaktert, hangulatot képes felidézni? Hányféle jelentést kapcsolhatunk hozzá? A Liszt Ferenc Kamarazenekar és szólistája, a nyolcvanegy éves Frankl Péter eljátszott ezzel a gondolattal, amikor egy teljes hangversenyt szentelt a G-dúr tonalitás lehetséges árnyalatainak. Igaz, csak a klasszika vidékein, Haydn, Mozart és Beethoven kompozíciói között válogatva - de hát mikor volt nagyobb becsülete a hangnemekhez kapcsolt jelentéstannak, mint Johann Mattheson, a Tonartencharakteristik nagy szakértője századában, a 18.-ban? Igaz, egy apró en­gedmény megbúvik ebben az okfejtésben, hiszen Haydn G-dúr szimfóniája (No. 88) 1787-ből való, Mozart G-dúr zongoraversenye (K. 453) 1784-ből, Beethoven G-dúr zongoraversenye (op. 58) azonban, amelyet Frankl és a zenekar a szünet után adott elő, már átszakítja a 19. század célszalagját a maga 1806-os befejezési dátumával. Ennek ellenére a mű, noha formai megoldásai (például kezdetként a szóló zongora magányos meditációja) már a romantikát jósló jegyeket is felmutatnak, szellemével még a 18. században gyökerezik, hiszen vajon megszülethetett volna-e a második tétel tragikus hangú és eredendően színpadi asszociációkat keltő párbeszéde a barokk operák alvilági ombra-jeleneteinek Beethoven idejében még karnyújtásnyi közelségű hagyománya híján?

Haydn - kivételesen megkülönböztető becenév nélküli - szimfóniája csupa energia és derű volt a Tfirst Péter vezette együttes megformálásában. Ízes hangsúlyozás, lendület, tiszta intonáció és rajzos dallamjáték, kontrasztos karakterizálás és fordulatos formálás jellemezte az Adagio lassú bevezetés után a nyitó Allegrót. A lassúban rendkívül hatásosnak éreztem a rendhagyó módon timpanit is alkalmazó tétel váratlan és viharos erejű fortissimo kitöréseit, amelyekben az említett instrumentumnak meghatározó szerep jutott - ezeket a részeket a zenekar a jellegzetes haydni meglepetéselemhez illő radikalizmussal szólaltatta meg. Műfajmegnevezésére joggal rácáfolva, jólesőn tenyeres-talpas, komótos Ländlerként hatott a Menüett, melynek ízes hangsúlyait épp oly élvezettel hallgattam, mint a népies rubatójú ritmizálást. A triószakaszban a zenekar kiélvezte a musette-hangzás folklórhatását és a ritmikai-metrikai játékokat. A fináléhoz érve a Liszt Ferenc Kamarazenekar nemcsak a rondótéma fütyülnivaló Gassenhauer-dallamát szólaltatta meg energikusan, de az egész tétel előadását átjárta az egészséges erő és frissesség.

Persze ne tagadjuk: akármilyen kellemes tapasztalat volt is a bevezetőként megszólaltatott Haydn-szimfónia, azért ezen az estén, aki csak eljött a Zeneakadémia nagytermébe, elsősorban Frankl napfényes személyiségére volt kíváncsi. A budapesti közönség régi, dédelgetett kedvence a nyolcadik ikszen túl is elsősorban fiatalos szellemével veszi le lábáról hallgatóit. Játékán nyomot hagyott az idő, de hát kit érdekel mindez, ha az itt-ott 
jelentkező darabosságok ilyen természetesen épülnek be egy egészében életörömmel és felfedező kedvvel teli, kom­munikatív és részletgazdag muzsikálásba, amely ma is teljes értékű, és rengeteg örömöt képes szerezni hallgatójának. A Mozart-versenymű nyitótételében például éppen a zongorázás mozgékonysága ragadott meg, és persze a világos tónusú billentés, meg a karakterizálásból sugárzó derű. Beszédesen hatott a lassú tétel - Franklnak, mint azt oly sokszor tapasztalhattuk, egyik legnagyobb erőssége a játékában meghatározó kommunikatív, megszólító magatartásforma, amely mind a gyors tételek kollokviális megfogalmazásában, mind a vallomásos lassúkban rendszeresen érvényesül. A finálét pedig, ha szabad így fogalmazni, kedvesen „dudorászósra" vette, kikeverve azt a játékos, derűs, humoros tónust, amely Mozart palettáján később A varázsfuvola Papagenóhoz kapcsolódó részleteiben tér majd vissza. A Beethoven-zongoraverseny nyitótételében energia és líra, lendület és nagyvonalúság egyensúlyára figyelhettünk fel, az orfeuszi lassúban a tömör vonóshangzást a zongora szívhez szóló közvetlenségű, megindítóan személyes recitativói tagolták, igazi színpadi zenébe illő jelenet hangulatát teremtve meg, míg a fináléban a felszabadultság mámora mozgatta Frankl Péter ujjait. A lelkes ünneplésre adott válasz egy virtuóz Haydn-produkció volt: a zongoraművész a kéttételes G-dúr szonáta (no. 54, Hob. XVI:40) Presto fináléjának pergő tolmácsolásával búcsúzott a közönségtől. 2016. december 8. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar }

{ KOVÁCS SÁNDOR

Kun Woo Paik, Farkas, NFZ, Nemzeti Énekkar

Ferruccio Dante Michelangelo Benvenuto Busoni - ez volna a teljes neve az 1866-ben, a Firenze melletti Empoliban (lásd: Gianni Schicchi!) született muzsikusnak. Kissé fellengzős névadás, a szülők alighanem elvetették vele a sulykot (NB. sulyokvetés, mint olimpiai szám: mi, magyarok biztosan érmet gyűjthetnénk belőle). De szentigaz, a fiú tehetségesnek mutatkozott, ugyan nem az irodalomban és képzőművészetekben, hanem a zenében: kiváló pianista lett belőle. Kivételes képességeiről magunk is meggyőződhetünk, kései utódok: akad ugyanis néhány kora huszadik századi muzeális felvétel a játékáról. Nem sok, mert egy tűzvész a Columbia cégnél megsemmisített párat. De van például gépzongora-rögzítés a Liszt-féle Paganini-etűdök talán leghíresebbjéről, a La Campanelláról: picit talán óvatosabb a tempó a ma megszokottnál, de minden tökéletes, hibátlan (és ugye a pianola esetében nem lehetett úgy csalni, mint a mai felvételtechnikával). Az élete nagy részét német földön töltő olasz emellett remek ember lehetett, fiatalok felkarolója, új eszmék hirdetője. 1907-ben jelent meg kis könyvecskéje, Az új esztétika vázlata, amelyben egészen extrém, utópisztikus ötleteket fogalmazott meg. A zene szabaduljon meg a formatani, összhangzattani és egyéb kötöttségektől, aki adott szabályokat követ, az nem igazi teremtő alkat (a Jóisten sem tervrajz alapján teremtette a világot), lépjünk túl a kromatikus skála 12 hangján, alkossunk mikrohangközökkel (harmad- és hatodhangokkal például). Ésatöbbi, ésatöbbi. Termékenyítő gondolatok lehettek ezek a maguk idejében. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Busoni volt az, aki a fiatal Bartókot rávette arra, hogy saját művét vezényelje - egyetlen egyszer életében.

