CSENGERY KRISTÓF, KOVÁCS SÁNDOR, MALINA JÁNOS, RÁKAI ZSUZSANNA és KUSZ VERONIKA kritikái

Szerző:
Lapszám: 2015 március

{ CSENGERY KRISTÓF

Leiferkusz, Jurowski, 
A Felvilágosodás Korának Zenekara

Hol van már az idő, mikor felkaptuk a fejünket, ha egy régizenei együttes el merte hagyni a barokk és a klasszika területét! A historikus előadópraxis repertoárjának kiterjesztése korán megkezdődött: Beethoven, Schubert, Schumann, Brahms, Berlioz. Pár éve Roger Norrington egy interjúban kifejtette: az 1911-ben elhunyt Mahler életműve is early music, hiszen a szimfóniák bemutatásakor azenekarokban még nem a mai hangszereken játszottak, a vonósok pedig egyáltalán nem vibráltak. Márpedig úgy minden másképp szól. Mostanra a historizmus éltető nedvei leszivárogtak a zenei termőtalaj mélyebb rétegeibe. Ma már azon sem csodálkozunk, ha A Felvilágosodás Korának Zenekara (Orchestra of the Age of Enlightenment) Muszorgszkijt és Csajkovszkijt játszik Budapesten. Igaz, abszolút adekvát karmesterrel: az 1990 óta Németországban élő Vla­dimir Jurowski (1972) az orosz repertoár avatott előadója, aki nyugati karrierjével párhuzamosan hazájának zeneéletével is szoros kapcsolatban maradt: a Glyndebourne-i Opera élén eltöltött tizenkét éve után jelenleg az Orosz Föderáció Állami Zenekarának főzeneigazgatója.

Az Éj a kopár hegyen eredeti változatát vad, látomásos zeneként tolmácsolta, nagyon határozott karakterekkel és rendkívül pregnáns ritmikával, élénk, sőt harsány színekkel, nyomát sem tűrve meg holmi Rimszkij-Korszakovi púdernek - ennek a zenének nyers, rücskös az igazi arca. A Borisz Godunov részleteiben (Koronázási jelenet; Borisz monológja a II. felvonásból; Borisz halála) az egy híján hetvenévesen is sértetlen vokális vértezetű Szergej Leiferkusz arról győzte meg közönségét, hogy bariton is lehet formátumos Borisz. Természetesen ez a hang nem olyan sötét vagy monumentális, mint anagy szláv basszushagyomány képviselői közül Saljapiné vagy Christoffé - de Leiferkusz kivételes intellektusú művészként tisztában is van azzal, hogy számára más út kínálkozik. Teljesítménye zeneileg és lélektanilag egyaránt tágas belső terű és árnyalt: a kifinomultság magasiskolája. És az eszköztelenségé: hihetetlen ökonómiával hánt le színpadi jelenlétéről mindent, ami fölösleg, egyszerűsége olyan színészekére emlékeztet, mint Gabin.

A Borisz részleteiben a harangozás és a kórus éneke felvételről hangzott - utóbbi a szentpétervári Mihajlovszkij Színház énekkarának előadásában, Jurowski vezényletével. Nem érteném a dolog lényegét, ha e tényezőt negatív értelmezésben a koncert kulcsmozzanataként állítanám be, nagyobb hangsúllyal tárgyalva a hangszórók jelenlétét, mint a zenekar páratlanul gazdag hangzású, megfellebbezhetetlen technikai tökéletességű játékát és Jurowski különlegesen szuggesztív, lényegre mutató vezénylését. A kórus és a harangozás elektronikus bejátszása ugyanis nem negatívum volt, hanem erény. Jurowski és az OAE egyetlen rövid részlet kedvéért nem hozhatott magával egy teljes kórust. Felkérhettek volna egy magyar együttest, mint Rattle tette nemrég a 9. szimfónia esetében. Ők azonban orosz énekkart választottak, hangfelvételről - eredetit az utánzat helyett. Aki tapasztalta már, hogy a szláv kórushangzás zamata milyen alapvetően tér el minden más európai iskoláétól, tudja, miben rejlik a különbség.

Vladimir Jurowski - Posztós János felvétele/MÜPA

Köztudott, hogy Csajkovszkij 1. szimfóniája egyenrangú a három utolsóval. E tu­dást azonban ritkán illusztrálja méltó interpretáció. Jurowski most vérbeli felfedező olvasatban tárta elénk a művet. Allegro tranquillo: remek hangzás, imponálóan határozott metszésű karakterek, a zene bizonyos fokig atematikus mivoltának és sok repetitív jellegzetességének kreatív kiaknázása. Adagio cantabile, ma non tanto: atétel elején tiszta, nemes vonóstónus, majd megejtően szép oboaszóló, fuvolagirlandok fagott által körülölelve. Allegro scherzando giocoso: lelkesítő ritmikai feszítőerő és lendület, a sajátosan nyers motivika és a rendhagyó modulációs technika méltó kidomborítása. Andante lugubre - Allegro moderato - Allegro maestoso: a fináléban a legnagyszerűbbnek a forma és a hangzás abszolút tudatos és tervszerű felépítését éreztem. Aki nem rohant a ruhatárba, ráadásként meghallgathatta az Elégia Ivan Szamarin emlékére című, megejtően költői Csajkovszkij-ritkaságot. Január 16. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája }

 

