Hogyan tovább?

Három este az Armel Operafesztiválon

Szerző: Bóka Gábor
Lapszám: 2015 augusztus

A kritikusi önismétlés talán leginkább megbocsáthatatlan változata az, melynek tárgya maga az önismétlés mint probléma. Az olvasó ilyesmivel szembesülve elsőként bizonyára azt feltételezi: lám, a szerzőnek nincs kellő mennyiségű és minőségű mondandója a beszámolójának alapját képező művészi produktumokról, és ezért használja a rendelkezésére álló teret a semmiről való fecsegésre. Jogos, bár nem túl empatikus feltételezés - hiszen talán nem hangzik hihetetlenül, hogy a kritikus számára is az volna az elsődleges öröm, ha kellemesen, netán katartikusan eltöltött estéket követően valódi szellemi izgalmat okozó esztétikai problémákról értekezhetne írásban. Van azonban, amikor ezt nem teheti meg felelősséggel, mégpedig több okból sem. Egyrészt, mert az eléje tárt előadások színvonala ezt jószerivel lehetetlenné teszi; másrészt, mert ezek létrejöttének körülményei általánosabb problémákra engednek rálátást, melyeket így vagy úgy, de szóvá kell tenni. Noha az Armel Operafesztivállal kapcsolatos meglátásaimat néhány éve, más fórumon már papírra vetettem egy kritikának álcázott publicisztikai jellegű írásban, mivel az akkor tollhegyre tűzött tendenciák nem hogy gyengültek volna, de inkább erősödtek és újabbakkal súlyosbodtak, alighanem itt az ideje a lecke újabb felmondásának (átdolgozott, bővített kiadás nyomán).

A sok névváltozáson átesett „Armel" több célkitűzéssel indult útnak 2008-ban: fiatal énekes tehetségek felkutatása nem kizárólag énekverseny formájában, hanem teljes színházi operaprodukció létrehozása segítségével; az ún. partneroperaházak közötti folyamatos rendezőcsere (magyar rendezők exportálása, külföldiek importálása); s végül a kész produkciókat bemutató - akkor még - szegedi fesztivál által aváros és Magyarország operaéletének felpezsdítése. A kitűzött célok az elmúlt évek során különböző mértékben teljesültek. Hogy énekesek tekintetben nem jegyezhettünk fel nagy áttörést, az nyilván nem elsősorban a verseny hibája, a zsűri a kínálatból válogatott (bár olykor érdemes lett volna megfontolni bizonyos díjak visszatartását, ha egyszerűen nem mutatkozott rá méltó teljesítmény). Tegyük hozzá: aversenyen induló és a végső befutók között jelen lévő hazai művészek nagy száma egyfelől szívderítő - másrészt a verseny bizonyos fokú provincialitásáról is tanúskodik. Az első évben diadalmaskodó Adam Diegelen kívül, akinek a nevével azóta nagy nyugati operaházak plakátjain is találkozhatunk, jelentős áttörést egy külföldi énekes karrierjében sem hozott a szegedi megmérettetés - azt viszont, hogy Miksch Adrienn, Nyári Zoltán vagy éppen Haja Zsolt kiemelkedő tehetség, anélkül is tudtuk, hogy David Alagna- vagy William Mayer-operákra fecsérelték volna energiáikat.

Ami a rendezőket illeti, itt nem a felfedezés, pusztán a hazai közönséggel való megismertetés volt a cél - ám akárhogy is kutatok emlékeim között, Silviu Purcărete debreceni Tüzes angyal-produkcióját kivéve egyetlen külföldi rendező munkáját sem tudom felidézni, amely az üzembiztos szakmaiságon túl élményt is jelentett volna. Elvitathatatlan érdeme viszont a fesztiválnak, hogy felfedezhettünk szunnyadó operarendező-tehetségeket a hazai kínálatból: Balázs Zoltán Vámpírja, Bagó Bertalan Martinů- és Ravel-egyfelvonásosai, illetve a fesztiválon 2008 óta egyedüliként folyamatosan jelen lévő Alföldi Róbert rendezései rendre felvetették a kérdést: vajon miért kell fesztiválon kívül, a hazai operai mindennapokban sokszor feladatukra teljesen alkalmatlan rendezők munkáit néznünk, miközben ilyen tartalékaink vannak? Az Armel Operafesztivál ebben a tekintetben fontos tükröt tart az hazai operaélet - nevesítve: a Magyar Állami Operaház, a Művészetek Palotája és a vidéki operajátszó színházak - elé; más kérdés, hogy a kezdeti lendület mintha e tekintetben is lanyhulna, s Alföldi kivételével az elmúlt években nemigen találkoztunk számottevő magyar rendező nevével a fesztiválon közreműködők között.

