Egy játékos, aki nyer

Felütés Sáry László 75. születésnapjára

Szerző: Farkas Zoltán
Lapszám: 2015 január

Előhang: A minap egy rozoga, legalább 25-30 éves Volkswagen Golf pöfögött előttem az úton, viharvert utánfutót vontatva. Hátsó ablakán a következő felirat díszelgett: „Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek."

Ludus tonalis, Ludus chromaticus, Ludus choralis - játékok népesítették be az „Auftakt - felütés Sáry László születésnapjára" című hangverseny műsorát a BMC-ben, ٢٠١٤. október ١٢-én. Tudjuk mi rég, hogy Sáry László homo ludens: játékos ember. Nemcsak kompozíciói tanúskodnak erről, hanem Kreatív zenei gyakorlatok című zenei társasjáték-gyűjteménye is, és persze az a tény, hogy nála a „komoly" kompozíciók és a társasjátékok világa tökéletesen átjárható. A gyermeki lélek értéke pedig - hangozzék bár közhelyesen - a nyitottság, a világra való rácsodálkozás képességének megőrzése; az, hogy az ember örökre kíváncsi marad. Ebben a vonatkozásban nemcsak hihetetlen, de teljességgel értelmezhetetlen az a sorszám, amely az idei születésnapot jelöli, s amelyet a tavaly októberi Auftakt-koncert megelőlegezett. A kerek születésnap immár mögöttünk is van, mire e megkésett recenzió sorai megjelennek. (Más sem hisz ebben a 75-ben; tessék csak megnézni a Muzsika előző számának belső borítóján aképaláírást. [A bakiért elnézést kér a szerk.])

Milyen zenét ír az a komponista, aki lelkében megőrzött egy jó darabot a gyermekből? Például olyat, mint az említett Ludusok, melyek három-négy perces, egy-egy kompozíciós vezérfonalra felfűzött, etűdszerű tételek. A szerkesztés központi gondolata oly módon bontakozik ki, hogy az - legkésőbb az utolsó ütemek elhangzásakor - mosolyt csal a hallgató ajkára. Az ősbemutatóként megszólalt Ludus tonalis (melynek semmi köze Hindemith azonos című sorozatához) repetitív tanulmány a D-dúrról. A nagybőgőszólamban hosszan kitartott hangokon, cantus firmusként végigvonul a tónusz valamennyi hangja (a cisz kivételével), de nem skálaszerűen, hanem a „Mozart-névjegyet" idéző kanyarokkal, miközben a kilenc felső szólam ugyanezen hangkészlet aprópénzre váltásával, kifejlésével népesíti be ahátteret, mozgalmas zenei mintázatot alkotva. Az Előhangban idézett sorpár Heltai Jenőtől származik (ó, mindenható Google!), s habár kissé túl édeskés ez az emlékkönyv-versike, a folytatásában is találtam megfontolandó, Sáryra illő jellemzést: „Akit az istenek szeretnek, / örökre meghagyják gyereknek. /[...] Útravalója sugaras derű, / Mely ólmot színarannyá aranyoz, / Széppé a rútat, jóvá, ami rossz / És nagyszerűvé azt, mi egyszerű." Kétségtelen, sugaras derű is hozzátársul Sáry számos darabjához, de én most elsősorban az utolsó sorra gondolok. Mindhárom Ludus egyszerű alapötletet bont virágba, tesz nagyszerűvé. Ahogyan avatott kollégája, Jeney Zoltán méltatja pályatársát: „Sáry László egyedülálló zeneszerzői eredményeket ért el abban, hogyan lehet a legegyszerűbb zenei elemekből nagyon összetett és dinamikus struktúrákat létrehozni." A Ludus chromaticus például nem más, mint a felfelé emelkedő és leszálló kromatikus szólamok játéka, amelyek egymásra rétegződnek a motívumtöredékekből áttört, pizzicato-színekkel elevenített textúrában. Ezen az estén vonós szextett játszotta a darabot. Sok évvel ezelőtt Ligeti György egyik etűdjéhez, az Ördöglépcsőhöz hasonlítottam a darabot, mivel a kromatikus szólamok itt sem vezetnek sehová, hanem újra kezdik céltalan menetelésüket. Csakhogy míg az Ördöglépcsőt a gigászi erőfeszítés és a keretek széttörésének heroikus kísérlete jellemzi, s az eredménytelenséghez egyfajta tragikum társul, Sáry tétele megmarad szelíd melankóliájú tréfának. A harmadik etűd, a Ludus choralis szintén ősbemutató. Sáry a rá oly jellemző, sűrű szövésű négy zenekari vonósszólam alá és fölé illeszti a koráldallamot, amely a teljesen párhuzamosan mozgatott szólóhegedűn és szóló nagybőgőn kel életre. A három oktávnyira szétdobott, s ezért különös fényű dallam jól hallható kapcsolatban áll a zenekari letét anyagával, s a szó szoros értelmében véve is - szép. E szépséghez Mérey Anna (hegedű) és Lukácsházi Győző (nagybőgő) hangképzése is sokat hozzátett. S míg aLudus chromaticus befejezése egyértelműen humoros hatást kelt, a „végtelen dallam" váratlan megszakadása a Ludus tonalis végén inkább a melankólia, a veszteség érzetét ébreszti a hallgatóban.

