Földes Imre - Felvégi Andrea felvétele

- Előző lapszámunkban megható írással búcsúztál egykori tanítványodtól, Kocsis Zoltántól, akit már kisfiúkorában is tanítottál. Utánanéztem az interneten, és az derült ki, hogy 1961 óta tanítasz. 1961-ból gyors fejszámolással kivontam a születési évedet, és az jött ki, hogy 27 évesen kezdtél tanítani. 55 éve. Előzőleg zeneszerzést tanultál, de a végzés után azonnal tanítani kezdtél. Ez valahol meg volt írva?

- Amikor megkaptam a Zeneakadémián a zeneszerzés-oklevelet, már tudtam, tanítani fogok, nem komponálni.

- Nem voltak zeneszerzői ambícióid?

- Nem. Akkor sem változtattam meg a döntésemet, amikor két-három évvel a diploma megszerzése után találkoztam Farkas Ferenccel és Szervánszky Endrével, akik érdeklődtek, miért nem komponálok. Kiderült, úgy gondolták, nekem a zeneszerzés lesz a pá­lyám. Én viszont sose titkoltam, hogy engem a tanítás érdekel.

- Miért jelentkeztél zeneszerzés szakra? Hogyan került a képbe ez a pálya?

- Már kisgyerekként sokat improvizáltam, leírni még nem tudtam, de apró darabok azért kerültek ki a kezem alól. Mikor a Goldmark Zeneiskolába kezdtem járni, ahol László Zsigmond volt az igazgató, hozzájárult, hogy a növendékkoncerteken saját szerzeményeimet is eljátszhatom. A Goldmark Zeneiskolában tanított Szelényi István, aki egyben a Zenei Gimnázium igazgatója is volt, hallotta a darabjaimat, ő ajánlotta, hogy jelentkezzem hozzá zeneszerzést tanulni. Leszámítva két-három hónapot, amikor C. Nagy Béla, illetve Major Ervin helyettesítette, nála végeztem a középfokú zeneszerzés-tanulmányaimat. Két évvel a Zenei Gimnáziumi érettségi után felvételiztem a Zeneakadémiára, ahol haláláig Viski János növendéke lettem. Diplomamunkám elkészítésében már Farkas Ferenc segített.

- Ezek szerint a családnak, amelybe beleszülettél, volt zongorája, és feltételezem, pártolták a zenetanulásodat. A szüleid maguk is muzsikusok voltak?

- Anyám a Fodor Zeneiskolába járt, magas szinten zongorázott. Akkor hagyta abba a zongorázást, amikor megszülettem. Apám, aki a világháborúban, orosz hadműveleti területen tűnt el, nem tanult zenét. Anyám persze igen, de hogy apám pártolta volna-e, hogy muzsikus legyek, nem tudom. Azt sem tudom, hogy felmenőim között volt-e, aki zenével foglalkozott.

- Zongorázni kinél kezdtél?

- Hatéves koromban Berczel Veránál. Visszatekintve még jobban tisztelem, mint akkor. Egy ifjúsági hangversenyen hallottam részleteket Bartók Gyermekeknek sorozatából. Nagyon tetszett, és azt mondtam a tanárnőmnek, hogy szeretnék játszani belőle. Azt válaszolta, hogy ennek semmi akadálya, de ő ehhez nem ért, nem tud majd hozzászólni, Bartók világa távol áll tőle. Nem emlékszem rá, hogyan, de hozzájutottam a kottához, és amit magamtól megtanultam, rendre megmutattam neki. Valóban nem tett hozzá megjegyzést, csak meghallgatta. Körülbelül fél év múlva váratlanul megszólalt: „Tudod - mondta -, ezek a darabok most már kezdenek nekem tetszeni!" Az emberi nagyság jele, hogy egy tanár a süldő növendékének ilyet mondjon. Gyakran elmesélem, mert példa lehet azoknak, akik tanítani fognak.

- A Zenei Gimnáziumban csak a zenei tárgyakat tanították, vagy a közismeretieket is?

- Mindent ott tanítottak. Délelőtt a gimnáziumba, délután a zenei tárgyakra jártunk. Leszámítva a kivételes tehetségeket, mint például Dobszay Lászlót, aki már a Zeneakadémiára járt.

