CSENGERY KRISTÓF, KOVÁCS SÁNDOR, RÁKAI ZSUZSANNA, MALINA JÁNOS, BOZÓ PÉTER, ESZES KINGA és OZSVÁRT VIKTÓRIA kritikái

Szerző:
Lapszám: 2015 december

{ CSENGERY KRISTÓF

Krilov, Litván Kamarazenekar

Hány arca van egy hangszeres előadóművésznek? Minél sokoldalúbb muzsikus, annál több. Egy átlagos szimfonikus koncerten, ahol a meghívott szólista csupán egyetlen versenyművet játszhat, csak egy arcát mutathatja meg. Mostanában azonban mind többször hirdetnek meg olyan eseményeket, amelyek középpontjában a szólista áll, néha az egész estét ő  uralja. Szergej Krilovot (1970) régóta ismerjük, hallottuk már Budapesten Sosztakovics-versenyműben, játszott nálunk Bartókot, Prokofjevet, Sibeliust - mindig meggyőződhettünk arról, hogy rendkívüli hangszeres adottságú hegedűs és gazdag képzeletvilágú, jelentős muzsikus. A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál meghívására a Litván Kamarazenekar társaságában érkezett Budapestre, és a hangverseny valamennyi számában közreműködött: az első rész három darabját szólistaként, a szünet utáni negyediket karmesterként abszolválta.

Szergej Krilov - Kotschy Gábor felvétele/Cafe Budapest

Mendelssohn d-moll hegedűversenye (1821/23) sokáig lappangott, és hiába mutatta be 1952 februárjában Menuhin a Carnegie Hallban: a gyermekkori darabnak azóta sem sikerült kibújnia a népszerűbb e-moll koncert árnyékából. Krilov felfedező előadásban tolmácsolta a darabot: játékában a friss-energikus értelmezés, a feszes ritmus, az éneklő dallamformálással váltogatott beszédesség, a lágy és fényes, kristályosan tiszta hang mind a mű értékeit propagálta, segítve felmutatni a kompozíció ötletgazdagságát és formátumát. Külön figyelmet keltett és egyéni színt kölcsönzött az olvasatnak az igen szabad tempókezelés, a zenélés olykor le­lassuló, máskor nekilendülő pulzusa.

Mindezek után merész fordulatnak tűnhetett, de balti zenekartól persze nem meglepő, s a zeneszerző pár héttel korábbi nyolcvanadik születésnapja által is megokolt választás volt Arvo Pärt Fratres (Fivérek - 1977) című darabja. (Az idei CAFe Budapest műsorán kiemelt szerepet kapott Pärt alkotói termése.) A rendkívül népszerű kompozíció szólistájaként s egyben a zenekart irányítva, Krilov a szuggesztív mű drámaiságára helyezte a súlyt: arra a szembenállásra, amely a Fratres kétféle anyagát, az élénk-mozgékony „világiasat" és a szinte álló hatású, meditatív „transzcendenst" ütközteti egymással. Klasszicizáló kora romantikus darab és 20. századi kompozíció után Saint-Saëns Bevezetés és rondo capricciosójában (1863) Krilov ismét új arcát mutatta: a 19. század második felére jellemző, reprezentatív virtuozitás képviselőjeként lépett pódiumra, érett-dús hangon, nagy vehemenciával és lehengerlő technikával játszva, nem riadva vissza a bravúrlehetőségek hatásos kiaknázásától sem. Ebben a szellemben is fejezte be azelső részt a két ráadás, Dinicu Hora staccatója és Sarasate (számára komponálta Saint-Saëns a Bevezetés és rondo capricciosót) sikerdarabja, a Bevezetés és tarantella.

Közismert a történet: az orosz zeneszerző, Rogyion Scsedrin (1932) 1967-ben azért készített zenekari szvitet Bizet Carmenjéből, mert felesége, a balerina Maja Pliszeckaja (1925-2015) olthatatlan vágyat érzett, hogy eltáncolja a címszerepet, erre pedig az operaműfaj nemigen kínált lehetőséget. Esetünkben az átdolgozás, gondolnánk, akkor funkcionál rendeltetésszerűen, ha színpadi mozgás, látvány kísérője, smint ilyen, másodlagos szerepet játszik. Ennek ellenére Bizet-Scsedrin Carmen-szvitje koncertdarabként is népszerű, és Krilov számtalan színt, karaktert felszínre segítő, rendkívül érzékeny vezénylése világossá is tette, melyek e különös zenemű önálló értékei. Először is aszkézis és érzékiség ütköztetése: az átdolgozás puritán vonóskarra készült - ám öt ütőssel kiegészítve, olyan hangszerekkel (vibrafon, marimba, tamtam, xilofon), amelyek (a Carmen korához képest) igencsak egzotikus hangzásúak. Másodszor, s az iméntiekkel összefüggésben: romantika és modernség találkozása, egy különös, groteszk-fanyar mellékíz, amely egyedivé teszi az összhatást. Nem hiszem, hogy Scsedrin „posztmodern" Carmen-átdolgozást akart írni - de az lett a végeredmény. A Litván Kamarazenekar a teljes est folyamán magasrendű kidolgozottsággal, tiszta hangzással, érzékenyen játszott, mivel azonban az első három számban „csak" kísért, önállóan először itt mutathatta meg tudását - imponáló eredménnyel. Október 10. - Müpa. Rendező: CAFe Budapest }

Kocsis, Gál, 
Nemzeti Filharmonikusok

Mióta az emberiség zeneelmélettel foglalkozik (és már a régi görögök is ezt tették), mindig forgalomban voltak leírások, listák a különféle hangnemek hangulatáról, az általuk kifejezett érzésekről, vérmérsékletről, lelkiállapotról. Némi egyszerűsítéssel mindez „a Wohltemperiertes Klavier előtti időkből" nyeri legitimitását - a kiegyenlített temperálás elterjedése előtt volt ugyanis a különböző hangnemeknek gyökeresen eltérő színük, ízük, karakterük: egy Esz-dúr hármashangzat akkoriban valóban nagyon másképp szólt, mint egy D-dúr, egy A-dúr nagyon másképp, mint egy F-dúr, s ez azokkal aszabálytalanságokkal volt magyarázható, amelyeket utóbb a kiegyenlített hangolás szisztémája kiküszöbölt. Addigra azonban már általánosan elterjedtek és beivódtak a muzsikusok gondolkozásába a tanok akülönféle hangnemekhez társított tulajdonságokról, így tehát a zeneszerzők a tonális zene teljes további történetében is úgy komponáltak, hogy az egyes hangnemeknek megvolt a maguk jelentésköre. Igaz, afelfogások között nagy az eltérés: Charpentier 1682-ben még azt mondta, az Esz-dúr gonosz és kemény hangnem, Christian Friedrich Daniel Schubart viszont 1806-ban azt állította, az Esz-dúr a szeretet, azodaadás, az Istennel folytatott bizalmas párbeszéd hangneme. A szinesztetikusan halló Szkrjabin pedig a nyers hús színét asszociálta az Esz-hanghoz.

Az a három Esz-dúr kompozíció, amelyet Kocsis Zoltán illesztett egymás mellé a Nemzeti Filharmonikusok zeneakadémiai hangversenyén, karaktervilág, életérzés dolgában meglehetősen hasonló tőről fakad. Haydn Esz-dúr szimfóniája (Hob. I:91 - 1788); Mozart Esz-dúr kürtversenye (K. 495 - 1786) és Beethoven Esz-dúr szimfóniája (3., Eroica, op. 55 - 1804) egyformán a kiegyensúlyozottságot, uralkodói magatartásformát, délceg, hősies attitűdöt képviseli. Kétségtelenül ez volt az az intonációs kör, amely a klasszikában az Esz-dúrhoz kapcsolódott: erő, derű, fény. Kocsis is ebben a szellemben közeledett aművekhez, három szuggesztív, energikus előadást vezényelve. A Haydn-szimfónia nyitótételét könnyed és rugalmas, ugyanakkor jelentős hangzásigényű és igen dinamikus olvasatban hallottuk. Az Andantetolmácsolásakor Kocsis párhuzamosan érvényesítette a letisztult egyszerűség és az érzékeny kidolgozás törekvését. Kedély, telt hangzás és a trióban humor (ennek itt a meglepő forzandókkal előrukkoló kürt afelelőse) jellemezte a Menüett megszólaltatását, és végül fürgeség, pezsgés és virtuozitás a finálét. Gál László, a zenekar szólamvezetője példás kivitelezésben, makulátlanul játszotta a Mozart-kürtversenyt: aranyló hang, kantábilis dallamformálás, puha legatók. Délceg nyitó Allegro, meghitt románchang az Andantéban és a tőről metszett 6/8-os Jagdmusik természethangja a fináléban.