Maga a mester az utópiáiból semmit sem valósított meg. Eddigi, igencsak szórványosnak mondható élményeink alapján (a Faust-operának egyfajta kivonatát láthatta-hallhatta néhány esztendeje a magyar publikum) szolid, rendes, nem különösebben jelentős alkotónak tűnhetett. Most, hogy végre alkalmunk nyílt op. 39-es C-dúr zongoraversenyének megismerésére, felülbírálhattuk csekély tapasztalatra épülő véleményünket. Teljes lelki nyugalommal kimondhatjuk immár: Busoni rémes komponista. Éppen abban mond csődöt, amiben az írása jeleskedik: fantáziátlan. Ha leszámítom azt a furcsaságot, hogy egy öttételes (!) zongoraverseny végén kórus is énekel, ami tényleg újdonság a műfaj történetében (csak épp értelme nincs, szikrányi sem), akkor azt kell mondanom, a mű hervasztóan konzervatív, ott pedig, ahol újítónak látszana, csak azzal tér el a hagyománytól, hogy ügyetlen. Mostanában néha tv-ben látom a sorozatot (sok időm persze nincs rá): „mutánsok bolygója". Arról van benne szó, hogy az állat- és növényvilágnak hogyan alakultak ki új és új fajai, alfajai, egyedei, amelyek aztán előrevitték az evolúciót (már ha feltételezzük, hogy valóban van valamiféle „fejlődés" az élővilágban). Sok ezer-százezer mutáció nem bizonyult életképesnek, csak torz egyedet eredményezett. A Busoni-zongoraverseny pontosan ilyen. Félresiklott gén­képződmény. Lapos, hosszadalmas. Dúr­hármasok újból és újból, de klasszikus-funkciós összhangzattani logika, századfordulósan ravasz csűrés-csavarás vagy neo-stílusú fanyarság nélkül. Mindössze azért, mert a szerzőnek pillanatnyilag más nem jutott eszébe. A zongora rettentően sok hangot játszik, az egy másodperc alatt leütött billentyűk száma alighanem a Guinness Rekordok könyvébe kerülhetne. De újra és újra ugyanaz a recept. Akkordok oktávval majd még egy oktávval feljebb (à la Csajkovszkij b-moll), majd lejjebb, illetve futamok, azazhogy egyszerű skálák ide-oda, jó gyorsan. Szögletes ritmus, alig néhány hajlékonyabb dallam (az sem a szóló­hangszeren). Az egésznek van valami cserkész-hadgyakorlat jellege. És mindezt persze irtózatos erőfeszítés árán lehet létrehozni.

Szegény zongorista vért izzadhat - illetve vért izzadna, ha nem épp a koreai Kun Woo Paikról lenne szó. Ő nem verítékezik, hanem dolgozik, mint egy tévedhetetlen gép. Lenyűgöző, fenomenális, minden elismerést megérdemel. És egyben őszinte részvétünket is végtelenül becsületes, de alapjában véve értelmetlen munkájáért. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar bebizonyította, hogy jó muzsikusokból áll. Tudniillik láthatóan nem szerették a darabot, ami jó ízlésről árulkodik. Néha akadozott, csikorgott a gépezet. És nem a vendégkarmester ügyefogyottsága miatt. Farkas Róbert jó diri­­gens - ez kiderült a második félidőben. Brahms 2., D-dúr szimfóniája kifogástalanul szólt, hajlékony ritmusokkal, ápolt hangon - jóllehet nyilván kevés próba jutott rá Busoni mellett. Az biztos, hogy a német földön élő fiatal dirigenst érdemes lesz máskor is meghívni.

A koncert kezdetén Kovács Géza mondott néhány szót, s egy perces néma felállásra kérte a publikumot. Majd Grieg zenéje hangzott fel a Peer Gyntből (Aase halála) Kocsis Zoltán emlékére. Szép volt, finom, megható. Mondanám, hogy vigasztaló. De hát nincs vigasz. Az űr, amit Kocsis hagyott maga után, egyelőre felmérhetetlen. 2016. november 18. - Müpa. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok }

{ DOBSZAY ÁGNES

Savall, Concerto Copenhagen

Az évad talán legjelentősebb barokk hangversenyét hallhatta a Zeneakadémia közönsége november 25-én Jordi Savall és zenekara koncertjén. Az idén 75 éves katalán muzsikus a régizene egyik legkiválóbb szakértője, a viola da gamba-játék 20. századi újjáélesztője ezúttal nem valamelyik saját együttese élén érkezett hozzánk, hanem az 1991-ben alapított, és azóta Skandinávia vezető régizenei zenekarává vált Concerto Copenhagen zenei irányítójaként. A koncerten meggyőződhettünk róla, hogy a Concerto Copenhagen méltán vált az utóbbi évek egyik legjelentősebb európai historikus együttesévé. Bár nincsenek állásban lévő állandó tagjai, az egy-egy projektre szerződtetett muzsikusok mégis ugyanazt a zenei nyelvet beszélik, hangszerjátékuk a legmagasabb technikai és stílusbeli tudást tükrözi, ugyanakkor az összjáték tökéletessége, az egymásra figyelés érzékenysége az előadás minden pillanatában hallható. Jó látni a muzsikálás örömét a zenészek arcán, a mosolyt, sőt összekacsintást egy-egy közös frázis eljátszásakor. Jordi Savall nem először dolgozik ezen a turnén az együttessel, a tökéletes összhang a zenekar és karmestere között mindvégig érezhető.

Az Earth, Wind and Fire 1674-1764 címet viselő program brit, itáliai, német és francia zeneszerzők természeti elemek által ihletett alkotásain keresztül mutatta meg a barokk kor közel száz esztendejének különféle arcait, nemzeti hagyományainak sokféleségét.

Jordi Svall  - Felvégi Andrea

A darabok nagyjából keletkezésük sorrendjében követték egymást. Elsőként az angol zeneszerző - Purcell tanára és a királyi udvarban egyik elődje - Matthew Locke 1674-ben keletkezett A vihar címú kísérőzenéjét hallhattuk, amely Shake­speare drámájához írt semi-operájának hangszeres tételeiből áll. Már itt feltűnt az együttes változatos hangzása, a játékmódok és az artikuláció sokszínűsége, a széles, melodikus ívek és a vidám, táncos karakterek váltakozása. Savall nyugodt, néha szinte takarékos vezénylése pont elég volt ahhoz, hogy a zenészek megérezzék, mikor játszik a tempókkal (gyorsítások-lassítások), mikor akar egy-egy frázist megvárakoztatni, vagy épp egymáshoz kapcsolni. A sok kis tétel a szétdaraboltság helyett változatosságával hatott.

Itáliát Vivaldi Esz-dúr („A tengeri vihar") hegedűversenye (op. 8/5, 1725) képviselte. Az együttes Savall nélkül, koncertmestere irányításával játszotta a versenyművet, és ez nem bizonyult szerencsésnek. Bár a vonóskar virtuozitása és összjátéka ezúttal is meggyőző volt, a szólista nem nyújtott egyenletes teljesítményt. A szép lassú középrészt keretező gyors tételekben forszírozott hangon, és időnként bizony elég hamiskásan játszott.

Bár a hangverseny címéből hiányzott a negyedik őselem, a víz, a műsorban mégis hangsúlyosan jelen volt. Az első részt záró mű, Telemann Vízizeneként ismert szvitje a hamburgi haditengerészet fennállásának 100. évfordulójára született 1721-ben. A „Hamburgi apály és dagály" címet viselő, tíztételes darab mitológiai alakok és tengeri lények mellett magát a tengert is képszerűen jeleníti meg. Az ismét színpadra lépő Savall nagyléptékű vezénylésére, néha szinte csak jelzésszerű mozdulataira az együttes hallatlan érzékenységgel reagált. A mű egyébként is bővelkedik izgalmas részletekben, érdekes, változatos hangszerelési ötletekben (pl. korabeli szélgép megszólalása a tengeri vihar ábrázolásában), a komoly és humoros karakterek megjelenítésében, de Jordi Savall képes volt még a jelentéktelenebb tételekből is zeneileg érdekes előadást létrehozni.

A koncert második felében francia barokk műveket hallhattunk. Először Jean-Féry Rebel hegedűművész-zeneszerző (a Napkirály híres 24 hegedűsének egyike) Az elemek című, 1737-ben komponált szvitje hangzott el. A ritkán hallható darab a világ születését jeleníti meg. A merész disszonanciákkal teli, már-már atonálisnak ható Káosz nyitótétel még a mai hallgató számára is nehezen érthető, saját korában bizonyosan nagy megütközést válthatott ki. Az ezt követő tételek a négy elemet (A víz, A levegő, A föld, A tűz), és a földön élőket ábrázolják. Bár a közönség nagy tetszéssel fogadta Rebel szvitjét, úgy gondolom, hogy az ünneplés a kiváló, szellemes, változatos előadásnak szólt, de még ez sem tudja menteni a darab gyengeségét, fantáziátlanságát (különösen harmóniai szegénységét, motivikai ötlettelenségét).