Aki afféle zenét ír, mint Sáry László, s magasrendű zenei társasjátékra invitálja előadóit, megnyeri azt az ajándékot, hogy szívesen játszanak vele. A szerzői est előadói kiváló játszótársaknak bizonyultak. Mára Ludusokat is Gémesi Géza vezényelte, aki az egész koncert spiritus rectorának bizonyult. Ismeretes, hogy pár éve Gémesi zenekarnevelő munkája és együttesének profi felállása alól egyaránt kidőlt az intézményi háttér. A Sáry-est azt bizonyította számomra, hogy összetett és értelmes feladatokra koncentrálva így is kiváló előadói színvonal születhet. (Igaz, nem tudom pontosan, mennyire heroikus erőfeszítés árán. Jó volna, ha elkötelezettségnek és szakmai tudásnak, mi több, a feladattal való magas hőfokú azonosulásnak nem ellenszélben kellene érvényesülnie. Zárójel és optativus vége, vissza arögvalósághoz.) Gémesi attitűdje kifejezetten keresi a kihívásokat, és - maga is zeneszerző lévén - nagy empátiával kutatja az œuvre azon darabjait, amelyek előadói apparátusuknál vagy nehézségüknél fogva kevéssé praktikusak, és emiatt ritkán szólalnak meg. Bizonyára nem a koncertszervezők álma például a szopránra és 12 dallamhangszerre készült Utazás Ixtlán felé, amelyet ezen az estén Csordás Klára és 12 hegedűs adott elő. A hegedűszólamok ugyanazt az önmagába visszatérő dallamot szólaltatják meg, mint a szoprán, de nem kánonként, hanem kisebb-nagyobb ritmikai eltérésekkel. A szólamok egyike-másika a dallam egy-egy motívumával előresiet, vagy épp lemarad, ekképp az egyszólamúság és a heterofónia közötti ingadozás adja meg a darab különleges hangulatát, amely nagyszerűen harmonizál a vers sorainak elégikus, sötét tónusával, sőt egyik kulcsszavával is. Juan Ramón Jiménez költeményének egy mozzanatát ugyanis zseniálisan ragadja meg Sáry. A költemény Tímár György fordításában így hangzik: „...És elindulok. De maradnak a madarak, dalolva, / s kertem is marad a zöldfával, / a kutacskával. // Lesznek még délutánok, mikor kék s békés az ég, /és harangok kondulnak majd a toronyból, / ahogy ma délután is. // Elmúlnak majd, akik szeretnek, / a város minden évben új életre nyílik. / De a szellemem mindig nosztalgiával vándorol majd / vissza, a virágoskert ama rejtett sarkába." Az Ixtlán ennyit használ a spanyol eredetiből, elhagyván annak utolsó versszakát, s mindezt német fordításban. A mozgalmas-nyughatatlan zenei szövet pedig a honvágyittas szellem ide-odabolyongásának (umherirren) láttató erejű zenei megfelelője. A mű előadását betonbiztosnak nevezném, ha illenék a szó e hajlékony zenei anyaghoz. Csordás Klára ritmikailag és intonációban is halálpontos éneke, és avonósokat tökéletes biztonsággal irányító karmester igen erős interpretációt állított a közönség elé.

A koncert második felében elhangott az El viaje definitivo (A végső utazás) is, amely ugyanazon Jiménez-versnek és ugyanazon zenei anyagnak egy másik féle kidolgozása. Nem emlékszem, hogy az Ixtlánt hallottam-e korábban, de az bizonyos, hogy a sokszor hallott El viaje előadása még soha nem tűnt annyira meggyőzőnek, mint ahogyan azt Csordás Klára és három kamarapartnere elővezette. Horia Dumitrache és Rozmán Lajos klarinétozott, az angolkürt szólamát pedig az a Lencsés Lajos játszotta, aki az est harmadik ősbemutatójának, az Invokáció vonószenekari változatának szólistája is volt.