{ KOVÁCS SÁNDOR

Csalog

Megemelem a kalapom Csalog Gábor előtt. Egyrészt, mert kiváló zenész, másrészt, mert szinte megszállottan keresi az embert próbáló feladatokat, s kerüli el mindazt, ami olcsó  népszerűséget ígér. Nem állítom, hogy egyedül van ezzel a magatartással a muzsikusok közt, de abban biztos vagyok, hogy kicsiny csapathoz tartozik, amely napról napra fogyatkozik. Eszembe jut a zongorista, aki azonnal jótékonysági estet ad, ha a Föld valamely szegletében vulkán tör ki vagy árvíz tombol - megható lenne ez a tett, ha nem lenne nyilvánvaló a hátsó szándék, nevezetesen az, hogy a nevét így tegye ismertté asajtó. És eszembe jutnak azok, akik a háromezer méteres akadályzongorázást művelik, ami sportnak imponáló, az igaz művészethez azonban szerény véleményem szerint édeskevés köze van. Csalogtól is hallottam már olyan produkciót, amely hatalmas fizikai erőfeszítést igényelt, már-már sportjellegűt, csakhogy vitathatatlanul volt művészi létjogosultsága (a Messiaen-féle Húsz pillantás ciklus előadására gondolok). A Concerto Studio Páva utcai termében tartott január 21-i koncert ehhez képest szinte szerény műsort ígért, legalábbis ami az időbeli terjedelmet illeti. Viszont: Schönberget az első félidőben. És Schönberg, valljuk meg, nem tartozik azok közé, akiknek neve delejes hatással van a nagyközönségre. Ha magam üzleti vállalkozó lennék, mindenesetre volna jobb tippem ahhoz, hogy tömegeket késztessek hangversenyjegy-vásárlásra. El kell persze ismerni: akadnak darabok a szigorú mestertől, amelyek már-már vonzóak. A Megdicsőült éj biztosan nem kelt berzenkedést, a Pelléasnak is sikere volt, amikor Kocsisék játszották, nem is beszélve a Gurre-dalokról. Sőt. A Mózes és Áron, amelyet szerzője sohasem hallhatott, kifejezetten sikernek számított a Met-ben jó másfél-két évtizede, és határozottan jól fogadtaa publikum nálunk is Kocsis Zoltán harmadik felvonás-verziójával. Utóbbin ott voltam, tanúsíthatom. Igaz, akadtak, akik gyorsan távoztak az első negyedóra után, de a túlnyomó többség kitartott és lelkesen tapsolt a végén. A Varsói túlélő pedig kezdetektől fogva elismert darab: határozottan sikeres volt már ősbemutatóján is, Albuquerque-ben, sokakat könnyekig meghatott röviddel utána Párizsban. S talán e kompozíció miatt terjedt el a téveszme, hogy a dodekafon zene elsősorban felkavaró, expresszív. A tizenkéthangú Reihék így nyerik el művészi igazolásukat. Nota bene: erre játszott rá a nagy Adorno is, azenefilozófusok number one-ja, akinek kinyilatkoztatásszerű megállapításai ellen szegény idős Schönberg maga nem győzött eléggé tiltakozni utóbb. Mivelhogy ő - mármint Schönberg - nem feltétlenül csupán a kegyetlen kor adekvát zenei képét igyekezett dodekafon műveiben megkomponálni, hanem mindenekelőtt szép muzsikát írt. De mindez messzire vezet. Ami a koncerten elhangzott, képet adott Schönberg pályakezdéséről, expresszionista-avantgarde stílusáról, korai és kései dodekafon zenéjéről. Nagyjából-egészéből az életműnek az árnyékos, manapság a koncertéletben nem preferált oldaláról. Akezdet gyorsan elintézhető: az 1896-ban alkotott Hat négykezes darab nem nevezhető jelentősnek, legfeljebb arról tanúskodik, hogy a fiatal Schönberg ügyesen művelte a Brahms-stílust. Dani Imre csatlakozott Csaloghoz e rövid darabokban, köszönjük neki. Következett az op. 11 három darabja. Bartók mutatta be Budapesten a nagyközönség előtt az első kettőt - a harmadiktól visszariadt. Csalog most azt is eljátszotta. Elképesztő expresszionista véglet. Szinte teljesen amorf zenei próza. Egy gonosz kritikus azt írta egykor: Schönberg „pusztító hadjáratba" kezdett a zene ellen. És bizony igaza volt a gonosz kritikusnak (előfordul ilyesmi). Ez valóban pusztító hadjárat a régi tonalitás, a régi formai elvek, a motivikus szerkesztés ellen. Mert Schönberg úgy érezhette, azok kiüresedtek. Levonta a konzekvenciát. Ám alighanem számára is nyilvánvaló lehetett, hogy zsákutcába jutott. A zsákutcából való kifarolás dokumentumai az op. 19-es sorozat remek miniatűrjei. S aztán, évekkel később jött a „találmány", adodekafonia. Ma visszatekintve már úgy véljük, ez sem vezetett rá az igaz útra (ha van egyáltalán ilyen), inkább nagy kitérőnek bizonyult. De igaza van Csalognak, aki az ismertetőben azt írja, atizenkéthangú technikával Schönberg „a hangvételnek egy addig őrá nem túlságosan jellemző könnyedségére, természetességére is rátalált". Tegyük mindjárt hozzá: visszatalált a régi formákhoz az amorf zene után. Stravinsky a maga szarkasztikus módján ezt úgy fejezte ki, számára a dodekafon Schönberg-alkotások olyan hatást keltenek, mint egy „minden báj nélküli Brahms-kompozíció". Csalog a„könnyedséget" az op. 25-ös szvit menüett-trió-menüettjével illusztrálta, talán szerencsésebb lett volna a gavotte-musette-gavotte-ot választani. Feltétlenül jó választás volt viszont az op. 47-es Fantázia. Ez ugyanis úgy dodekafon, hogy egyben a forma meghaladására is törekszik, azaz elszakad a brahmsi örökségtől. Hogy aztán ezzel létrehozza-e a minden báj nélküli nem-Brahms-stílust? Nem tudom. Furcsa darab, nehéz szellemi táplálék. De nagyon örvendetes, hogy Csalog mellett akadt hegedűs vállalkozó az előadására. Kruppa Bálintnak hívják. Úgy hiszem, sokat hallunk még róla az elkövetkező esztendőkben.