A koncert legérdekesebb zenéje egy olyan mű volt, amely a „saját korában" sose hangzott el úgy, mint ma: Jordi Savall és zenetörténész kollégái Rameau operáinak vihar- és földrengés-jeleneteiből állítottak össze szvitet Vihar, mennydörgés és földrengés címmel. A hangulataiban és karaktereiben igen változatos összeállítás és a színes hangszerelés kiváló lehetőséget adott az együttes hangszeres szólistáinak (különösen a fúvósoknak), különféle kamaracsoportjainak bravúros szereplésére, és a teljes együttes életteli zenélésére.

A közönség ovációját a zenekar két ráadással köszönte meg, mindkettő a francia barokk legrégebbi rétegéhez kapcsolódott. Először egy 17. században keletkezett, de 16. századi táncok stílusát idéző művet hallhattunk, melybe a zenekar hangszercsoportjai egymás után kapcsolódtak be, majd Rameau szintén régies Kontratáncát, melybe Jordi Savall a közönséget is bevonta egy rondószerűen visszatérő osti­nato-ritmus tapsolásával. 2016. november 25. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

{ ESZES KINGA

Lang Lang

A kínai sztárzongorista, a harmincnégy esz­tendős Lang Lang játékát harmadik alkalommal hallhatta a magyar közönség: a művész két zenekari est után - 2006-ban a Budapesti Fesztiválzenekarral Rahmanyinov 2. zongoraversenyét, 2007-ben a Bécsi Filharmonikusok közreműködésével pedig Bartók 2. zongoraversenyét játszotta - ezúttal szólóban lépett fel. Kétségtelen tény, hogy Lang Lang az utóbbi tizenöt évben a nemzetközi koncertélet hangsúlyos alakjává vált, és mivel a világ legrangosabb koncerttermeiben a legelismertebb muzsikusokkal játszik, úgy tűnik, hogy a klasszikus zenei elit befogadta és nagyra becsüli 
a művészetét - ám az is tagadhatatlan, hogy előadási stílusa és a populáris műfajok iránti vonzalma miatt rendkívül megosztó figura. Produkciói legtöbbször heves reakciót váltanak ki a közönségből - egy részük bálványként rajong érte, a másik fanyalogva menekül. Bár élőben még nem volt szerencsém a pianista játékához, felvételei alapján magam is az utóbbi tábort erősítettem, a Müpa-beli koncert hallgatójaként azonban igyekeztem az előítéleteimet félretéve véleményt formálni.

Lang Lang - Posztós János/MÜPA

A koncertet Debussy fiatalkori, orosz hatást tükröző Balladája nyitotta, majd Liszt nagyszabású h-moll szonátája következett. Az előbbinél - tartva magam az elhatározásomhoz - igyekeztem az áttetsző, fátyolszerű hangzás szépségére, a dallamvezetés hajlékonyságára és a leheletnyi pianissimók éteri finomságára koncentrálni, mindez azonban csak akkor ment, ha tekintetem elkerülte a színpadot. Abban a pillanatban ugyanis, amikor látvány is kapcsolódott a hallottakhoz, szertefoszlott minden illúzióm. Lang Lang a mozdulataival leplezte le önmagát: a billentés puhaságától, a szünetek beszédességén át az erőteljesebb részek szélsőségesen vad tolmácsolásáig szinte minden gesztusa a feltűnést szolgálta. Nyilvánvalóan ámulatba akarta ejteni közönségét, de nem a darab értő és szuggesztív interpretációjával, hanem azzal, hogy sportot űzött abból, hogy a tempójelzéseket, a dinamikai utasításokat minél szélsőségesebben, minél extravagánsabb mozdulatokkal kísérve jelenítse meg. Bizonyára sokakat valóban elbűvölt ezzel, másokban viszont az átélés őszintesége is erősen megkérdőjeleződött.

A h-moll szonáta azok közé remekművek közé tartozik, amelyek esetében az első két hang megszólaltatása nagyjából előrevetíti, hogy milyen jellegű előadásra számíthatunk. Ez most sem volt másként: a zongorista által igen kedvelt billentéssel - merev ujjal, messziről odapöttyintve - megformált staccatók között nem hogy egy szemernyi feszültséget, de semmiféle más kapcsolatot sem fedezhettünk fel. Miközben azt feltételezhetjük, hogy a kínai művész nagyon is tisztában van a kompozíció formai és tartalmi komplexitásával, sokrétű tematikus kapcsolatrendszerével és árnyalt dinamikai viszonyaival, előadásában mégis jóformán csak kétféle játékmódot alkalmazott (fogalmazhatnánk kissé rosszmájúan úgy is, hogy csak kétféle üzemmódban funkcionált): a teljes testtel megtámogatott, legtöbbször erőszakos fortékat valószínűtlenül halk és puha pianissimókkal kombinálta. Ez utóbbi esetben a lírai részek átszellemültségéből sokat levont, mikor a zongorista - kissé öntelt félmosollyal a közönség felé fordulva - előre jelezte, hogy ő most bizony varázsolni fog. A végletek nem csupán a zenei gesztusok és a hangszín terén jellemezték játékát: Lang Lang tempó tekintetében is az extremitásra törekedett. A szédületes virtuozitás azonban egyértelműen a részletek elsikkadásához, és a darab fájó leegyszerűsítéséhez vezetett.

Az est második részében a spanyol zenetörténet meghatározó alakjaitól hallhattunk egy-egy kompozíciót: Albéniz (Spanyol szvit, op. 47), Granados (Goyescas, op. 11) és de Falla (Tűztánc) izgalmas harmónia- és ritmusvilágú karakterdarabjainak azonban ismét csak a szélsőségei kerültek előtérbe a zongoraművész interpretációjában: a táncok pregnáns, ízes ritmikáját, egzotikus temperamentumát, vagy éppen a melankolikus lassú tételek költőiségét csak nyomokban fedezhettük fel az atletikus gyorsasággal ledarált futamokat és gépies, csapkodó akkordmeneteket túlcsorduló szentimentalizmussal vegyítő előadást hallgatva. Mindebben az a legszomorúbb, hogy az exhibicionizmusát főként a külsőségekben kiélő művész irritáló látványzongorázásának nem csupán az előadott zeneművek, hanem 
a közönség soraiban ülő - félrevezetettségükről mit sem sejtő, valósággal hipnotizált - rajongók is áldozataivá váltak. 2016. november 14. - Müpa. Rendező: Müpa }

MR Szimfonikusok, Bátori, Vajda

Szomorú apropója volt a Rádiózenekar november végi koncertjének: a műsor az együttes korábbi vezető, most első vendégkarmestere, Vajda Gergely februárban elhunyt édesapjának, a fagottművész és tanár Vajda Józsefnek állított emléket. A dirigens-zeneszerző által szerkesztett program - mely érzelmes és személyes hangú emlékezés volt a kiváló muzsikusra és apára - a Haydn-Strauss párosítás miatt első ránézésre kissé meglepőnek tűnt, végeredményben azonban rendkívül izgalmas, hangulatában és gesztusaiban nagyon koherens válogatásnak bizonyult. Még az egyetlen bizakodó, a közös boldogság ígéretét magában hordozó kompozíció (Richard Strauss: Morgen! op. 27/4) halk, óvatos reménykedése is jól illeszkedett az elmúlás - búcsú - keserűség tematikát körüljáró művek közé: mivel az első részben a karmester kérésére Haydn fisz-moll „Búcsú" szimfóniája után tapssal való megszakítás nélkül következett a Strauss-dal, a két mű között még nyilvánvalóbbá vált a kapcsolat. Úgy tűnt, mintha a szimfónia záró szakaszának megkomponált diminuendója után közvetlenül kibontakozó, hárfaarpeggiókkal kísért hegedűdallam a földi búcsú utáni égi boldogság hírnöke lenne. A második részben A lakatlan sziget című Haydn-opera nyitánya után a karmester saját alkotását (The Cloak, the Boat, and the Shoes) és a számára komponáláskor kiindulópontként szolgáló Négy utolsó éneket szintén egyvégtében vezényelte, és ezzel még szorosabbra vonta a két művet összekötő szálakat. A műsor-összeállítás és a koncepció tehát - azon túl, hogy méltó volt a megemlékezéshez - átgondoltnak és meggyőzőnek tűnt. Sajnálatos módon azonban az eredeti elképzelés a gyakorlatban kevéssé tudott érvényesülni.