Szeged operaéletének felpezsdítése...- kezdtem néhány éve a következő célkitűzés megvalósulásának értékelését, ám ez ára okafogyottá vált. Immár második alkalommal vagyunk kénytelenek egy talaját vesztett fesztiválról beszámolni, mely jobbára csak szükségmegoldásokként értelmezhető helyszíneken tengődik - és mind kevesebb életjelet ad. Az Armel annak idején esemény volt Szegeden - tavaly ősszel és idén nyáron viszont elveszett a budapesti események rengetegében, legalább annyira, ahogy bizonyos kamaraszínpadra szánt produkciói is elvesztek tavaly az Erkel Színház monumentális terében, a jórészt üresen kongó nézőtér előtt. Szomorú volt látni, ahogy jobb sorsra érdemes előadások fúltak érdektelenségbe - így ésszerű döntésnek tűnt, hogy idén a fesztiválon előadott darabokhoz és a várható látogatottsághoz jobban illő méretű helyszínt keressenek, melyet a Thália Színházban véltek megtalálni. Csak hát a Thália és az operaműfaj szűk két évtizede erőszakoltan indult kapcsolata máig nélkülözi a partnerek közti fellángoláshoz elengedhetetlen kémiát. Az operalátogató közönség sosem tudta megkedvelni ezt a helyszínt - részben ezzel is magyarázom, hogy az Armel idei előadásairól feltűnően hiányzott az a bennfentes réteg, amely mindig, mindenhol ott van; s bár közel sem gondolom, hogy egy operafesztiválnak kizárólag hozzájuk kéne szólnia (sőt), a távolmaradás mindenképpen elgondolkodtató.

A korábbi évek kritikái rendre szóvá tették a műsorra tűzött kortárs operák vitatható, vagy vitathatatlanul gyenge színvonalát is. Az idei műveket illetően alább, az egyes előadások értékelésénél foglalnék részletesebben állást - egy dolog azonban általánosságban is szóvá tehető: feltűnő, hogy az idei programban mennyire háttérbe szorult ez az irányvonal, mely korábban a repertoár gerincét adta. Az öt estéből mindössze másfelet szenteltek ezúttal kortárs műveknek, ami, bár nem kutattam a statisztikák között, mélypontnak tűnik. A kritikus természetesen érzi a bírálatában rejlő ellentmondást: ha korábban éppen aműsorra tűzött kortárs művek nívóját kifogásolta, nem dicsérendő-e, ha a szervezők, belátva korábbi törekvéseik részleges kudarcát, visszavonulót fújnak, és a már többszörösen bizonyított Wolfgang Amadeus, Gaetano vagy éppen Nyikolaj Andrejevics műveivel próbálkoznak? Nos, a fent nevezett szerzők kiválasztása aligha nevezhető melléfogásnak - az azonban sajnálatos, hogy az idei műsor összeállításakor mintha a ló túlsó oldalára estek volna, teljesen feladva a korábbi irányelveket. Biztos vagyok benne, hogy létezik köztes út: a klasszikus és a kortárs művek arányosabb elosztása, valamint azutóbbiak alaposabb válogatása, a minőségi szempontokat jobban figyelembe vevő szűrése. Nota bene, ez utóbbi az idén látott klasszikus művek esetében is elkelt volna egy bizonyos esetben - de ezzel már át is térhetünk az általános sirámokról a konkrét előadás-értékelésekre.

