Kerékfy Márton

Szerző: Hollós Máté
Lapszám: 2015 augusztus

 

Felvégi Andrea felvétele

- Mi akartál előbb lenni: zeneszerző vagy zenetudós?

- Zeneszerző. Nem is tudtam róla, hogy létezik zenetudós „foglalkozás". Középiskolai közismereti tárgyaimat a Radnóti Miklós Gimnáziumban tanultam, a Konziba pedig egy év késéssel iratkoztam be. Így érettségimkor még hátra volt egy évem a Nagymező utcában. Hogy mégis zeneakadémista lehessek, tanszakot kellett keresnem, így akadtam a zenetudományira. Féléves előkészítő kurzusra jártam, ami alatt kiderült, ez engem csakugyan érdekel.

- Nem élted-e meg markáns kettősségnek a zene alkotói, illetve muzikológiai megközelítését?

- De, természetesen. Zenetudományi tevékenységemet, kutatásaimat nagyban segíti, hogy aktív viszonyban vagyok a zenei anyaggal, s van tapasztalatom arról, hogyan dolgozik egy alkotó.

- S fordítva?

- Erre nem könnyű válaszolni. 2011-ben a Paul Sacher Alapítvány féléves ösztöndíjával Bázelban tanulmányozhattam Ligeti kéziratait. Amikor ezután komponálni próbáltam, az ő gondolkodását, munkamódszerét éreztem munkálni magamban. Próbálom megőrizni a spontán viszonyt a zeneszerzéshez. Zenetudósként sem gondolom, hogy a komponálás minden aspektusát racionalizálni lehet, s nem isszeretném, ha mindent meg lehetne magyarázni.

- Kezdeti darabjaid - a természetes fejlődést nem számítva - lényegesen különböznek azoktól, amelyeket ma írsz?

- Erről inkább egy zenetudóst kellene megkérdezni... Nem szeretem magamat elemezni. Stilárisan biztosan különböznek, hiszen annak idején elutasítottam a huszadik század második fele progresszívnek tartott irányzatait, az avantgárd szemléletet, míg az utóbbi években nyitottabbá, de legalábbis toleránsabbá váltam ezek iránt, tágult a horizontom. Az alapvető gondolkodásmód pedig, úgy vélem, minden zeneszerzőnél azonos marad az idők folyamán, a legerősebb stílusfordulatok ellenére is.

- Általam ismeretlen juvenáliádat tehát konszonáns, legfeljebb Bartókig terjedő hang jellemzi, s csak a felnőtt fej, a zeneakadémiai tanulmányok tágították a spektrumot. Ki volt a Bartók Konziban azeneszerzéstanárod?

- Kocsár Miklós.

- Legendás alaplerakó volt, mint mondják. Őrzöl maradandó tanulságokat?

- Nagyon hasznos volt, hogy nem hagyta kamaszos vágyaink parttalan hömpölygését, azt, hogy szimfóniát, vonósnégyest írjunk - amit általában mindenki szeretett volna. Szólódarabokat várt tőlünk, smindenekelőtt hangmagasság nélküli ritmusperiódusokat. Tanulságos volt az is, hogy már első év végére olyan szólódarabot kellett komponálni, amelyet aztán egy konzis előadó kolléga megszólaltatott. Kocsár tanár úr súlyt helyezett arra, hogy kipróbáljuk, mi működik abból, amit kigondoltunk, ez igen tanulságos volt.

- Vajda-növendék voltál a Zeneakadémián, tehát nem szegeződött szembe veled „modernista" elvárás, nyugodtan kapcsolódhattál akár a huszadik század első felének zenei világához.

- Kellemesen egy hullámhosszon voltunk ebben is. A tanulmányok végén kezdtem csak megnyílni újszerűbb hangok irányába. Persze Vajda óráin is hallgattunk és elemeztünk avantgárd zenét, de nyilván máshol voltak a súlypontok, mint néhány más tanárnál.

- Hogyan kezdtél Ligeti iránt érdeklődni? Külső körülmény inspirált, vagy benned ébredt föl mélyebb kíváncsiság?

- Bennem ébredt föl, s talán épp egy Vajda-órán való Ligeti-elemzés nyomán ismertem föl, hogy nagyon egyéni modern zenei nyelvvel van dolgom, amely első hallásra is megszólít, és erős mondanivalót hordoz.

- Vannak-e kedveltebb vagy idegenebb korszakok számodra a Ligeti-életműben?

- Igen, a posztavantgárd korszakának műveit szeretem igazán, míg a '60-as évek első felében komponáltakat kevésbé.