Az első taktusok rádöbbentettek, hogy mennyire el vagyok szokva az ekkora apparátussal előadott Haydn-szimfóniáktól - mégis kísérletet tettem arra, hogy ettől elvonatkoztatva hallgassam a darabot, és esélyt adjak annak, hogy a dúsabb hangzásnak még akár pozitív hozadéka is lehet. Minden igyekezetem ellenére azonban be kellett látnom, hogy a szimfónia ebben a formában egyszerűen nem működött. És az is nyilvánvaló volt, hogy az okok hátterében nem kizárólag az együttes mérete állt. A nyitó tétel elején a mélyvonósok kissé ráérős repetíciója valósággal rátelepedett a többi szólamra - ezzel nyomasztóan vastag hangzást és kiegyensúlyozatlan arányokat teremtve. A hangzásarányokat illető zavar, éppúgy, ahogy az egymásra figyelés folytonosságának hiánya a Haydn-műben szinte végig érezhető volt - kicsit úgy tűnt, mintha mindenki lelkiismeretesen tenné a dolgát, a szólamok azonban mégsem állnának össze egy egységes egésszé. És annak ellenére, hogy Vajda Gergely is megtett minden tőle telhetőt, a zenekar játéka mégis koncepciótlannak és sokszor bizony szenvtelennek tűnt. Üdítően hatott az Adagio hajlékonyabb, érzékeny hangja, a Finale sodró Prestója és a záró Adagio beszédessége. Richard Strauss felesége számára esküvői ajándékként komponált, négy dalból álló op. 27-es sorozatának utolsó darabjában az énekhangot eredetileg zongora, illetve zongora és hegedű kísérte. Ezúttal a zeneszerző által készített, az első verziónál jóval népszerűbbé vált átiratot hallhattuk, melyben a vokális szólamhoz a szóló hegedűn kívül egy izgalmas összeállítású együttes - vonósok, hárfa és három kürt - társult. A Morgen! nem véletlenül lett a komponista egyik legkedveltebb, legtöbbet játszott dala - a skót származású, Németországban élő John Henry Mackay versére írt kompozíció éteri magasságokba repítő, különös hangvétele, szelíd visszafogottsága és elképesztő hangszíngazdagsága azonban komoly feladat elé állítja az előadókat. A koncerten felcsendülő olvasatból épp a dal alapkarakterét adó finom gesztusokat hiányoltam: az énekhangot (Bátori Éva) - talán épp a zenekar intenzívebb jelenléte miatt - sokszor erőszakoltnak, a vibrátókat túl soknak éreztem, a kissé hajszolt, zaklatott tempó miatt a darab fenséges, túlvilági dimenzióit megteremtő apró részletek pedig feltáratlanok maradtak.

A második részt indító Haydn-nyitány kellemes meglepetést szerzett: a telt zenekari hangzás sokkal jobban illett ehhez az operai közeghez. Különösen tetszettek a mélyvonósok viharos lendületű futamai, valamint a középrész kecses vonalvezetése és érzékeny megállásai. A karmester határozott, pontos mozdulataival tökéletes egységben tartotta az együttest. Vajda Gergely ősbemutatóként megszólaló, szopránra és zenekarra írt altatójában egy Yeats-szöveget dolgozott fel. A sejtelmes hangvételű, misztikus szimbolizmussal átitatott The Cloak, the Boat, and the Shoes című versben a kom­ponistát a különös fény-árnyék kontraszt inspirálta, és a kettő közt fellelhető rejtett dimenzió megragadása foglalkoztatta. A másik ihletet adó alkotás, a dal forrásául szolgáló, ikonikus Strauss-ciklus, a Négy utolsó ének direkt módon csupán pillanatokra volt fedezhető fel a Vajda-műben, az elmúlás és a gyász megjelenítési módjában való hasonlatosságuk miatt azonban mélyebb rétegeiben is szorosan kötődött egymáshoz a két kompozíció. Vajda a gyászhoz hagyományosan kapcsolódó zenei toposzok felidézése helyett egy egyre nagyobb hangközöket bejáró, békésen ringatózó témából szőtt, szelíd altatódallal búcsúzott édesapjától. A bensőséges hangvételű dal értő és átélt tolmácsolása az est legszebb és legmeghatóbb produkciója volt. A koncert záró számaként felhangzó - bármely más együttes számára is komoly kihívást jelentő - Négy utolsó ének egyértelműen meghaladta az előadók jelenlegi teljesítőképességét. Ismét előkerültek a Morgen! kapcsán említett problémák: a - részben a hajszolt tempók miatt - ziláltnak és rendezetlennek tűnő zenekari szövet ezúttal is áthatolhatatlannak bizonyult Bátori Éva számára, arra pedig már végképp nem maradt energia, hogy interpretációjuk a földi létből az örökkévalóságba való átlépés megrendült fájdalmát és várakozásteli átszellemültségét is híven tükrözze. 2016. november 22. - Zeneakadémia. Rendező: A Magyar Rádió Zenei Együttesei }

{ MALINA JÁNOS

Orfeo Zenekar, Purcell Kórus, Vashegyi

A 25. születésnapja alkalmából rendezett hangversenyen az Orfeo Zenekar nem csupán elmaradhatatlan testvéregyüttesével, a Purcell Kórussal lépett fel közösen, hanem arra is felhasználta a hangsúlyos alkalmat, hogy egy másik fontos együttműködést is reflektorfénybe állítson. A Versailles-i Barokk Zenei Központtal, illetve művészeti igazgatójával, Benoît Dratwickival 2014 óta fenálló kooperációra gondolok, amelynek keretében a francia barokk repertoár jelentős alkotásainak modern kori bemutatói, előadásai és lemezfelvételei valósultak meg, jelentős visszhangot keltve a közönség és a szakemberek körében. Vashegyi György, az együttesek vezetője a jubileum alkalmából előadott műsornak az összeállítását is előzékenyen a francia barokk és különösen a versailles-i repertoár avatott ismerőjére, Dratwickira bízta, ilyenképpen biztosítva az ünnepi eseményhez az ex­kluzív programot.

Abból a történeti tényből kiindulva, hogy 1683-tól 1789-ig nemcsak hogy Versailles hatalmas „díszletegyüttesének" megszámlálhatatlan pontján rendeztek hangversenyeket és koncertszerű vagy szcenizált opera- (valamint kantáta- és egyéb vokális jellegű) előadásokat, hanem a különböző típusú zenélési alkalmak műsorát, egy-két felvonásnyi részletek kiragadásával, a zenei műfajok ke­verésével a lehető legszabadabban is alakították, Dratwicki hatalmas tablót - vagy amint a műsorfüzet kitűnő történeti áttekintésében maga nevezte: pasticciót - vázolt fel a három utolsó Bourbon király idejében Versailles-ban előadott hangszeres és vokális darabokból, illetve részleteikből. Balettzenék, pasztorálok, operák („tragédie lyrique"), divertissement-ok, hangszeres kompozíciók részletei váltották egymást olyan zenészóriásoktól, mint Lully és Rameau, de olyan, kevéssé ismert komponistáktól is, mint Colin de Blamont vagy Antoine Dauvergne. A műsor-összeállítás legnagyobb érdeme éppen az volt, hogy ezektől a kisebb mesterektől is jobbnál jobb zenéket tudott felidézni, és különösebb tartalmi vezérfonal nélkül is változatos és az érdeklődést mindvégig fenntartó - bár az ideálisnál talán egy kevéssel hosszabb - programot eredményezett. Mindenesetre viharjelenetek, harcias és egyéb „Sturm und Drang"-zenék sora gondoskodott a festői hatásokról. A középpontban egyébként XV. Lajos kora állt: a csaknem 30 kompozícióból mindössze a kétrészes program eleje, illetve vége felé megszólaló két-két kompozíció keletkezett XIV., illetve XVI. Lajos korában.