- Kik voltak az osztálytársaid?

- Szédületes osztály volt. A többség magas műveltséggel rendelkezett: Antal Imre, Bartha Judit, Borza Karola, Devich Sándor, Dobszay László, Hamburger Klára, Kapitány Katalin, Králik János, Mezei Gyula, Mucza Rózsa, Prokopius Imre, Rékai Iván, Zalán Krisztina muzsikusok, Aszalós Endre művészettörténész, Balogh Tibor orvos, Mahler Györgyi matematikus, Rádai Zsuzsa mérnök lett. Antal Imre később kénytelen volt pályát változtatni, nagyon sikeres konferanszié, műsorvezető, színész, tévésztár vált belőle.

- Vagyis a zenén kívül a kultúra és a művészet egyéb területein is otthonosan mozogtatok? Milyen impulzusokat kaptatok ehhez?

- Abban az időben nagyon jó tanárok tanítottak a Zenei Gimnáziumban. Bíró Lajos volt az osztályfőnökünk, aki a nevezetes Bíró-féle angol szótárt szerkesztette. A fizikát Kiss Kázmértól tanultuk, aki mellékesen Einstein Hogyan lett a fizika nagyhatalom? című könyvének fordítója volt. A történelem órákon a nagyszerű Bíró Sándort hallgattuk, aki később a pesti bölcsészkaron folytatta a tanári pályáját. És különleges élményt jelentettek Balázs Ilona, azaz Ica néni művészettörténet órái. Írásvetítőt használt, abba dugdosta be a könyveket. Az egyik órán az Abu Szimbel-i templomról beszélt elképesztő alapossággal, olyan részletekről sem elfeledkezve, hogy ha az egyik lépcsőn lemegyünk, hol kötünk ki... Amikor irigykedve megkérdeztük, mikor járt ott, mikor látta, csak annyit mondott: „látta a fene!" Évtizedekkel később, 1971-ben, amikor vadászati világkiállítást rendeztek Budapesten, amelyre azért (a vadászat iránti ellenszenvemet leküzdve) elmentem, egyszer csak szembe jön velem, bottal a kezében, sántikálva Ica néni. Hogy-hogy? Hogy jut eszébe rossz lábbal idejönni? - kérdeztem. Hát igen, eltörte a lábát, de ő is kíváncsi volt a látnivalókra. Egy darabig együtt nézegettük az állatokat, majd mielőtt elbúcsúztunk, azt mondtam neki, menjen haza, pihenje ki magát. Mire fölcsattant: „Pihenni? Holnap megyek Egyiptomba!" Az említett tanárok mind konyítottak a zenéhez, Ica néni természetesen rendszeres koncertre járó is volt, éppen ezért tartom szerencsétlennek, ha a Zenei Gimnáziumban olyanok tanítják a közismereti tárgyakat, akiknek nincs közük a zenéhez. Amikor zeneakadémiai tanulmányaim után elkezdtem zenetörténetet tanítani az Iparművészeti Főiskolán, az volt az első dolgom, hogy beleástam magam a művészettörténetbe. Azelőtt is érdekelt, de tudni csak azt tudtam, ami Balázs Ica néni óráin rám ragadt. Elkezdtem keresni a zene és a vizuális művészetek közötti összefüggéseket, akkor kezdtem múzeumba, kiállításokra járni. Kevésbé eredményes lett volna az „iparosokkal" a kapcsolatom, ha nem ismerem az ő művészetüket.

- Az Iparművészetin fiatal felnőtteket tanítottál, de a beszélgetésünk elején már említett Kocsis-búcsúztatódban arról írsz, hogy gyerekekkel is foglalkoztál.

- Igen, voltak évek, amikor a kivételes tehetségű gyerekeket is tanítottam, köztük például a két Fischer-fiút, Ádámot és Ivánt.

- Muzsikus barátaim és ismerőseim néhány egykori tanárukról párás szemmel szoktak beszélni. Te egyike vagy ezeknek az embereknek. Hálával gondolnak vissza lelkesedésedre, szigorodra, humorérzékedre és emberségedre.

