Egy rendes család

Sári József, Sáry László és Bánk közös hangversenye

Szerző: Kovács Sándor
Lapszám: 2015 július

„Sáry & Sáry és Sári" - ezzel a címmel hirdetett kamara-hangversenyt május 31-ére
a Bartók Emlékház. A magyarázat egyszerű. Adva van három komponista. A legidősebb idén 80 esztendős és i-vel írja a nevét: Sári József. Öt évvel fiatalabb öccse, László az y-t választotta, és az ő fia, Bánk megmaradt ennél a betűnél. Van ebben a családi történetben valami mesebeli. Hiszen a „végeken" kezdődött: József Lentiben született, s (ha jól tudom) nem muzsikus környezetben. Valamiért mégis bűvkörébe vonta a muzsika, az ő példája azután a testvérre is hatott. Jött az Zeneakadémia, karvezetés, zeneszerzés (Szervánszkynál), első munkahelyek - és 1971-től Németország. Pontosabban szólva: Nyugat-Németország, NSZK, mert akkoriban még javában létezett a másik is. Nagy szerencse egy fiatal zeneszerzőnek: rengeteg szakmai tapasztalat. És ugyanakkor - ilyen az élet - nagy pech. Mert József éppen azokban az esztendőkben volt „kint" (akkoriban így mondogatták: „kint", vagyis a szögesdróton túl, „ott túl a rácson", hogy az operettet idézzem, ahol „egy más világ van"), amikor „bent" azért történtek érdekes, fontos dolgok.

Például sorra tartotta bemutatóit az Új Zenei Stúdió, éppenséggel László tevékeny részvételével. Lelkesedés és botrány: volt miről vitatkozni. Megpezsdült a zenei élet. László a hazai értelmiség széles köreiben vált ismertté - József kimaradt. Amikor visszatért, 1984-ben, már megváltozott a helyzet: a Stúdió lényegében betöltötte feladatát, újabb csoportok és irányzatok jelentek meg, lassanként elpárolgott az ellenzéki harcok pátosza. József utóbb (immár az ún. „rendszerváltás" után) eljutott az Operaház színpadáig, ami Lászlónak nem adatott meg - utóbbi viszont egykori nimbusza mellé újabb dicsőséget szerzett magának káprázatos és hamar híressé vált, igen szórakoztató és hasznos „kreatív gyakorlataival". A harmadik, Bánk esetében is látszik, hogy a Jóisten szeret egyik kezével adni, a másikkal pedig elvenni. Neki eleve ott volt apja, apja baráti köre és nagybátyja. A fiúk persze lázadni szoktak az apák ellen, de ilyenkor jöhet a legjobban tanácsadónak és megértő társ­nak a nagybácsi. Csakhogy az aszituáció, amelyben az Új Zenei Stúdió kezdte működését, nincs többé. Bánknak abban a közegben kellett felnőnie, hogy bármit is tesz, az nem lesz olyan „fontos" a magyar zenei életben, mint, mondjuk, apja korsóban kotyogó köve volt egykoron. És ez nem az ő hibája: maga a „zene" nem olyan fontos többé.

Soha nem vállalkoznék arra, hogy egy ilyen családi visszatekintő est műsorát összeállítsam. Enyhén szólva kényes ügy. Alkalmazkodni kell a gazdasági szempontokhoz (lehetőleg ne legyen sok hangszeres, aki van, az több számban is szerepeljen), adjon képet a pályák korai-késői és középső szakaszáról egyaránt - minden zeneszerzőnek, aki elér bizonyos életkort, három korszaka van -, legyen változatos, éslegyen benne ének (miközben mindenki tudja, az énekesek fele úgyis lemond az utolsó pillanatban, mert megbetegszik, illetve a megbízást soha nem is vette komolyan). Ha mindezeket figyelembe veszem, azt kell mondanom, ez a május végi koncert-összeállítás jól sikerült. Némi beszélgetés (moderátor: Hollós Máté) után Sáry László korai klarinét-zongora-művével kezdődött a művek sora: az 1965-ben keletkezett Variazioni jól mutatta be, mit tudhatott egy tehetséges, s a gondos, szigorú szerkesztéshez vonzódó fiatalember, aki már alaposan ismerte Webernt, de nem tudott és talán nem is akart elszakadni abartóki hangzásvilágtól sem. Sári József 1989-ben készült cimbalomdarabja szólalt meg másodikként: a Gerencsér Ferenc halálakor írt „Megkésett levelek" olyan fegyelmezett zenének tűnt, amelyből néha csak azért is áttör az indulat.