A koncert második felében Brahms következett. Minden bájával. Azazhogy ezúttal talán nem a legmegfelelőbb ez a kifejezés. Az op. 60-as c-moll zongoranégyes ugyanis komor mű. Megint igazat kell adnom Csalognak, aki az ismertetőben azt írta: „különlegesen zord". A nem túl nagyszámú publikum azonban nem zordan távozott Somogyi Péter, Konrád György, Szervánszky Natasa és Csalog előadása után, hanem azzal az érzéssel, hogy érdemes a tetszetősen megújult Ferencváros kis koncerttermébe ellátogatni. Január 21. - Concerto Zeneház. Rendező: Concerto Budapest }

 

{ MALINA JÁNOS

Vashegyi, Purcell, Orfeo

A Müpa Régizene Fesztiváljának talán legnagyobb revelációját jelentette a Máté-passió Mendelssohn-féle verziójának megszólaltatása korhű (19. századi) hangszereken. A történet persze ott kezdődik, hogy egyáltalán létezik Mendelssohn-féle változat; hiszen zenei tanulmányaink során mindnyájunkba az vésődött bele, hogy 1829-ben, az eredeti bemutató 100. évfordulóján Mendelssohn „a" Máté-passiót vezényelte el Berlinben - akkor még úgy tanultuk, hogy a mű 1729 nagypéntekén hangzott fel először Lipcsében. (Ha már a történeti tényekről esik szó: nem hagyható megjegyzés nélkül a kísérőfüzet egy szenzációsnak szánt, ám téves állítása, mely szerint az ifjú Mendelssohn „tizennégy évesen, nagynénjétől ajándékba kapta a Máté-passió eredeti (!) Bach-kéziratát" - kiemelés és felkiáltójel az  eredetiben, aműsorfüzet 13. oldalán. Nos, azon túl, hogy az ajándékozó Mendelssohn anyai nagyanyja, Bella Salomon volt, az természetesen elképzelhetetlen lett volna, hogy eredeti Bach-autográfot ajándékoznak egy mégoly tehetséges és körülrajongott ifjúnak; az adott példány közvetve a berlini Singakademie tulajdonában lévő autográf szólamanyagra vezethető vissza, és annak az Eduard Rietznek a kezétől származik, aki később a legendás 1829-es előadás koncertmestere volt. Az effajta ismertetőt általában nem árt szakemberrel is átnézetni.) Márpedig Mendelssohn-féle verzió nagyon is létezett/létezik, sőt kettő is van belőle: a komponista 1829 után ugyanis 1841-ben is elvezényelte a Máté-passiót, ezúttal Lipcsében. Vashegyi György ezt az utóbbi változatot követte az általa vezényelt, és együttesei, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar, továbbá Baráth Emőke, Balogh Eszter, Bernhard Berchtold (Evangélista), Megyesi Zoltán, Christoph Pohl (Jézus) és Cser Krisztián közreműködésével megrendezett hangversenyen.

Az előadott változat Bach eredeti művétől három fő tekintetben tér el. Mendelssohn először is nagyjából egyórányi zenét húzott az eredetiből, a legkülönbözőbb - zenei, teológiai, szövegi - megfontolásokból; a számára nem hozzáférhető hangszereket - ha nem húzta ki eleve az ilyeneket előíró tételeket - korának hangszereivel helyettesítette; illetve a secco recitativókban - így az Evangélista teljes szólamában - a kíséretet az orgona-basszushangszer kombináció helyett két csellóból és egy nagybőgőből álló együttesre bízta. Az előadás sajátos elemét tehát - tekintve, hogy alaposan meghúzott Máté-passiót mindannyian hallhattunk már - olyan, időről időre megszólaló, szokatlan hangszín-élmények jelentették, mint az éteri „Aus Liebe will mein Heiland sterben" szopránária oboe da cacciák helyett klarinétok kíséretével, vagy az, hogy Jézus recitativóinak bachi vonóskísérete egy sokszor szinte földöntúli hatású mélyvonós-kísérettel váltakozik, kissé összezavarva a földi és a transzcendens karakteréről kialakított képzeteinket.

Mindez azonban, főként, ha kissé már „belerázódtunk" a szokatlan Mendelssohn-continuóba, ritkán borzolja a felszínt, és amit halluk, azt alapjában a jól ismert Máté-passióként appercipiáljuk. Ez az elő­adás ilyenként is - tehát nem mint historikus érdekesség - kifejezetten értékes és szuggesztív volt. Vashegyi György vezénylésében egyre több az elmélyültség, egyre inkább többrétegűek és egyre érzékenyebben formáltak a karakterek; ennek egyik bizonysága a cezúrák beszédessége, többek között a zárókórusban. Nagyszerűen érzékeltette az egyes zenei anyagok több­irányú meghatározottságát, például egyfelől lírai vagy drámai szerepét és tánczenei karakterét; és hátborzongatóan szép pillanatoknak voltunk tanúi Jézus halálakor is. A zenekar megszokott magas színvonala csak kiindulási alapul szolgált; többek között acsellő-bőgős continuo-csoport is bámulatba ejtett a fizikai távolságokat megcáfoló összehangoltságával; a szólisták közül Kertész Ildikó elmondhatatlanul szépen fuvolázott a már említett „Aus Liebe will mein Heiland sterben" szopránáriában, Paulik László meg egyenesen sírnivaló volt az „Erbarme dich"-ben.