A különböző operajelenetekhez a kóruson kívül természetesen énekszólistákra is szükség volt. Ők hárman voltak, ugyancsak nemzetközi feladatmegosztásban, a Dicsőség és a Hírnév allegorikus alakját, illetve Apolló személyét megtestesítve: Baráth Emőke és Chantal Santon-Jeffery (szoprán), valamint Thomas Dolié (bariton). Mindegyikük számos kontextusban szólalt meg, alakjuk mégis bizonyos rendező elvet hozott a programba. Baráth Emőke a tőle megszokott finom érzékenységgel formálta meg a gyorsan váltakozó személyiségeket és karaktereket, és egy alkalommal - Rameau Castor et Polluxéből a „Tristes apprêts" kezdetű áriájában - alkalma volt ízelítőt adni lírai kifejezésének teljes mélységéről és magas hőfokáról. Chantal Santon-Jeffery meleg és tartalmas hangja ugyancsak nagy értéket jelentett, kifejezőereje pedig a műsor folyamán csak növekedett, és Gluck Iphigénie en Tauride-jában érte el tragikus kiteljesedését. Néhány duettjükben pedig hangilag és zeneileg egyaránt ideális harmóniában zenéltek. Semmivel sem maradt el mögöttük Thomas Dolié sem rendkívül színgazdag hangjával és zenélésének erőteljes karaktereivel, dallamformálásának karcsú eleganciájával.

Ilyen ünnepi alkalom más esetben talán „az ünnepeltről jót vagy semmit" elv alkalmazására késztethetné a krónikást. Vashegyiéknek azonban semmiféle szükségük sincs a rendkívüli kíméletre. Éppen ellenkezőleg: a hangverseny szembeötlően dokumentálta azt, hogy fenn­állásuk harmadik évtizedének közepén az Orfeo Zenekar, visszajáró koncertmestere, Simon Standage és a Purcell Kórus nem csupán arról a magas fokú professzionizmusról, fegyelemről és koncentrációról tett tanúbizonyságot, amelyet megszokhattunk tőle, hanem valamiféle nehezen elemezhető, de annál kézzelfoghatóbb hangzás- és kifejezésbeli összeérettség, kiegyensúlyozottság is jellemezte egész esti teljesítményüket. Mindez Vashegyi György mindenfajta mércével mérve kiemelkedő, 25 éves munkáját dicséri. Ezzel a háta mögött akár elégedetten hátra is dőlhetne. De tudjuk: nem szokása hátradőlni. 2016. november 23. - Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Orfeo Zenei Alapítvány, Versailles-i Barokk Zenei Központ }

Bartoli, Les musiciens du Prince, Pesch

Cecilia Bartoli, aki pár évvel ezelőtt úgy nyilatkozott, hogy szeretne több Händelt énekelni, hű maradt elhatározásához, és ennek köszönhetjük, hogy ezúttal tiszta Händel-programmal tért vissza Budapestre. Zenekari estje a „Händel-hősnők" címet viselte (ám elrejtett benne egy Händel-hőst is, Ariodante herceget). A hangversenyen a Les musiciens du Prince elnevezésű, tavaly Monacóban megalakult barokk zenekar működött közre Ada Pesch koncertmesteri irányításával.

Cecilia Bartolli- Kotchy Gábor felvétele/Müpa

Bartoli az est műsorát - pasticcio-jellege ellenére - szerves és összefüggő folyamatként képzelte és építette fel. Számos más énekes csillagtól eltérően szinte mindvégig a pódiumon maradt, mindössze négy-öt, többnyire néhány perces zenekari szám idejére engedélyezett magának pihenést. (Vele lemezt készítő hangszerjátékostól hallottam, hogy sok­órás felvételi ülések végére a hangszeresek szoktak kidőlni mellőle.)

Az első pillanat kellemes meglepetése a zenekar megszólalása volt: a Solomonból Sába királynőjének bevonulása valósággal mellbe vágta a hallgatót robbanékonyságával és a hangzás tömörségével, tisztaságával. Bartoli első négy megszólalása a Gyönyör szerepében történt az Il trionfo című, egészen korai allegorikus oratóriumból, amelyben talán először nyilatkozik meg teljes életnagyságban Händel robusztus tehetsége és zabolátlan alkotóereje. Megvallom: az első két áriában Bartoli éneklése felidézett bennem bizonyos korábbi aggályokat az éneklésmódjával, énektechnikájával kapcsolatban. De mindjárt érezhető volt az is, hogy verdis vibratóját határozattan visszavette, s bár pianóiban - különösen magas regiszterben - eleinte volt valamiféle markírozás-jelleg, idővel nem csak ez az érzésem szűnt meg, hanem a hangverseny előrehaladtával az is nyilvánvalóvá vált, hogy Bartoli technikája - legalábbis a barokk repertoárral kapcsolatban - határozottan változott az utóbbi években, ugyanis a vibrato mérséklődése mellett az is megfigyelhető volt, hogy a mélyebb-középső regiszterben korábban gyakran hallott fémes, szinte nyers „lemellezések" eltűntek énekléséből.

Technikai kérdésekre mindössze azért pazaroltam ennyi szót, hogy megalapozzak egy lényegi felismerést. Úgy gondolom ugyanis, hogy Bartoli - legalábbis az én számomra - még sohasem bizonyította ennyire nyilvánvalóan, hogy kifejezésének érzékenysége és sokszínűsége, egész előadóművészi súlya és szuggesztivitása egyszerűen huszadrangú kérdéssé fokoz le bármiféle technikai kérdést - miközben persze olyan, a 18. században is meghatározó követelményeknek, mint a plasztikus szövegmondás vagy a koloratúra könnyed magabiztossága, magától értetődően tesz eleget. Emellett pedig vérbeli színész is, aki az erőteljes és a túlzó gesztus között húzódó határt is pontosan érzékeli.

Ez a bizonyos súly és szuggesztivitás először az Il trionfo híres „Lascia la spina" kezdetű áriájában volt a maga teljességében megfigyelhető. Az, hogy nagy „slágerről" van szó, persze csak megnehezíti az igényes előadóművész dolgát, ám itt a lélegzetelállító, majdnem túl lassú, de még tökéletesen kitöltött tempó, a hang, a dallamvezetés elemezhetetlen, apró rezdülései, és nem utolsó sorban a zenekar szordínós hangzásának varázslatos minősége megszerezte a hallgatónak azt az illúziót, hogy először hallja az áriát.

Ha már a zenekarnál tartunk - ennek az új formációnak csak fokozatosan mutatkoztak meg a kvalitásai, de tiszteletünk egyre nőtt iránta. A két hegedűszólam vezetőjének szólisztikus kvalitásai, a ragyogó, virtuóz és egyszersmind érzéki tartott hangokat játszó fagottos, a végtelenül érzékeny, tört akkordokban verhetetlen lantos, és az egész előadás eseménygazdagsága dinamika, agogika, hangszínek és artikuláció tekintetében, Ada Pesch hallatlanul tudatos és magabiztos vezetésével - ez bizony Bartolihoz méltó színvonalat jelentett.

A terjedelmi határok miatt hadd ugorjak ezen a ponton az egyik - a második - ráadásra, a „Sol da te, mio dolce amore" című, obligát fuvolás áriára Vivaldi Orlandójából - egy olyan énekes számra, ami jól dokumentálja, hogy legjobb pillanataiban az operaszerző Vivaldi nem maradt el Händel legjobb pillanataitól sem -, ami a „Lascia la spina" mellett az egész este legmegrendítőbb szépségű pillanata volt. Persze e két lassú, kitárulkozó ária mellett a bánat, a féltékenység, az idilli és a viharos érzelmek teljes skálája is kibomlott az est folyamán. A Vivaldi-áriát azonban azért is említem, mert a gyönyörű fuvolaszólamot Jean-Marc Goujon minden más, általam ismert elő­adónál hajlékonyabban és szabadabban formálta meg.

