Bartók, nyomokban

Új Magyar Zenei Fórum zeneszerzőverseny

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2015 december

Nem vagyok benne biztos (minden híresztelés ellenére sajnos az internet is felejt), de úgy rémlik, hogy a CAFe Budapest elődjének, a Budapesti Őszi Fesztiválnak „reklámarca" egy napszemüveges, lila esernyő volt. Az esernyő egykoron az októberi időjárás viszontagságait volt hivatott jelképezni, a szemüveg a lazaságot, a szín pedig - legyünk bátran együgyűek - a lilaságot. A CAFe Budapest a lazaságból nem engedett, a lila helyett azonban harsányabb színekre váltott, s egyfajta ernyőszervezetként olyan produkciókat, rendezvénysorozatokat is integrált, melyeket a korábbi években máshol találtunk akoncertnaptárban. Ilyen volt ezen az őszön a hagyományosan év elején megrendezésre kerülő Új Magyar Zenei Fórum Zeneszerzőverseny két döntője, valamint az éveken át januárra időzített Mini Fesztivál. Magam a zeneszerzőverseny döntőit hallgattam meg felvételről.

A zsűri (Jeney Zoltán, Sáry László, Vajda Gergely) bölcs ítéletet hozott. Nagyzenekari kategóriában nem adott ki első díjat, a „dobogó" második helyére ketten léphettek fel, Balogh Máté (Quintet ) és Slezák Andrej (inSpiral). A harmadik helyen Bánkövi Gyula Zöldfény-udvarú éj című műve végzett. Horváth Balázs kompozíciója (Werkmusik) helyezetlen lett. A kamaradarabok közül Balogh Máté Melodiemusikcímű darabja lett az első, Alessio Elia Eltűnő szivárványok című műve a második. A zsűritől megosztott harmadik díjat kapott Dargay Marcell Monument of the Immortal Immigrant és Sándor LászlóDivertimento - Giuoco dei suoni című szerzeménye.

A verseny múltját ismerők számára a legtöbb név ismerősen cseng. Bánkövi Gyula először vett részt a megmérettetésen, idén ugyanis olyan komponisták is pályázhattak, akik 2015-ben még nem töltötték be 50. életévüket. Ugyancsak új szereplő a jelenleg Magyarországon és Franciaországban élő, magát magyarnak (is) valló szlovákiai Slezák Andrej. „Magyarnak születni - vallotta Kodály Zoltán - ma már nem lehet. Azt mindenkinek magának kell megszerezni. Ezt sem a vér, sem a mai élet nem tudja megadni. Mi a magyarság? Magyar az, aki a magyar kultúra részese. Látnivaló, hogy ez igen tág fogalom. De más kritérium nincs."

A zsűri tömör indoklása szerint a kamarazenei kategória pályamunkái magasabb és kiegyenlítettebb színvonalat képviseltek, mint a nagyzenekari (értsd: szimfonikus fogantatású) darabok. Ezt magam is így láttam, azzal a sandasággal kiegészítve, hogy vajon mit is értsünk a 21. században szimfonikus fogantatáson. (A kiírás persze óvatosabban fogalmaz, a pályázótól nem szimfonikus darabot várnak, hanem nagyzenekari művet, „legfeljebb 70 hangszeres játékosra".)

A hangzás alapján (a művek partitúráit nem láttam) egyedül Slezák Andrej inSpiral című darabja tűnt nagyzenekarinak. A döntő további három pályaműve az ensemble-elv jegyében fogant. Bánkövi Gyula 68 soros partitúrába írta a szimfonikus együttes 68 tagjának a szólóit; Balog Máté kvintettnek nevezte új darabját, melyben öt (nyolc-nyolc hangszeres muzsikusból álló) hangszercsoport hoz létre egy negyvenszólamú művet. Horváth Balázs élt azzal a lehetőséggel, hogy egy szólistát is alkalmazhatott. („A darabban szerepelhet egy szólista. A következő hangszerek jöhetnek szóba: hegedű, brácsa, cselló, bőgő, fuvola, oboa, angolkürt, klarinét, fagott, kürt, trombita, harsona, tuba, hárfa, ütők, timpani, zongora és cimbalom.") Horváth egy ütőhangszeres mellett döntött, Werkmusik című darabjában beatbox-előadó (ő hangszálaival, szájával és egy mikrofonnal hoz létre ütőhangszereket imitáló hangzást) áll a zenei események centrumában. Szerencsére az előzsűri nem gondolta úgy, hogy a beatbox-előadót énekes szólistának kell tekinteni...