Az énekesek közül Bernhard Berchtold remek, meggyőző Evangélistának bizonyult, könnyű, sima, néha talán kissé falzettosan ható hanggal, de igen plasztikus   szövegmondással, a drámai pillanatok felizzításának képességével. Christoph Pohl kulturáltan, szép hangon, ünnepélyes nyugalommal, bár talán nem igazán jelentőségteljesen énekelte Jézus szerepét. A többiek közül Baráth Emőke emelkedett ki, szokott kulturált, tiszta, könnyed éneklésével, amelyet ezúttal mélység és expresszivitás, és néha emlékezetes sötét színek gazdagítottak. Balogh Eszter szép hangon és szép vonallal énekelt, de mindent összevéve kissé súlytalan benyomást keltett. Cser Krisztián néhány erőteljesen drámai pillanattal gazdagította az előadást; Megyesi Zoltán ezúttal is kulturált és megbízható volt. Az előadás legnagyobb csodáját azonban a korálok jelentették; ezek mindig is Vashegyi és kórusa erősségének számítottak, de ezúttal minden korábbit felülmúltak a megbékélés, a gyász vagy a szeretet kifejezésének megrendítő mélységében. A korálok megszólalásakor mindannyiszor megállt az idő a teremben. Január 22. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája }

 

Stravinsky-maraton

Az alábbiakban a Budapesti Fesztiválzenekar Stravinsky-maratonjának a második feléről, pontosabban a tizenegy hangverseny közül az utolsó ötről számolok be a Muzsika olvasóinak.

A koncertfolyamba 17 órakor, a nagy hangversenyteremben kapcsolódtam be, ahol a MÁV Szimfonikus Zenekar játszott Csaba Péter vezényletével. Első számként a Hegedűverseny hangzott fel Kelemen Barnabás szólójával, egészen kitűnő előadásban. Mint azt annyiszor tapasztalhattuk, Kelemen ezúttal is magától értetődő módon vált azonossá az általa előadott kompozícióval, vagyis játéka úgy volt kifejező és szuggesztív, egyszersmind pedig letisztult, hogy soha, egy pillanatig sem volt az az érzésünk, mintha saját magát, mondjuk megejtően szép hegedűhangját vagy briliáns technikáját szeretné ráerőszakolni aműre és a hallgatóra. Ehelyett a fegyelmezett és tudatos zenélés, illetve a felszabadultság nagyszerű szintézisét valósította meg. Ezt mindenképp megkönnyítette számára, hogy olyan kiváló partnere volt, amilyen Csaba Péter, aki rövid idő alatt megmutatta, hogy jelentős zenekarépítő karmestereink első vonalába tartozik - ez azonban nem jelenti azt, hogy szűkebb értelemben vett előadóművészként nem nyújtott volna ragyogó teljesítményt a darab hallatlanul precíz és csiszolt, ugyanakkor strukturált és zeneileg gazdag előadásával. Egy olyan zenekar élén, amelyről talán megjegyezhető, hogy a vonóskar hangzása időnként kissé fénytelen - ám ettől eltekintve minden részében és egészében elsőrangú volt. Különösen világosan mutatkozott meg ez a másik előadott kompozícióban, a képekben és színekben tobzódó A csalogányban, amelynek fontos fuvola- és trombitaszólói is igen emlékezetesek voltak.

18 órakor kamaraprogram kezdődött a Fesztivál Színházban; kicsit heterogén elegy, de ellentétben más, korábbi maratonistákkal, például Csajkovszkijjal, a számos rövidebb művet író Stravinsky esetén nem az a fő probléma, hogy jelentős darabjai beleférnek-e az egyórás blokkokba, hanem az, hogy egy-egy ilyen blokkba hány és milyen mű kerüljön bele. Ebbe a blokkba első számként a Pulcinella-balettzenéből készített, tündéri Olasz szvit cselló-zongora változata került bele, Perényi Miklós és Perényi Benjámin elő­adásában. Nagyszerű, de inkább aszketikus szigorúságáról, mintsem a közönség kegyeit kereső tetszetősségéről híres gordonkaművészünk olyan olvadékonysággal és édességgel idézte fel a mediterrán világ színeit és a délszaki érzelmek forróságát, hogy már csak ezért is érdemes volt ezt az órát is a Müpában tölteni. Az élményt csak fokozta Perényi Benjámin acélos erejű, de sohasem túl kemény, abszolút jelentékeny zongorázása, illetve apa és fiú teljes zenei összhangja.

A műsorfüzet tájékoztatása szerint ezután az 1920-ban eredetileg vonósnégyesre készült Concertinónak a kései, „tizenkét tagú vonósegyüttesre" komponált „második verzió"-ja szólalt meg; ebben a hegedű ésa cselló mellett a fuvola, az oboa, az  angolkürt, a klarinét, a fagott, a trombita és a harsona képviselte a többi vonós hangszert. A Fesztiválzenekar tagjaiból álló együttest Dubóczky Gergely vezényelte. Ez ahallgató számára az átlagosnál nehezebben megközelíthető darab igen világos és áttetsző előadásban szólalt meg Dubóczky precíz és körültekintő irányítása alatt; a többiek közül is kitűnt Gál-Tamási Mária hegedűjátékának és intonációjának tisztasága. A katartikus befejező pillanatok pedig az addigiaknál is többet árultak el az előadók kvalitásairól.

