CSENGERY KRISTÓF, HAMBURGER KLÁRA, KOVÁCS SÁNDOR, MALINA JÁNOS és RISKÓ KATA kritikái

Szerző:
Lapszám: 2015 január

{ CSENGERY KRISTÓF

Selmeczi, Weiner-Szász

Nagyobbrészt kevéssé ismert - vagy ismert, de ritkán felbukkanó - kompozíciókból állította össze MTA díszterembeli hangversenyének műsorát a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok együttese. Öröm volt egy estén hallani olyan darabokat, mint Vivaldi A múzsák kórusa-nyitánya (RV 149), Wolf Olasz szerenádja, Haydn A-dúr („Melki") hegedűversenye (Hob VIIa:3), Csajkovszkij Souvenir d'un lieu cher (Emlék egy kedves helyről, op. 49) címmel számon tartott három darabja (Méditation, Scherzo, Mélodie) és Mendelssohn 7., d-moll vonósszimfóniája - bár e szivárványosan tarka összeállításnak akadt egy hátránya is: a zenék minden immanens logikai összefüggést nélkülözve, esetlegesen követték egymást. Igaz, az  összeállítás a Koncert Kalendáriumban még tematikus címet viselt (amely a helyszínen kézhez vett szórólapra már nem került rá): Ihlető kötődések. Esetünkben ez, ha jól értelmezem, a hely szellemének inspiráló varázsáról szól. A genius loci kétségkívül kapocs, nyilván ez terelte egy műsorba Wolfot, Haydnt és Csajkovszkijt. Magam azonban régóta azt tapaszalom, a zenén kívüli szempontok idegenek a zene saját belső logikájától, olyan műsorokat tehát, amelyekben minden alkotás valamilyen természeti jelenséghez, színhez, állatfajhoz vagy egyéb, nem zenei szemponthoz kapcsolódik, inkább a zenével most barátkozó gyermekek számára érdemes rendezni ismeretterjesztő célzattal, így kínálva számukra fogódzót egy egyelőre idegen világban - felnőtt, értő zenehallgatók esetében gyümölcsözőbb a zene saját logikájához igazodni. Mindezt azért tartom érdemesnek megjegyezni, mert a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok régóta alkalmazzák a zenén kívüli elvek műsorszerkesztésben való szerepeltetését, és érzésem szerint ez a módszer félrevisz, érdemes volna megválni tőle.

Ha már régóta alkalmazott módszerekről esik szó: a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok régebben gyakran hívott karmestereket műsorai betanítására. Ezt, ellentétben a zenén kívüli alapgondolat fonalára felfűzött tematikus műsorokkal, eredményesen működő gyakorlatnak éreztem, kivált ennek az együttesnek az esetében. Nem minden kamarazenekarnak kell karmester - van olyan együttes, amelynek természete leveti magától a dirigenst, és jobban működik koncertmesteri irányítással. Számomra most úgy tűnt, Somogyi Péter, a zenekari hangversenymesterként is kitűnő kvartettprimárius meggyőző tempókat vesz, hiteles karaktereket sugall muzsikustársainak, és a zene sok más paraméteréhez is érzékenyen viszonyul, a hangzás kontrollja és főként az intonáció kitisztítása terén azonban úgy látszik, jól szolgált volna - Zuboly szellemében fogalmazva - „a külső szemlélő füle". Valaki, aki, képletesen mondom, három lépés távolságból hall, jobban felfigyelt volna arra, milyen sokszor disztonáltak a hegedűk, kivált a magas fekvésben, az egész koncert során.

Vivaldi zenéje dinamikusan szólalt meg, mozgékony apró ritmusértékekkel, Wolfnál az előadás kecsességére, bájára, humorára figyelhettünk fel, Mendelssohn vonós szimfóniájában a telt hangzás, az éneklő dallamosság, a lendület szerzett örömöt. Mint a művek felsorolásából látható, szólista is közönség elé lépett, Selmeczi János személyében - előbb a Haydn-versenymű, majd a szünet után a három népszerű Csajkovszkij-tétel tolmácsaként. Többnyire jó vagy elfogadható hegedülést hallottunk tőle, de sohasem kiemelkedőt. Haydn versenyművének nyitótétele inkább derűs, családias kamarazenélést hozott, mintsem szólista-megnyilvánulásokat - igaz, a zene is nélkülözi a Mozart-koncertek fényét és reprezentatív karakterét. Kicsit köznapi, kicsit unalmas volt a lassú, a finálé viszont frissen pergett - Selmeczi aHaydn-darab e pontján nyújtotta a legtöbbet, a figurációk hamiskás intonációjától és salakos hangjától eltekintve. Csajkovszkijban viszont sokkal kedvezőbb képet sikerült rajzolnia muzsikus-önmagáról. Szép, tartalmas tónus a mély lágéban, éneklő középfekvés, lágy melankólia és szemérmes líra. A három Csajkovszkij-tétel hallgatója mindvégig úgy érezhette: csak egy kicsit nagyobb hangszeres biztonság, csak egy kicsit jelentősebb-közlékenyebb személyiség kellene, és amit hallunk, már szólistateljesítmény volna. 2014. november 8. - MTA díszterme. Rendező: Weiner-Szász Alapítvány }

Kocsis, NFZ

Az előző évad végén, 2014. május 3-án két Richard Strauss-ritkaságot tűzött műsorra Kocsis Zoltán a Nemzeti Filharmonikusok élén: akkor az Aus Italien és Az úrhatnám polgár-szvit szólalt meg. Nemrég, már a mostani évad elején, de naptári szempontból még a Strauss-évforduló esztendejében, meghallgathattuk e hangverseny párját. Ismét két ritkaság került terítékre, ezúttal a Japán ünnepi zene (op. 84) és aJózsef-legenda (op. 63). Ez is különleges párosítás, akárcsak a tavaszi: a Japán ünnepi zene Strauss legutolsó szimfonikus műve, 1940-ben keletkezett, megrendelésre, a japán császárság fennállásának 2600 éves évfordulójára. Ismerjük a történelmi-politikai konstellációt, melyből elég annyit felidézni: a japán  himnuszt a bemutatón a tengelyhatalmak megjelent képviselői karlendítéses testtartásba merevedve hallgatták végig. Nem biztos, hogy a 76 éves, nagy tekintélyű Straussnak mindenképpen el kellett vállalnia ezt a megbízatást, de mentségére legyen mondva, hogy mások is igent mondtak a felkérésre, köztük Ibert, Britten, Pizzetti és Veress Sándor.

Az öt közvetlenül egymáshoz kapcsolódó tételből álló darab erősen pittoreszk, akárcsak a korai Aus Italien, és itt is az ábrázoló szellem erőteljes érvényesülését jelző tételcímek sorjáznak. Kocsis Zoltán vezényletével a kitűnő formában játszó Nemzeti Filharmonikusok érzékletesen jelenítették meg a Tengeri táj természetélményét éppúgy, mint a Cseresznyevirágzás tavaszi idilljét, a mélyvonós tremolókkal és dobütésekkel hitelessé tett Vulkánkitörést éppúgy, mint a fúgával illusztrált Szamuráj-támadást, megkoronázva a folyamatot a Császári himnusz pompájával. Szellemi tartalmait tekintve merőben formális, ám teljes szakmai vértezetben megalkotott és virtuózan színgazdag darab a Japán ünnepi zene, mely remek lehetőségeket ad a mindenkori zenekarnak, leginkább azonban azt példázza, hogy Strauss nemcsak nagy művész, de vérbeli Fachmann is volt, aki az inspirációt és belső elkötelezettséget nélkülözve sem jött soha zavarba az üres kottapapír előtt.