Idén három előadást néztem meg a fesztivál öt estéjéből - szándékosan azt a hármat, amely nem magyar színház produk­ció­ja, s ily módon nem pótolhatom későbbi időpontban. Közülük elsőként DonizettiCalais ostroma című, jobbára csak zenetörténeti adatként ismert operájára ültem be. Az English Touring Opera (London, Egyesült Királyság) produkciójának tömör jellemzésére egy paranormális jelenségekkel foglalkozó népszerű ál-ismeretterjesztő könyv címét kölcsönözhetném: Amire nincs magyarázat... Nem feltétlenül értékmérő az a tény, hogy az operai fősodortól távol eső Magyarországon még nem játszottak egy bizonyos művet, az azonban elgondolkodtató, hogy az ez idáig máshol sem került elő a belcanto-őrületből magukat kivonni nem kívánó nyugati operaházak műsorán. Ez a darab bizony nemhogy Donizetti főműveihez méltatlan, de a mennyiségileg szinte felmérhetetlen életmű közepes alkotásaihoz is csak nagy jóindulattal sorolható. A bergamói mester persze ezen partitúra kidolgozásakor sem tudott rosszabb zeneszerző lenni, mint máskor: a mesterségbeli tudás, a kidolgozás alapossága vitathatatlan - csak éppen az ihlet hiányzik ebből a muzsikából: a nagy dallam és a nagy pillanat. Meg az épkézláb történet - teszem hozzá bizonytalanul, tudva, hány más belcanto opera esetében bocsátjuk meg annak hiányát. Hogy ezúttal mégsem tudtuk, annak a muzsika már említett hiányossága mellett az előadás amatörizmusa is oka lehetett. Félreértés ne essék: híve vagyok a műkedvelő színjátszásnak, gyakorló pedagógusként bátorítom, és részt is veszek benne. De mindennek tudnunk kell a helyét: és abban egészen biztos vagyok, hogy annak színvonalnak, amit június 30-án este a Tháliában láttunk és hallottunk, nem egy nemzetközi operafesztiválon van a helye, pláne nem élő televíziós közvetítés kamerái előtt. Azillusztrációként értelmezhetetlen, térkompozícióként használhatatlan csődíszlet, a koncepció és a színészvezetés abszolút nulla fokát képviselő színpadra állítás (óvakodom a „rendezés" szó használatától), apontosság fogalmát hírből sem ismerő zenekari játék és a legjobb esetben is közepes szólistateljesítmények, túl azon, hogy kétórányi masszív unalmat idéztek elő, persze bizonyos pozitív hatással is jártak: megtudtuk, hogy nyugaton sincs kolbászból minden kerítés - és hogy amit idehaza a nyugatra hivatkozva szólunk le, azt ezentúl érdemes más perspektívából szemlélni. Apróság, de nem elhanyagolható tény: afesztivál mindenki számára ingyenesen hozzáférhető szórólapja (mely teljes szereposztásokat még véletlenül sem tartalmaz) Edoardo, azaz III. Eduárd király alakítóját nevezte meg versenyszereplőként. Csakhogy a darab harmadik felvonását, melyben az uralkodó először színre lépne, már maga Donizetti is kihúzta, s ehhez szerencsére a mostani előadás megálmodói is alkalmazkodtak, megrövidítve ezzel szenvedéseinket. Ám hogy akkor ki is lehetett a versenyszereplő? Erre a fesztivál elvileg bármikor frissíthető honlapján sem találtam meg a választ. A megfejtéseket kérjük a szerkesztőségbe címezni.

Két nappal később az antwerpeni Muziektheater Transparant részint felvillanyozott, részint megint csak elkedvetlenített. Felvillanyozott, hogy az angolok rossz értelemben vett amatőr produkciója után egy minden ízében profi, technikailag kifogástalan kivitelű, művészi szempontból igényes előadást láthattam. Elkedvetlenített azonban, hogy maga a mű csaknem teljesen élvezhetetlen. A Tom Creed rendeztePrivate View alapja Alfred Hitchcock filmje, a Hátsó ablak - ezt szabdalták fel, rövidítették, bővítették és osztották hat képernyőre az alkotók, hogy az ezúttal némafilm­ként tálalt verziót Annelies Van Parys kísérőzenéjével hat narrátor kommentálhassa. A sok összetevő azonban ezúttal nemhogy erősítené egymást, éppen ellenkezőleg: rávilágít, hogy ami önmagában kiemelkedő minőségű, az egyes összetevőire bontva maga is könnyűnek találtatik. Hitchcock zseniális képi megoldásai a végtelenségig ismételgetve nem tűnnek többnek közhelyek sorozatánál - ha hiányzik az eredeti ritmus és kompozíciós elv. Van Parys muzsikája szándékosan nem több kísérőzenénél, viszont ha a film nem elég jó, úgy az alacsonyabb hatásfokra kalibrált zene is kevésnek bizonyul egy idő után. És hát színházban ülve másfél órán keresztül nézni egy olyan művet, amely nem dramaturgiai és/vagy színpadi hatásokra, hanem kizárólag elbeszélésre és értekezésre épít, finoman szólva is megterhelő - vagy, kevésbé eufemisztikusan, unalmas. Ezen még azsem segít, hogy a zenei megvalósítás kiváló: a két nappal korábban mind Donizettihez, mind magukhoz méltatlanul szereplő Pannon Filharmonikusok ezúttal egy jobb ügynek kijáró gonddal szólaltatták meg Van Parys partitúráját Etienne Siebens vezényletével; az énekesek - Johanna Zimmer, Martin Nagy, Guillermo Anzorena, Andreas Fischer és a versenyszereplő Ani Sargsyan - pedig, ha kiemelkedő hangi kvalitásokról nem tehettek is tanúbizonyságot, ensemble-kultúrájukról feltétlenül meggyőzték a szokatlanul gyors ütemben fogyatkozó nézőket.