- Minek tulajdonítod - akár zeneszerzői, akár zenetudósi szemmel -, hogy egy olyan muzsikus, mint a posztavantgárd Ligeti néhány évtizedig egészen más szemléletben legyen otthon?

- 1956 után alighanem erősen szembefordult a magyar zeneszerzéssel, zeneélettel, kultúrpolitikával, s ezeket minden erejével el akarta taszítani magától. Az öreg Ligetinél ellenben azt látom, sok minden visszaszüremkedik az ő magyar múltjából. Meglátta: nem tudja elnyomni ezeket magában.

- Ha Ligeti '56 után itthon maradt volna, befuthatott volna-e olyan pályát, amilyet külföldön, s elindult volna-e ugyanolyan újító irányokba, mint Nyugaton?

- Szerintem egyik sem történt volna meg: sem ilyen sikeressé nem válhatott volna, se nem szakíthatott volna ily radikálisan a múlttal a '60-as évek magyar közegében.

- Ligeti zenéje, amelyet mindenki másnál és mindenki másénál jobban ismersz, nem szüremkedett be a tiedbe?

- De, sőt, a legutóbbi darabjaimban érzek is ilyen hatást. Egy nagyobb szabású zongorás trióban, amelynek két tételét tavaly májusban az ArTRIUM, a Magyar Rádió kortárs zenei szemléje mutatott be, illetve 2012-ben írt négy orgonadarabomban, valamint azzal egyívású fuvolára és két klarinétra szánt trióm egyik tételében Ligeti folyamatszerű zenéinek nyomát látom.

- Ezt a hatást őrizni akarod, vagy leszámolnál vele, netán nem tudod elhárítani magadtól?

- Az epigonizmustól óvakodnék, de tudjuk: mindenki úgy válik zeneszerzővé, hogy egy ideig - akár szándéktalanul - másokat utánoz. Nemcsak zenetudósként, hanem zeneszerzőként is rengeteg érdekességet fedezek föl Ligeti zenéjében. Szeretem újragondolni az általa fölvetett problémákat, de természetesen szeretnék túllépni rajtuk.

- Milyen irányba?

- Ez még számomra is kérdés. A kortárs komolyzene jövőjéről gondolkodva úgy sejtem, célszerű lenne, ha a mai könnyűzenéből venne át elemeket, de hogy én el fogok-e indulni efelé, most még nem tudom megmondani. Érzem a komolyzene válságát, s helytelennek tartom, ha megelégszünk azzal, hogy csupán egy behatárolt kis közönség számára komponálunk. Ebből látom kitörési iránynak a könnyűvel való kézfogást.

- Sokan az extravaganciában keresik az újítás lehetőségét. Ilyen eseti ötletekből válhatnak-e a Zene vagy a Sacre utódai?

- A problémát abban látom, amikor a zeneszerzők belterjesen, egymásnak kezdenek komponálni. Belerejti valaki a kollégája művére való utalást a sajátjába, „már félszavakból is értik egymást", csak esetleg már egy harmadik kolléga sem érti az adott „szakmázást". Voltak jó élményeim egyes műveim kapcsán, amikor nem szakmabeliek kihallani véltek valamilyen mondanivalót a kompozíciómból. Nagyon segíthet a nyitott közönség orientálásában akár egy koncert előtti beszélgetésben elhangzó támpont, amely fogódzót adhat a még ismeretlen zenéhez.

- Zenén kívüli tartalomra történő hivatkozást találnál szerencsésnek?

- Nem kell zenén kívüli tartalom. Minden jó zene érzéseket, gondolatokat vet föl a hallgatóban.

- Mit szólsz, ha egy hallgató mást hall a zenédben, mint te?

- Örülök, hogy kapcsolatba kerül a zenémmel. A zenének kommunikálnia kell a hallgatóval. Ha elég lenne a struktúra, akkor lerajzolhatnám Bartók Zenéje 4. tételének formaszerkezetét.

- A struktúra a csontváz, de mi „a testet hallgatjuk". Csakhogy sokszor vagy a csontváz erősebb, vagy a test kommunikációja. Melyik a fontosabb?

- Nekem az utóbbi, még akkor is, ha hibádzik a forma tökélye.

- Komponáláskor törődsz a kommunikációval?

- Igen, megpróbálom elképzelni, hogyan fog a pódiumon megszólalni mindaz, amit leírok. Megesik ilyenkor például, hogy egy-egy részt túl sűrűnek találok, s rájövök, jobban ki kell bontanom, hogy ahallgatónak, aki majd először találkozik a művel, legyen ideje befogadnia és beleélni magát. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.