Az NFZ a szünet után régi szokásához tért vissza, „műsoron kívül" mutatva be egy jelentős fiatal hangszeres tehetséget. A pályakezdő trombitaművész, Pálfalvi Tamás (1991), Boldoczki Gábor növendéke Robert Erickson (1907-1997) amerikai szerző Kryl című darabját játszotta - olyan fölényes hangszeres rátermettséggel, mint amilyen tartalmatlan zene ez az effektusokkal telezsúfolt szólódarab. A második rész fő műve, Beethoven Eroicája esetében, azt hiszem, a tempó és a hangzásigény volt Kocsis Zoltán értelmezésének kulcsa. A két saroktételt a karmester igen élénk lüktetéssel fogalmazta újjá, a nyitóAllegro con brio esetében ez az egy ütem = egy ütés elvet jelentette. Nagy súly, robusztus erő jellemezte a gyászindulót, amely jelentős tragikus tételként bontakozott ki Kocsis keze alatt. A scherzóban ismét ahangzásigény és az energia, a ritmika virtuóz pergése keltett figyelmet. A Nemzeti Filharmonikusok a teljes koncert folyamán gondozott hangzással és csiszolt összjátékkal, karmesterük odaadó partnereként muzsikáltak. Október 13. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok }

Somfai, Király

Egy zeneszerző műveit azon a hangszeren hallgatni, amelyen egykor ő maga játszott: izgalmas lehetőség, akár a kegyelet, akár a hiteles megszólalásmód keresése vezérli az érdeklődőt. A Zenetudományi Intézet sorozatot indított útjára: Bartók összes zongoraműve szólal meg a zeneszerző egykori hangszerén. Minden hónapban egy koncertet hallgathatunk meg, az előadó Király Csaba. Ebben a ciklusban azonban nemcsak olyan előadó szerepel, aki a billentyűkön játszik, hanem olyan is, aki szavakkal szól hozzánk. „Beszélgetős koncertek" tehát ezek, egy divatos műfaj képviselői, bár amit beszélgetésnek neveztem, komolyabb dolog: bevezető előadás, amelyet zenetudós tart, igaz, ez az első alkalommal nagyon közvetlen hangon és végtelenül bölcs tapintattal történt, mindvégig ügyelve a közérthetőségre. Asorozat nyitóestjén a muzikológus a legilletékesebb volt: Somfai László akadémikus, a Bartók Archívum egykori vezetője, a zeneszerző világszerte legavatottabb ismerője, a jövőre útjára induló Bartók Kritikai Kiadás koncepciójának kidolgozója.

Király Csaba - Vancsó Zoltán felvétele

A Zenetudományi Intézetben őrzött Bartók-hangszer egy Bösendorfer. Nem véletlenül, tudtuk meg Somfaitól: Bartók ezt a márkát szerette legjobban. Ezen szólal meg tehát a sorozat, amelynek koncepciója nem kronologikus és nem is műfajok szerinti, hanem azt az elvet igyekszik követni, amely minden egyes koncert közönségének szeretné felmutatni a bartóki zongoratermés sokféleségét a maga műfaji komplexitásában. Egyoldalú volna, ha adódnának olyan estek, amelyeken kizárólag nagy koncertdarabok szólalnának meg, másokon csak népdalfeldolgozások, ismét másokon csak pedagógiai művek, megint másokon csak korai darabok. Inkább alakuljon úgy, hogy minden egyes hangversenyen több különböző bartóki arc néz szembe velünk. Így volt ez már az első koncerten is: bevezetőül hallhattuk az egyik leginkább reprezentatív, legnehezebb koncertművet, a Szonátát (1926), a pedagógiai életművet képviselte a Kezdők zongoramuzsikája (tizennyolc rövidke tétel a Bartók-Reschofsky-féle Zongoraiskolából - 1929), a népzenei alapú zongorazenét a Román kolindadallamok (1915) képviselték, az est végén pedig a korai művek közül csendült fel a ritkán hallható Két elégia (1908/09).

Somfai László olyan bevezetőket tartott, amelyeket egyrészt vonzón kollokviálissá tett, hogy nem szöveget olvasott fel, hanem megszólító közvetlenséggel, rögtönözve (bár szigorúan felépített logika szerint) beszélt hozzánk, mondandója pedig a lehető legsokrétűbb volt, megvilágította a művek keletkezésének hátterében álló zeneszerzői szándékot, a darabok karakterét, a bennük megnyilvánuló zenetörténeti hatásokat, a mögöttük megbúvó életrajzi adalékokat, és persze szó esett Somfai legsajátabb területéről is: a kéziratokról. Hogyan szól a bartóki Bösendorfer? Ennek a hangszernek nem olyan „modern" ahangja, mint a Steinwayé. Némi szkepszissel azt mondhatjuk, a zongoragyártás fejlődése dehumanizációs folyamat: minél fejlettebb-tökéletesebb egy hangszer, annál távolabb kerül attól az emberközeli, természetes, közvetlen, meleg hangzástól, amely talán nem tökéletes, de fülünknek-szívünknek kedves. Ez a Bösendorfer ilyen értelemben szerencsére még nem olyan fejlett, mint a mai Steinway-modellek.

Király Csaba teljes azonosulással, szuggesztíven és ugyanakkor intellektuálisan játszotta a műveket, a négy blokkban négyféle Bartókot mutatva fel. Megszületett előttünk a Szonáta vad, perkusszív hangja amaga erős akcentusaival, töredezettségével és éles vágású, ütemváltásokban gazdag, szögletes formájával; a pedagógus türelmét és a klasszikus hagyományok szeretetét sugározta a Kezdők zongoramuzsikájaapró tételeinek világfelfedező játékossága és lekerekített nyugalma; a tiszta folklórmatéria és a feldolgozó tudatosság találkozását reprezentálta a Kolindák gyökeresen másfajta, nyersebb-földközelibb rövidsége - a Két elégiában pedig Király rátapintott arra a különös paradoxonra, amelyet Bartók e tételpárban megvalósít, a kései Liszt hangvételének sötét szikárságát ütköztetve a korai és középső korszak Lisztjének szimfonikus virtuozitású, reprezentatív hangszerkezelésével. November 5. - Zenetudományi Intézet. Rendező: Zenetudományi Intézet }

Adorján, Liszt Ferenc Kamarazenekar

Zeneakadémiai éveim fuvolás bálványai: Jean-Pierre Rampal, Aurèle Nicolet, James Galway. Öröm, hogy közülük Rampalt és Nicolet-t élő valóságukban is hallhattuk (Galway csak jóval később látogatott el Magyarországra). Lehetne persze az övéken kívül mások nevét is felsorolni, például a karcsú hangú, mozgékony technikájú Severino Gazzelloniét, aki szintén megfordult nálunk - Szőllősy neki írta a Tre pezzit,amelyet az itáliai virtuóz el is játszott a Zeneakadémia nagytermében. És voltak még revelatív fuvolások - például a kortárs zene területén Matuz István. Akad egy másik magyar világklasszis, akit viszont akkoriban csak lemezekről csodálhattunk, mert emlékeim szerint évtizedekig nem járt errefelé. Adorján Andrásról van szó, aki Budapesten született, Koppenhágában szerezte fogorvosi diplomáját, majd 1974-től Münchenben élt. Rampal és Nicolet növendéke volt - és ez hallatszott is testes-aranyló tónusú, makulátlan játékán, mely maga volt a hangszeres zsenialitás. Eltelt negyven év, Adorján ma iskáprázatosan fiatalos, érdemes őt meghallgatni. Legutóbb a Liszt Ferenc Kamarazenekar meghívásának eleget téve lépett fel szólistaként a BMC-ben.

Farkas Ferenc jegyében kezdődött a koncert: bevezetőül meghallgattuk a Régi magyar táncokat, Respighi (Farkas tanára) Antiche danze ed arie sorozatának e lefegyverező bájú kisöccsét, ezúttal, „h-moll szvit-szerűen", vagyis a vonós kamarazenekart fuvolával spékelve. Adorján délceg tartású, kecses és rugalmas szólói elegánsan dekorálták a vonós hangzásszövetet, mint aranyhímzések sok évszázados terítőt. Bámulatos az a sértetlenül tökéletes hangszerjáték, amelyet e nagy művésztől hallunk: a szájtartás, a rekeszizom támasztó biztonsága, az ujjak fürgesége mind a régi, pedig egy fuvolás már ötven évesen is„öreg", Adorján pedig huszonegy esztendővel jár túl ezen a koron. Tónusa tartalmas és salaktalan, a hangadás minden regiszterben kiegyenlített, a technika nem ismer lehetetlent, a levegőgazdálkodás pedig tökéletes - észre sem vesszük, hogy a művésznek olykor lélegeznie is kell. Adorjánnál ugyanazt éli át a hallgató, mint hajdan a kritika élén megidézett Rampal-Nicolet-Galway hármas esetében: az a tévhitünk támad, hogy fuvolázni gyerekjáték.

