Experimentális zene

Così fan tutte / Élő közvetítés a Covent Gardenből a Pesti Vigadóban

Szerző: Bozó Péter
Lapszám: 2017 január

Az „experimentális" jelzőt a zenei termi­nológiában ugyan nem a késő 18. század zenéjére szokás alkalmazni, mégis azt hi­zem, hogy jól megragadja a Così fan tutte lényegét. Hiszen Da Ponte librettója kísérletezésről ‒ méghozzá, mint a mű végére kiderül, egyáltalán nem fájdalommentes kísérletről ‒ szól. Persze nem csupán Don Alfonso és a két katonatiszt tesz próbát Fiordiligivel és Dorabellával, hanem a ze­neszerző is a legváltozatosabb  kombinációkat próbálja ki a rendelkezésére álló előadóapparátussal: a partitúra rendkívül gazdag és változatos, feltűnő az együttesek nagy száma. A darab egyszerre frivol és mélyenszántó, úgyhogy nem is olyan könnyű eldönteni, mi az, amit komolyan kell vennünk, s mi az, amit nem. A librettó teli van kétértelműségekkel: harciasan erotikus szimbolikája erősen emlékeztet Ovidius egyes műveire, sőt konkrét irodalmi utalások is találhatók benne. (A zene sincs híján az allúzióknak). Kár, hogy Da Ponte szövegének finomságaiból a budapesti közvetítés közönsége vajmi keveset érzékelhetett, nálunk ugyanis több más országtól eltérően feliratozás nélkül közvetítették az előadást.

A darab szüzséjét ismerve aligha lephet meg, hogy a Così az a Mozart-opera, amely a legtöbb átdolgozást szenvedte el, s a legrögösebb utat járta be előadástörténete során. A 19. század polgári erkölcsétől idegen volt a mű világképe ‒ hogy Fodor Géza szavával éljek. Figyelemre méltó viszont, mennyire aktuálissá vált a darab a 20. század második felében. Talán ez sem véletlen, hiszen szövegkönyve mintha az 1968 utáni ifjúsági mozgalmakkal rokon szemléletmódot tükrözne, melyben a hidegháború tragikus történelmi tapasztalatai nyomán felszínre törő pacifista törekvések a Make love, not war jelszavával kapcsolódtak össze.

De vajon hogyan lehet megrendezni egy ilyen darabot 2016-ban, amikor a háború, s ennek következtében a háborúellenesség ismét nyomasztóan aktuális téma? A mostani színreállítás alapján úgy tűnhetett, hogy nem is olyan aktuális: Jan Philipp Gloger rendezése alapvetően és el­sősorban nem erre, hanem a vígoperai elemekre helyezi a hangsúlyt, de azért a mű lélektani mélysége és gazdagsága sem sikkad el. Nagy erénye ennek a szín­reállításnak, hogy minden bohózatszerű mozzanatával együtt sikerül megmutatnia: a Così rendkívül modern és sokféleképpen értelmezhető darab, Mozart itt a konvencionális opera buffa-elemek (áldoktor és -jegyző, cselekményes finálék) ellenére éppúgy messze felülemelkedett kora operai konvencióin, mint a Figaróban vagy a Don Giovanniban. Mi sem áll távolabb ettől a világtól, mint egy rokokó kosztümös produkció. Persze, mint egy idősebb kollégám volt szíves emlékeztetni, erre már Peter Sellars felhívta a figyelmet, aki 1984-ben egy massachusettsi tengerparti bisztróba helyezte át a darab cselekményét. Az ő nyomdokain Gloger is tüntetőleg a mű mai aktualitása mellett tör lándzsát. A mű kezdetén, a nyitány hangjai alatt egy hagyományosabb előadás végét látjuk: a 18. századi jelmezekbe öltözött szereplők sorra a függöny elé lépnek, több alkalommal is, és vég nélkül hajbókolnak a közönség előtt, szinte el sem akarnak tűnni a színről. Majd kezdődik a darab, méghozzá egészen más darab, mint amilyennel a rendező a mű kezdetén látványosan leszámol.