A Japán ünnepi zene hallgatása közben vizualitás dolgában még annál is inkább a képzeletünkre voltunk utalva, mint egyéb képi asszociációt keltő darabok esetében, hiszen ezúttal nem csak a tételcímekben körvonalazott jelenségeket kellett lelki szemeinkkel látnunk, magát a zenekart és karmesterét nemkülönben, mivel utóbbiak már e mű megszólaltatásakor is a zenekari árokban helyezkedtek el. A csupán negyedórás protokolldarabot ugyanis szünet nélkül követte a műsor nagy attrakciója, az egy és egynegyed órás pantomim, amelyet az NFZ a Juronics Tamás vezette Szegedi Kortárs Balett-tel együttműködve, igazi színpadi produkcióként mutatott be. A József-legenda zenei részéről szólva mindenekelőtt Kocsis Zoltán vezénylésének színgazdagságát, a zenekar virtuóz játékát kell hangsúlyozni, a számtalan árnyalatot, a dinamikai fokozatok széles skáláját, a pazar bőségű hangzást. Feltétlenül említést érdemel a tolmácsolás megjelenítő ereje, amely a hangok segítségével nagyszerű alapot és hátteret szolgáltatott aszínpadi cselekmény megértéséhez. Az utóbbi években szemünk előtt bontakozik ki Kocsis Zoltán muzsikusi személyiségének az a vetülete, amelyben őt nagyszerű színházi karmesternek ismerhetjük meg - ezt a tapasztalatrendszert erősítette a bibliai József életéből a Putifárné-epizódot feldolgozó Strauss-mű mostani színrevitele is. Kocsis remek hangsúlyokkal, érzékeny tagolással, a táncosokhoz tökéletesen alkalmazkodva és a zene lélegző, érzelem-megjelenítő karakterét felszínre segítve vezényelte Strauss ritkán hallható, stilárisan eklektikus partitúráját (1914). Nem lévén szakember a táncszínház világában, apódiumon látott megvalósításról egyfelől a krónikási tárgyilagosság regiszterében mondhatom el, hogy Józsefet Horváth M. Gergő, Putifárnét Zsadon Flóra, Putifárt Czár Gergely, Dudut Csetényi Vencel jelenítette meg, a koreográfus és művészeti vezető, Juronics Tamás a történetbeli „Deus ex machina" mozzanat megvalósítóját, az Angyalt táncolta. Másfelől még mindig a laikus hangján, de már szubjektív élményemről szólva tehetem hozzá az eddigiekhez, hogy megítélésem szerint a produkciónak igen jót tett az üres tér szcenikai eszköztelensége éppúgy, mint a modern, de a közönség által még tökéletesen érthető és követhető táncnyelv letisztultsága. 2014. november 13. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Művészetek Palotája }

Németh, 
Savaria Barokk Zenekar

Éppen e havi kritikai beszámolóim egyikében, a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok estjéről szólva jegyeztem meg, hogy nem tartom szerencsés koncertszerkesztési módszernek a zenén kívüli fogalmak rendezőelvként való alkalmazását, most azonban üdvözlöm a Savaria Barokk Zenekar koncertjét, amely az együttes Zenélő városok sorozatának 2. műsoraként Hamburghoz kapcsolódó darabokat mutatott be. Nem hiszem, hogy ellentmondásba keverednék önmagammal, ennek a műsornak ugyanis nem a város volt a fő rendező elve, hanem a kor és a stílus, a 18. század kifejezésmódja. Ha csupán Hamburg lett volna a közös nevező, akkor Telemann mellett hallhattunk volna Brahmsot és Ligetit is. Németh Pál, az együttes művészeti vezetője és karmestere azonban a már említett szerző mellé Johann Adolf Scheibe és C. P. E. Bach (Telemann keresztfia) műveit válogatta, s így stilárisan színes, zenetörténeti szempontból koherens összeállítást alakított ki, amelyet különösen vonzóvá tett, hogy mind a négy mű (Telemann ugyanis kétszer, a műsor elején és végén is szóhoz jutott) szólistát is foglalkoztat.

De még milyeneket! - mondhatjuk immár a közreműködőkre utalva, Németh Pálnak ugyanis sikerült erre az estére négy kiemelkedő kvalitású művészt megnyernie. Telemann viola da gambára és zenekarra komponált D-dúr szvitjében (TWV 55:D6) elismeréssel hallgathattuk Kallai Nóra karakteresen virtuóz gambajátékát, elégedetten nyugtázva a fogólapon sürgölődő bal kéz ujjainak fürgeségét és a vonót kezelő jobb kéz választékos tagolását. Üde és életteli karakterek sorjáztak, energikus hangsúlyokat hallottunk, báj, kecsesség, elegancia keltett figyelmet, és a megformálás a tételsor megnyerő sokszínűségét is felszínre segítette. Hiányérzetet legfeljebb az okozott, hogy a gamba olykor dinamikailag kevésnek tűnt - nem azért, mert a mindössze kilenctagú kísérő együttes „túlharsogta": inkább arról lehetett szó, hogy Kallai Nóra szerény volumennel játszik hangszerén. Hasonlóan kedvező benyomást keltett egy másik hamburgi, Johann Adolf Scheibe A-dúr fuvolaversenye, melyet Balogh Vera feltűnően telt és kiegyenlített hangon szólaltatott meg, könnyed karaktereket formálva a nyitótételben, gömbölyded-meleg legatókkal az éneklő lassúban és fürge ritmusokkal a fináléban. Kiváltképp a mély fekvésben csodálkozhattunk rá újra és újra a más előadóknál többnyire levegősen áttetsző fuvolahang tartalmasan zengő tónusára.

Kallai Nóra és Németh Pál - Felvégi Andrea felvétele

Az ostor a szünet előtt csattant: a fiatal Karasszon Dénes csellóján egy ötcsillagos remekmű és koncerttermi sláger: C. P. E. Bach A-dúr csellóversenye (Wq 172) zárta az első részt. A kitűnő ifjú művész nemcsak salaktalan, szép hangon, tiszta intonációval és teherbíró technikával játszott, de a saroktételekben a szükséges energiával és felszabadult közlékenységgel is képviselte a kompozíció értékeit. A Largo mesto lassúban pedig játékának drámai-tragikus karaktere és sok hiteles, sötét színe egy egész típust idézett fel: a vokális gyökerű barokk lamentót, amely még itt, Philipp Emanuelnél is él, határozottan mutatva előképeire (például az édesapa Wohltemperiertes Klavierjának II. kötetéből a hasonlóképp  sóhajmotívumokból felépülő f-moll prelúdiumra - BWV 881). Végül a szünet után a teljes második részt egyetlen kuriózum, Telemann mitológiai tárgyú Ino kantátája töltötte ki. Pár éve, 2012 áprilisában hallhattuk a darabot a BFZ egyik barokk estjén, nem is akármilyen színvonalon: Reinhard Goebel kitűnő betanításában, Christine Wolff előadásában, ráadásul barokk jelmezben, barokk gesztusok kíséretében. Mindezt azért idézem fel, hogy rögtön hozzátegyem: a teljes est során maximális felkészültséggel és mindvégig szuggesztíven vezénylő Németh Pál igényes-részletgazdag betanítása nyomán, Jónás Krisztina láttató erejű, drámai szopránszólójával a rendkívül nehéz, mintegy háromnegyed órás kantáta olyan életteli előadásban hangzott fel, amely a Goebel-produkció mellett is magabiztosan megállta a helyét. 2014. november 15. - Nádor-terem. Rendező: Nádor-terem }

