Mint egy restaurátor

Antal Mátyás 70 éves

Szerző: J.Gyõri László
Lapszám: 2015 augusztus

Felvégi Andrea felvétele

- Hármas apropója van ennek a beszélgetésnek. Az egyik az, amit nem nagyon hiszek el, hogy hetvenéves lettél. A másik, hogy az idén Bartók-Pásztory-díjat kaptál, a harmadik pedig az, hogy negyedszázada állsz a Nemzeti - egykor Állami - Énekkar élén. Kétféle riportalannyal találkoztam eddig. Az egyik ilyen alkalmakkor számvetést csinál, visszatekint, a másik meg nem.

- Az évfordulók nem hoznak különösebben lázba, de valahogy úgy alakult, hogy a kerek évfordulók egyszerre érkeztek. Az általad említetteken kívül harminc éves a kórus, harminc éve élek a feleségemmel, negyvenöt éve szereztem az első diplomámat.

- Ez mindenesetre mérnöki pontossággal tervezett életútra vall...

- Hát nagyon nem az: ha valami, akkor a tudatos tervezés hiányzik az életemből. Bármennyire igyekszem is előretekinteni, az életem véletlenek sorozatából állt. Véletlen, hogy - bár a konziban fuvolázni tanultam - a Zeneakadémián először nem fuvola szakra jártam, abban az évben, 1965-ben ugyanis csak zongorára, hegedűre és karvezetésre lehetett felvételizni.

- És nem akartál egy évet várni? Bevittek volna katonának?

- Nem ez volt a fő szempont, hanem inkább az, hogy mindenképp zeneakadémista akartam lenni, elméleti tárgyakból erős voltam, és úgy gondoltam, jelentkezem karvezetésre. A hangszeres szakokra túl sok növendék járt, több, mint ahány végzőst a magyar zenekarok fel tudtak venni. A képzés abban az időben „a közlekedőedények elvén" működött. Annyian járhattak egyszerre az akadémiára, ahány végzősre szükség volt.

- Íme a művészet és a tervgazdálkodás találkozása.

- Igen, viszont aki végzett, az el tudott helyezkedni, felszívta a hazai zenei élet. Nem volt az a rengeteg kilátástalan helyzetű, kóválygó muzsikus, mint mostanában. Ettől az évtől megint tanítok aZeneakadémián, ahol nagyon sok tehetséges fiatallal találkozom, de egy csöppet sem érzem biztosítottnak a jövőjüket.

- Most hallottam egy rádióbeszélgetést Mundruczó Kornéllal, aki azt mondta: negyvenéves, és neki már igazán tudnia kellene, hogy mit fog csinálni negyven és ötven között. Arról beszélt, milyen bizonytalan ahelyzete egy magafajta művésznek. Arra gondoltam, hogy mi, hatvan- és hetvenévesek - bármilyen szakmát választottunk is - egy előre kijelölt pályán haladtunk fiatalságunk óta, abban a hitben, hogy nem érnek majd meglepetések. Aztán persze értek, de az más kérdés.

- Úgy vagyok ezzel, mint a viccbeli ejtőernyős, akinek nem nyílik ki az ernyője, aztán a föld fölött három méterrel azt gondolja, hogy na jó, innen már leugrom valahogy. Bennem nincs veszélyérzet. Ezzel persze nyilván nem sokan vagyunk így, tudom, hogy rengeteg nyugdíjközeli kolléga helyzete reménytelen. A szerencse sok mindenen átsegített, talán jó időben voltam jó helyen. Soha nem pályáztam sehová, soha nem vettem részt próbajátékon, az ÁHZ-ba is úgy kerültem be, hogy sokszor hívtak kisegítőnek, aztán mondták, maradjak, és ottragadtam. A Budapesti Kórushoz úgy kerültem, hogy dolgoztam velük, és megkértek, legyek a vezetőjük. Az Állami Énekkart egy turnén dirigáltam, és szintén a testület hívott meg karigazgatónak, 1990-ben. Abban az időben még nem létezett ez a görcs, hogy mindenhová pályázni kellett, ráadásul, megítélésem szerint, egy hangzatos pályázat nem biztos, hogy záloga a hosszú távú eredményes munkának.