- Olykor visszajutott a fülembe..., de nemigen tudok vele mit kezdeni. Az ars poeticámat magától értetődőnek tartom. Azt kell tanítani, arról kell előadást tartani, amit szeretünk, amiben hiszünk, amire szükség van, de hiánycikk. A növendékeimtől csak abban különbözöm, hogy idősebb vagyok, nyilván több a tapasztalatom. Ezzel szemben jobban zongoráznak, mint én, olyan hangszereken játszanak, amelyek sose voltak a kezemben. Lehet, hogy nem mindenben gondolkodunk hasonlóan. Ez baj? Én meghallgatom őket, ők engem. Kicseréljük a véleményünket. Ők is elfogadhatják az enyémet, én az övékét. Az is lehet, hogy se ők, se én nem változtatunk az álláspontunkon. Baj ez? De megtudtuk, hogy másképpen is lehet vélekedni, nemcsak úgy, ahogy ők gondolják, nemcsak úgy, ahogyan én. Még régebben megkérdeztem egy német hallgatómat, hogy Németországban, az iskolákban, mit tartanak fontosnak tanítani. Toleranciát, ez volt a válasz. No, a mi iskoláinkban nem ezen van a hangsúly! Ami pedig a szigorúságot illeti: magammal szemben is szigorú vagyok. Elvárom, hogy mások is komolyan vegyék a dolgukat. Elvárom, hogy a villamosvezető, vagy buszsofőr megvárjon mindenkit, aki a járművére fel akar szállni. Elvárom, hogy ha levelet írok valakinek, kérdést teszek fel neki, válaszoljon. És ne bakikkal tele sorokkal... Hivatalos szervek megengedhetik maguknak, hogy válasz nélkül hagyják a leveleinket, kéréseinket? Képtelenség. Ennél rosszabb példát nem lehet mutatni. A tanárnak azért kell szigorúnak lenni, hogy növendékeik is szigorúak legyenek az ő növendékeikhez, gyerekeikhez. A szigorúság, persze, nem összevont szemöldököt jelent, hanem elvárást. A muzsikusjelölttől azt várom el, hogy tisztelje az elődeit, a nagy zeneszerzőket, a nagy elő­adóművészeket, a szakmánkat. A kottát! Vegye komolyan mindazt az információt, ami a kottában áll. Megbocsátható-e, ha valaki úgy ül ki a pódiumra, hogy nem ismeri a szavakat, a dinamikai előírásokat, amelyek éppen őt segítve kerültek a kottába, és mégse veszi figyelembe? Nem tudom elfelejteni azt a pillanatot, amikor egy, az akadémiára felvételiző lánykától, azt kérdezve, hogy az op. 2-es C-dúr Beethoven-szonáta első tételének harmadik ütemébe hogy került egy cisz, csodálkozó szemekkel rám nézett és azt kérdezte: „Tényleg, hogy lehet ez?"

- Tanítottál összhangzattant, zeneirodalmat, zeneelméletet, voltaképpen minden elméleti tárgyat. A Kocsis-osztályban talán mindent...

- A hangszeren kívül mindent. Zeneelméletet, szolfézst, zeneirodalmat. Elárasztottam őket Alban Berg Wozzeckjével, Debussy Pelléas és Mélisande-jával, Schönberg Mózes és Áronjával, A kék­­szakállú herceg várával. A hangszeres tanárok közül voltak, akik értetlenkedtek: miért kell kisgyerekeket ilyen súlyú zenékkel terhelni? Hát éppen ezért, mert ilyen súlyúak. Számos visszajelzés igazolta, hogy nekem volt igazam. Nemrég találkoztam egy remek régi tanítványommal, kitűnő zongoristával. Azt állította, hogy azóta dúdolja a Wozzecket... Nem igaz, hogy kisgyereknek kis zene jár, felnőttnek nagy zene. Voltak is, vannak is rossz beidegződések. Növendék koromban az volt (és ma is az van?) a levegőben, hogy a hangszeres zene az elsőbbrendű, a vokális zene másodlagos. Magamnak kellett rájönnöm, micsoda tévedés a dalművészetet, az operát, az oratóriumot a szimfóniák, a kvartettek mögé sorolni. Jó lenne, ha az iskolai zeneórákban mind nagyobb szerepet kapna az opera. A fiatalok falják a krimit. Az operák története tele van krimikkel. Szájtátva hallgatnák, néznék (!) A köpenyt, ha része lenne a tananyagnak.