Ránki

Ahogy a nagyok gyakran teszik, legutóbbi szólóestjén Ránki Dezső csupa ismert szerző ismert kompozícióját adta elő. Haydn, Beethoven, Chopin - két szonáta (Hob. XVI:44, g-moll - 1768/70; op. 31/1, G-dúr - 1802) és a Huszonnégy prelűd (op. 28 - 1838/39). Ráadásul úgy döntött, nem tart szünetet, és egyvégtében játssza el programját. Felvetődhet az ilyenkor szokásos kérdés: hoztak-e újat tolmácsolásai, s ha igen, mit. Ránki nem az az előadó, aki vonzódik az önmagáért való újítás gyakorlatához. Előadásaiban mindig az ideális egyensúlyt keresi: azt a tempót, dinamikát, hangsúlyrendszert és tagolást, amely eszményien illeszkedik szerző és mű hajlamaihoz, s ezáltal harmóniát teremt. Most is így volt, mégis felvetődött bennem: ha nincs újítás, miért érzem olyan különlegesnek a hangverseny atmoszféráját? Mert az valóban feltűnt, hogy elektromossággal telített a levegő. Ránki játéka nem volt „újrafelfedező", az azonban kétségtelen, hogy muzsikálása következetesen fogékonynak bizonyult minden olyan mozzanatra, amely a tételekben a szenvedélyes olvasat, az erő, az indulat érvényesítésére kínál lehetőséget. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan zongorázását mindvégig erős tartás, fegyelem és méltóság jellemezte, és akettő, szenvedély és fegyelem egymásnak feszülve, együtt teremtett különleges légkört, megidézve egy harmadik fogalmat, amely a két ellentétes magatartásforma eredményeként mindvégig jellemezte az est produkcióit: a különleges intenzitást. Ezen az estén ezt éreztem legfontosabbnak: a mélyreható olvasatot, amely abban nyilvánult meg, hogy minden gesztus, minden hang jelentősége megnövekedett.

Részletek? Öröm visszaemlékezni a g-moll szonáta Moderatójának kristályharang-billentésére, a hangok karcsúságára, a dallamok kifinomult választékosságára és elegáns tagoltságára, a tételt burokba záró nemes melankólia hangulatára - de csak a moll szakaszokban, mert a dúr területeken jelen volt az energia és a derű is, anélkül azonban, hogy az említett jelképes burkot akárcsak megkarcolta volna. És ha azt mondjuk, hogy a nyitó Moderatóban Ránki ujjai alatt a melankóliába vegyült energia, úgy az Allegretto fináléban épp fordítva: az energia alaptónusát itt is, ott is átszínező melankólia árnyékfoltjairól beszélhetünk - és  visszafogottságról, a karakterizálás nemes méltóságáról. A Beethoven-szonáta nyitótétele az impulzivitás, az indulatos felcsattanások, éles dinamikai és karakterkontrasztok jegyében telt. Az Adagióban ezután annál inkább hatott a tartott tempó  nyugalma, a beszédesség, a fioritúrák lazasága - de a középszakasz nagyszerű, perkusszív staccatóiról és szuggesztív sforzato-pia­nóiról se feledkezzünk meg. Mi jöhet ezután a fináléban? Derű és felszabadult dalolás, virtuóz figurációk.

Chopin Huszonnégy prelűdjének tapasztalataival oldalakat tölthetne meg a koncert hallgatója. Legfontosabb talán összefoglalóan megjegyezni, hogy az előadás - amely minden mutatványjelleg nélkül volt diadalmasan perfekt, mint az est folyamán valamennyi produkció - egyrészt felhívta a figyelmet a sorozat modernségére, sőt „avantgárd" jellegére, másrészt arra is rávezette a hallgatót, hogy mint minden olyan mű, amely világábrázolás, ez is típusokban gondolkozik, s így lehetőséget ad az előadónak arra, hogy tételek közötti megfeleléseket tudatosítson. Ránki újra és újra élt ezzel a lehetőséggel, s nyomában mi is rácsodálkozhattunk olyan viharzenék rokonságára, mint amilyen az 5. (D-dúr), a 8. (fisz-moll), a 12. (gisz-moll), a 16. (b-moll), a 22. (g-moll) vagy a 24. (d-moll) prelűd, a zenei fényjelenségek területén kísérletező darabok összetartozására (3., G-dúr; 10., cisz-moll; 17., Asz-dúr és 23., F-dúr prelűd), vagy arra, hogy olyan, látszatra egymástól teljesen különböző darabok, mint a 2. (a-moll), a 7. (A-dúr), a 9. (E-dúr) vagy a 20. (c-moll) prelűd, az eltérő hangnemek, karakterek és motivika ellenére közös nevezőre kerülnek, a zenei epigrammaköltészet napjainkig előremutató példáiként. 2014. november 24. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Jakobi Koncert Kft. }

Antonacci, Ticciati, BFZ

Francia 19. század és századforduló: egymásra épülő, egymással összefüggő, egymással vitatkozó zenék, kisformák füzérei és nagyformák, dráma és líra - a Budapesti Fesztiválzenekar november végén ritka tüneménynek számító, koherens, érzékenyen összeállított műsort szólaltatott meg Fauré, Berlioz, Ravel és Debussy műveiből. Az első részben előbb a Pelléas és Mélisande szvitet hallottuk (op. 80 - 1901) - ez ritkán megszólaló darab, ellensúlyként azonban ott van benne az egész Fauré-életmű egyetlen slágere, a Sicilienne -, majd egy igazi ritkaság következett, a Kleopátra halála (H. 36 - 1827/30), Berlioznak ez a különös, de a szerző életművében nem magában álló műfaji kísérlete, melyet a „drámai kantáta" műfajmegjelölés címkéz ugyan, összhatása azonban a tágabb összefüggésből kiragadott operarészleté. Ez volt a műsor kevésbé frekventált része, a szünet után azonban a Nemes és érzelmes keringők (1911) és A tenger (1905) következett - két igazán kedvelt kompozíció: egy rövid darabokból álló, nyolctételes, delikát valcerfüzér meg egy háromtételes szimfonikus nagyforma, melyet akkor is valamiféle szimfóniaféleségként hallgatunk, ha szerzője a flegma understatement provokatív gesztusával csupán Három szimfonikus vázlatnak nevezte.