Neobarokk után neoklasszikus stílus, de még mindig Farkas: Rolla János és muzsikustársai a Piccola musica di concertót (1961) adták elő részletgazdagon és finoman, nagy érzékenységgel mutatva rá arra akülönbségre, amely Farkas lekerekített és felidéző jellegű, muzeális neoklasszikus hangja és Stravinsky töredezettebb és áttételesebb, ironikus-idézőjeles neoklasszicizmusa között figyelhető meg. Stravinsky amaga neoklasszikájában a távolságról beszél: arról, mennyire nem vagyunk azonosak azokkal, akiket felidézünk, Farkas viszont harmonikusan újraálmodja a múltat, visszaréved. A szünet előtt Adorján ismét pódiumra lépett, műsorának fő darabjával. Philipp Emanuel Bach fuvolaversenyei a hangszer irodalmának kincsei, ezek közül játszotta el a D-dúrt (Wq. 13) a nyitótételben friss energiával és mozgékonyan, alassúban áradó dallamossággal és fájdalmas lírával, a fináléban pedig sistergő-szikrázó tűzzel és sodró lendülettel. A nagy sikert a művész Wilhelm Popp miniatűr „magyar rapszódiája", a Rákóczi-kvartokat bőven adagoló Gruß aus Ungarn reprezentatív felidézésével hálálta meg.

Legújabb, erősen megfiatalított korszakában a Liszt Ferenc Kamarazenekar gyakran játszik feltűnő tökéletességgel, amely ilyenkor az abszolút tiszta intonációt is jelenti. Máskor viszont előfordul náluk disztonálás is. Most jócskán előfordult, kiváltképp a második részt kitöltő Verdi-mű, az e-moll vonósnégyes (1873) megszólaltatásakor. Engem ez az ő esetükben nem különösebben zavar. Szó se róla, jobban szeretem akkor hallgatni őket, amikor tiszták, de attól sem sírom tele a zsebkendőmet, ha néha hamisak. Nemcsak azért, mert nekik ezt már szabad, ők már bemuzsikálták magukat a Halhatatlanok Csarnokába (amúgy ez igaz), de még inkább azért, mert az LFKZ játéka akkor sem üres, akkor sem érdektelen soha, ha éppen kissé hamiskás. Mindig tele van tartalommal, érdekességgel, tapasztalattal éséleslátással. Most például arra figyelmeztettek, mennyire jelen vannak a színpadi karakterek, megszólalásmódok Verdi e kamarazenei egykéjében, milyen sok itt az operajelenetszerű intonáció, főként a két belső tételben. Már csak ezért is érdemes volt meghallgatni ezt a tolmácsolást. November 6. - BMC. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar }

Zehetmair, BFZ, Fischer

A kiváló osztrák muzsikus, Thomas Zehetmair (1961) régi ismerőse a magyar zenehallgatóknak: sokszor járt már Budapesten, különféle zenekarok meghívásának eleget téve, fellépett a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertjein, a Nemzeti Filharmonikusok élén pár éve ugyanazon az estén vendégszerepelt hegedűverseny szólistájaként és karmesterként, az előző évadban pedig remek kvartettjét ishallhattuk a Zeneakadémia Solti-termében. Zehetmair az intellektuális, érzékeny muzsikus iskolapéldája, olyan művész, aki gondolkodva játszik, nem helyezi a technikai kivitelezést a tartalom elé, és nyitott arepertoár kevéssé ismert értékei iránt. Olyan művészek lelki rokona, mint Gidon Kremer, Isabelle Faust vagy magyar kollégája, Keller András. Most a Budapesti Fesztiválzenekar hívta meg, egy 20. századi orosz műsorba, hogy Fischer Iván vezényletével megszólaltassa Szergej Prokofjev 2. hegedűversenyét (g-moll, op. 63 - 1935).

Érdekes műsorú koncert volt ez, amelynek első részében két Prokofjev-, a másodikban két Stravinsky-kompozíciót hallottunk: a szünet előtt a már említett 2. hegedűversenyt a Nyitány héber témákra (op. 34/b - 1920/1934) előzte meg, a szünet után pedig két balettzene, a Kártyajáték (1936/37) és a Tűzmadár 2. szvitváltozata (1919) hangzott fel. A két Stravinsky-mű markánsan állította szembe a zeneszerző neoklasszikus stílusát és a jóval korábbi orosz korszakot, a két Prokofjev-darab kissé a „nem jellemző" kategóriájába tartozó párosként funkcionált, a két félidő pedig együtt igen érzékletesen mutatta meg, milyen gyökeresen más gondolkodású zeneszerző Prokofjev és Stravinsky, a csekély (mindössze kilencévnyi) korkülönbség, a közös orosz gyökerek, a szintén közös nyugatos tájékozódás és a mindkettejük életében jelenlévő neoklasszikus epizód ellenére.

A Nyitány héber témákra előadásában Fischer Iván igen erőteljesen hangsúlyozta a klezmerzene meghatározó jelenlétét, s az előtérbe állított klarinétszólók glissandós intonációját hallgatva úgy érezhettük, alényeglátó előadás rávilágít: ez a prokofjevi életműnek az a pillanata, amikor a zeneszerző, Sosztakovicshoz hasonlóan, Mahler lelki rokonának mutatkozik. (Csak éppen Sosztakovicsnál ez egy életen át tart, Prokofjevnél nem.) A két Stravinsky-alkotás közül a Kártyajáték Fischer Iván virtuóz és elegáns értelmezésében csupa humor és éles-filmszerű váltás, csupa meglepetés, csupa elegáns és hűvös neoklasszikus távolságtartás volt, az előadás maradéktalanul felszínre segítette a gazdag hangszerelés minden színárnyalatát, és a ritmika feszessége, a hangsúlyok élessége is hatott, szolgálva a ritkán játszott remekmű sikerét. Szintén a sikert szolgálta az a szórakoztató ötlet is, amellyel Fischer Iván és muzsikusai óriás kártyalapok felmutatásával és mögéjük bújva, ezeknek arcot kölcsönözve humoros pantomimmel jelezték apókerjátszma állását. A másik Stravinsky-mű, a Tűzmadár-szvit egzotikus színeivel és keleties meseatmoszférájával hatott, Fischer Iván vezénylésében és a BFZ kiválóan felkészült muzsikusainak virtuóz játékában megelevenedtek a cselekmény képei. És volt egy nagy pillanata is a tolmácsolásnak, egy felejthetetlen részlet. A finálé felszabadító hatású, nagy kürtszólója előtti pianissimóról van szó, amelyet Fischer Iván maximalista igényességgel valósított meg, olyan valószínűtlenül halk játékot csalva ki fölényes tudású muzsikusainak hangszeréből, amilyent koncertteremben még talán soha nem hallottam - kiváltképp nem úgy, ahogyan most: a hangminőség csorbulása nélkül.

És Zehetmair? Érdekes és élményszerű volt hallani az ő Prokofjevét, amely sokkal lágyabb, líraibb, kevésbé szögletes, kevésbé szarkasztikus, kevésbé fanyar volt az átlagosnál - inkább tele volt kifinomultsággal és érzékenységgel, változatossággal és intellektussal. Persze ehhez kell a mű is, amely engedi, hogy alkotójáról az előadó ilyen portrét rajzoljon - ugyanezt aligha teheti meg egy zongorista a 7. szo­ná­ta Precipitato fináléjában... Tehát muzsikus és mű ideális találkozásának lehettünk tanúi. Thomas Zehetmair, ez a rendkívül rokonszenvesen elmélyült művész mindig mindenben az igényesség képviselője, nála nincs megalkuvás, olcsó megoldás: ezt jelezte a ráadás is, amellyel a tapsot megköszönte - Bernd Alois Zimmermann Szólószonátájának egy tételét hallottuk tőle. November 8. délután - Müpa. Rendező: Budapesti Fesztivál­zenekar }

 Thomas Zehetmair - Priska Ketterer felvétele

 

Dutoit, Bécsi Szimfonikusok

Nem lehet panasz a budapesti koncertkínálatra: ha valaki szereti halmozni az élvezeteket, november második vasárnapján, azt követően, hogy délután meghallgatta a Müpában Zehetmairt és aFesztiválzenekart, a hangulatos őszi szmogriadóban kényelmesen átvillamosozhatott a Zeneakadémiára, hogy este Charles Dutoit és a Bécsi Szimfonikusok koncertjében gyönyörködjék. Vannak, akik számára Bécs csak a Filharmonikusokat jelenti, mások tudják, hogy a Theater an der Wien zenekara is európai klasszis, fényes múlttal (Swarowsky, Karajan, Sawallisch, Krips, Giulini), lelkesítő félmúlttal (Rozsgyesztvenszkij, Prêtre, de Burgos, Fedoszejev), figyelemreméltó tegnappal és mával (Luisi, Philippe Jordan). A Filharmonikusok ötvennyolc évvel fiatalabb testvére a maga röpke száztizenöt éves története során mindig is nagyszerű együttes volt, kiváló muzsikusokkal - elég, ha csupán Harnoncourt nevű hajdani csellistájukra hivatkozunk. Az illető később, mikor nagy karmester lett belőle, szívesen vezényelte egykori anyazenekarát, és nagyszerű felvételeket készített vele.