Az egyórás program harmadik számaként az 1953-ban komponált Szeptettet hallhattuk, ismét csak Dubóczky Gergely vezényletével. Az általában sűrű, nemes szövésű zenei szövet, a számtalan kontrapunktikus alakzat - kánon, fúga, szűkmenet stb. - a maga komplexitásában, ugyanakkor plasztikusan és világosan bontakozott ki.

Alföldi Róbert volt a rendezője A katona története nagytermi előadásának, ami ezután következett. Hogy ezt félig, egészen, vagy háromnegyed részben szcenírozott verziónak tekintjük-e, az tökéletesen érdektelen: ami a lényeges, az az, hogy a közönség teljes értékű színházi élményben részesült - illetve annál is többen, olyasmiben, ami csak a legmagasabb színvonalú opera-előadások sajátja: a magasrendű színészi teljesítmény, a valódi drámai hatás és a teljes értékű zenei produkció találkozásában. (Csak az erősítés nem volt képes végig teljes értékű élményt adni.) Emellett ez a megközelítés végre érzékletes képet adott a darab tulajdonképpeni műfajáról; s megállapíthattuk, hogy A katona története ebben az eredeti formájában is tökéletesen „működik". Ahhoz persze kellett három nagyszerű színész, Csákányi Eszter (Mesélő), Stohl András (Katona) és Fodor Tamás (Ördög) is, és két remek táncos, Hoffmann Adrienn és Gergye Krisztián (utóbbi koreográfusként is hozzájárult az előadáshoz). A Fodor Tamás által megszemélyesített Ördög Csákányi bölcsessége, Stohl fiatalos romlatlansága mellett is elementáris erejű és a szó szoros értelmében félelmetes volt. A Jankó Zsolt által vezényelt kamaraegyüttes, ha nem állt is nagyobb részben olyan kiemelkedő, hírneves szólistákból, mint a múlt nyári, kaposvári szcenírozott előadás együttese, szinte minden pontján, az együttes játékban pedig különösen vetekedett amazzal; a két produkció nagybőgőse, Fejérvári Zsolt egyébként azonos volt. A mostani előadók közül nyugodtan kiemelhetem Bíró Ágnes (hegedű), Tallián Dániel (fagott) vagy Szakszon Balázs (harsona) teljesítményét.

Az utolsó előtti egyórás - valójában jó egy és negyed órás - program két, kórus közreműködését igénylő Stravinsky-műből állt össze: az utolsó nagyobb szabású kompozícióból, a Requiem canticlesből, valamint a jóval korábbi és nagyon is világi Menyegzőből (Les noces). Az előadók közül most talán az énekkart: a Bubnó Tamás vezette Szent Efrém Kórust illik első helyen felsorolni; a hangszeres kíséreteta Concerto Budapest és a kiegészített Amadinda Ütőegyüttes, továbbá a Menyegzőben négy kitűnő zongorista látta el; ehhez jöttek az énekes szólisták: a Requiemben Károlyi Katalin és Laborfalvi Soós Béla,a Menyegzőben Miksch Adrienn, Kovács Annamária, Kálmán László és Massányi Viktor. Mindkét darabot Rácz Zoltán vezényelte.

Miközben feszülten igyekeztünk eltekinteni attól, hogy a Fesztivál Színházat, amint ez már több ízben bebizonyosodott, sivár akusztikája teljességgel alkalmatlanná teszi akár szerényebb méretű oratorikus művek előadására is, minden más tekintetben sok örömünk telt a két produkcióban. Persze nehéz lett volna két eltérőbb atmoszférájú darabot találni Stravinsky életművében, mint a minimalista, magányos, komor Requiem canticles és a szilaj-csujogatós, színekben tobzódó, közösségi Menyegző. Rácz Zoltán azonban képes volt arra, hogy mindkét kompozíciót a maga kulcsával nyitogassa; a Requiem elmélyült, leszűrt és rezignált volt, a Menyegzőt pedig szétfeszítette az életöröm. A kórus mindkét felállásában ragyogóan állt helyt; a szólisták közül Laborfalvi Soós csöppet talán túlzott vibratóval, de szép hangon, elhitető erővel énekelt a „Tuba mirum"-ban, Károlyi Katalin „Lacrymosá"-ja pedig a lélek mélységeit járta be. A menyegző igazán kiváló énekkvartettjéből pedig minden tekintetben kiemelkedett Miksch Adrienn, akinek adottságai ideálisnak bizonyultak a feladat szempontjából: elemi erejű hangja, éneklése egyszerre volt a népi éneklésre jellemzően átható, mégis abszolút kulturált és kontrollált. A mű ellenállhatatlan sodrásához pedig - a Rácz Zoltánból sugárzó energián túl - a hat ütős és négy zongorista valószínűtlenül magas koncentrációjú összjátéka is nagyban hozzájárult.