- Régóta ismerjük egymást, de soha nem láttalak rosszkedvűnek, frusztráltnak, nem hallottalak elégedetlennek.

- Nálam ez alkati kérdés, ami sok mindenen átsegített. Úgy érzem, elfogadó vagyok, nem irigylem azokat, akik többre vitték nálam, ami nem jelenti, hogy ne irigyelnék másoktól például képességeket, tudást. Tudom, hogy csinálhattam volna nagyobb karriert és pontosan tudom az okát, hogy miért nem csináltam.

- Ez azért a képességeken túl nagyrészt menedzselés és ambíció kérdése is.

- Belőlem hiányzik az ehhez szükséges rafinéria és kreatív karrierépítési képesség, amit némely kollégám zseniálisan csinál. Én világéletemben amolyan „lebonyolító" karmester voltam. Az adott feladatokat igyekeztem szeretettel és a lehető legjobban megoldani. Azt hiszem, úgy dolgozom, mint egy restaurátor, aki az egyetemes értékek megőrzéséért felelős. És persze mindig sok örömöt leltem azokban azenékben, amelyekkel pályám több mint ötven éve alatt találkoztam. Casals úgy kilencvenévesen arról beszélt, hogy boldog, amiért egész életében egy dologgal foglalkozhatott. Az emberek többsége mindig valami újat keres, sokszor valami extravagánsat. Ez a zenének nem mindig használ, még ha a közönségnek olykor tetszik is.

- Igaz, hogy egész életedben muzsikáltál, de azért mégiscsak különböző dolgokkal foglalkoztál, fuvoláztál, vezényeltél.

- Ez azért nagyjából ugyanaz. Tizennégy éves koromban, egy év fuvolatanulás után az István Gimnázium zenekarában kezdtem, és miközben még alig tudtam lejátszani a szólamomat, már partitúrákat böngésztem.

- Azért ez a családi háttered ismeretében nem csoda...

- Tény, hogy zenészcsaládban, zenében nőttem fel, de kamaszkoromig csak erőtlen kísérletek történtek arra, hogy rávegyenek a zenetanulásra. Nem szerettem a zongoraórákat, nem is ment különösebben jól a játék. A szülő szakmája vagy nagyon érdekes egy gyerek számára, vagy ellenállást vált ki belőle. Szüleim nem ragaszkodtak hozzá, hogy belőlem is muzsikus váljék, édesanyám zsörtölődött ugyan, hogy nem gyakorolok, de egyáltalán nem erőltették a zenetanulást, amikor azonban édesapám (Antal István zongoraművész - a szerk.) Beethoven egyik zongoraversenyét játszotta az István Zenekar kíséretével, azonnal éreztem, hogy ez a jövőm - gyerekek szimfonikus zenekarban muzsikálnak, ez maga volt a varázslat. Tizenhárom évesen már nem lehet bármilyen hangszert elkezdeni, így fuvolázni kezdtem, de mellette zongoráztam is. Végül - mint említettem - jelentkeztem a Zeneakadémiára, ahol a karvezetés mellett, egy évvel később elvégeztem a fuvola szakot is. Sokszínű zenei életem volt, kamaraénekeltem, kamarazenéltem, színházakban kísérőzenéket játszottam, és 22 évesen már az ÁHZ-ban is fuvolázhattam. Emlékszem, egyszer Erdélyi Csaba barátommal, a Londonban élő kiváló brácsaművésszel, akivel szomszédok voltunk, feltettük Bartók kétzongorás, ütőhangszeres Szonátáját a lemezjátszóra, és a konyhában található összes edény igénybevételével, kottából játszottuk hozzá az ütős szólamokat. Hallgatni biztosan nem volt akkora élmény, mint játszani, viszont tény, hogy tizenévesen eltájékozódtunk a Bartók-mű partitúrájában.

- Apropó, tájékozódás. Honnan tájékozódtatok? Hogyan jutottatok hozzá olyan művekhez, amelyeket nem játszottak sem koncerten, sem a rádióban?