A vasárnap esti koncert arról tanúskodott, hogy a Bécsi Szimfonikusok tagjai ma is elsőrangú zenészek. A műsorban még mutatóban sem találhattunk semmit, ami a város hagyományait képviseli: egy orosz, egy francia és egy orosz-francia mű jelezte, hogy a zenekar ezen az estén nem az otthoni repertoárban való jártasságát, hanem európaiságát kívánja bizonyítani. Vendégkarmesterük, a svájci Charles Dutoit (1936) egyrészt imponálóan fiatalos, másrészt rokonszenvesen kevés szerepet szán a mutatós manualitásnak, harmadrészt pedig még rokonszenvesebben előtérbe helyezi a muzsikusok kezdeményezőkészségét, felszabadítva és ösztönözve őket (sőt a művek végén az ünneplést, a sikert is feltűnő szerénységgel engedve át nekik). Nem úgynevezett „nagy egyéniség", nem alakul ki körülötte különleges aura vagy atmoszféra, de hát tudjuk, a hangzó végeredmény a fontos, és az Dutoit esetében önmagáért beszél. Amit hallottunk, minden tekintetben a legmagasabb színvonalú volt: vonóskari hangzás, intonáció, fúvós szólók, az összjáték precizitása, a kamarazenei mozzanatok individuális megformálása - minden csak a legfelső fokon méltatható.

 

 Charles Dutoit - Kiss Kuntler Árpád felvétele/Zeneakadémia

A három műsorszám előadása három alapvető erény köré rendeződött: Prokofjev Rómeó és Júlia-szvitjében leginkább a hangzásigényt, a dúsan szétterülő és kibontakozó, telt szimfonikus zengést élvezhettük, Debussy prelűdjében, az Egy faun délutánjában a színeket és a formálás modernségét, Muszorgszkij és Ravel Egy kiállítás képei című ciklusában a pittoreszk ábrázoló szellemet és a végtelennek tűnő karaktergazdagságot. Élvezettel hallgattuk a Montague-k és Capuletek bátor hangerejét és éles akcentusait, majd a tétel középszakaszának lágyságát, felfigyelhettünk A gyermek Júliát ábrázoló tétel szellemességére és mozgékonyságára Dutoit keze alatt. Tetszett a Madrigál hosszú vonókon megvalósuló legato-játéka, szuggesztívnek találhattuk az Álarcosok processzióritmusát, és székhez szegezte a közönséget a sodrás, majd a vad ütéssorozat, amellyel Prokofjev zenéje drámai hatást kel t Tybalt halálát elénk vetítve.

Az Egy faun délutánja mindig a fuvolaszólón áll vagy bukik: a testes, hajlékony, pasztelles hangon megszólaltatott, élveteg dallam ezúttal valóban a prelűd ékessége volt. Dutoit és a zenekar modern Faunt vezényelt, elmosódó tónusokkal, érzékeltetve a forma megfoghatatlan újszerűségét. A Muszorgszkij-Ravel-ciklus képeskönyv is volt, de dráma is, karakter-kavalkád is, de sorsábrázolás is, mely a képek szereplői - tárgyak, épületek, emberek - mögött rejtőző érzésekre és indulatokra világít: magányra, kitaszítottságra, fölényre, játékosságra, gonoszságra, szeretetvágyra, elesettségre, diadalra. Ez a mű jó elő­adásban éppúgy világábrázolás, mint egy Mahler-szimfónia - és ez nagyon jó előadás volt. Amúgy meg persze zenekari jutalomjáték is, tele kollektív és egyéni remeklésekkel. Dutoit és a Bécsi Szimfonikusok minden percében élvezetes koncertjét az előzményekhez illőn francia zene zárta: ráadásként Bizet második L'Arlésienne-szvitjéből hallottuk a harsány és lendületes Farandole-t. November 8. este - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

{ KOVÁCS SÁNDOR

Perényi Miklós

(Perényi és Bachné) Engedje meg, kedves olvasó, hogy ezúttal nagyon messziről kezdjem. Egyenesen a Földgolyó túloldaláról, ahol az ellenlábasok élnek. Ma már talán nem bűn hinni bennük - ámbár akad nálunk nem csekély befolyással rendelkező emberi csoportosulás, amelynek illusztris képviselője az evolúciótan igazságát is bátorkodott a nem túl távoli múltban nyilvánosan kétségbe vonni, szemben, mondjuk, Ferenc pápával. Ezúttal észak-ausztráliai városkáról, Darwinról van szó, amelyet éppenséggel az evolúciótan megalapozójáról neveztek el. Darwin takaros, modern település, nagy kikötővel, 136 245 lakossal (2011-es adat). Heti kétszer (főszezonban háromszor) luxusvonaton is elérhető délről, ráérősebb utasoknak. Közelben terül el a híres, Szlovénia nagyságú Kakadu Nemzeti Park, amelynek partjainál még dugong (!) is feltűnik a tengerben (forrás: internet). S itt a Charles Darwin Egyetem székhelye. Zenét is oktatnak: a legjelesebb professzor egyúttal a Darwini Szimfonikus Zenekar alapítója éskarmestere, dr. Martin Jarvis, aki a dirigálás mellett hegedül és brácsázik, no meg tudományosan kutat. A neten elérhető fényképe alapján rokonszenves, idősödő, szemüveges, joviális úr, őszes-professzoros (értsd: picit zilált) hajjal. Mintegy fél évtizede azzal a felfedezéssel borzolta a kedélyeket, hogy a nagy Johann Sebastian csellószvitjeit véleménye szerint a második feleség, Anna Magdalena (született Wilcke, Wilcken vagy Wülcken, az eredeti nevét nem tudjuk rendesen) komponálhatta. Aztán ez a sor még kibővült a Wohltemperiertes első kötetének első (C-dúr) prelúdiumával és a Goldberg-változatok témájával.

Ne húzzák össze rögtön mérgesen a szem­öl­dö­kü­ket. Tudom, a zenetudomány újabban egészen ostoba divatokat is 
megélt (annak idején olvastam egy harcos amerikai amazon eszmefuttatását, mely szerint Beethoven kilencedikjének scherzója egy szexuális erőszak zenei képe volna), s jómagam lassanként immunissá válok az effélékkel szemben. Ez esetben a helyzet azonban egy árnyalattal bonyolultabb. Anna Magdalena ugyanis valóban jó muzsikus lehetett, a nevezett csellódarabok pedig kétségkívül az ő kézírásával maradtak fenn. Komoly zenetudósok azt mondják, hogy a fellelhető kézirat írásképe nem perdöntő: az asszony csak másolatot-tisztázatot készített az elveszett (és nyilván nehezen olvasható) autográfról. Jarvis professzor stiláris jellemzőkkel igyekszik kiegészíteni érvelését, ezek azonban soha nem vízhatlan argumentumok. A nagy Bach-kutatók (mint Wolff) mindenesetre szenzációhajhász badarságként intézték el rövid úton Jarvis fejtegetéseit (s legjobb tudomásom szerint a szélsőséges feministák sem álltak az ausztráliai pionír mellé).

Hogy Perényi Miklós mit gondol erről a kérdésről, egyáltalán: foglalkoztatta-e valaha - nem tudhatom. Most, hogy ismét eljátszotta a Zeneakadémia közönsége előtt a féltucat művet, alkalmat adott számomra egy érdekes kísérletre. Sajnos csak a második koncertet hallottam, vagyis csak három szvitet, meg azt a pár tételt, melyet a művész ráadásként szólaltatott meg az előző koncert szvitjeiből. De a kísérlethez ezis elegendőnek bizonyult. Megpróbáltam ugyanis a tételeket úgy hallgatni, hogy azok nem a nagy Bach művei.

Jelentem: nem ment. Pedig például a Gold­berg esetében meggyőzhető vagyok: akadnak jelek, amelyek arra utalnak, a téma valóban nem Bachtól, hanem az asszonytól való (a legfőbb érvet ez esetben az utolsó variációban, a Quodlibetben elrejtett népdalok szövege adja - de ezt hosszadalmas volna itt kifejteni). A szviteknél feladtam. Árad a zene. Dallamok, karakteres ritmus-figurák, lendület, erő és végtelen finomság. Perényi azt a látszatot kelti, hogy semmit sem csinál: keresztülengedi magán a kottát. Fejével-testével szinte alig mozog, csak a keze jár. Arcán semmi más nem látszik, mint egyfajta átszellemült koncentráció. Erre szokták azt mondani, hogy alázattal közelít a remekműhöz, a szerző akaratához. A dolog nem ilyen egyszerű. Hisz lám, még azt sem tudjuk biztosan, ki volt a szerző. No meg azt sem, milyen hangszerre képzelte az egyes műveket (a november 7-i koncert műsorából a D-dúr vet fel problémákat). Nem, ez az alázat voltaképp nem más, mint egy modor, amit az előadó tudatosan vállal. A látszólagos természetesség mögött ezernyi döntés áll. Tudatos és ösztönös egyaránt. Perényi nem alkalmaz szélsőséges agogikai árnyalást, de leheletfinomat annál többet. Nincsenek gépies futamai. Mindig tudja-érzi, melyek a fontos hangok. Mert attól, hogy egy sem sikkadhat el, mindegyiknek kell legyen eleje-vége, még nem mindegyik egyformán fontos. Igenis vannak, amelyek irányt szabnak a többinek. Formarészt, zenei mondatot indítanak, modulációt kezdeményeznek, feszültséget gerjesztenek. Perényi e tekintetben tévedhetetlen. A zene hierarchiáját látja át, illetve érzi. És mindemellett csodálatos hangon játszik. Minden zörej nélkül, szinte légiesen. Olyan ez a hangszín, mint a legnemesebb fehérbor zamata. Nem muskotályosan édes, semmi esetre sem aszú: frissebb, üdítőbb. Páratlan a maga nemében.