 

Corrinne Winters (álarcban), Sabina Puertolas   és Angela Brower - Stephen Cummiskey felvétele/Royal Opera House

Mai miliőt látunk a színpadon, mai ruhákat a szereplőkön (Dorabellának még okostelefonja is van): a revüszerűen villódzó ‒ időnként a szó szoros értelmében villódzó ‒ cselekmény a rendező szerint egy színházban játszódik. Sőt: a színházban, mert Ben Baur díszlete a Royal Opera House foyer-jának látványát helyezi át a deszkákra. Ez a színház azonban koktélbár is egyben. Vonat is van, ez helyettesíti ugyanis a szövegkönyvben eredetileg szereplő hajót, amellyel Guglielmo és Ferrando útra kel, hogy felfedezze a katonaélet szépségeit („Bella vita militar!..."). A vonat persze nem a színházból, hanem egy pályaudvarról indul. A Royal Opera House előadásának színpadi látványa összességében mintha arra is emlékeztetni kívánná a hallgatót, hogy a Così volt Stravinsky The Rake's Progress című operájának modellje.

Mozart és Da Ponte művében persze nincs Anne Truelove, hiszen a cselekmény látszólag éppen annak a tézisnek az igazságát hivatott demonstrálni, miszerint   női hűség mint olyan - nem létezik.  A szálakat az öreg filozófus, Don Alfonso mozgatja, aki Gloger interpretációja szerint egy clown: az első felvonásban Hanswurst kalapjában jelenik meg, s egy alkalommal még fekete bohócorrot is tesz az arcára. Ez az értelmezés nem is teljesen alaptalan, hiszen Da Ponte szövegkönyvében Don Alfonso időnként valóban bohócként kommentálja a cselekményt, például az első felvonásban a „Di scrivermi ogni giorno..." kezdetű kvintettben. Mellesleg érdemes figyelni rá, mikor öltenek fel vagy vesznek le egy-egy jelmezt ebben az előadásban: hogy például melyek azok a pillanatok, amikor a Ferrando és Gu­glielmo által „álruhaként" felragasztott műbajusz lekerül a két katonatiszt arcáról. Szintén figyelmet érdemel Don Alfonso segítője, Despina, aki ebben az interpretációban nem annyira szobalány, mint inkább baristalány.

A kipróbálás tárgyiasítja, mondhatni bábfigurákká teszi a szerelmesek iskolájának padjait koptató társakat. Mindezzel összhangban a második felvonás kezdetén próbababákat látunk a színpadon, ahol ezúttal alighanem a színház öltözője elevenedik meg a szemünk előtt. Az igazi bábokról, a kísérleti alanyokról azonban menet közben kiderül, hogy nem egyformák: saját egyéniségük van, épp ezért másként reagálnak a kísérletre. Így válik érthetővé, miért két pár a kísérlet alanya, nem pedig egy. (Andrew Steptoe szerint ezt a szimmetrikus szereplőkonstellációt és cselekményvezetést a francia vígjátékírótól, Marivaux-tól vette Da Ponte). Dorabella hamarabb enged a csábításnak, mint Fiordiligi, Guglielmónak pedig nem telik olyan öröme a hódításban, mint Ferrandónak. Guglielmo a „Donne mie, la fate a tanti..." kezdetű áriájában rá is világít erre, méghozzá egy reflektorral világít rá, egyenesen a közönség szemébe. Mi tagadás, kicsit szájbarágós eszköz, itt azonban nem annyira bántó, mert megvan a maga funkciója. A próbababák különbsége még inkább tetten érhető  a második felvonásbeli szerelmi kettősök zenéjében: ugyan az „Il core vi dono..." is megdobogtatja a szíveket és a pár a due énekével végződik, mégis szebb a „Fra gli amplessi...", ahol a megadás pillanatában megszólaló, bensőséges oboa-dallam maga a szerelmes gyengédség.

