„Kavakos jobb kezét látni és meghalni". A régiek mondták ezt a mondatot, csak ők Kavakos neve helyett még David Ojsztrahét emlegették. És valóban: még a laikusoknak is feltűnik Kavakos egészen rendkívüli hegedűhasználata. De ha egész pontosak akarunk lenni, akkor ez fordítva van: a hegedű használja Kavakost. Az egész koncerten az lehetett az érzésünk, hogy egy hegedű jött ki elzengeni az összes Brahms-szonátát, és az ember aki behozta, az csak arra való, hogy alázatosan tartsa a hangszert, és engedje a vonót úgy futni, ahogy annak kedve van. Ezt az embert hívták aznap este Leonidas Kavakosnak.

Rendkívüli élmény hallgatni egy hang­­szert, amelynek nincsenek korlátai, amely soha nem lesz forszírozott sem hangban, sem technikában. Mondhatnánk erre, hogy persze, egy zongorás kamarakoncerten miért islenne, de e sorok írójának volt szerencséje Amszterdamban élőben hallgatni Kavakost Sibelius-koncertet játszani a Bécsi Filharmonikusokkal, és az élmény pontosan ugyanez volt. Mindig csak annyival volt több a zenekar/zongora hangzásánál, amennyi ahhoz kell, hogy felfogjuk a háttérbe bele­simuló szólamot. Soha nem hivalkodó, soha nem túlmagyarázó és soha nem enervált vagy szépelgő. Szinte hihetetlen, de Kavakos mindig mindent reszkíroz, legyen az a vonó hossza, egy futam könnyedsége, egy ujjrend vagy akár egy frázis kibontása. Egyáltalán nem ismer félelmet semmilyen téren, ami a zenélést illeti, soha nem lesz biztonsági játékos, soha nem csinál „ezt így szokták" helyeket. Mindezt teszi a legalázatosabb figyelemmel hangszere és annak akarata iránt. Bevallom az első fél órában semmi másra nem tudtam nézni, csak arra a csodára, hogy Kavakos jobb keze csak „lóg" a vonón, látszólag teljesen enerváltan, miközben a hangszer a legszélesebb dinamikai skálákat járja be, de ezek a hangerő-változtatások semmit sem változtattak ajobb kéz izomtónusán. Hogy csinálja ezt? Fogalmam sincs. Csak Ojsztrahnál láttam hasonlót videófelvételeken.

Kavakos zenélése a végletekig kimunkált, hallatszik, hogy nála minden frázis „úton van", semmi sem ugrik ki „ezt a részt nagyon szerette a szólista" módon. Számára mindig a zeneszerző akarata az első, de talán nem is ez a legjobb kifejezés erre. Kavakos muzsikálása nem a zeneszerzői akarat előtt hajol meg, hanem a Zene előtt. Mindegy, ki a médium, hogy Brahms, Sibelius, vagy Bach jegyezte-e le az adott sorrendű hangokat, őt csak a kottából kialakuló zene és annak nagyobb összefüggése: a folyamat érdekli. Ezért aztán, ha valaki játékát bármilyen izmus felől közelíti, biztosan talál kifogásolnivalót, hogy sem a historikus játék szabályainak, sem a modernizmusnak nem felel meg. Az ő beszélgetését a zenével nem zavarják sem dogmák, sem divatok.

Ennek a zenélésnek volt kitűnő táptalaja a három Brahms-szonáta. A Musikverein nagyterme zsúfolásig megtelt, és egy pisszenés nélkül fogadta be ezt a - valljuk be - nagyon nehéz műsort. A zongorakíséretetYuja Wang látta el. Rikító zöld, testre simuló ruhája jól ment Kavakos enyhén gyűrött, kék, kitűrt ingéhez. Ha csak annyit mutatott volna meg Brahms bármelyik leírt frázisából, mint az alakjából, már nem jártunk volna rosszul zeneileg. Az az egy előnyös tulajdonsága azonban megvolt a kíséretnek, hogy legalább teljesen Kavakosra hagyta koncentrálni az embert. A közönség a végén természetesen nem akarta elengedni Kavakost, aki így partnerével játszott egy Brahms-Scherzót hegedűre és zongorára, majd miután még mindig tombolt a közönség, eljátszották Stravinsky Petruskájából a Danse Russe tételt. És az, hogy három Brahms-szonáta és a Scherzo után valakinek eszébe jusson ezt a teljesen más nehézségű és más zenei és technikai problémákat felvonultató művet eljátszani ráadásként, mindenkit, pestiesen szólva, paffá tett! Ezolyan kötélidegeket és félelmet nem ismerő embert feltételez, amilyenhez élőben nincs sokszor szerencséje egy koncertre járó halandónak. Aki csak teheti, menjen és hallgassa meg bárhol ezt az ereje teljében lévő művészt. Nem sok rohangál a manapság belőle. }