Lencsés Lajos szintén nem akármilyen játszótárs. Tudom, hogy nemcsak a pesti Zeneakadémiát, de a párizsi Conservatoire-t is kijárta; tudom, hogy a legendás Pierre Pierlot-nál is tanult; tudom, hogy évtizedeken keresztül a Stuttgarti Rádiózenekar szólóoboása volt, de azt egyszerűen nem tudom, hogy 71 évesen hogy lehet ilyen csodálatos hangon oboázni. Ha ízetlenkedni akarnék, úgy vélném, rá gondoltak a „bölcs" törvénykezők, midőn eltörölték a szakmai nyugdíj intézményét. Nagy örömöt jelentett számomra, hogy két Sáry-műben is hallottam Lencsés oboa- és angolkürt-hangját: ezt az olvasztott aranyra emlékeztető tónust, s nem hiszem, hogy ne magának a zeneszerzőnek lett volna legnagyobb az öröme. Az Invokáció pedig szeretetreméltó alkotás: talán a pillanatnyi lelkiállapottól is függ, hogy szomorkás elégiának, vagy megbékélt pasztorálnak halljuk. A kísérőszólamok kromatikus ívei, a lassan elrajzolódó harmóniák úgy simulnak össze a szólóhangszer énekével, hogy azt érezzük, egy-egy új hang épp a legjobbkor érkezik: őt vártuk, más nem is jöhetne helyette. Az egyik legtipikusabb és legszebb Sáry-zene ez, melyet titkos szálak kötnek össze a Ludus chromaticus-szal és az Emlékkel. Ez utóbbi „slágerdarab" sem hiányozhatott a koncert műsoráról, természetesen magának a szerzőnek fütty- és zongora-előadásában. Habár a fütyölés máskor csengett már meggyőzőbben is, Sáry rubatói most is összehasonlíthatatlanok. Szitha Tünde e lap hasábjain megjelent „leleplező" cikke után már tudjuk, hogy az Emlék nem más, mint egy Grieg-zongoradarab, az op. 71 no. 6-os Forbi újragondolása (vö. Paródiák és metamorfózisok Sáry László műveiben, Muzsika, 1999 január), mindez semmit sem von le a miniatűr tétel poéziséből és időtlen szépségéből.

Egészen másfajta újragondolás a Variációk 14 hang felett énekhangra és vonószenekarra. A John Cage-nek ajánlott darab első változata még 1974-ben keletkezett, és Cage Lecture on Nothing (Előadás asemmiről) című szövegére épül: „I have nothing to say and I am saying it and that is poetry as I need it" („Nincs mit mondanom, s ezt ki is mondom, mert ilyen költészetre van szükségem"). Pontosabban arraa szövegre, amit ebből a mondatból a skót költő, Edwin Morgan variált és permutált. (Aki Weöres Sándor Téma és variációk című versét ismeri, annak nem idegen az eljárás. Lásd még a Katona József Színház Remek hang a futkosásban című előadását, melynek zenéjét ugyancsak Sáry jegyezte.) Sáry ugyanezt az elvet követve és egy másik szöveget alapul véve alkot meg egy dallamot, melynek fegyelmezett struktúrája a szövegből eredeztethető. A koncerten a mű 2002-es vonószenekari változata hangzott el, az egész est talán legnehezebb játszanivalója elé állítván az előadókat. Csordás Klára volt az interpretáció biztos fundamentuma, aki a nyitott zongorába messzezengőn énekelte az alapdallamot. Tulajdonképp megszólalt a ritmikailag überkomplikált zenekari letét is, s csak a muzsikusok arcára kiülő pattanásig feszült figyelem jelezte, hogy milyen áron.

A hangverseny utolsó száma tartogatta az opus magnumot, a 24 vonósszólamra írt Hyperion sorsdalát (Hommage à Hölderlin). Áldozati zene ez is, mint Dukay Barnabás szintén 24 szólamú változatban is létező műve, A lenyugvó Naphoz. A Ludusok és Utazások komponistája itt a lelkében megőrzött gyermek egy másik aspektusát mutatja meg, („mert ilyeneké az Istennek országa"). „Kezdettől izgatott aszakrális világ" - nyilatkozta egyszer Sáry. Kevés művében került annyira közel a szakralitáshoz, mint a Hyperionban, s nekünk, hallgatóknak is ablakot nyitott egy másik világra. A legnagyobb fegyvertény - amely Gémesi Gézának köszönhető -, hogy ez az egyetlen húszperces lélegzetté összefogott mű elhangozhatott a koncerten. Szép zenei áldozat, Musicalisches Opfer a zeneszerző számára. Nem szaporítom tovább a szót: az Auftakt erős kezdés a 75 éves zeneszerző megünnepléséhez. Várjuk a folytatást. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.