A hangverseny egy-két pillanata, majd a barokk repertoárból Gershwinig elmerészkedő ráadássor nem nékülözte a show elemeit, alkalmat adva Bartoli színészi képességeinek, kiváló mozgásának megmutatására. Ám ismét bebizonyosodott, amiről már a King's Singers is meggyőzött bennünket annak idején: a shownak a legkomolyabb zene mellett is van helye - ha nagyon jól csinálják. Ezen az estén azonban nemcsak a show-t csinálták nagyon jól, hanem minden mást is. Cecilia Bartoli biztosan őrzi királynői trónját. 2016. december 3. - Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Müpa }

{ RÁKAI ZSUZSANNA

David Fray

David Fray jelenleg a világ hangversenytermeinek egyik legnevesebb és legkeresettebb zongoraművésze, akit a nemzetközi zenei sajtó elsősorban inter­pretációinak intellektuális értékeiért: mélyen átgondolt formai döntéseiért, tempó- és hangszín-választásainak finom kifejező eréjéért és tökéletes pontossággal irányított billentéséért méltat fáradhatatlanul. Nem meglepő tehát, hogy koncertjét komoly érdeklődés előzte meg, már csak azért is, mert bár Fray korábban is járt már Budapesten, most szólóestet adott a Zeneakadémia Nagytermében, ahová sokat dicsért, érzékeny figyelméhez méltó stílusérzékkel összeállított műsorral érkezett. A programon Brahms, Schumann és Schönberg alkotásai szerepeltek, csupa olyan kompozíció, amelyek formakoncepciója és hangvétele egyaránt érdekes tükröződéseket és kölcsönhatásokat ígért. Ennek ellenére, bár Fray játékának szuggesztív szépsége nagyszerűen megmutatkozott az este folyamán, a koncert voltaképpen különleges pillanatok mo­zaik­­szerű sorára bomlott.

Ennek oka elsősorban a művész érdeklődésének és figyelmének sajátosságaiban rejlett. Fray előadásmódja ugyanis rendelkezett minden olyan erénnyel, amit  a  világ egyik legérzékenyebbnek ismert művészétől elvárunk, drámai energia dolgában azonban nem bizonyult igazán meggyőzőnek. Játéka poétikusan lágy volt, ugyanakkor pergő és rajzos vonalú, ám időérzékének tiszta muzikalitását és következetességét csak akkor sikerült megőriznie, amikor az adott kompozíció karaktere, világosan metszett formája, tartózkodó hangütése összhangban állt egyéni előadói alkatának lebegő, testetlen idegenségével és fátyolos líraiságával. Előadásában ennek következtében a szenvedélyes energiáktól hajtott formarészek nem egyszer kifejezetten erőtlennek, mi több, vázlatszerűnek és elsietettnek hatottak.

A program Brahms- és Schumann-tételei számos részletszépséggel szólaltak meg ugyan, rugalmas és markáns formai határokat azonban nem állítottak fel egyértelműen. Telve voltak elvarázsolt, meditatív, széles időpillanatokkal, de ezek - mintha pusztán önmagukért léteztek volna - nem kapcsolódtak szervesen a művek szerkezetének más elemeihez. Különösen Schumann esetében jelentett problémát a struktúra néhány meghatározó alkotórészének hiánya. Az ő kompozícióiban olyannyira jelentős irodalmi gondolkodás- és szerkesztésmód, a sokszor szinte látható strófaszerkezet, vagy épp a groteszk vonások túlságosan hangsúlytalan kezelése miatt ugyanis meglehetősen jelöletlen és kiaknázatlan maradt az az ellentét, amely a fisz-moll no­vellette (op. 21/8) karaktergazdagsága és erőteljes vonalakkal megrajzolt formai elemeinek precizitása közt húzódva a darab legfőbb energiaforrása kellene, hogy legyen.

Noha az op. 116-os Brahms-ciklus valamivel élettelibbre sikerült, ebben az esetben is az álomszerű költőiség pillanatai hagytak maguk után igazán mély benyomásokat. Fray művészi attitűdje a két 19. századi zeneszerző alkotásai közül Brahms Schumann-variációinak kedvezett a leginkább (Variációk egy Schumann-témára, op. 9), az önelemző dallamosság időtlensége ugyanis rendkívül érzékeny zenei képét adta a két komponista közti szellemi rokonságnak. Az este tetőpontját azonban mégsem ennek a kompozíciónak a megszólaltatása jelentette, hanem Schönberg op. 11-es sorszámot viselő, 1909-ben komponált Három zongoradarabja, amelyek egyetlen vibráló szépségű vonalként, végeérhetetlen beszédes csendek és fantasztikusan lassan táguló kontrasztok csodálatosan kontúrozott, versszerű soraként bontakoztak ki a művész keze alatt. Október 14. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft. }

{ OZSVÁRT VIKTÓRIA

Koroljov

Az MVM koncertek A Zongora elnevezésű sorozatán belül útjára indult egy kisebb, négy részből álló sorozat is, melynek keretében Jevgenyij Koroljov Johann Sebastian Bach műveit játssza. Örvendetes a hír a barokk billentyűs zene és az orosz zongoraiskola rajongói számára, hiszen ennek jóvoltából jövőre három alkalommal is üdvözölhetjük Koroljovot a Zeneakadémia Nagytermének színpadán. A novemberi szólóesten nem lehetett nem beszélni arról, ami pár nappal korábban alapjaiban rázta meg a magyar és a nemzetközi zenei életet egyaránt: a hangverseny előtt egy perces néma felállással Kocsis Zoltánra emlékeztünk; a kiosztott műsorlapon alcímként „In memoriam Zoltán Kocsis" szerepelt. A műsoron elhangzó Wohl­temperiertes Klavier első kötete így egyfajta Musicalisches Opferré értelmeződött át. A koncertet elejétől végig körüllengte az emlékezés légköre. Rádöbbentett az elérhetetlen tökéletességgel kecsegtető művészethez viszonyítva fájdalmasan rövid emberélet végességére, ugyanakkor vigasztaló bepillantást engedett egy olyan dimenzióba, mely csak a kiválasztottak számára nyílik meg teljes valójában.

Jevgenyij Koroljov - Felvégi Andre felvétele

Koroljov legendás Bach játéka most sem okozott csalódást, ráadásul az átszellemült légkör még nagyobb hatással és esetenként mélyebb értelemmel ruházta fel az egyébként is aprólékos gonddal és művészien megmunkált darabokat. A huszonnégy mű két részben hangzott el, a szünet előtt és után hat-hat prelúdium és fúga szerepelt a műsoron. Ezen belül a darabpárok négyes csoportokat is alkottak, a hangnemeket végigtekintve C-Esz-Fisz-Á, D-F-Asz-H, illetve E-G-B-Cisz szűkített hármasok alapján követték egymást. Minden hangnemet bejárva tehát csupán egy szekunddal léptünk el a kiindulóponttól. De mi is történt ez alatt egy félhanglépés alatt?

A koncertet nyitó C-dúr prelúdium finoman, de érthetően kiemelt harmóniaváltásai lágyan éneklő hangszínével karöltve méltó módon nyitott ablakot Bach művészetének világára. A fúgában határozottan kiemelt szólamok segítették a tájékozódást, Koroljov itt és a koncert további részében is a tőle megszokottnak mondható zárkózott, befelé figyelő, eszköztelen játékmód mellett foglalt állást. A hangverseny első részében a minden darab esetén érzékelhető precizitás, a finom billentés, a zenei szövet érthetőségét szolgáló tiszta hangzás nyűgözött le. Túlzásoktól mentes, ésszerű tempóban interpretálta a c-moll és a d-moll prelúdiumot, az esz-moll prelúdiumot nyitó hármashangzat-felbontások meditatív percekkel gazdagítottak, az A-dúr prelúdiumban pedig a dallamközpontú líraiság ragadott meg. A fúgák megoldásait is hasonló sokszínűség jellemezte, a c-moll fúga a könnyed játékosság érzetét keltette, a D-dúr fúga zenekart idézett akkordjainak dús hangzásával, majd az első részt záró f-moll fúga szekundlépéseinek síró motívumai visszatérítettek a jelenbe.