A koncertről hazafelé tartva végül is meg tudtam fogalmazni valamiféle „tanulságot", nagyjából úgy, ahogy doktor Bubó szokta volt kevéssé sikeres kísérletei végén. Ez így hangozhat: tulajdonképpen mindegy, ki írta a szviteket, Bach vagy Bachné. A lényeg: úgy kell ezeket előadni, ahogy azt Perényi Miklós teszi. Ezt üzenem az ellenlábasoknak is, Darwinba. November 7. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

{ RÁKAI ZSUZSANNA

BFTZ, Operakórus, Kampe, Komlósi, Dunaev, Ling Li, Halász

Egy hangverseny akkor kelt igazán maradandó benyomásokat a közönségben, ha a fizikai és a szellemi élmény, a körülmények által biztosított lehetőségek és a produkció mögött álló művészi szándék összhangban vannak egymással. Ha az intellektuális akarat világosan érzékelhető, ám a konkrét hangzás, a megvalósítás túlságosan merev vagy esetleges, az óhatatlanul hiányérzetet ébreszt a hallgatóban, bármi legyen is a jelenség oka. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának november 3-i koncertjén ez az ok alapjában véve a helyszín volt.

Az együttes Verdi Requiemjét adta elő egyfelől az elmúlás szarkális hatalma előtti tiszteletadásként, másfelől az 1950-es évek politikai visszaéléseinek áldozataira emlékezve. Az eredetileg operaházi produkció ezen az estén az Erkel Színházban kapott helyet annak érdekében, hogy minél több érdeklődő részesülhessen a művészi élményből, mivel azonban a tiszteletre méltóan demokratikus szándék és a technikai feltételek nem támogatták egymást egyértelműen, ez az élmény kissé felemás maradt. Az Erkel akusztikája ugyanis nem kifejezetten alkalmas hangversenyek rendezésére. A hang nem árad szét és nem oszlik el a teremben: egyenesen, a tér bármiféle formáló hatása nélkül érkezik, kizárólag onnan, ahol megszólalt, és visszhangtalanul hal el. A probléma ráadásul annál jelentősebb, minél nagyobb az apparátus, mert azegyes szólamok színei valójában nem adódnak össze igazán, s így a hangzás csak nagyon kevéssé kap egyedi jelleget, testet és világos kontúrokat.

Ez a nehézség az este valamennyi előadója elé komoly akadályokat gördített, amelyeket meglepő módon a Magyar Állami Operaház Énekkara győzött le a legmeggyőzőbb eredménnyel. Bár a meglehetősen mély színpad hátsó traktusában elhelyezkedve eleinte félő volt, hogy hangjuk önállóan alig észlelhető árnyalatként fog beleolvadni a zenekari szövetbe, létszámuk szerencsére épp elegendő erőt és fényt biztosított számukra ahhoz, hogy szükség esetén önálló drámai szereplőkként válhassanak ki a tuttiból. Emellett, bár az egyes szólamok egyenletessége időnként hagyott némi kívánnivalót maga után, produkciójuk mégis nagyon egységes volt, pontos és szuggesztíven professzionális mind a szöveg formálása, mind az intonáció szempontjából.

Hozzájuk képest a pódium előterében álló szólisták hangja szépen uralta ugyan az energikus tetőpontokat, nem egyszer azonban - mintegy külön dinamikai fokozatot képviselve - csaknem külön is vált azoktól. Így, bázis és hajtóerő híján az alapjában véve jelenetszerű dramaturgia által szervezett, formailag mégis reprezentatívan zárt megszólalásaik forszírozottnak hatottak néha, különösen az egyébként adekvát módon dús és sötét tónusokkal büszkélkedő Komlósi Ildikó és Anja Kampe esetében (Andrei Dunaev és Liang Li hangja valamelyest egyenesebb, világosabb és egészében célra törőbb volt), négyük kvartettje pedig már-már értelmezhetetlen együtthangzásokat eredményezett.

A vokális szólamok arányainak megteremtése mellett hasonlóan bonyolult feladatnak bizonyult az instrumentális egyensúly létrehozása is, mivel a terem semmiféle térbeli hangjátékra nem biztosított lehetőséget. Az oldalsó páholyokba elosztott rezek sztereó hanghatása például csaknem tolakodóan erősnek hatott, jószerével teljesen maga alá temetve az egymásra licitáló diskurzusokból kibontakozó tutti sápadt tetőpontját, és nem tudtak hatékonyan egymásra támaszkodni a vonósok sem, bármilyen hátborzongatóan bársonyos hajlékonysággal kölcsönöztek is beavatásjelleget a kompozíció kezdő ütemeinek. Halász Péter a maga részéről kellő fegyelemmel ötvözte ugyan a koncepció sűrű feszültségét a szöveg imádságot és áriát egymásra vetítő zenei megformálásának könyörgésjellegével, mozgalmas jelenetszerűségével ésrituális érinthetetlenségével, egy nehézségen mégsem tudott úrrá lenni. Sajátos törvényekkel rendelkező, egyedi hangzástér híján ugyanis az interpretációnak nem jöhetett létre saját ideje, saját ritmusa éslélegzése sem, s a szerkezeti pillérek összetartása így csak nagy nehézségek árán valósulhatott meg. Az akusztika nyers tompasága miatt hangszín, hangerő, agogika és hangsúly élettelenül, kapcsolatok nélkül veszett a semmibe, elzárva a hallgató elől a szellemi koncentrációból fakadó katarzis igazi szépségét. November 3. - Erkel Színház. Rendező: Filharmónia Magyarország Nkft }

{ MALINA JÁNOS

Dobozy, Aura Musicale

A Zeneakadémia „Tiszta barokk" sorozatának októberi hangversenyén Dobozy Borbála csembalóművész, valamint Máté Balázs régi hangszeres együttese, az Aura Musicale adott elő tiszta Bach-programot. Ha tetszik, a lehető legtisztábbat, mert az est műfajilag is homogén volt: csupa concertóból állt. A csembaló szerepeit illetően viszont üdítően változatos volt a program, és ez elősegítette, hogy a főszereplő többféle funkcióban is bemutatkozhasson: egy műben ugyanis continuo-játékosként vett részt, egy versenyműben ő volt a szólista, míg a két hármasversenyben egyenrangú partnerekkel „kamarazenélt" aversenyművön belül - különösen a lassú tételekben.

A program a d-moll csembalóversennyel (BWV 1052) kezdődött, egy különlegesen biztos kézzel formált és kiérlelt előadással, amelyben a zengő és zizegő, izgalmasan szép csembalóhang a zenekar izmos gesztusaival találkozott az első tételben; s itt nem csupán az azonos nyelven beszélő zenekar és szólista tökéletesen egyenrangú és halálosan precíz együttműködését csodálhattuk meg, hanem mindenekfölött Dobozynak azt a csupán kevesek által birtokolt uralmát hangszere fölött, amelynek révén - szinte az akusztika törvényeivel is szembeszegülve - le tudja győzni annak korlátait, a legéneklőbb legatót varázsolja elő belőle, és megtalálja a módját annak is, hogy az elméletben dinamikailag érzéketlen hangképzés ellenére határozott dinamikai kontrasztokat, sőt crescendót-decrescendót érzékeljünk játékában.

Már-már szöveggé formálhatóan beszédszerű módon szólalt meg a lassú tétel, egyszersmind pedig lemondó, szomorúságot sugárzó hangjával személyesen is megérintette a hallgatót. A tutti szakaszokban remek, tömör színnel szólt a zenekar, s ezen belül örömmel érzékelhettük a nagybőgő nemes, magvas hangját. A basszus szólam a zárótételben azután nagy teherbírású, erőteljes staccato hangokkal excellált.

A c-moll oboás-hegedűs kettősverseny (a BWV 1060-as jegyzékszámú kétcsembalós változatból rekonstruált darab) két szólistája Emiliano Rodolfi, illetve Kuklis Gergely volt. Rodolfi, aki a hangverseny három számában három különböző fúvós hangszeren működött közre, oboistaként nem hatott igazán meggyőzőnek: igaz, tisztán játszott, és zeneileg is világosan formált, de mindvégig azt a benyomást keltette a hallgatóban, mintha nem lenne egészen otthon ezen a hangszeren, és adós maradt a megszólalás, a nüánszok tökéletes kontrolljával. Kuklis Gergely ezzel szemben zeneileg, és - mint a lassú tétel egy-egy világító szépségű hangja is bizonyította - színben is igen meggyőzően muzsikált. A zárótétel különösen életteli módon szólalt meg, pregnáns ritmusokkal, energikus basszusmenetekkel, s különösen aszólóhegedű részéről virtuóz futamokkal.