Két kitűnő vendégművész adta meg az est jelentőségét. A brit Robin Ticciati (1983) pályája kezdetén olyan mentorok támogatását élvezte, mint Colin Davis és Simon Rattle, s éppen budapesti vendégszereplésének évében (e sorok írásakor még idén, megjelenésekor már tavaly) lett a Glyndebourne-i Operafesztivál zeneigazgatója. Az olasz szoprán, Anna Caterina Antonacci (1961) a bel canto szerepek világában éppoly tájékozott, mint a barokk repertoárban. Énekelt Monteverdit és Händelt, Gluckot és Mozartot, kevéske Verdit, még kevesebb Puccinit, és ő volt az elmúlt évek egyik legformátumosabb Carmenje - pályájának elején ugyanis sokáig mezzoszopránként kamatoztatta vokális adottságait. Utóbbi tényezővel függ össze, hogy bemutatóinak listáján a Rossini-szerepek felsorolása igényli a legnagyobb helyet. Ezt s egyáltalán a régebbi repertoárban való jártasságot ezúttal nem puszta életrajzi leckefelmondás megemlíteni, a Kleopátra halála hallgatásakor ugyanis megcsapja az embert egy különös, antik stílus atmoszférája: olyan ez a két nagy és súlyos tétel, a Lírai jelenet és a Meditáció, mintha nem francia romantikus zenét hallgatnánk, hanem opera seriát - netán bel canto operát francia szöveggel és erős barokkos stiláris háttérrel. Hozzátehetjük a jobb megértés kedvéért: a „barokkosat" nem feltétlenül zeneileg, inkább magatartás és gesztusrendszer terén kell értenünk. Nos, ez a művészi tulajdonságoknak az a konglomerátuma, melyet vokális és színészi eszközeivel a „koturnuson éneklő" Antonacci tökéletesen elénk tárt, mi több: egy hiteles, szuggesztív produkcióban élővé varázsolt. Előadása nemcsak a hang drámai erejével, fölényesen kontrollált színével és dinamikájával hatott, de a figurával való azonosulás, a tragikus atmoszféra megteremtése is hiánytalanul megvalósult. Különleges művet hallottunk, amely nem egykönnyen adja meg magát a hallgatónak, s épp ezért igényli a teljes meggyőző erejű művészi szószólót - az énekesnő személyében ez itt-most örömtelien adott volt.

Robin Ticciati

Robin Ticciati nagyon fiatal még, és a karmesterek amúgy is az első dérrel érnek, mint a csipkebogyó, annyi azonban már most is bátran megállapítható, hogy a brit dirigens elegánsan kommunikál azenekarral (a BFZ mindvégig kitűnő formában játszott a keze alatt), jó tempókat vesz, magabiztosan formál és rendkívül hangzásérzékenyen vezényel. Fauré szvitjében sok puha pasztellszínt kevert ki és sok fedett piano-hangzással dolgozott, Ravel keringői a kellő fanyarsággal (máskor a kellő harsánysággal) szólaltak meg pálcája alatt, Debussy triptichonjában pedig remek íveket feszített ki, működtette ahangzás mélyrétegeinek elfojtott, majd feltörő energiáját, a saroktételekben vitális  fokozásokkal, a középsőben a zenéhez illő játékossággal muzsikálva. Kulturált, felkészült zenekarvezető - remélem, máskor is találkozunk még vele, és megfigyelhetjük kibontakozását. 2014. november 29. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar. }

{ HAMBURGER KLÁRA

Bostridge, Adès

A vigasztalan, szívbe markoló Schubert-zene betetőzése, az élete végén hallatlanul termékeny zseni utolsó dalciklusa, a Wilhelm Müller 24 versére komponált Winterreise (D. 911). Kínzó fejfájások, fizikai szenvedések között, iszonyú tempóban alkotta meg életművének ezt a rendkívüli intenzitású csúcspontját, 1827-28-ban. Állítólag halálos ágyán is még a korrektúrákat javította.

A mi (egyre gyérülő) generációnk számára Schubert-dal témában az abszolút etalon Dietrich Fischer-Dieskau volt, aki a hatalmas daltermés majd' mindegyikét énekelte (és hogy!), némelyiket többször (a Winterreisét hétszer is) felvette, akinek zongorapartneréül (mert hisz a zongoraszólam a Schubert-dalokban az énekével egyenlő súlyú) a legnevesebb szólisták ajánlkoztak, és aki elmélyült tanulmányainak eredményéül valamennyi dalról könyvet is írt. Ő említi, hogy a Winterreisét még követték más karakterű művek: a gyönyörűséges, életörömet sugárzó Esz-dúr zongoratrió (D. 929), az Impromptuk második sorozata (D. 935), sőt egészen más műfajú, olasz nyelvű Metastasio-szövegek megzenésítései, Luigi Lablache basszista számára.

Az angolszász énekesek közül többen is roppant affinitással közelítették meg a német lied mestereit: elég csak Kathleen Ferrierre utalni, a fiatal Bryn Terfel Malcolm Martineau-val készült gyönyörű Schubert-dal CD-jére - vagy Thomas Hampson pár éve a Müpában tartott felejthetetlen, zongorakíséretes Mahler-dalestjére (érzésem szerint a Mahler-dalok és a Das Lied von der Erde szomorúsága mélyen rokon a Schubertéval). Ezért is előzte meg nagy várakozás a legelőkelőbb angol egyetemeken (Oxford, Cambridge) végzett, a 16-17. századi angol boszorkányságról könyvet írt történész doktorból lett sztártenor, Ian Bostridge budapesti koncertjét, amelyen a kitűnő komponista, karmester és pianista, Thomas Adès volt zongorapartnere, műsora pedig, mint már sok más helyen, a Winterreise.

 Ian Bostridge és Thomas Adés

 

Az első impresszióm az volt: milyen gyönyörű színű tenorja van! (Az, hogy milyen kiegyenlített, minden regiszterben egyformán szól, milyen árnyalásokra képes, és milyen tökéletesen kiművelt technikával kezeli, milyen pompás a német dikciója - röviden: hogy azt csinál vele, amit akar, már a youtube-ról is hallatszott.) Az élő koncerten az is kiderült, hogy - egy-egy korty vízzel felfrissülve - a 72 perces ciklus egyben való előadása sem okoz gondot számára. A foyer-ban árult CD-kről pedig megtudtuk, hogy Schubert-repertoárját - a neves karmester, Antonio Pappano kíséretével - a Die schöne Müllerinnel meg a„Schwanengesang" néven kiadott dalokkal is kiegészítette.

Sajnos mégis azt kell mondanom, hogy Bostridge tolmácsolásában ennek a csodálatos remekműnek egyetlen hangja sem érintett meg. Ez a nagy tudású, rendkívüli intelligenciájú és roppant karakterizáló erővel bíró művész azt a „highly sophisticated" (ám önkényes) víziót jelenítette meg, amelyről könyvet is írt: egyelőre csak a neten láttam a címét: Schubert's Winter Journey. Anatomy of an Obsession.