Ilyen körülmények között a korábbi években nem feltétlenül kiemelkedő produkciói­ról megismert plzeňi Josef Kajetán Tyl Színház két egyfelvonásosa vitte el a pál­-
mát háromestés minifesztiválomon. A kivitelezésében korrekt előadások invenciózusan lettek társítva: Rimszkij-Korszakov jól ismert, bár ehhez képest ritkán játszott Mozart és Salierije a realitást ritkán, de karakteresen vegyítette álomszerű momentumokkal - hogy aztán Sergio Rendine Un segreto d'importanza (Fontos titok) című darabjában végképp szabadjára engedhesse a fantáziáját Tomáš Pilař rendező. Az 1992-ben bemutatott opera cselekménye ott kezdődik, ahol a Puskin-szövegen alapuló Rimszkij-Korszakov-műé befejeződik: Mozart halálával. Pontosabban állítólagos halálával, ebben a darabban ugyanis mindez csak fikció: Mozart Itáliába költözik, és ettől fogva Rossini álnéven írja kompozícióit, a meglehetősen lusta és tehetségtelen olasz aranyifjú álarca mögé bújva. A mozaikos szerkezetű librettó ésa posztmodern ihletésű, a hallgató számára jól felismerhető idézettechnikára építő muzsika a maga komoly komolytalanságában felhőtlen szórakozással oldotta fel a Mozart és Salieri súlyos, komor hangulatát.Michal Bragagnolo kortalan Mozart-képet ábrázolt: alakításában azt találtam a leginkább vonzónak, hogy egyszerre tudta érzékeltetni a képzeletünkben élő ikon angyali, valamint nagyon is földi vonásait. Afigyelemre méltó hangi kvalitásokat is felmutató basszista versenyszereplő, Marc Labonette jó érzékkel kerülte a Salieri figurájához tapadó játékkonvenciókat. A második részben Isabella Colbranként fellépőPuja Andrea (szintén versenyszereplő) jóval meggyőzőbb vokális produkciót nyújtott, mint szűk évtizede, mikor egy rövid ideig rendszeresen fellépett Budapesten - itt és most nem pusztán kielégítő, de olykor egyenesen fölényes volt éneklése. A színház zenekarát Francesco Ledda vezényelte a más-más korban keletkezett művek iránt egyaránt fogékony stílusismerettel.

Hogyan tovább? - kérdeztük írásunk címében, s végigtekintve a három este tapasztalatain, nemigen találok választ a kérdésre. Igaz, ez nem is a kritikus feladata: az kimerült a látott előadások értékelésében ésa rendezvényen tapasztalt egyéb visszásságok esetleges leírásában. Azt azonban feltétlenül le kell írnunk: nincs kétségünk afelől, hogy az Armel Operafesztivált nemes szándék és ügyszeretet hozta létre - éppen ezért fájdalmas látni, hogy milyen kevés valósult meg az eltervezett célokból, s hogy mára az egész esemény milyen végzetesen félrecsúszott. Biztos vagyok benne, hogy az alapoktól való átgondolással, újrafazonírozással ismét élvezhető, mi több: szerethető fesztivállá lehetne varázsolni az Armelt - végképp feledtetve az idei fiaskókat, köztük is elsősorban a Calais ostromát, melyek így remélhetőleg csak egy átmeneti korszak mementójaként fognak megmaradni emlékezetünkben. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.