- Volt néhány nagyszerű barátom, köztük Eötvös Péter és Victor Máté. Péter körül kialakult egy kör, neki szalagos magnón megvolt például a teljes Webern-életmű Boulez vezényelte első felvétele, és neki köszönhetőn ismerkedtünk meg egy sor kortárs művel, Stockhausen, Maderna és mások darabjaival, de Kurtág közelsége által is fontos impulzusok értek bennünket. Egyébként az ő Kis csáva című művének ősbemutatóját én játszottam.

- Azt hiszem, akkoriban egy fiatal magyar muzsikus számára a legáhítottabb karrierállomás lehetett bekerülni az ÁHZ-ba. Persze tudjuk, a verseny hiánya miatt, bármilyen kitűnő tagjai voltak is, erősen ingadozott a színvonala. A helyzet elkényelmesítette a zenészeket és Ferencsiket is. Mára minden mással együtt ez a szakma is teljesen megváltozott. Nagy a verseny, és nagyon sok zenén kívüli, legfőképpen anyagi szempont játszik szerepet a zenében. Te, aki abban a világban kezdted a szakmát, hogy látod ezt?

- Tény, hogy az ÁHZ nem mindig játszott egyenletesen magas színvonalon, de megítélésem szerint ez egyértelműen attól függött, hogy ki áll a zenekar előtt. Egy igazán magasan kvalifikált zenekar egy kevésbé vonzó karmester jelenlétében is képes tökéletesen játszani. Meg kell mondanom, hogy Ferencsik személye, még ha nem is volt próbamániás, mindig garanciája tudott lenni egy eseményszámba menő koncertnek. Ő rám tagadhatatlanul nagy hatással volt.

De hadd közelítsem meg a kérdést teljesen másképpen: egy barátom évtizedekig a Bécsi Filharmonikusok szólótrombitása volt. Ő mondta egyszer nekem, hogy bár nagyon nagy élmény a bécsi Operában vagy a Filharmonikusok koncertjein játszani, nyomasztónak érezte az állandó megfelelési kényszert, úgyhogy amikor kapott egy professzori állást a Salzburgi Mozarteumban, azonnal otthagyta aFilharmonikusokat. Neki hatalmas reklám, hogy az életrajzában szerepel a zenekar, de nem szerette, hogy állandóan rajta van ez a teher.

- Értelemszerűen legtöbbször az énekkart is foglalkoztató művek karmestereként hallunk itthon. Ha csak rajtad állna, mit vezényelnél? A repertoárnak ugyanezt a szeletét?

- Nem, ez a karvezetésnek köszönhető. Karmesterséget én később kezdtem tanulni - 1980-ban, harmincöt évesen, Brüsszelben, Ronald Zollmannál, a Királyi Zeneakadémia flamand tagozatának karmester-tanáránál, ösztöndíjasként. Brüsszelt akkortájt nem úgy tartották számon, mint a zenei világ közepét, de számomra mégis hasznos volt.

- Saját zenekarra sosem vágytál?

- De igen, ugyanakkor hiányzik belőlem az a karmesteri személyiség, amely miatt ezt a szakmát az elmúlt évszázadban annyira misztifikálják. Ha úgy vesszük, nem tartozom ebbe a körbe, én a zenekar, illetve a kórus tagjaival baráti viszonyban állok, teljesen egyenrangúnak tekintem őket, és odafigyelek a zenei véleményükre. Soha nem megyek például külön autóval, ha vidékre utazunk. Zenekari muzsikusként éskarigazgatóként annyi páváskodó, taszító személyiséggel hozott össze a sors, hogy pontosan tudom, milyen nem szeretnék lenni. Egyébként ez is lehet az oka, hogy az én pályám lassabban alakult, mint sokaké, jóllehet több hazai és néhány külföldi zenekarral hosszú évek óta tartó nagyszerű kapcsolatot tartok fent. Ami az előző kérdésedet illeti, véletlen, hogy kóruskarnagy lettem és talán véletlen, hogy aNemzeti Énekkarnál kötöttem ki. Ez persze egy nagyon rangos hely, ahol szeretek dolgozni, és szeretem az oratorikus repertoárt, de nem jobban, mint a szimfonikusat. Nem tudom letagadni, hogy számomra alegnagyobb akusztikus élmény egy szimfonikus zenekar hangzása. A szimfonikus zenekar az európai civilizáció legcsodálatosabb akusztikai találmánya, különösen, ha ez még énekhangokkal is kombinálódik. Sajnos Magyarországon mindenkit beskatulyáznak, én a Nemzeti Énekkar karmestereként leginkább oratórium-karmesteri felkéréseket kapok. Mára mindenkit valamilyen specialistaként tartanak számon, modern vagy régi zene-specialistaként, holott például Ferencsik és az ő nemzedékébe tartozók még mindent dirigáltak.