Sáry Bánk-tól először a Gárdonyi-dalokat hallhattuk. Bevallom: Gárdonyi kötészetéért nem hevülök, olyan szófordulatok, mint „sűrű, setét erdő" meg „fékomadta", nem töltenek el lelkesedéssel. A ciklust ugyanakkor nagyon érdekesnek találtam. Szerkezete rendkívüli: a zongora és az ének alig találkozik össze. A zongora kezd hosszas és eleinte igen expresszív bevezetővel, majd elhallgat, amikor belép azének, aztán megint a zongoráé az egyedüli szerep és így tovább, csak egy rövid pillanat akad, amikor együtt szól a kettő. Kétségtelen, hogy Bánkra erősen hatott a repetitív zene (jobban, mint a család idősebb tagjaira, ez főleg a zongora második belépésekor érződött), és ami egy picit talán meglepő: a folklór. Az énekszólamban éreztem a paraszti énekmód távoli, de letagadhatatlan nyomát, s azt, hogy Bánk generációjánál mindez már nem jár együtt bartókos-kodályos fordulatokkal. József igen virtuóz trombitaszólója (Novellette No. 7) és Bánk Ének három hangszerre című darabja kerekítette le az első félidőt: az utóbbi darab a klarinét, a trombita és a cimbalom egymástól nagyon különböző hangzásvilága közt teremtett sajátos harmóniát.

A második félidő (újabb beszélgetést követően) László egyik idei művével indult - pontosabban egy régebbi zenei anyag újragondolt változatával. A tragikus balesetben elhunyt kiváló cimbalomművész, Vékony Ildikó emléke előtt tisztelgő Két kép a cimbalom pontszerű hangzását harmonikával párosítja. Nagy ötlet! A harmonika az első részben semmi mást nem csinál, csak kifényez egyes cimbalomhangokat. Olyan effektus ez, mint amikor egy nyomtatott szövegben rikító sárgával kiemelünk szavakat. A „Lassú" után egyfajta „Friss" következik, amelynek zenei anyaga akkordikusabb, majd aránylag rövid Coda zár. Bánk vette át a képzeletbeli stafétabotot a Légvár című kompozícióval - hogy miért e cím, azt Hollós Máté kérdésére ügyesen elmisztifikálta. Akármi legyen is, a zenei anyag nem légnemű, van benne tartás. Az első rész például egy motívum-mag köré rendeződik. Ez újra és újra megjelenik (kezdete d-g-esz-asz stb.), néha csak a háttérben, és egyfajta „tonalitást" ad a zenének, majd utóbb, sokféle „kaland" után visszatér. Olykor (pl. a zárószakaszban - amelyet magam ötödik résznek érzékeltem) mintha a középkori hoquetus-technika is feltűnt volna.

Egy basszusklarinét szólóművel (a No­vellette­-sorozat hatodik tagjával) ismét a doyen, József került a figyelem középpontjába. Szubjektív benyomás, természetesen vitatható: megöregedett, részben bölccsé vált, részben persze emlékeiben élő Faun jelent meg képzeletemben. A műsorlap ezután Sári József Ave Mariáját ígérte, ám az énekes megbetegedése miatt zongoraművek következtek Balog József elő­adásában. Azt, hiszem, végül is jó, hogy így történt. Egyrészt Balog remek pianista, másrészt a megszólaltatott művek remek darabok. A Pillantképek sorozat három tételét (Makacsul, Zongorahangoló, Mese)és a nagyon korai Episodit hallhattuk. Most csak egyet emelek ki: a Zongorahangolót. Csupa g hang, lent, fönt, középen. Aztán itt-ott csatlakoznak hozzá más hangok és apró motívumok-futamok. A zene mindegy elszíneződik. Nem tudom ugyan, de talán alapos okkal sejtem: Sári Józsefet valóban egy hangolás élménye vezette rá erre a műre. Talált egy zenei tárgyat, amit aztán szinte kisgyermekien tiszta - tévedhetetlen - ösztönnel kiszínezett. Ilyen „találmányokért" nagyon lehet szeretni egy szerzőt...

De még nem volt vége. László Fiori Musicali című kompozíciója zárta az estet. Trombita-zongora-darab, amelyben a trombitás mikrohangközöket szólaltat meg. Negyedhangokat. A huszadik század elején sokan kísérleteztek effélével, többnyire elkeserítő eredménnyel. Kivétel Charles Ives. No meg Bartók. Igen, Bartók: négy művében is feltűnnek mikrohangközök: a hegedű-szólószonáta utolsó tétele teli van velük. Sajnos, ezt a verziót a hegedűsök nem játsszák. Pontosabban, van, aki játssza, holott nem ezt akarja... Bocsánat a tréfáért. Sáry László értelmet ad ennek az elhangolásnak. Óriási feszültséget teremt. Döbbenetes hatású a zenéje. És persze döbbenetes, hogy egy trombitás ezt képes különösebb erőltetés nélkül megszólaltatni. Horváth Bence nevét kell említenem. De rögtön mellé kívánkoznak a többiek is: aklarinétos Szepesi János, a cimbalmos Szalay András, az énekes Jónás Krisztina és a kamaraművek zongoristája, Gábor-Nagy Nóra. Mélységes hálám és tiszteletem.

És elhatároztam: le fogok menni (a „pestiek" így mondják: „le") Lentibe és kör­nyékére. Csak van valami titka az ttani talajnak. Valami titkos sugár. Mu­zikológusnak kötelessége utánajárni, nem? Meg van egy kisvasút is arrafelé - gőzmozdonnyal. }

Sáry Bánk - Felvégi Andrea  felvétele 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.