A szünet után néhány extravagánsabb pillanatban is részünk lehetett, a G-dúr és a B-dúr prelúdium végletekig fokozott tempójával szögezett a székhez, melyben az apróbb értékek figurációi a struktúra díszítőelemeiként hatottak. Az e-moll prelúdium tizenhatodjainak szépen megrajzolt vonala fölött tökéletesen érvényesülhetett a nagyívben éneklő dallam. Lezárása utána makulátlanul kivitelezett kétszólamú fúga következett. Emlékezetes marad a b-moll prelúdium és fúga gyengéd, mégis kérlelhetetlen vonulás zenéje, és az őt követő súlyos, ötszólamú fúga.

Koroljov a nagy siker és a sokszori ismételt színpadra hívás után sem adott ráadást, ami érthető, hiszen a fizikailag és szellemileg egyaránt kimerítő, majdnem kétórányi műsort fejből játszotta végig. Másrészt a Wohltemperiertes Klavier univerzuma után hirtelenjében úgysem lehetett volna újat mondani. November 10. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft. }

Meláth, Dráfi, Drahos, Perényi

Jól ismert és ritkábban játszott művek egyaránt szerepeltek Meláth Andrea és Dráfi Kálmán novemberi hangversenyének műsorán, melyet a Zeneakadémia két tanszakvezető tanára 20. századi dalciklusokból válogatott össze. A művek között mindenki találhatott kedvére valót, a Debussy, Ravel, Mahler és Bartók kompozícióiból összeállított program híven tükrözte a századforduló gazdag zenei világának sokszínű törekvéseit. A dalciklusok között - praktikusan az énekes számára pihenőidőt biztosítva - zongoraművek kaptak helyet Dráfi előadásában. Az első részben eredetileg két Debussy-kompozíció, a Suite Bergamasque Holdfény című tétele és A boldog sziget szerepelt volna. Utóbbi azonban elmaradt: mint azt Dráfi rövid konferálásában szavakkal is megfogalmazta, nem lett volna aktuális a Kocsis Zoltán emlékének ajánlott hangverseny műsorán. A második rész zongorabetétjeként eredetileg Rah­manyinov Két prelűdje hangzott volna el, Dráfi bevezető kommentárjában a Solti-terem adottságaival magyarázta a műsorváltozást. Meglátása szerint a Két prelűd előadásához kicsi lett volna a rendelkezésre álló terem. A Rahma­nyinov-prelűdök helyett így műsorra tűzött Bartók-mű, a Román népi táncok ugyan karakteresen szólalt meg, azonban kissé kevesebb decibellel és cserébe precízebb technikai kivitelezéssel vált volna igazán emlékezetessé.

 Drahos Béla, Dráfi Kálmán, Meláth Andrea és Perényi Miklós - Fazekas István felvétele/Zeneakadémia

Az este fő attrakciói kétségkívül a dalciklusok voltak. Meláth Andrea már sokszor bizonyította, hogy rendkívül szuggesztív művészegyéniség, és kiváló érzékkel képes megteremteni akár néhány perces dalok egyedi atmoszféráját. Rátermettségéről ezen az estén is megbizonyosodhatott a közönség, Dráfi pedig támogató és figyelmes partnernek bizonyult. Claude Debussy Bilitis-dalaiban az énekes fényes, testes, mégis beszédszerűen hajlékony hangja tökéletesen megidézte a művek fülledt hangulatát. A mélyen átélt és nagyszerűen közvetített dalok közül egyedül az utolsó, A najádok sírja drámai építkezését éreztem a megragadó pillanatok ellenére is kissé mesterkéltnek. Benjamin Britten ritkán hallott dalciklusában, az Altatók bájában teljesen más oldalukról mutatkozhattak be a művészek. Britten bölcsődalainak furcsa groteszkségét, abszurditását már Meláth első megszólalásának a korábbitól érezhetően eltérő hangszíne jelezte. A szövegekben tetten érhető és zenei eszközökkel is szellemesen megrajzolt életidegen, bábuszerű, olykor vicces, olykor rémisztő figurák remek hangi és színészi megjelenítése több alkalommal késztette kuncogásra a közönséget. A ciklust záró Dajkadalban Meláth sötét hangszíne és a szinte eszköztelen előadásmód gyengéd, de egyben misztikus, baljóslatú hangulatot teremtett. A hangzás egzotikuma szépen előlegezte a következő produkciót, Maurice Ravel Madagaszkári dalait. Ravel sorozatában Meláth és Dráfi mellé Perényi Miklós és Drahos Béla csatlakozott. Meláth és Perényi intenzív, kifejező megszólalásaihoz képest különösen zavarónak hatott Drahos fontoskodó színpadi jelenléte, mely megszólalásainak súlyával és kidolgozottságával korántsem volt összhangban.

A szünet után tervezett két dalciklusból Meláth betegsége miatt csak részletek hangzottak el. Bevallom, a gyengélkedést az első rész műveiben szinte egyáltalán nem tudtam felidézni, talán csak a Britten-dalciklus lezárásának technikailag egyébként is kivételesen nehéz szakaszában éreztem küzdelmet az anyaggal. Gustav Mahler Gyermekgyászdalai közül az első, a harmadik és a negyedik hangzott el. A ciklus ebben a formában zavaróan csonkának ugyan nem hatott, de mégsem teremtette meg az egész vigasztaló végkicsengését. A tempóválasztást nem minden esetben éreztem sikerültnek, a harmadik dal (Wenn dein Mütterlein) kissé hajszoltnak tűnt, a negyedikből (Oft denk' ich) pedig épp az összefogottságot hiányoltam. Az estét Bartók Béla ritkán hallott dalciklusa, a Falun három utolsó dala (3. Lakodalom; 4. Bölcsődal; 5. Legénytánc) zárta. Meláth és Dráfi felszabadult muzsikálása láttató erővel idézte meg a falusi ünnepek életörömét. A lelkes tapsot a művészek az ötödik dal ismételt előadásával köszönték meg. A koncertélményhez már nem adott hozzá ez a ráadás, sőt talán hatásosabb lett volna, ha a Legénytánc fékevesztett duhajkodása csupán egyszer zárja le a magas színvonalú koncertet. 2016. november 22. - Zeneakadémia, Solti terem. Rendező: Zeneakadémia }

Ránki, Mandeal, NFZ

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar december 6-i koncertje már a műsorra pillantva is Mikulás-napi ajándéknak ígérkezett. Az est két félidejét egy-egy kompozíció töltötte ki, először Wolfgang Amadeus Mo­zart egyik legnépszerűbb versenyműve, az 1786-ban írt A-dúr zongoraverseny (K 488), majd pedig Gustav Mahler 1889-ben Budapesten bemutatott műve, az 1. szimfónia hangzott el. Találó az összeállítás, hiszen Mahler karmesterként gyakran vezényelte Mozart operáit, a Don Giovanni felújítása 1891-ben pedig budapesti tevékenységének megkoronázását jelentette. A két mű között egy másik, nem kevésbé fontos kapcsolódási pont  láttató erejű zenei ábrázolás, a gesztusszerűség, mely Mozart versenyműveinek zenei megoldásait gyakran operáinak világával kapcsolja össze. Mahler szim­fóniájában is érzékelhető ez a jó értelemben vett színpadiasság. Az eredeti vál­to­zatnak - melyet a budapesti bemutatón még szimfonikus költeményként definiáltak - Jean Paul regénye nyomán a Titán alcímet adta a komponista, a negyedik tétel különös gyászmenete pedig Mahler által nagyra becsült E. T. A. Hoffmann írására utal.