A „hosszú futás" záróakkordja a Tavaszi áldozat Fischer Iván vezényelte, kivételes erejű, eksztatikus magasságokba emelkedő előadása volt a hangversenyteremben -mintha csak a Menyegző ívét folytatta volna, illetve emelte volna egyre feljebb és feljebb. A Fesztiválzenekar teljesítményére nem is igen szükséges itt sok szót vesztegetnem: az egyszerűen kikezdhetetlen volt. De azért egy valamit mégis: adarabot kezdő, gyilkosan magas és piano fagottdallamot még soha, sem élőben, sem felvételen nem hallottam ilyen puhán-olvadékonyan-érzékien elkezdeni, mint ezúttal. Ami pedig az eksztatikus pillanatokat illeti: azok sem lehettek volna oly magas hőfokúak, ha az összes többi hang nem szólalt volna meg azzal az elevenséggel, azzal a koncentrációval és feszültséggel, ami a hallgató számára az előadás mind pillanatát oly izgalmassá tette; ha a legfojtottabb, legbizarrabb hatású pianissimók nem lettek volna éppen olyan varázslatos, szuggesztív hatással a hallgatóra, mint a legvadabb hang­erő-kitörések vagy a legexcentrikusabb ritmusok. A műnek ez a szemünk előtt kibontakozó élő organizmus jellege, az életmegnyilvánulásai során folyamatosan felszabaduló hallatlan energia volt az, ami ezt atechnikai részleteiben is lélegzetelállító előadást feledhetetlenné tette. Február 7. - Fesztivál Színház és Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar, Művészetek Palotája }

 

{ RÁKAI ZSUZSANNA

Herreweghe, Collegium
Vocale Gent

Ha valaki új zenei fesztivált indít útjára, feltétlenül érdemes legalább egy olyan előadóművész fellépésével hirdetnie a rendezvényt, akinek a hírneve várhatóan érdeklődők tömegét fogja vonzani. Ha emellett még a nyitókoncert műsorára is közismert és népszerű művet tűz, a siker gyakorlatilag garantált. A Művészetek Palotája idén indult Régizene Fesztiváljának szervezői ezt a receptet követték, és elképzelésük fényesen be is vált, bár a papírforma sugárzó fanfárjellegéhez képest talán valamivel tartózkodóbb, gondolatébresztőbb módon késztette ünneplésre a közönséget.

A jelenség magyarázata a sorozat első estéjének karmestere, Philippe Herreweghe személyében rejlett. Az eredetileg pszichiáternek tanult, genti születésű dirigens ugyanis olyan művész, akinek a szemében az előadás vonzó külsőségei, professzionális és lehengerlő volta nemhogy nem értelmezhetőek másként, csak a megszólaltatandó kompozícióval összefüggésben, de ahhoz képest szükségképpen másodlagosak is, és ez a felfogás minden esetben rendkívül izgalmas interpretációkat eredményez. Különösen akkor, ha a szóban forgó mű Johann Sebastian Bach h-moll miséje (BWV 232), ez a sajátosan funkciótlan alkotás, a barokk reprezentáció iskolapéldája és a korabeli zeneszerzés-technikai eszközök enciklopédikus gyűjteménye, amelyet szerzője évtizedek munkájával állított össze, ám anélkül - amennyire tudható -, hogy a darabnak bármiféle praktikus szerepet szánt volna. A h-moll mise sok tekintetben A fúga művészetéhez hasonló kompozíció: úgy mutatja meg legtökéletesebb alakjukban a mise műfajának érzelmi, szellemi és teológiai jelentésrétegeit feltáró zenei eszközöket, ahogyan a Kunst der Fuge vezet be az ellenpont-szerkesztés strukturális-filozófiai mélységeibe, ugyanakkor legalább egy szempontból feltűnően különbözik is tőle. Jól definiálható apparátussal rendelkezik ugyanis, amelynek ragyogása (már csak a műfaji előírásoknál fogva is) roppant erőteljes és eleven. A legkevésbé sem kelti spekulatív, szinte kizárólag szellemi elmélyülést célzó mű benyomását, olyanét, amelyben a hallgató pusztán a struktúrát, a kifejezésmód szofisztikáltságát, a hangzásarányokat és a témakaraktereket csodálja.A h-moll mise olyan zene, amelynek felemelő érzéki öröme nagyon is határozott és hatékony eszköz, a kompozícióban megnyilvánuló rend egyik alappillére, és ezt aligha lehet figyelmen kívül hagyni anélkül, hogy a darab egésze ne sérülne.

Herreweghének azonban voltaképpen még ez is sikerült. Ő ugyanis a fiktív misét vezényelte január 21-én, a mintadarabot, amelynek nem kell a fülre és a véredényekre hatnia, mert értékéből akkor sem veszít semmit, ha csak a kottát olvassa az ember. Interpretációja nem egyszerűen azt sugallta, hogy a zenei alkotás akkor is létezik, ha sosem hangzik el, mert lényege a szerkezetében, intellektuális kidolgozottságában rejlik, hanem - kongeniális érzékenységénél és figyelménél fogva - már-már azt feltételezte, hogy ezt maga Bach is így gondolhatta. Herreweghe irányításával a kompozíció olyan műnek tűnt, amelynek az a formai célja, hogy a dallamvezetés, a ritmikai és hangsúlyviszonyok kifejezőereje révén tárja fel a szent szöveg önnön szakralitásába zárt, misztikus értelmét - ezt azonban nem a szavak segítségével tette. Nem a szöveg retorikája bontakozott ki az előadás során, hanem a zenei fordulatok önmagukat megmutató és magyarázó, egyszerre formula- és beszédszerű hullámzása. A karmester ennek érdekében viszonylag kevés színt alkalmazott, és a hangerőt csaknem végig egyfajta puha középlágéban tartotta. Végtelenül kiegyensúlyozott, szinte bársonyosan pontos szólamarányokkal dolgozott, ahangszerelés nyilvánvaló arisztokratizmusa ellenére is kerülve az éles, vakító fényeket, mintha nem akart volna engedni a pompa és a hatalom erejének, s kizárólag az értelem szépségére koncentrált volna.