A koncert második része a 4. brandenburgi verseny ritkábban hallható, egy hanggal lejjebb transzponált, a szólóhegedűt csembalóval helyettesítő változatával - F-dúr hármasverseny, BWV 1057 - kezdődött. A csembaló partnerei ebben a változatban is altfurulyák - ezeket a Lipcsében élő kiváló furulyaművész, Januj Anna, illetve Emiliano Rodolfi szólaltatta meg. Rodolfiról ez esetben nem csupán azt mondhatjuk el, hogy ezen a hangszeren bizonyult a legjobbnak, hanem azt is, hogy a két kényes, sok unisonót tartalmazó szólamot Janujjal együtt intonációs, hangi, agogikai tekintetben is a lehető legösszecsiszoltabban szólaltatta meg. Párbeszédük a zenekarral az első tételben dinamikus és izgalmas volt; a lassú tétel végtelen nyugalma, a tagolás választékossága az ízlés és mérték maradéktalan érvényesülését dicsérte. Azárótétel merész, de meggyőző tempója - a remek tempók az egész este főszereplői voltak - jó alkalom volt Dobozy Borbála virtuozitásának megcsillantására is.

Az persze az 5. brandenburgi verseny (BWV 1050) monumentális, kiírt csembalórögtönzésében, Bach egyik legszemélyesebb ránk hagyott ajándékában bontakozott ki teljes életnagyságban. Persze sok minden mást is kaptunk az Emiliano Rodolfi fuvola- és Posvanecz Éva hegedűszólójával előadott versenyműtől, mindenekelőtt szépen ívelő dallamvonalakat és megkapóan érzékeny párbeszédet a három szólista között a lassú tételben - Rodolfi ezúttal eléggé színtelen hangon, de magabiztosan fuvolázott, Posvanecz pedig minden szempontból elsőrangút nyújtott. Emlékezetes volt azután a zárótételt indító, jelentőségteljes piano, illetve az egész tétel energiája, lendülete is. Október 17. - Zeneakadémia, Solti-terem. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

{ BOZÓ PÉTER

Katia és Marielle Labèque

Családi házimuzsikálás fültanúja lehetett a Zeneakadémia közönsége október közepén, amikor az ismert francia testvérpár, Katia és Marielle Labèque adott négykezes, illetve kétzongorás hangversenyt aNagyteremben. A Labèque nővéreket aligha kell bemutatni, hiszen több évtizedes előadói pályafutás áll mögöttük, melynek során a kortárs és régi zenétől a dzsesszig terjedő, igen széles repertoárt volt alkalmuk eljátszani, illetve hangfelvételen rögzíteni, számos 20. századi zeneszerző figyelmét magukra vonva, Pierre Bouleztől Ligeti Györgyig.

Ezúttal a múlt század elejének párizsi zeneéletét idézték meg számunkra, Maurice Ravel és Igor Stravinsky munkásságából adva ízelítőt. A közönség nem csak a szerzők személye miatt érzékelhetett alapvető különbséget a koncert két felének műsora esetében, hanem azért is, mert az elsőként előadott Ravel-mű éppen ellentétes utat járt be keletkezéstörténete során, mint a második részben megszólaltatott Stravinsky-darab. Míg ugyanis a Lúdanyó meséi szvit idiomatikus négykezes muzsika, mely elsődlegesen erre az előadó-apparátusra íródott, s Ravel csak utóbb hangszerelte meg és egészítette ki balett­zenévé, addig a Tavaszi áldozat köztudottan nagyzenekarra komponált balett­ze­ne­ként született, és a két­zongorás változat az, amely másodlagosnak, átiratnak tekinthető. Bonyolultabb eset a második műsorszámként megszólaltatott Spanyol rapszódia, amelynek Habanera tétele ugyan kétkezes zongoradarabból, a Fülbemászó tájképek első darabjából lett utóbb zenekari művé, azonban további tételeit eleve szimfonikus darabként koncipiálta a szerző.

Mindezt nem a puszta tényközlés kedvéért tartom szükségesnek hangsúlyozni, hanem azért, mert bizonyos mértékig a darabok előadásának jellegében is tetten érhető volt. Mindhárom mű esetében érződött persze a két pianista magabiztos és fölényes muzikalitása. S bár valamennyi műsorszámban tanúja lehetett a közönség, hogy összeszokott és egymásra hangolt kamarapartnerekkel van dolga, Stravinsky balettzenéjének átiratát hallva óhatatlanul hiányérzetem támadt, s az volt a benyomásom, hogy ennek oka nem annyira az előadás valamiféle fogyatékossága, hanem a darabválasztás problematikus volta lehetett. Nem állítom, hogy ne élveztem volna ebben az esetben is Labèque-ék interpretációját ‒ végtére is A tavasz hírnökei című tétel makacsul ismétlődő akkordja és váratlan hangsúlyai két zongorán megszólaltatva is nagyon hatásosak. Mégis felvetődött bennem a kérdés: vajon mennyire alkalmas koncertszerű előadásra a 20. századi zenei modernizmus e botrányos sikerdarabja, fekete-fehér reprodukcióban és színpadi cselekmény nélkül?

A hangverseny első feléből emlékezetes marad számomra a Lúdanyó meséi harmadik tételének megszólaltatása ‒ azé a tételé, amely nem Charles Perrault, hanem egy másik 17. századi francia szerző, d'Aulnoy grófnő egyik meséjén alapul. A Csúnyácska, a pagodák császárnője kezdetén idézett mese hősnője, mint neve is mutatja, nem szépecske. Mi több, kifejezetten rondácska, olyannyira, hogy bánatában egy vártoronyba zárkózik. (Jó, ha van ilyenkor a közelben egy vártorony). Idővel szerencsére talál magának egy hozzá hasonlóan visszataszító zöld sárkányt, akiről nagy megkönnyebbülésünkre utóbb kiderül, hogy egy elvarázsolt herceg, s végül ‒ így a mese ‒ mindketten megszépülnek és egymáséi lesznek. Közben Csúnyácska egy furcsa populáció, a pagodák körébe is eljut, akiknek uralkodónője lesz. A mesének ezt az epizódját idézi fel Ravel darabja, amely a múlt század eleji zenei egzotizmus érdekes példája. Egzotikusnak persze a Spanyol rapszódia is egzotikus, a Csúnyácska azonban máshogyan. Ravel képzeletében a pagoda szó a jelek szerint valamiféle távol-keleti civilizáció képviselőit idézhette fel, hiszen olyasféle pentaton zenét komponált itt, érdekes egészhangú foltokkal tarkítva, amilyet a Kínai Csésze énekel A gyermek és a csoda című operájában, vagy mint ami a japánokat jellemzi Sullivan A mikádó című operettjében.

Katia és Marielle Labèque becsületére legyen mondva, hogy előadásukban ez a tétel sem volt csúnyácska. Mi több, az egész koncert olyannyira nem volt csúnyácska, hogy a pianista párosnak végül ráadásként Philipp Glass Movements című sorozatának negyedik darabjával és Stravinsky egy kis keringőjének megszólaltatásával kellett meghálálnia a közönség tapsait, amely érezhetően lelkes és elégedett volt ‒ véleményem szerint méltán. Október 12. ‒ Zeneakadémia, Nagyterem. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

{ ESZES KINGA

Koroljov,
Concerto Budapest, Keller

Hálásak lehetünk Keller Andrásnak, hogy Jevgenyij Koroljov 2008 óta egyre gyakrabban látogat el hazánkba - ahogy 2011-től majd' minden évben, a zongoraművész idén is megörvendeztette játékával amagyar hallgatóságot a Concerto Budapest szólistájaként. Ezúttal két versenyművet, Bach g-moll és Beethoven c-moll zongoraversenyét játszotta a zenekarral. Annak ellenére, hogy Koroljov kapcsán mindenekelőtt a bachi muzsikával való különleges kapcsolata, és csodálatos Bach-interpretációi jutnak először eszünkbe, engem ezúttal a Beethoven-versenymű előadásával nyűgözött le. Meglehet, a Bach-darab esetében a - bizonyára csak biztonsági hálóként szolgáló - kotta is szerepet játszott abban, hogy a muzsikus játékát a szokásosnál is zárkózottabbnak, sokszor kifejezetten merevnek éreztem, sőt láthatóan még a zenekartól is némi távolságot tartott: olybá tűnt, mintha egy másodperc töredékével mindig előttük járna. A produkció legszebb pillanatait a lassú tétel fantasztikusan telt orgonapontjai és afölötte megállíthatatlanul áradó, kifogástalan ízléssel formált dallam okozta - Koroljov differenciált, beszédszerű artikulációjához, és billentésének érzékeny kifinomultságához nem férhet kétség. Mégis be kell vallanom, hogy a Concerto Budapest és az UMZE nemrégiben megrendezett egész napos rendezvényének, a Hallgatás Napjának legelső koncertjén ugyanez a concerto Balog József szólójával sokkal jobban magával ragadott.