A Nemzeti Filharmonikusok élén Cristian Mandeal állt, akit most volt alkalmam először látni a hangversenypódiumon. Mahler-értelmezése a szimfónia regényes, drámai oldalát kidomborítva nagy indulatokat mozgatott meg, színpadi jelenléte kétségtelenül intenzív volt, de a hevesség olykor visszásnak hatott. A látványos gesztusokat helyenként fölöslegesnek, az apró ugrásokat az őket kísérő hangeffektusok, koppanások miatt ráadásul zavarónak is éreztem. Mindenesetre az első tétel szenvedélyessége magával ragadó pillanatokat hozott. A második tétel, a zeneszerző által átdolgozott változatból végül kimaradt Blumine, melyet a zenekar és a karmester ezen az estén Kocsis Zoltán emlékének ajánlott, szép líraisággal, érzékenyen formált trombitaszólóval hangzott el. A negyedik tétel furcsa gyászindulóját megszakító banális zenei anyagok közönségessége remekül érvényesült, a klarinét szándékoltan durva megszólalása különösen emlékezetes maradt. A diadalmas, olykor harsány színekkel játszó finálét hallgatva mégis csak a kitűnő zenészekből álló gazdátlan együttes benyomását keltette a produkció. Ezt az érzést támasztotta alá a helyenként látványosan a taktust lábbal ütő zenészek látványa, ami a Mahler szimfónia sűrű tempóváltásai, beszédszerűsége esetében különösen indokolatlannak tűnt. Mandeal ha nem is karizma­tikus, de mindenképpen határozott elképzelésekkel rendelkező karmester-egyéniség, a zenekarral közös hullámhosszt azonban ezen az estén nem sikerült maradéktalanul eltalálnia.

A zenekar a Mozart versenyműben apróbb, elsősorban tempóingadozásokban megnyilvánuló bizonytalankodásoktól eltekintve igazán nagyszerűen játszott: a kiegyenlített és áttetsző hangzás, a magabiztos fúvósszólók, a staccatók rugalmassága és általában a hangképzés precizitása már az első zenekari bevezetőben kiemelkedően magas színvonalú előadást ígért. Aztán megszólalt a zongora. Ránki Dezső a tőle megszokott módon, kiválóan játszotta a versenymű zongoraszólamát. A szélső tételekben még a legapróbb értékek esetében is világosan artikulált billentése és zongorahangjának puha fénye nyűgözött le, a skálamenetek sem szűntek meg zeneinek lenni. A siciliano-szerű lassú tétel lírája egészen éteri, átszellemült atmoszférát teremtett, amelyről még a közönség néhány tagjának mindig a legrosszabb pillanatokra időzített köhintései sem tudták elterelni a figyelmet. A dallamformálás patikamérlegen kiegyensúlyozott arányai, a gyönyörűen éneklő zongorahang és az elképzelhetőnél is finomabb, de mégis tisztán értelmezhető frázislezárások ékesen bizonyították a hangszertechnikai és művészi - mondjuk ki - zsenialitást. 2016. december 6. - Müpa. Ren­dező: Nemzeti Filharmonikusok }

{ SOMLÓI P. EMIL

Kavakos, Fischer Iván, BFZ

Megemlékezéssel indult a Budapesti Fesztiválzenekar koncertje: Bartók 3. zongoraversenyének lassú tételével Kocsis Zoltánra, a zenekar egyik alapítójára emlékeztek. Kocsis zongorajátékát felvételről hallottuk, miközben a zenekar élőben játszotta a kíséretet. Másodikként, a hangverseny hivatalos nyitószáma, Schubert Varázshárfa-nyitánya hangzott el. Furcsa volt számomra, hogy Fischer Iván mindkét Schubert-darabot nagyobb vonóskarral játszatta, mint a két Bartókot. E döntése sok zenei helyet legalábbis kérdésessé tesz, hiszen pusztán a létszám miatt a schuberti elegancia, könnyedség egyszerűen odavész. Amolyan „Karajan-problematikának" éreztem ezt, amikor az előadók a gyönyörű vonóshangzás oltárán nemritkán feláldozzák a zeneszerzői intenciót, és a létszám más hangzásbeli, ezáltal zenei problémákat indukál. Ettől a problémától ez az interpretáció sem volt mentes.

A Fesztiválzenekar vendége volt korunk egyik legjobb hegedűse: Leonidas Kavakos. A koncertéletet nyomon követő hallgatóknak egyáltalán nem kell bemutatni őt, azon kevesek közé tartozik a mai szólisták világában, akinek hírneve nem szenvedett csorbát és személye valóban garancia arra, hogy aznap este a zenélést csupa nagybetűvel fogják írni. Ezen az estén sem történt másként. Bartóknak mára Második hegedűverseny névre átkeresztelődött remekműve hangzott el. A bartóki rövid, és egyszerűségében is gyönyörű bevezetőre ráhangolódva vártuk Kavakos hangadását, de ami felhangzott, arra senki nem lehetett felkészülve. Valami olyan tónusban zengett fel az első frázis a hegedűjéből, amit körülírni lehet, leírni nem. A puhán is tömör, vagy gyengédségében is izzó ellentétpárok járnak talán a legközelebb az elhangzottakhoz. Az egész előadásmódot talán úgy lehet legpontosabban megfogalmazni, hogy Kavakos hangszertechnikai tudása tökéletes, a darab zeneiségét pedig olyan szinten uralja, amelyen már minden improvizációnak hat, a kíséret feletti tökéletes szabadságnak. És ez az improvizálás mindig jókor, jó irányba kanyarodik, és mindig minden a tökéletes időben és érzelmi síkon történik. Kavakos hegedűhangja mindig csak annyival ragyog át a zenekari hangzáson, amennyire szükséges, sohasem forszírozott, hivalkodó, de mindig kész a legnagyobb forték felett is szárnyalni. Ez már nem hangerő, ez hangszín. Hangszín, amit soha nem téveszt el, világítótorony, ami a legnagyobb viharban is látszik. Mindez egy csepp erőlködés nélkül, a legnagyobb lazaság mögé rejtve. Nem látszik rajta semmilyen szólista manír, nincsenek hegedülési attitűdök, nincsen „kavakosos" előadási mód, hogy mindenki felismerje. A zeneszerző létezik csak számára, a zene alázatos szolgálata, és hihetetlen látni, ahogy fizikailag is úgy tartja a hegedűjét, mintha ő csak „állvány" lenne: lehetőség, hogy a kezében tartott hangszer magától megszólalhasson.

Így aztán a sokak által még ma is kicsit nehezen érthetőnek tartott, majd' negyvenperces darab egy pillanat alatt repül el. Érthető módon a közönség ovációja nem engedte el ráadás nélkül Kavakost, aki ezen az estén (a Fesztiválzenekar négy nap alatt négyszer adta elő a műsort) Bach a-moll szólószonátájából a C-dúr lassú tételt játszotta el valami földön túli ihletettséggel és szabadsággal. Semmi sem mesterkélt, semmi sem cél nélküli, a két szólam olyan tisztán él egymás mellett, mintha nem egy, de két Kavakos állna a színpadon. Hihetetlenül építi fel ezt az egyoldalas bachi varázslatot, olyan gyengéden végigvezetve a hallgatóságot a hangok mezején, hogy lábunk éppen csak érinti a földet. Elérve az utolsó hanghoz, ami még a bachi végtelenségből szól hozzánk éppen, belecsördít egyetlen nézőnek egy üvöltő „bravó"-ja. Kavakos arca leírhatatlan. Fizikai fájdalom és értetlenség ül rajta. Nekünk is fáj.

A koncert második felében Bartók Magyar képek című kis szvitje és Schubert Ötödik szimfóniája hangzott el. A Schubertben lépten-nyomon a nyitánynál tárgyalt problémákat éreztük előtérbe kerülni. A Bartók-mű olyan reper­toárdarabja a zenekarnak és Fischer Ivánnak, amelyet álmukból felkeltve is világszínvonalon tudnak előadni. 2016. december 4. - Zeneakadémia. Rendező: BFZ }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.