Márpedig a Winterreise hőse nem megszállott. Hanem kitaszított, kigúnyolt, űzött, rettenetesen csalódott, illúzióitól, szép emlékeitől megfosztott, emberkerülő, halálra vágyó, de még a „Totenacker" által sem befogadott, a rideg télben, a süvítő szelek, befagyott patakok között folytonos vándorlásra ítélt, kínjában már-már vizionáló, lelkében halálosan megsebzett ember. Nincs már körülette élő lény, csak egy zsákmányára leső varjú. Csak hideg van, és hó és halál. De még ez a megváltó halál is kétséges: Fischer-Dieskau ironikus önarcképnek látja a dudabasszus-szerű álló kvintre, megrendítően egyszerű motívumra épülő, és kérdésszerűen nyitva maradó, utolsó dalt - magam mindig a Halálnak képzeltem a szegény, vén kintornást, aki mezítláb, a jégen lépegetve tekeri a kíséretet az őt a semmibe kísérő szerencsétlen költő-hős dalaihoz.

Ennek az önkényes „megszállott" felfogásnak köszönhető, hogy Bostridge valósággal őrültre veszi a figurát. Helyenként túlzott akcentusokat produkál, feleslegesen rá-rányom egy-egy szótagra; néhol túl lassú tempót vesz (a Die Krähe előírása „Etwas langsam"), többször túlságosan gyorsat (Rückblick, Die Post, Mut), s nem érezzük a kontrasztot (Rast, Täuschung), az érzelmi csúcspontot (Rückblick: „Wie anders"... „zwei Mädchenaugen glühten"). Sajnos még a valóban hátborzongató részletek (Der greise Kopf, Der Wegweiser), és az egyébként szépen megformált pianók, lírai „illúziók" (Der Lindenbaum, Wasserflut, Auf dem Flusse, a Frühlingstraum harmadik, „langsam" szakasza, Einsamkeit, Im Dorfe, Die Nebensonnen) is csináltnak, nem átéltnek, nem meggyőzően hatottak, hiányzott belőlük anélkülözhetetlen „Innigkeit", az őszinte bensőségesség és melegség.

Az alkalmazkodó, remek muzsikus és pianista, Thomas Adès hiába kínlódott balpedállal és visszafogott billentéssel - nem hiába játszik Schiff András Schubertot Bösendorferen: a Steinwayn (legalább is azon, amely a Zeneakadémia Nagytermében van) csak ilyen nagy, éles hangot tudott produkálni, amely az énekhanghoz képest sok.

A zsúfolt és világhírű művészeknek kijáró sikerrel fogadott koncerten nosztalgiával gondoltam ifjú korunk egyik legemlékezetesebb, alapvetően zenei koncepciójában egységesen kiérlelt, szinte eszköztelenül természetes - sokkal csúnyább hangon énekelt, mégis meggyőző, és persze nagyszerűen zongorázott, megrendítő hangversenyére, amikor két másik angol művész interpretálta ezt a dalciklust: Peter Pears és Benjamin Britten. 2014. december 7. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

{ KOVÁCS SÁNDOR

Rattle, 
Berlini Filharmonikusok

Azt olvasom Jan Caeyers nemrégiben magyarul is publikált Beethoven-könyvében, hogy a 9. szimfónia premierje 420 (bécsi) forint hasznot hozott a komponistának, amivel egyáltalán nem volt megelégedve. Össze is veszett mindenkivel, aki a környezetében sertepertélt, bűnös hanyagságot szimatolt, a legkevésbé sem kárpótolta, hogy magát a művet hatalmas ovációval fogadta a publikum. Mit is ért ez a 420 forint, valóban döbbenetesen kevés volt, vagy azért tisztesnek nevezhető? - nem könnyű kérdés. Automatikusan nem számíthatjuk át mai pénzre, de annyit azért tudhatunk (ha máshonnan nem, hát Somfai tanár úr Haydn zongoraszonátáiról írt könyvéből), hogy egy Walter fortepianót meg lehetett szerezni már 50 dukátért (a legdrágább pedig 120-at kóstált). Mármost négy forint ért egy dukátot. A 420 tehát elég rendes zongorára lett volna elég.

Mindezt azért bocsátom előre, mert nyilvánvaló, hogy egy szimfonikus zenekari előadásnak (ráadásul kórussal) ma nincs nyeresége. Ezek a vállalkozások üzletileg biztosan nem hajtanak hasznot. Finanszírozásuk teljesen más szinten, más módszerekkel zajlik. Ám úgy tűnik, egyelőre zajlik. Az írásos kritikának részben az is a feladata, hogy dokumentumként szolgáljon későbbi korok történeti kutatásához: nem sokat tudnánk a 19. századi magyar zeneéletről, ha nem létezett volna, mondjuk, a Zenészeti Lapok. A távoli utókor kedvéért írom tehát: itt és most, 2014 végén a budapesti hangversenyélet egészen meghökkentő gazdagságot vonultatott fel, olyat, amely egy anyagi javakban nálunk sokkal jobban bővelkedő ország fővárosának is becsületére válna. Nemrég Gardiner vezényelte a Forradalom és Romantika Zenekarának élén Beethoven Ötödikjét, most Simon Rattle és a Berlini Filharmonikusok látogattak a Müpába, s mindjárt jönnek a bécsiek (mire ez a beszámoló megjelenik, már az ő koncertjükről is múlt időben beszélhetünk).

Andreas Blau első fuvolás és  Simon Rattle - Posztós János felvétele

Olykor születnek listák a világ legjobb zenekarairól. Ezek a rangsorok mindig erőltetettek: Kroó tanár úr mondása jut újra és újra eszembe (gyanítom, párszor már idéztem is). Ha valakit nagyon kiválónak tartott, annyit mondott: bejutott a döntőbe. Amit aztán soha nem rendeztek meg. Zenekarokra is ez vonatkozik. Gardiner csapata, Rattle-é, vagy a bécsi együttes bejutott a döntőbe. Az, hogy magam aberlinieket favorizálom, privát elfogultság, s hatalmas múltjuknak is köszönhető: Furtwängler Wagner- vagy Karajan Brahms-lemezeinek és hasonlóknak, házi gyűjteményem legbecsesebb darabjainak. De talán nem csupán elfogultság keltette érzékcsalódás, hogy felfedezni vélek régi lemezeken és újabbakon egyaránt egyfajta nehezen körülírható vonószenekari tónust. Amely alapvetően puha, de soha nem enervált, fényes, de nem hivalkodóan csillogó, karcsú és mégis intenzív. Ezt véltem viszonthallani most élőben is. Eredetileg a berliniek ama bizonyos Fal leomlásának 25. évfordulóját ünnepelték Beethoven Kilencedikjével, székhelyükön, majd Varsóban, Prágában és nálunk. A Kilencedik mellé az egyes helyszíneken más és más művek társultak. Varsóban Szymanowski, Prágában Martinů, itt Kurtág. Jó választásnak bizonyult a Grabstein für Stephan. Különös, fegyelmezett gyászmenet ez, nagyobb kamaraegyüttessel, térben elhelyezett hangszerekkel kísért csendes gitármonológ, amelyet azonban váratlanul elemi indulatkitörések szakítanak meg. Mintha a gyászoló hirtelen feleszmélne, mit is jelent számára  valójában a veszteség, a megsemmisülés, a halál. Döbbenetes kontraszt volt e gyászdarab után az öröm zenéje. Rattle hatalmas apparátust vonultatott fel, egy kritikuskollégám állítja (magam nem számoltam meg), csak bőgőből 13 volt a pódiumon. Hogy az 1824. május 7-i premieren mennyi muzsikus vett részt, nem tudjuk, csak azt, hogy korabeli mértékkel mérve kifejezetten nagy volt a zenekar is, a kórus is. Nos, itt bizonyosan sokkal nagyobb, meglehet, a duplája. És ebből a monstre együttesből Rattle csodálatos pianókat varázsolt elő. Érdekes és tanulságos volt Gardiner igen impulzív, néha kifejezetten gyors Ötödikje után alig hetekkel Rattle csodálatosan sima első és harmadik tételét hallgatni - mintha a„forradalmár" Beethoven helyébe egy misztikára hajló, schuberti időérzékű Beethoven lépett volna (ami a misztikát illeti: ne feledjük, a Kilencedik előtt készült a Missa solemnis!). A zárótételről pedig legyen elég annyi: nem tűnt elcsépeltnek. Pedig hej, de sokszor tűnik annak! A hatalmas kórus, amelyben az MR Énekkara egyesítette erőit a Debreceni Kodály Kórussal, remekelt. Átütő hangon, makulátlan tisztasággal, és még a kényelmetlen magasságokban is erőltetések nélkül, nagyszerű szövegkiejtéssel énekeltek. Álljon itt a két betanító-karigazgató neve: maximális elismerésem Pad Zoltánnak és Kiss Csabának. Kevésbé voltam elragadtatva a két férfi szólistától (Christian Elsner, illetve Hanno Müller-Bachmann - utóbbinál az volt az érzésem, betegséggel küzd, sokkal kedvezőbb emlékeket őrzök korábbi budapesti fellépéséről). A hölgyek (Sally Matthews és Bernarda Fink) kifogástalanul látták el feladatukat. 2014. november 14. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája }

{ MALINA JÁNOS

Gavrilov, Bogányi, Pannon

A tőle megszokott izgalmas műsorral vendégszerepelt novemberben a Pannon Filharmonikusok - vezető karmestere, Bogányi Tibor vezényletével - a Művészetek Palotájában. A program első felében két, vagy inkább két és fél, 1912-ben bemutatott fontos kompozíció, Dukas La Péri című tánckölteménye (és az ahhoz utólag komponált bevezető Fanfár), valamint Prokofjev 1. zongoraversenye hangzott fel. A szünet után az utóbbi mű szólistája, Andrej Gavrilov egy újabb versenyműnek, Ravel balkezes koncertjének szólóját játszotta, majd az est egy jóval korábbi francia kompozícióval, Saint-Saënsnak a nyitó Dukas-műre rímelő Haláltáncával zárult.

A halála után hét-nyolc évtizeddel valóságos reneszánszát élő Dukas-életmű egyik kiemelkedő darabja, a La Péri nem zenekari szvit, hanem rövid, egyrészes táncjáték, amelyet a mai hangversenyközönség valószínűleg még nem hallott. Ezért van jelentősége annak, hogy a pécsi művészek előadásában kifejezetten revelatív előadásban szólalt meg. Már a fúvósokra komponált, fanyarabb bevezető Fanfár is rendkívül plasztikusan, kristálytiszta színekkel szólalt meg, magának a tánckölteménynek az előadása pedig a zenekari játék afféle magasiskolájának bizonyult, olyan interpretációnak, amely meg tudta mutatni Dukas zenei és hangszerelési fantáziájának eredetiségét, s érthetővé tette azt, hogy ez a mű A tenger és A tűzmadár után egy-két évvel is ragyogóan megállta a helyét a párizsi táncszínpadon.

A következő darab, a Prokofjev-zongo-raverseny szerzője nemcsak jóval fiatalabb volt Dukas-nál, hanem rendkívül különböző egyéniség is, akinek esze ágában sem volt a francia és orosz hangszerelő-óriások nyomdokaiba lépni. Ő avantgárd zenét akart írni, zongorista-zeneszerzőként pedig kifejezetten nehéz darabot. Mindkettő sikerült neki, s a moszkvai bemutató majdnem akkora felfordulást keltett, minta Sacre egy évvel későbbi párizsi bemutatója. Bogányi Tibor vezényletével és Andrej Gavrilov szólójával olyan előadást hallhattunk, amely elsősorban azáltal bizonyult rendkívül emlékezetesnek, hogy teljes természetességgel, s a zenekar esetében is mintegy anyanyelvi szinten beszélte a prokofjevi idiómát, illetve tette világossá a felszínen fenegyerekes, valójában azonban önmagával szemben hallatlanul igényes zeneszerzői magatartást, mívességet. Hogy ezt megtehessék, annak első előfeltétele minden szereplő fölényes technikai felkészültsége volt. Nos, ez a feltétel messzemenően teljesült, s így vált lehetővé, hogy maradéktalanul élvezhettük az I. szakasz groteszk pillanatait, üdeségét és ötletességét, azt, hogy a lassú szakasz álomszerű hangulata olyan meghitt költőiséggel és olyan színgazdagon szólalt meg, s hogy azáró szakasz nagy szólókadenciája oly szuggesztív előadásban hangzott fel, az egész tétel pedig változó karaktereivel is oly egységesen volt megformálva.

Ezek után a balkezes Ravel-zongoraverseny szólistájaként Gavrilov, már-már valószínűtlen módon, a virtuozitásnak még magasabb fokozatára tudott váltani. Ezt azonban semmiképpen sem lehetett valamifajta külsőségesség jelének tekinteni, annál kevésbé, mert a mű megrendelője, a jobb karját vesztett Paul Wittgenstein maga is kivételes virtuóz képességekkel rendelkezett, s a számára komponáló zeneszerzők ezt nyilván bele is kalkulálták művükbe. Gavrilov boszorkányos futamai pedig nem váltak öncélúvá, mert nem fedték el a nagyszerű Ravel-zene arcait: az indulás poklot idéző hangjait, az egész első szakasz tragikumát, a gyakori poliritmiát, a zenei szövet finom-érzékeny kidolgozottságát, illetve a groteszk, populáris hangú vagy ellágyuló epizódok karakterét. Az előadás egészét pedig különlegesen erős összefogottság és az előadók messzemenő összhangja jellemezte.

Egyedül talán a Saint-Saëns-mű nem bizonyult ideális választásnak a különben szép és izgalmas programban: ennyi nagyszerű darabot követően - és ez ezúttal sem az előadók kvalitásain múlott - ez aHaláltánc bizony egy kissé sápadtnak, megannyi erős plain-air szín után stilizáltnak és „műterminek" hatott. Az addig hallottakat azonban nem halványíthatta el. 2014. november 21. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Pannon Filharmonikusok }

Hampson, Héja,
Concerto Budapest

Vegyes érzelmekkel hallgattam a Concerto Budapest Héja Domonkos által vezényelt hangversenyét, amelynek programján két Mahler-mű: a 10. szimfóniának a szerző által befejezett nyitótétele és aGyermek-gyászdalok, illetve Schubert Befejezetlen szimfóniája szerepelt, s melynek énekes szólistája Thomas Hampson volt. A műsorból legkevésbé a Mahler-szimfóniatétel bizonyult előadói szempontból kidolgozottnak és befejezettnek; olyannyira, hogy a brácsaszólam nyitódallamában - majd később a hegedűkben is - olyan fajta hangszínbeli és együttjátszási gyarlóságoknak lehettünk tanúi, amilyenekhez aConcerto Budapest részéről a legkevésbé sem vagyunk hozzászokva. Ezt valamennyire ellensúlyozták a fúvóskar esetenkénti élményszerű és kristálytiszta megszólalásai vagy éppen a nagybőgőszólam most is magvas hangzása, a tétel egésze azonban olyan színfoltok egymásutánjának hatott, amelyek külön-külön is túlságosan konkrétan, kissé nyersen-csiszolatlanul szólaltak meg, és (ez volt a nagyobb baj!) különálló foltok is maradtak, nem olvadtak össze valamiféle egységes minőséggé, mint - Dobszay Lászlót idézve - a jó rakott burgonyában az ízek.