- Az opera teljesen kimaradt az életedből?

- Az operát imádom. Öt vagy hat éven keresztül egy utazó társulattal sok előadást vezényeltem Németországban, Franciaországban és Svájcban. Szerettem, és állítólag nem is csináltam rosszul. Koncertszerű előadásokon többször vezényeltem operát, de ezek többnyire beugrások voltak. Szerencsére gyorsan tanulok, a Parasztbecsületet és a Bajazzókat öt nap alatt tanultam meg.

- Említetted, hogy ettől az évtől ismét tanítasz a Zeneakadémián. A karmesterképzőn?

- Nem, ugyanazt, amit a kilencvenes években is tanítottam, de ami aztán abbamaradt: a fúvós tanszéken tanítok kamarazenét és zenekari játékismeretet. A rektor asszony hívott, én pedig örömest elfogadtam ahívását, mert az énekkari munkát 2016. március végén, közel 26 év után abbahagyom.

- Gondolom, a tanítás nem fogja teljesen kisámfázni a napjaidat. Nyilván vannak koncertfelkéréseid.

- Vannak, szerintem nem fogok unatkozni.

- Visszatérve a tanításra, milyenek a gyerekek, akikkel dolgozol? Papírforma szerint nagyon motiváltaknak kell lenniük, hiszen óriási a konkurencia. Találkozol-e olyan elkötelezett fiatalokkal, amilyen például te voltál akadémistaként?

- Vannak köztük nagyon tehetségesek, igen nagy számban. A szakmai iránti végtelen alázatot és szeretetet, a zene habzsoló élvezetét azonban viszonylag kevesekben fedeztem fel. Amit pedig aggasztónak tartok: közülük sokan el sem tudják képzelni az életüket egy szimfonikus zenekarban, hajókon játszanak, vagy rockénekesek háttérzenéjét játsszák.

- És ettől elromlik a játékuk?

- Nem, csak ezt vonzóbbnak találják, mint a zenekari játékot. Ennek persze oka is van, hiszen például a vidéki zenekarok tagjai bagóért dolgoznak. A múltkor az egyik vidéki zenekar próbajátékot hirdetett, és senki sem jelentkezett. Előfordul, hogy egy alapfokú zeneiskolai tanár több fizetést kap egy zenekari tagnál. Azért viszont, hogy harmadrangú énekesek kísérőzenekarában játssz, nem érdemes aZeneakadémiára járni.

- Az idén Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjjal tüntettek ki, ami alighanem a legfontosabb elismerés, ráadásul politikamentes, zenészek adják. Amennyire az életrajzodban látom, azért nem halmoztak el kitüntetésekkel.

- Nem teljesen van így, Liszt-díjas vagyok és a Köztársasági Lovagkereszt birtokosa, de ezek tényleg állami kitüntetések, a Bartók-Pásztory-díj, amit az általam vezetett Nemzeti Énekkar is megkapott, amuzsikus szakma legmagasabb elismerése, és amire szintén nagyon büszke vagyok: ötször kaptam Artisjus-díjat, kortárs művek előadásáért. Ezt a küldetést mindig életem egyik fontos részének tekintettem, aNemzeti Énekkar 30 éves jubileumi hangversenyén, utolsó hivatalos koncertemen, egyebek mellett, Eötvös Péter Ima című művének magyarországi bemutatóját fogom vezényelni. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.