Dramaturgiai értelemben a mű így talán kevésbé bizonyult katartikus élménynek, annál szokatlanabb és felemelőbb volt azonban hallani, ahogyan a zene beszélt a hangok saját strukturális hálóját és kifejezőerejét, a metrum, az összhangzattan, az  ellenpont, a hangsúlyrend és az artikuláció fantasztikusan transzparens grammatikáját használva. Az előadógárda nagyszerű tolmácsként közvetítette az eszmei tartalmat. Dorothee Mields szinte instrumentális módon hajlékony és fegyelmezett, finoman frazeált előadásmódja, Margot Oitzinger sötétebb tónusú, megejtő természetességgel áradó, mégis könnyedén irányított hangja, Damien Guillon rajzos kontratenor-vonalai, Thomas Hobbs árnyalatgazdag, friss tenorja és Peter Kooy plasztikus basszusa a zenekari zenészek precízen muzikális játékával és a Collegium Vocale énekszólamainak absztrakt módon tiszta és egységes, mégis különösképpen emberi hangzásával párosulva, egyetlen, csodálatosan közérthető kinyilatkoztatássá formálták Bach miséjét a tudós zeneszerzőhöz méltóan tudós dirigens keze alatt. Január 21. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája }

Kofler, Hamar, NFZ

A hagyományos tervezésű, közismert műveket felvonultató koncertek látszatra talán kevésbé összetett szórakozást ígérnek, mint azok a hangversenyek, amelyek már műsorválasztásukkal előrevetítik eseménydús voltukat, előadói szemszögből nézve azonban korántsem egyértelmű, melyik programtípus rejt magában nagyobb kockázatot. A klasszikusan mértéktartó esték egyediségét ugyanis egyáltalán nem könnyű feladat megteremteni, ahogyan arról a Nemzeti Filharmonikusok január 28-i fellépése is tanúskodott.

A Mendelssohn Szentivánéji álom-kísérőzenéjének (op. 21 és op. 61) részleteiből, Jacques Ibert Fuvolaversenyéből és Schubert „Nagy" C-dúr szimfóniájából (D. 944) összeállított műsor terve tágas hangzástérrel, drámai emóciók és színpompás asszociációk egész tárházával kecsegtetett, mindebből azonban nem sok valósult meg. Noha a zenekar tagjai az első ütemektől kezdve egységesen, határozottan, áradó vonóshangzással, transzparens fúvósokkal és jelentős alkalmazkodó készséggel játszottak, hallhatóan készen arra, hogy annyiféle zenei karaktert jelenítsenek meg, amennyit csak az egyes kompozíciók formakoncepciója elbír, ám erre a karmester zárkózott előadói attitűdje miatt csak ritkán adódott igazi lehetőségük. Hamar Zsolt ugyanis az egész este folyamán úgy vezényelt, mint aki nagyon tudatosan szeretné elkerülni a közhelyesség és az összecsapott vázlatosság csapdáit. Meglehetősen kényelmes tempókat vett, és a jelentős szerkezeti egységek szerves összefűzésére vagy épp kontúros elválasztására, astrukturális viszonyítási pontok kiemelésére, illetve a szólamok közötti diskurzus plasztikus kidomborítására koncentrált. Eközben azonban mintha megfeledkezett volna arról, hogy egy-egy zenei frázisnak nem minden hangja, az együtthangzásnak nem minden rétege egyformán erőteljes és lényeges. Akadnak elemek, amelyeket súlytalanul el kell engedni, nem is annyira a hangzásarányok, mint inkább az idő ritmikus hajtóerejének érdekében, ellenkező esetben az interpretációk túlságosan tömörré válnak, ahogyan ez ezen a koncerten is történt. Bármilyen harmonikusan és világosan sikerült is felépíteni a tuttik akusztikai tömbjeit, bármilyen figyelmesen jelezte is a dirigens az általa fontosnak tartott szólammozgásokat, hiányzott a művekből a dinamikai sokszínűség, az energiák sűrűsödésében megnyilvánuló hangerő- és tempóbeli fokozás élménye.

Az egyenletesség legkevésbé a fuvolaverseny vibráló lobbanékonyságát, bravúrnak alárendelt, de biztos kézzel összefogott formai töredékességét viselte meg, nem utolsósorban azért, mert a Müncheni Filharmonikusok első fuvolistája, Michael Martin Kofler remekül játszott, virtuóz futamokat, elegáns íveket rajzolva, markáns hangsúlyokkal keltve életre a metrum aszimmetriáját. A Mendelssohn-kísérőzene tételei viszont szinte minden varázsukat elvesztették a túlságosan is fegyelmezett előadásmód miatt, amely megfosztotta őket szerkezetük feszességétől, ámulatba ejtően tökéletes illusztráció mivoltuktól és szellemes mimikájuktól. A Nászinduló kissé karikaturisztikus ünnepélyesége ugyan így is viszonylag jól érvényesült, a lebbenő, megfoghatatlan, zümmögő, groteszk és felszabadító fantáziavilág friss lendületéből azonban nem sok maradt.