Rögtön a Beethoven-zongoraverseny elején, a zongoraszólam zenekari bevezetőt követő első pár ütemén érezni lehetett, hogy valami megváltozott: Koroljov kinyílt, megmozdult, még a testtartásán is látszott, hogy mindenestül átadja magát a zenének. A cadenzát káprázatos tűzzel játszotta, és felejthetetlen, ahogy a zenekar a semmiből kiemelkedő crescendóval csatlakozott hozzá a tétel végén. A szólista és azenekar tökéletes összhangja jellemezte a töprengő hangvételű, költői lassú tételt és a táncos lendületű rondót is. Koroljov ezúttal fejből játszott, és ez érezhetően oldottabbá és közvetlenebbé tette. Ráadásként megismételték a Bach-versenymű 3. tételét - a még beethoveni indulatoktól felhevült zongorista jóval felszabadultabb, könnyedebb játékával.

A szünet után Arvo Pärt 12 csellóra komponált Missa brevisének nyolc csellóra készült átirata hangzott el. A címében az istentisztelet három tételére (Kyrie, Sanctus és Agnus Dei) utaló rövid kompozícióban a tartott mély hangok fölött üveghangokon mozgó, lassú részek melankóliája éppolyan meggyőzően hatott a Concerto Budapest kiváló csellistái előadásában, mint a telt hangzású, együtt lélegző tuttik ereje. Aversenyművekben remekül teljesítő zenekar a koncert második részében főszereplővé lépett elő: Keller András és együttese egy viharos tempójú Beethoven-Ötödikkel koronázta meg az estét. A sodró lendület miatt a szimfóniát nyitó Allegro con brio valamelyest vesztett a súlyából, a lassú tétel pedig a nyugalmából, a Scherzónak és a záró Allegrónak viszont kifejezetten jót tett ez a lelkesült hév. Az Arvo Pärt-darabban bemutatkozott csellószólam az Andante éneklő főtémájának és a 3. tétel izgatott fugato-témájának megformálásával sem okozott csalódást, a zenekarát mindvégig remekül kézben tartó dirigens pedig a szárnyaló fináléba torkolló hatalmas fokozástól kezdve bámulatos energiával, és mégis könnyedén repítette végig hallgatóságát a diadalmas zárótételen. November 1. - Zeneakadémia. Rendező: Concerto Budapest }

Gabetta, Orchestre de Paris, Paavo Järvi

Különleges programmal örvendeztette meg a Művészetek Palotája közönségét a november elején hazánkba látogató Orchestre de Paris: az észt származású karmester, Paavo Järvi vezette francia együttestől egy sajátos észt-francia összeállítást hallhattunk. Először a 80. születésnapját idén ünneplő Arvo Pärt az együttesnek dedikált, 2009-ben komponált Silhouette című kompozíciója hangzott el. A tény, hogy avonóskarra és három ütősre írt darab hódolat Gustave Eiffel, a Párizs városát szimbolizáló torony tervezője előtt, az embert azonnal építészeti analógiák keresésére sarkallja. A rövid tétel architektúrája önmagában is figyelemre méltó: az előadó-apparátus egységeinek fokozatos beléptetésével a mű végére felépülő zenei szövet rétegeibe kapunk betekintést. Az ütősök sejtelmes bevezetőjéhez egy valcerkíséretszerű vonós pizzicato csatlakozik, melyhez aztán pár hangból álló, sóhajszerű dallamtöredékek társulnak, majd a grandiózus, tempóbeli és dinamikai fokozással elért tetőponton egyszeriben vége szakad a zenei folyamatnak, és - afféle összegzésként - egy időben eltolva belépő szólamokból felépített akkorddal zárul a darab. A zenét hallgatva mégsem az Eiffel-torony megépítésének folyamata, hanem egy olyan kamera-beállítású filmfelvétel sejlett fel előttem, mely az apró részleteket - a szédítő magasságú pillérek között süvítő szelet, vagy a hatalmas sziluettet körülölelő fények játékát - megmutató közelitől a nagytotál felé halad. A legömbölyített, dinamikus mozdulatokkal dirigáló Paavo Järvi keze alatt a zenekar előadásában Pärt álomszerűen ködös, apró részleteiben mégis nagyon világos és konkrét zenéje fantasztikus élményt nyújtott: játékukban a könnyed, poétikus tónus, és a dús, monumentális hangzás egyaránt érvényesült.

Ezután Saint-Saëns a-moll csellóversenye következett Sol Gabetta szólójával. A multikulturális háttérrel rendelkező - Argentínában született, orosz-francia származású és Svájcban élő - művész hat nyelven beszél, legjobban azonban a hetediken, a zene nyelvén érteti meg magát. Elképesztően hajlékony, és rendkívül árnyalt csellóhangja, szuggesztív színpadi jelenléte és káprázatos virtuozitása eddig is ismert volt számomra. Azzal azonban csak most szembesültem, hogy Gabetta milyen fantasztikus kamarazenész. A versenyműben számtalan olyan apró felelgetés, illetve az együttes játékra lehetőséget adó hely van, melyben a szólista a zenekari zenészekkel kerül interakcióba. A csellista mindvégig teljes figyelemmel hallgatta partnereit, és érzékenyen reagált rájuk, ezzel pedig nemcsak a szólama és a zenekar viszonyát fonta szorosabbra, hanem a darab belső összefüggéseire is jobban rávilágított. Az is nagyon tetszett, hogy nem csupán a belépésektől a következő szünetig muzsikált együtt a zenekarral, hanem végig tökéletes szimbiózist alkotott vele. Emlékezetes maradt még a főtéma lendülete, temperamentuma, a középrész menüettjének könnyed bája és a zárószakasz új témájának szívhez szóló panasza. Ahogy sajnos azt isnehéz lenne elfeledni, hogy ennek az előbb említett lírai témának a bemutatkozása előtt, Gabetta néhány tartott hangja fölött a következő Berlioz-mű egyik virtuóz fagottszólója szűrődött be a termen kívülről. Igen kényes futamokról lehetett szó, mert még a ráadásként adott Fauré-mű, az Elégia gyönyörű, átszellemült záróhangja közben is behallatszott a buzgó muzsikus gyakorlása.

Sol Gabetta - Posztós János felvétele /MÜPA

A kirobbanó formában lévő Orchestre de Paris-ról eddig érdemtelenül kevés szó esett. A szünet után felcsendülő Fantasztikus szimfóniában is kiválóan helytállt az együttes: a vonósok végig kiegyenlített, karcmentes hangzást produkáltak, a fúvóskar pedig a szólisztikus szerepekben és a tuttikban is nagyon magas színvonalon teljesített: játékukat a telt, magvas hangra való törekvés és árnyalt dallamformálás jellemezte. Az észt karmester részletekbe menően, határozott, de hajlékony mozdulatokkal dirigált, minden gesztusán érezni lehetett a zenekar és közte lévő harmóniát. A tuttikban megvalósuló tökéletes hangzásarányok, az ízléssel alkalmazott hangsúlyok, a rugalmas időkezelés, vagy a crescendók kidolgozottsága a zenekar és vezetője közti összeszokottságról, és a közös munka hatékonyságáról árulkodott. A lelkes tapsot két ráadással jutalmazta az együttes: először Bizet-től a Jeux d'enfants zenekari szvitváltozatának zárótétele hangzott el, majd a Berlioz-féle Rákóczi-indulóval búcsúztak el a közönségtől.November 6. - Müpa. Rendező: Müpa }

{ OZSVÁRT VIKTÓRIA

Bécsi Filharmonikusok, Blomstedt

Sokan próbálták már megfejteni a Bécsi Filharmonikusok mesterien kimunkált, különleges színű hangzásának titkát. Bevallom, magam a rejtély megoldásához nem jutottam közelebb. Talán a speciális bécsi kürtök, a különleges fából készült oboák, vagy a hírneves „bécsi hegedűiskola" tradíciója lehet a kulcs? De egy idő után fel is adtam az oknyomozó kísérletet. Varázslat született a Müpa hangversenytermében, amit nem kell feltétlenül száraz tényekkel megmagyarázni, majd elégedetten a polcra helyezni materiális világunk fogalmainak többi skatulyája közé.

A Bécsi Filharmonikusok október 26-án a Művészetek Palotája nagytermében megrendezett koncertjének műsorán Ludwig van Beethoven két szimfóniája, a 7. és a 8. szerepelt. Mindkét mű 1811-12-ben íródott. A tapasztalatok alapján ezt a két szimfóniát nem tanácsos keletkezésük sorrendjében egymás után játszani, mivel a Hetedik mindent elsöprő életereje, elemi erővel ható, sodró ritmikája könnyen elhalványíthatja a Nyolcadik jóllehet szolidabb, de nem kevésbé mesteri megoldásait. A bécsiek sem kockáztattak: a koncert első felében a 8., a második részben pedig a 7. szimfónia hangzott fel, így mindkét mű hatása kellően érvényesült.