- Korábban könnyebben megértették a műveket? A maiakat másképpen kell megfogni? Mi a különbség a mai és a korábbi módszereidben?

- Nincs, nem is volt módszerem, de az eszközök közül igyekszem mindazokat felhasználni, amelyek a pedagógiai munkát segítik. Hiába van sok ezer CD-m, hála a technikai tudományoknak, megszületett a DVD. Csodálkozom azokon, akik nem részesítik előnyben. Amióta áll a világ, amióta zene van, az sose csak a fülünkre apellált. Aki a zenét előadja, az látvány is. Maradéktalanul egyetértek Stravinskyval, aki Életrajzában ezt írja: „...mindig irtóztam attól, hogy csukott szemmel hallgassam a zenét, úgy, hogy a szemem nem vesz részt aktívan az élményben. Hogy teljes egészében felfoghassuk a zenét, rendkívül fontos látnunk a gesztusokat és a muzsikusok testének mozgását is." Vagyis a hangszeres muzsikust is látnunk kell, nem beszélve az operáról, amelynek elengedhetetlen része a látvány. Tessék akár Monteverdire, Rameau-ra gondolni. Legutóbb Eötvös Péter nyilatkozta ugyanezt. Annak idején óriási segítség volt a CD, mert otthon is meghallgathattuk a zeneirodalom remekeit, de azzal, hogy a hangok mellé a látványt, a díszleteket, a ruhakölteményeket, a táncbetéteket, az énekesek arcvonásait is hazavihetjük, felbecsülhetetlen ajándékot kaptunk. Micsoda különbség látni Lakatos Gabit a Mandarinban, mint hallani azt a felvételt, amely közben táncol. Emlékezz vissza, valamikor még moziba jártunk filmet nézni. Gondoltad volna akkor, hogy otthon fogunk mozizni? Annak idején ki voltunk szolgáltatva annak, hogy megvesszük-e, megvan-e a Zeneakadémia könyvtárában ez és ez a kotta. És ma? Azt mondhatjuk a növendékeinknek: nézzenek utána az interneten. Hogy utánanéznek-e, ez már az ő dolguk, az is, hogy melyik művet, melyik előadásban kívánják meghallgatni. A választás minden területen nehézségekkel jár, ezért a ma tanárának, a mai szülőknek a választásra kell tanítani, arra, hogy tanítványuk, gyerekük, lehetőleg a jobbat, a helyeset, az értékeset keresse és válassza. Magam mindig azt keresem: mi az, amit nem tanítanak? Az akadémián és a szabad­egyetemen is előszeretettel választok olyan témákat, amelyeket a hallgatóim másutt nem kaphatnak meg, de fontosak. A szabadegyetemen például most (Solymosi Tari Emőkével felváltva) zenetörténetet adok elő. Ilyen kurzust a laikus hallgatók sehol másutt nem kapnak. Egyedi előadások természetesen vannak, de rendszeres, többéves zenetörténeti sorozat sehol sincs. Ugyanez a célom a zeneakadémiai speciális kollégiumaimmal is. Korábban, amikor zenetörténetet tanítottam, Stravinskyra jutott két három óra, a kétéves kurzus alatt az összes művét meghallgattuk. Tartottam egész éven át tartó Mahler-, Debussy- és Ravel-speciális kollégiumokat. Minden művük terítékre került. Foglalkoztunk a Bartók- és a teljes Ligeti-életművel. Mindig azt keresem, hogy mi hiányzik a világból.

- Az interneten azt találtam, hogy munkásságodat mindig elismerték, sok kitüntetést kaptál. Legutóbb Prima-díjat, ami egy zavarban ejtően furcsa díj, hiszen nagyon sokféle embert és teljesítményt honorálnak vele - bőkezűen -, de az odaítélése, ha jól értem, közönségtelefonok alapján történik. Vagyis az nyer, akinek az érdekében többen telefonálnak, nem okvetlenül az, aki jelentősebb teljesítményt hozott létre. Szóval különös kontextusba kerül, aki kapja, ugyanakkor pedig mégis csak rangos díjról van szó. Volt a rádióban egy kolléganőm, aki minden kitüntetettől megkérdezte, örül-e a kitüntetésnek. Őszintén szólva nem tartottam különösebben eredetinek a kérdést, most viszont kicsit szégyenkezve én is valami hasonlót kérdezek: mit jelent neked ez a különös díj?