A Kindertotenlieder esetében mindenesetre adva volt - és meg is őrződött - az a helyzeti előny, hogy a szólót egy nagyformátumú énekes-egyéniség adja elő. Thomas Hampson teljesítménye egyébként nem volt problémamentes: itt-ott vastagított, modoros, kissé divatjamúltan színpadias volt; mindez azonban említésre alig méltó esetlegesség varázslatos dallamívei, a dinamika, az artikuláció és az agogika árnyalatai iránti hallatlan érzékenysége és atmoszférateremtő ereje mellett. Pedig a hang fáradásának apró jelei is feltünedeztek időnként, ám ezeket ugyancsak nagy tudatossággal és precizitással hidalta át; még a magas fekvések piano helyei is kontrolláltnak, meggyőzőnek hatottak. Mindezt csak azért említem, mert a zenekar, pontosabban a karmester részéről nem mindig részesült abban az empátiában, amelynek révén elkerülhető lett volna, hogy a zenekar elnyomja őt vagy erőlködnie kelljen. Ez azonban csak egy részét képezte annak az általánosabb problémának, hogy az egész előadásban, miként aszimfóniatételében is, éreztem némi elnagyoltságot, a részletek kidolgozottságának és az együttzenélés finomságainak bizonyos elhanyagoltságát. Ennek következtében a tételek alapkarakterei, nem utolsósorban Hampsonnak köszönhetően, kellően elkülönültek ugyan egymástól, és néhány igen szép pillanatnak, például a második dal megrendült kicsengésének vagy a harmadik szépséges angolkürtszólójának is tanúi lehettünk, végeredményben azonban az egész előadás inkább volt korrektnek nevezhető, mintsem megrázónak. Ebben pedig meghatározó szerepe volt Héja Domonkos igazi átütőerőt nélkülöző vezénylésének.

Thomas Hampson

Schubert Befejezetlen szimfóniájának indítása azután megint együtt járt a vonóskar, illetve ez alkalommal a gordonkaszólam apró gyarlóságainak megnyilatkozásával: már a második, cisz hang szétszólt kissé, majd a melléktémában a pontozás tizenhatod hangjának elmosódottsága, kijátszatlansága az összes vonós szólamon végigvonult. Az a sima modor, amelyben Héja dirigált, semmiképp sem volt alkalmas arra, hogy beleborzongjunk, mint máskor, az olyan pillanatokba, mint a basszusnak a mély c infernójáig való leereszkedése. Úgy éreztem, a pálca nélkül vezénylő karmesternek az a legfőbb célja, hogy felfigyeljenek kézmozgása kecsességére, „beszédességére" - a zenét viszont mégiscsak „hangra játsszák". Ebben a tételben ráadásul még az a csoda is előfordult, hogy a Concerto fafúvósai nem voltak tökéletesen tiszták. Némi vigasszal a lassú tétel valóban megkapó szépségű pianissimói szolgáltak azután. 2014. november 25. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Concerto Budapest }

Kermes, Genaux,
Cappella Gabetta

Barokk dívák párbaját hirdette a műsor a Művészetek Palotája időnként performance-ba hajló hangversenyén, két figyelemreméltó énekesnő, Simone Kermes és Vivica Genaux meg egy több mint figyelemreméltó régi hangszeres együttes közreműködésével. A zenekar, a Cappella Gabetta azonban - amelynek alapítója, Sol Gabetta ezúttal sajnos csupán a nevét kölcsönözte - az igen erős nemzetközi mezőnyben is a legjobbak közé kalibrálta magát Andrés Gabetta koncertmesteri irányításával.

Simon Kermes és Vivica Genaus - MÜPA felvétel

A műsorfüzet - és maga a műsor is - két énekes világsztár egykori, tettlegességbe forduló rivalizálása köré rendezte a programot. Hogy mindkettőjüket hajszálra egyenlő módon kezelje - amire a hajdani két énekesnő is árgus szemmel ügyelt -, a műsor két tökéletesen azonos szerkezetű részre tagolódott: egy nyitány, hat, felváltva énekelt ária és egy duett; még arra is vigyáztak, hogy az egyik részben az egyikük,a másikban a másikuk lépjen pódiumra először. Személyes ízlésem ennyi játékot és show-elemet tökéletesen helyénvalónak érezne, sőt valószínűleg ennél valamivel többet is. Sajnos az est - és aprogramfüzet - koncepciója ezt messze túlhaladva merítkezett meg a bulvár, a popkultúrával való kacérkodás és a szimpla tömegszórakoztatás világában, ama mindinkább axiómává váló elv értelmében, miszerint csupán az adható el, amiben van egy adag közönségesség (mint ezen az estén a jelmezekben - hadd ne írjam le itt őket). Ez persze nem így van, de ha jóslatnak fogjuk fel, kétségkívül van valamifajta önbeteljesítő hatása. Annyi bizonyos, hogy a két megszemélyesített 18. századi „dívának", Francesca Cuzzoninak és Faustina Bordoninak például elmaradt a kortársak által igen plasztikusan leírt zenei jellemzése, a műsorfüzet inkább a botránykrónika irányában tájékozódott, s jellemző, hogy még a nevezetes hajbakapás évszámát sem sikerült eltalálni (az ugyanis nem 1726-ban, hanem 1727. június 6-án zajlott le).

De fordítsuk figyelmünket a leírtakról a hallottak és látottak irányába. Ha a hangfajokból indulunk ki, Cuzzoninak Simone Kermes német szoprán, Bordoninak az amerikai Vivica Genaux felelt meg - bár előadói karakterben a hallgatóságát egyetlen finom érzékenységgel megformált előkéjével is könnyekig megható Cuzzoninak inkább a megejtően szép dallamíveket formáló Genaux lehetne a mai megtestesítője. Kermestől egyetlen igazán szép dolgot hallhattunk, s az Giacomelli egyik szélesen hömpölygő, érzelmes áriájának (Villanella nube estiva) bensőséges elő­adása volt. Ebben az egy számban megkímélt ugyanis minket attól a rendkívül zavaró és zeneellenes túlmozgástól, kézzel való ütemezéstől, hajlongástól és hadonászástól, amellyel többi megnyilvánulását kísérte. Itt megérthettük, hogy koránt sincs híján a tehetségnek, ha nem dolgozik önmaga ellen, többek közt azáltal is, hogy a kadenciális disszonanciát, az imént leírt hókuszpókuszok után, mértéktelenül eltúlzott dinamikai fokozással éri el, miáltal nem csoda, hogy az rendre magasra sikerül. Hatás- és effektusigénye pedig nem is egy durva vagy zörejes hangindítást eredményez. Jóllehet többek között kiváló és könnyed koloratúrával is rendelkezik; ezzel is nagyobb hatást érhetne el, ha nem vonná el a figyelmet minduntalan saját énekléséről.