Bár a Szentivánéji álomhoz képest a Schubert-szimfónia valamivel élettelibbnek hatott, a mű melódiaközpontú struktúráját nem sikerült igazán organikusan összehangolni a szerkezet időbeli kiterjedését irányító harmóniaritmus fenyegető hatalmával. Ennek következtében nem mutatkoztak meg a klasszikusan letisztult vonalak mögé rejtett, sodró erejű formai terv valódi dimenziói, és bár a masszív, nyers hatású, ugyanakkor kristályosan kiegyensúlyozott hangoszlopok jelentős emocionális erőt szabadítottak fel, ezek az értelmezés kissé papíralapú szűkszavúsága miatt a semmibe vesztek a dallamvonalak aggasztó szépségének hatásával együtt. Jóllehet a hangzásélmény szempontjából kifejezetten imponálónak bizonyult az este, egyedi, megismételhetetlen élményként mégis kevéssé maradt emlékezetes. Január 28. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok }

 

{ KUSZ VERONIKA

Orosz Nemzeti Zenekar, Baráti, Pletnyov

A Filharmónia januári „Unikum"-kon­cert­jéről szóló beszámolót valószínűleg olyan körülmények tárgyalásával volna illő kezdeni, mint hogy az Orosz Nemzeti Zenekar ezzel az esttel nyitotta jubileumi (25.) évadának nagyszabású külföldi turnéját, vagy hogy elsőként kapott Grammy-díjat az orosz együttesek közül, esetleg hogy ez volt az első hangverseny a felújított Erkel Színházban. Az est egyik produkciója azonban olyan elementáris erővel hatott a szerencsés jelenlévőkre, hogy mellette az ehhez hasonló információk teljesen lényegtelennek tűnnek. A Csajkovszkij-Hegedűversenyről van szó, mégpedig Baráti Kristóf tolmácsolásában. Legkésőbb az első tétel cadenzájától kezdve úgy éreztem, soha másképp nem akarom hallani a művet. Hogy a megállapítás szubjektivitását tompítsam, leszögezem: véleményemmel szemlátomást nem voltam egyedül. A közönség persze tombolva ünnepelte az előadókat a mű végén, de ennél is árulkodóbb, hogy az első tétel után sem tudta visszafogni lelkesedését, s nem akadt, aki lepisszegje a neveletlenséget. Az előadás tehát megállt, Baráti és a dirigens Mihail Pletnyov pedig kissé csalódottan eresztette le karjait, míg a hallgatóság tapsorkánba fojtotta a katarzist. A kényszerszünet miatt a tolmácsolás egy leheletnyit talán valóban vesztett varázsából. Szinte biztos, hogy a második tétel irreálisan finom hangzása jobban érvényesült volna, ha szorosan a zenei előzményekből bontakozhatott volna ki, s a feszültség közvetlenül továbböröklődhetett volna benne. Baráti ugyanis mintha mindvégig tudatosan játszott volna a hallgatókkal, újra és újra felülmúlva önmagát: vajon lehet-e akövetkező tétel, tématerület vagy motívumtöredék még az előzőnél is szebb? Szebb, édesebb, simább, rugalmasabb, árnyaltabb. Az első tétel tökéletesen hajlékony és sugárzóan szerény főtéma-intonációja után például biztos voltam benne, hogy máris túljutottunk a koncert csúcspontján. A melléktémát, a cadenzát és persze az eleve csodálatosan hangszerelt visszatérést hallva viszont már jelzőket sem találtam. Baráti Kristóf Csajkovszkij-játéka talán attól lehetett olyan letaglózó erejű, hogy sok tekintetben kétarcúság jellemezte. Egyszerre volt például gondosan, sőt rafináltan cizellált, mégis tökéletesen mesterkéletlen. Előkelő, de barátságos; zavarba ejtően érzéki, s egyúttal ragyogóan tiszta; légies, ugyanakkor ijesztően mély. Ez a sokféleség olyan hatalmas feszültséget adott a tolmácsolásnak, melyet már-már nehéz volt elviselni - meggyőződésem szerint ennek köszönhető a nézőtér első tétel végi „felrobbanása". A hangversennyel egy időben olvastam a hírt, miszerint Baráti jelenleg a legkeresettebb hegedűsa világon (bármit jelentsen is ez) - nem minden érdek nélkül mondom: remélem, hogy Magyarországon is sokat hallhatjuk őt a jövőben.

 

Mihail Pletnyov  és Baráti Kristóf  - Felvégi Andra felvétele

A Hegedűverseny e páratlan tolmácsolásához persze kiváló partner is kellett. Pletnyov együttese úgyszintén nagyszerűen muzsikált az est folyamán. Egyedül a Csajkovszkij-darab kezdetén tapasztalhattunk némi körvonaltalanságot - kissé érthetetlen is, hogy mi okozta, hiszen ezt leszámítva kifejezetten perfekt előadást hallhattunk. A perfekció mellett az orosz együttest két tényező jellemezte leginkább: valamiféle puha alaptónus, amely meglepően robusztus belső erővel társult. Glazunov A középkorból-szvitjének bevezetőjét játszották a Hegedűverseny előtt, s Csajkovszkij 5. szimfóniáját a koncert második felében - mindkettő méltóságteljes, magabiztos és kidolgozott volt. Emlékezetes maradt, hogy az együttes milyen szép összhangban volt vezetőjével: Pletnyov, aki a zenekar alapító karmestere is egyben, úgyszólván mozdulatok nélkül dirigált, szinte csupán egy-egy pillantásával irányított. Külön ki kell emelni az oroszok kiváló fúvóskarát: nagyon ritkán hallani ilyen kifogástalan teljesítményt. Gikszerek, pontatlanságok nélkül, megbízhatóan, gyönyörű tónussal szóltak mind a fa-, mind a rézfúvós hangszercsoportok. S ha már díjakat, jubileumokat, elsőségeket említettem fentebb: a zenekar ezért az ideális 5. szimfónia-tolmácsolásáért több elismerésben is részesült korábban - nem ellentmondást jelez, csupán a koncert rendkívüli színvonalát, hogy e beszámolóban viszonylag rövid méltatást kapott. Január 24. - Erkel Színház. Rendező: Filharmónia Magyarország }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.