Vannak persze hasonlóságok is a két férfi, illetve a két nő között. Előbbiek természetesnek veszik a hűtlenséget ‒ már legalábbis a saját hűtlenségüket, mert Don Alfonsónak a második felvonás rövidke tercettjében hangoztatott, és Mozart által a nyitány kezdetén hangszeres formában előlegezett maximája („Mind így csinálják") természetesen nem csak a női nemre bizonyul igaznak. Fogalmazzunk úgy, hogy végül a nők is hűtlenek lesznek, még akkor is, ha szabódnak, Fiordiligi hosszabban, Dorabella rövidebben. Nyilvánvaló, hogy ők is kezdettől fogva bűnbeesésre vágynak, nem csoda hát, ha színpadi kellékként fel is tűnnek a bűnbeesés biblikus szimbólumai: az alma és a kígyó. Mi több, úgy tűnik, hogy az első finálé ebben a rendezésben egyenesen az édenkertben játszódik. A kígyó egy fára tekeredve figyel (a tudás fája?), méregfoga egy alkalommal még Don Alfonso ujját is megsebzi, meg is kapja a magáét cserébe. Az édenkert-ötlet nem rossz, mégis ez az a pontja a darabnak, amelyet a leginkább túlzsúfoltnak és túlrendezettnek éreztem. Különösen sok (és már-már didaktikus) a táblákon olvasható szöveg, amely jórészt a központi feliratra ‒ „Amore cos'è..." (Mi a szerelem?) ‒ adott válasz. Értem én, hogy a darab alcíme „a szerelmesek iskolája", de azért ennyire mégsem kellene nevelő jellegűnek lenni....

A szereposztás mind vokális, mindpedig színészi teljesítmény szempontjából meglehetősen kiegyensúlyozott, az előadás jobbára fiatal énekeseket foglalkoztat. Utóbbi tekintetben kivételnek mondható Don Alfonso: ezt a szerepet a német Johannes Martin Kränzle alakítja, aki 1962-es születési évével kifejezetten idős korúnak számít a gárdában. Kränzle nemcsak remek operai basszista, hanem a daléneklés területén is otthonosan mozog. Bizonyára csak a véletlen játéka, mindenesetre személyében olyasvalakire osztották a komédiát rendező intrikus szerepét, aki valóban rendezői tanulmányokat folytatott, mielőtt az énekesi pályát választotta. Az általa teremtett rezonőrfigura egyszerre cinikus és kiégett, s annál erőteljesebb, mivel van benne valami ördögi. A temperamentumos spanyol szoprán énekesnő, Sabina Puértolas valósággal brillírozik a tapasztalt baristalány szerepében. Az amerikai Angela Brower vokálisan is kacér és vonzó Dorabella, míg Fiordiligi szerepében a szintén amerikai Corinne Winters nem csak megnyerő színpadi jelenség, hanem az általa alakított színpadi karakter lelkének bonyolultabb árnyalatait is képes feltárni és megmutatni. Az olasz bariton, Alessio Arduini alapvetően kellemes hangú és aktívan játszó Guglielmo; de talán kicsit öntelt is, s mintha valamelyest leegyszerűsítené ezt a színpadi alakot (NB: az új Mozart-összkiadás megfelelő kötetének függeléke arról tanúskodik, hogy a zeneszerző sokat vesződött Guglielmo áriáival). A Ferrandót alakító német tenor, Daniel Behle, akinek ez volt Covent Garden-beli debütálása, meggyőzően játssza a félénk értelmiségi fiút. Olyannyira meggyőzően, hogy az „Un'aura amorosá..."-t falzettes magasságokkal énekli.

Ennyit az egyéni teljesítményekről, de ami talán még fontosabb egy ilyen együttesekben bővelkedő kamaraopera esetében: a rendezés szemlátomást nagy gondot fordított az ensemble-játékra, amely igen hatásos és dinamikus. Hogy az általam látott előadás egésze mégis kevésbé volt dinamikus, azt elsősorban a Royal Opera House zenekarának számlájára írom, amely ugyan Szemjon Bicskov vezényletével tisztességesen végigjátszotta a partitúrát, ám játéka, ha nem is volt éppen csúnya, mégsem volt olyan átütő erejű, mint a vokális szólistáké. Nagy kár, mert a rendezés élvezetes és teli van ötletekkel (helyenként már-már túlságosan is teli), s úgy érzem, hogy ezzel az énekesgárdával még erőteljesebb is lehetett volna az előadás, ha a zenekar is egyenrangú partnerként vett volna részt a produkcióban. }

 

Mozart

Così fan tutte,
avagy a szerelmesek iskolája

Élő közvetítés a londoni 
Royal Opera House-ból
Pesti Vigadó, 2016. október 17.

Fiordiligi Corinne Winters

Dorabella Angela Brower

Ferrando Daniel Behle

Guglielmo Alessio Arduini

Don Alfonso Johannes Martin 
Kränzle

Despina Sabina Puértolas

Karmester Szemjon Bicskov

Díszlet Ben Baur

Jelmez Karin Jud

Világítás Bernd Purkrabek

Rendező Jan Philipp Gloger

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.