Horváth Balázs darabja - a werkfilmekhez hasonlóan - egy zenemű megszólaltatásának előmunkálataiba engedett betekintést, sok-sok színpadi látványelemmel, próbákra jellemző üresjáratokkal. A rádión keresztül mindezen elemek a „hang" hiányaként jelentek meg, jókora bizonytalanságban hagyva a hallgatót. A beatbox-előadó vihetett volna némi folyamatosságot a zenei és nem-zenei események sorába, ám a szájdobolásra jellemző izgalmas ritmusmodulok nem adtak ki egy jellegzetes groove-ot, karakteres lüktetésű, feelinget generáló alapréteget, amihez képest játszhatott (vagy próbálhatott) volna anagyzenekar.

Bánkövi Gyula darabját Juhász Ferenc álomszóképei (Örvénylések Bartók Béla körül) inspirálták. A melódiaindákból egy különösen gazdag, szép pillanatokban bővelkedő, vibráló felületű zenei tabló jött létre. E tablóval a szerző amolyan 3D-s hangzásillúziót is meg kívánt teremteni, ami azonban csak részben sikerült, s egyszer-egyszer a hangzás vibrálása is kisebb frekvenciájúvá vált.

A nagy felület vonzotta Slezák Andrejt is, ám ő kevesebb elemmel dolgozott. Darabját konstruktivista, monokróm hangfestészetnek hallottam.

A versenykiírás szellemében minden pályamű kapcsolódott valamilyen formában Bartók Bélához, illetve műveihez. Balogh Máté (Quintet) egészen konkrét referenciákról tájékoztatta a közönséget. Akétrészes mű közvetlenül utalt a Két portré (op. 5) tételeire: Ideális és Torz, csak Baloghnál fordított sorrendben. Az Ideális az új műben A fából faragott királyfi felharmonikus nyitóakkordjára, a Torz ahangfürtre, clusterre (például a Szabadban ciklus Éjszaka zenéjére) utalt. Számomra vonzó volt, hogy a kompozíció nem vállalt túl sokat.

Ugyanilyen közvetlen Bartók-utalás szerepelt Balogh győztes kamarazenei darabjában is. A Melodiemusik a Zene... első tételének fúgatémáját idézte fel. Döbbenetes és igen hatásos, hogy a darab kezdetén e melódia a függesztett cintányérokon csendül fel. A folytatásban a dallam legkülönbözőbb transzformációi, variáció követik egymást. E dallamsorozat a darab váza, melyre Balogh változatos hangszerelésű harmóniafaktúrákat terített. Dargay Marcell gyászzene-tónusú, három nagyobb formaszakaszból álló munkája (Monument of the Immortal Immigrant) jelentőségteljes csendeket integrált. A misztikus, éteri hang a darab legvégén a valóság nyerseségével konfrontálódott, és enyészett el. Rossz hír ez nekünk. Eseményekben gazdag és első hallásra kiismerhetetlenül bonyolódó művet írt Sándor László, melyben acímben ígért játék (Divertimento - Giuoco dei suoni) nem vált alapélménnyé. Alessio Elia (Eltűnő szivárványok) korábban hallott zenekari és ensemble-darabjaihoz képest egy töredezettebb, kontraszthatásokban gazdagabb, narratív dramaturgiával kísérletező kompozícióval jelentkezett. Számomra úgy tűnt, hogy ebben a dramaturgiában egyelőre kevésbé mozog otthonosan. Október 6-7. BMC, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. - Rendező: CAFe Budapest, BMC }

Slezák Andrej, Alessio Elia, Bánkövi Gyula, Dargay Marcell, Balogh Máté és

Sándor László - Posztós János felvétel/Cafe Budapest

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.