A zenekar profizmusa már a koncertet nyitó 8. szimfónia kezdetén teljes pompájában mutatkozott be a budapesti közönségnek. A pontos intonáció és a tökéletes együttjáték evidencia volt ezen az estén. Afúvós művészek ragyogóan exponálták szólamaikat, amikor erre szükség volt, máskor pedig szépen simultak bele a zenekari tutti akkordjainak hierarchiájába. A vonósok egészen lenyűgöztek világosan artikulált, precízen körvonalazott megszólalásaikkal, mely mégis kivételesen puha és bársonyos fényű hangzással párosult. A zenekar művészeinek kifogástalan technikai felkészültségét és jó értelemben vett rutinját figyelembe véve biztosra veszem, hogy karmester nélkül is a középszerűnél igényesebben játszották volna Beethoven középső korszakának eme két mesterművét. Az elő­adás lelke azonban kétségtelenül Herbert Blomstedt volt. Színpadi jelenléte korát meghazudtolóan impulzív és energikus, szinte alig hihető, hogy már nyolcvankilencedik életévét tapossa - mit tapossa, hiszen minden mozdulata maga a megtestesült elegancia!

Blomstedt elemében érezhette magát a karmesteri pulpituson, és a koncert végeztével is a jól megérdemelt elégedettség tanújeleit adta. Valóban, ezen az estén úgy játszhatott a zenekaron, ahogyan egy zongorista játszik hangszerén, mivel kifejező mozdulatait és lényegretörő, segítő gesztusait figyelmesen követték a zenekarban helyet foglaló nagyszerű zenészek. Blomstedt testtartása híven tükrözte a zene aktuális közlendőjét, de magatartása sosem vált emiatt rossz értelemben véve színpadiassá. Vezénylése a legkevésbé sem mechanikus, emiatt aztán nem is mindig olyan az ütemezés, mint amit tankönyvekből lehetne tanulni. Mozdulatai a sablonokkal nem törődve a zene folyamatát tükrözték. A nagyívű karmozdulatok segítettek megteremteni a frázisok összefogottságát, így zenészt és közönséget egyaránt nagyléptékben való gondolkodásra késztettek; a közbeszúrt kisebb gesztusok pedig hatásosan, de ugyanakkor diszkréten hívták fel a figyelmet az értelmezés szempontjából jelentős helyekre. Ez a jótékony kettősség jellemezte például a 7. szimfónia híres Allegrettójának gyászindulóra emlékeztető menetelését, mely összefogottan, mégis az ellenszólam girlandjait szépen kirajzolva vonult el lelki szemeim előtt. A 8. szimfónia nyitótételében szintén így születtek meg a hármas lüktetésű matéria lendületét megőrizve a súlytalan ütemrészekre eső sforzatók. A Beethoven zenéjére jellemző hirtelen hangulatváltások ízléses mértékben kiemelve, a sokszor hallott szimfóniák esetében is a meglepetés erejével tudtak hatni. A 8. szimfónia második tételének szándékoltan művi kecsessége után üdítően robbantak be a rusztikus menüett első ütemei. A 7. szimfónia harmadik tétele sziporkázott, a finálé táncos sodrásának a melléksúlyok sforzatói adtak jólesően tenyeres-talpas színezetet. Kellemetlen élményem csupán az volt, hogy a 7. szimfónia nyitótételében a lassú bevezető után egy hang repetálásából fokozatosan kibomló Vivace téma megszületésének izgalmas folyamatához a közönség köhögése komplementer ellenszólamot szolgáltatott. A koncert többi részében azonban érezhető volt a feszült figyelem, amely karmester és zenekar játékát övezte. Herbert Blomstedt és a Bécsi Filharmonikusok az est programjához illő aktualitással, Beethoven Egmont-nyitányával köszönték meg a közönség lelkesedését. Október 26. - Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Müpa }

Rádiózenekar, -énekkar, Netopil

Mindenszentek napján a Művészetek Pa­lo­tája évről évre egy-egy requiem elő­adásával járul hozzá az ünnepi ráhangolódáshoz, az emlékezéshez. Ezúttal egy, Mozart és Verdi gyászmiséjénél jóval kevésbé ismert alkotás, Antonín Dvořák 1891-ben írt Requiemje szerepelt a műsoron. A zenei anyag nem hazudtolja meg szerzőjét, a jellegzetes cseh színek gyakran visszaköszönnek a dallamépítkezésben és atáncritmusokat idéző kísérőfigurációkban. A Requiem matériáját átszövő kromatikus főtéma, mely Johann Sebastian Bach h-moll miséjére vezethető vissza, később szimbólummá vált a cseh zenében. A mű egy másik témája pedig feltűnt már Dvořák 1888-ban komponált dalában is, mely szintén az elmúlás kérdéseivel foglalkozik.

A koncert karmestere a cseh zene specialistájának számító Tomáš Netopil volt, akinek nemzetközi karrierje a 2002-ben rendezett frankfurti Solti György Karmesterversenyen aratott győzelmével indult el. Valóban, Netopil vezénylése igazi versenygyőztes jelenségként definiálható. Technikás és precíz. Mozdulatait és megjelenését egyaránt elegancia jellemzi. Láthatóan és hallhatóan figyelt az együttesre, ütéseinek gyakori aprózásával pontosan segítette a zenekari tagokat. A technikai tudáson túl rendelkezik azzal a szuggesztivitással, figyelmet ébresztő kifejezőerővel, melynek segítségével magával tudja ragadni azenészeket és a közönséget egyaránt. A mű kontemplatív szakaszai személyes színezetet kaptak, a Dies irae apokaliptikus kavargása egészen katartikus láttató erővel bírt. Kevésbé sikeredett a Quam olim Abrahae szövegkezdetű rész kivitelezése. Talán a csellószólamban bekövetkező csupán néhány pillanatnyi, de zavaró ritmikai bizonytalanság is okozta, hogy a kórusfúga főtémája kapkodva indult. Ez sajnos végig meghatározta az említett szakasz hangvételét, a jubiláló pontozott ritmusok sem az énekkar, sem a zenekar szólamaiban nem tudtak megfelelően érvényesülni. Azonban második megjelenésekor már hajszálnyival lassabban, és ennek következtében sokkal világosabban értelmezve szólalt meg ugyanez a zenei anyag.

A hangversenyen a Magyar Rádió Szim­fo­­ni­kus Zenekara működött közre. A hang­zás kellően kiegyenlített, az intonáció tiszta volt. A Magyar Rádió Ének­kara első megszólalásának sötét, misztikus hangszínével egy pillanat alatt megteremtette a gyászmise hangulatát. Az együttes ugyanakkor energikus is tudott lenni: a Dies irae kavargása és az imitációs szakaszok többnyire pregnáns ritmizálása jótékonyan színesítette az előadást.

A négy énekes-szólista négy külön világot képviselt. Simona Šaturová teljesít-
ményét ezen az estén kissé haloványnak éreztem. Szopránja a magas regiszterben szépen csengett, viszont a mélyebb tartományban vivőereje kevésnek bizonyult. Talán a határozottabb artikuláció ishozzájárulhatott volna egy élőbb hangzásélmény létrejöttéhez. Cserében kissé túlartikulálta szerepét az altszólista, Veronika Hajnová. Hangja szép, erőteljes, a mély regiszterben azonban túlságosan „rádolgozott", megvastagította orgánumát. Másrészt az a tény, hogy megszólalásai mintegy szerepként, alakításként hatottak, nem feltétlenül járult hozzá a gyászmise személyességének megteremtéséhez.Sebestyén Miklós basszusa bársonyos színű, mélységei imponálóak, hangszíne kiegyenlített. Apróság, és odafigyeléssel kiküszöbölhető a vibrato kezdetben tapasztalt kissé mechanikus jellege, illetve ahosszabb szünet utáni belépések elején érzékelhető pici intonációs bizonytalanság. A negyedik énekes, Brickner Szabolcs bizonyult az előadógárda legprofibb tagjának. Előadásmódja természetes, hangszíne szép, szövegmondása kifogástalan. Ezért is zavart különösen, hogy a Liber scriptus tenorszólójában kissé túlzásba esett. Ugyan a kupolaszerűen építkező dallamsorok közepén, fölfelé haladva valóban crescendálni kell, az azonban semmiképp sem kívánatos, hogy élesen kiugorjon a magas regiszter, és egyenetlenné váljék a hangszín. Brickner hangja forszírozás nélkül is szépen betöltötte volna a teret, amit későbbiekben szerencsére sokszor tapasztalhattunk is.

A kifogásolni valók azonban eltörpültek az előadás egészének magával ragadó lendülete, magas színvonalú általános kidolgozottsága és az előadók koncentráltsága mellett. Talán nem tévedek azzal akövetkeztetéssel, hogy a Dvořák Requiemjét követő tapsvihar nem csupán magának a műnek, hanem legalább ilyen mértékben a szuggesztív, odaadó interpretációnak szólt. November 1. - Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Müpa }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.