- Mindenekelőtt köszönet azoknak, akik kiválasztottak, akik jelöltek, akik érdemesnek tartottak arra, hogy ott ülhettem a Díjkiosztó Gálán a Művészetek Palotájában. Voltam olyan lakásban, ahol bekeretezett oklevelekkel dekorálták a falakat. Ez tőlem teljesen idegen. Nálam a díjak egy szekrényben pihennek. Díjat kapni megtisztelő, de nem több. A Prima Primissima Díj valóban különleges kitüntetés, mert a Primissimák, de a Primák is egy aranyozott, illetve ezüstözött plasztika mellé tetemes pénzjutalmat kapnak. Ha jól tudom, társadalmi szervezetek és volt Primissimák ajánlása alapján zsűri választja ki 10 kategória egyenként 3-3 jelöltjét. Persze lehet vitatkozni azon, hogy Szarka Attila gyógypedagógust, pszichopedagógust és engem miért soroltak azonos kategóriába egy iskolával, miért nem három iskolát szembesítettek egymással? (Csak zárójelben mondom: magam is a Hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskolának szavaztam volna meg a Primissimát. Hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoznak, nagy szükségük van segítségre.) Sportversenyeken, zenei versenyeken teljesítmény alapján osztanak első-, második-, harmadik díjat. Ez érthető. Ám milyen szempontok alapján dől el, hogy három elismerten kiváló író vagy három tudós vagy három neves színpadi személy közül ki nyeri a Primissima-díjat, illetve ki lesz „csak" Prima? Azt gyanítottam, hogy azok, akikre többen szavaztak mobiltelefonjaikon keresztül. Hát nem! Ezt olvasom a Díj honlapján: „A kategóriánként megválasztott három-három Prima, azaz összesen harminc jelölt közül végül titkos szavazással kerül ki minden kategória Primissima-díjasa, valamint a publikum által odaítélt Prima Primissima Közönségdíj nyertese." Zsűri szavazza meg a Primissimát, nem a „nép"? A Közönségdíj nyertesét is zsűri dönti el - titkos szavazással? A Közönségdíj nyertese nem az, aki a legtöbb szavazatot kapta? Ezért nem számszerűsítették, hogy hány szavazattal győzött Olasz Ferenc fotográfus, filmrendező, aki - hogy végképp ne értsük mi történt a hajrában - kategóriájában Prima lett, nem is Primissima? Ezek szerint teljesen felesleges volt a közönséget arra ösztönözni, hogy szavazzanak a jelöltekre - akár óránként! - ugyanarról a mobilszámról!

- Nemcsak kaptál kitüntetést, Bayer Zsolt kitüntetése után sokadmagaddal visszaküldted a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésedet. Szép gesztus, természetes gesztus, de azért olyan szomorú, hogy egy olyan országban élünk, ahol ilyen gesztusokra van szükség, ahol egy régen kapott kitüntetés tulajdonosa egy új kitüntetett személye miatt úgy érzi, kínos azzal az emberrel egy ordót viselni...

- Tudod, mit írtam Áder Jánosnak, amikor visszaküldtem a lovagkeresztet? Szó szerint ezt:

„Tisztelt Elnök Úr!

Sajnálattal küldöm vissza a 2004-ben kapott kitüntetésemet, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Miközben elismerem Bayer Zsolt munkásságának bizonyos területeit (polcomon őrzöm a televízióban vetített, remek lengyelországi sorozatát),  elfogadhatatlannak tartom verbális megnyilatkozásait, nyomtatásban is olvasható kirekesztő mondatait, történelmünk legsötétebb korszakaira rímelő vélekedéseit. Egyik tevékenységünk nem menti a másikat. A rablógyilkost sem menti, hogy példás családapa. Bayer Zsolt televíziós munkásságáért díjat érdemel, de a Lovagkeresztre méltatlan. Nem kívánok vele egy listán szerepelni!" Hozzáteszem, hogy ha Richard Wagner kapott volna Lovagkeresztet, a díjat akkor is visszaadtam volna, de a Wagner-napokon ott leszek 2017-ben is! }