Kettejük közül Vivica Genaux az igazán szép hang - egy valamivel puhább Cecilia Bartoliként jellemezhetnénk, mégpedig az ő időnkénti fémes csengése nélkül, bár talán kevésbé szédületes kifejezési repertoárral. Ám Genaux is igen figyelemre méltó zenész, már említett nagyszerű vonalérzékén túl rendkívül finoman kontrollált agogika, artikuláció és dinamika jellemzi, továbbá erőteljes személyes kisugárzás, fölényes technika és intonációs biztonság. Számomra az állandó erős vibrato és az - egyébként könnyed és szárnyaló - futamok „v" hangzóval való tagolása kissé elidegenítően hatott, ám utaljuk ezt az egyéni ízlés dolgaihoz.

Első duettjüket (a bokszkesztyűkkel) borítsa feledés, viszont a záró Torri-duettben megint felvillant az, hogy milyen remek lehetőségek rejlenének bennük, ha... ha nem követnének el olyasmiket, mint az ABBA-számokból adaptált második ráadás, amely fényévnyire esett mondjuk az egykori King's Singers mindig maximális koncentrációval és perfekcióval előadott - és megírt - népszerű ráadásszámaitól.

Csak a Capella Gabettában nem lehetett csalódnunk egy pillanatig sem - makulátlan és életteli és játékuk ráadásul különlegesen puha és gömbölyű, barokk együttesektől ritkán hallható vonóshangzással párosult - ők voltak az est igazi, nagy egyénisége. 2014. december 1. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája }

Helyreigazítás

Decemberi számunkban, Malina János egyik kritikájában elírásból eredő sajnálatos névcsere történt. A Várjon-Simon Kamarafesztivál október 18-i hangversenyén a záró számban, Dinu Lipatti Symphonie Concertante-jában Várjon Dénes mellett a másik concertáló zongoraszólamot nem Alekszej Ljubimov, hanem Simon Izabella játszotta. Az érintettek és olvasóink szíves elnézését kérjük.

{ RISKÓ KATA

A népdal útja

Novemberben mintegy 50 órányi műsorban foglalkozott Magyarországgal egy francia nyelvű, klasszikus zenei-kulturális rádiócsatorna, a svájci Radio Espace 2. A magyar hetet 21-én a Magyar Rádió 6-os stúdiójában felvett s „A népdal útja" címmel mindkét rádión élőben közvetített hangverseny zárta, amelyben Bartók népzenei dallamokon alapuló művei, a Bartók-gyűjtésekhez kötődő nép- és világzenei,  valamint a Bartók-művek dallamaiból kiinduló jazz-kompozíciók hangzottak el a Buda Folk Band, illetve a Borbély Quartet előadásában. Bartók műveit Balog József és Zalai Antal játszotta. Az est folyamán elhangzó két szólózongoramű, a nyitó Improvizációk és később a Három csíkmegyei népdal előadásában nemcsak a népzenei források értő tiszteletét, hanem a Bartók által a népdalok kíséretében kiemelt számos különböző színt élvezhettük. Harsányság, humor, merengő elmélyültség egyaránt jelen volt Balog József játékában. A Román népi táncokban, az I. Rapszódiában és a Gyermekeknek néhány darabjában partnere, Zalai Antal elsősorban a feszes, táncos, hősies karaktereket hozta elő, szép formálású dallamaiból a könnyedebb tónusok finomsága hiányzott olykor.

 Balog József

Dallamanyagukban közvetlenül a Bartók-művekhez kötődtek a Borbély Quartet számai. Ez persze nem merev kapcsolódást jelentett, hiszen az együttes nemcsak a dallamok sorrendjén változtatott, ugyanazokból a dallamokból más nagyformát hozva létre, hanem magukból a dallamokból is gyakran csak egy-egy jellegzetes töredéket idézett fel s fűzött tovább. Mégis, a népi motívumok megformálása olyannyira világos és stílusos volt, hogy bizonyára a Bartók-művet nem, vagy csak kevésbé ismerő hallgató is egyértelműen követhette az improvizációt. A Bartók-darabok és forrásaik ismerője számára pedig különösen ihletettnek érződtek az egyes dallamokat fokozatosan kibontó, a zeneileg valóban rokon részleteket a bartókihoz képest újszerűen egymásba fonó részek. A dallamformálás egyszerűsége mellett az előadók nem riadtak vissza a népzeneitől elütő, a dallamban rejlő sokféle zenei karaktert kidomborító előadásmódtól, s e karakterek mindig hitelesnek hangzottak.

Hogy az estét nem didaktikusan a zeneszerző népdalfeldolgozásainak dallamaira építették, már a Buda Folk Band első számában kiderülhetett, hiszen az egyébként már évek óta játszott Tengerpart dallama inkább távoli rokona az Improvizációk egyik népdaláé­nak. Talán nem fölösleges szóvá tenni a zavart, amely a Buda Folk Band produkcióinak megnevezésében mutatkozott a konferálásban és asajtóanyagban. Megjelent a sajátos „magyar világi népzene" terminus, máskor az egyértelmű feldolgozást is autentikus népzenének nevezték, s az együttes zenéjét összességében „a népzene továbbélését jelentő mai alakjaként" említik. A Buda Folk Band különböző jellegű számai közül a Tengerpart mindenesetre kifejezetten könnyed hangvételű, népi ihletésű populáris zene. A továbbiakban elsősorban népzenén alapuló, azt áthangszerelő, valamiképp átformáló produkciók hangzottak el. Nem meglepő, hogy például Bartók Román népi táncaihoz, valamint az I. Rapszódiához kapcsolódó ciklusokban a népi tánczene hangja dominált, s mind a világzenei,  mind a jazz-produkciókban jellemző volt egyfajta allegro barbaro karakter. A koncert jellegéhez is illett persze ez az örömzene. Mégis, a többedik hasonló jellegű és tempójú, keleties hangzást idéző számnál, különösen a székely furulyadallamok szabadabb előadását, valamint parlando dalokat is zenekarra áthangszerelt és hasonló előadásba merevített elhangzásánál felmerülhetett a kérdés: vajon a népzene tényleg szinte csak a táncházak zenéjeként lenne érdekes a mai hallgató számára? A népzene drámai, elbeszélő, vagy befelé forduló típusai ennyivel kevésbé megragadóak ma? Ezeket az aggályokat enyhítette a Három csíkmegyei népdalhoz kapcsolódó, az eredeti gyűjtések furulyadallamait felidéző valóban szép népzenei előadás, s persze maga a Bartók-mű idilli zsánerképe. Az ezután következő néhány számmal már kissé hosszúra nyúlt műsort végül az együttesek közös improvizációjának jó hangulatú fináléja zárta. 2014. november 21. - Magyar Rádió 6-os Stúdió. Rendező: Bartók Rádió }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.