Hiánypótló rétegműsor

Szerző: Petrányi Judit
Lapszám: 2015 január

 

 

Nehéz ügy. Egy hangszer virtuóz játékosává válni bizony nehéz. Az adottságokon, tehetségen, megfelelő körülményeken és szerencsén túl egy egész élet kitartó, kemény munkája kell hozzá. De most bontakozó, mondjuk úgy: ígéretes virtuóz-palántákat a témához méltó színvonalú és hangvételű, ugyanakkor a nagyközönséget vonzó, szórakoztató tévéműsorban bemutatni ha nem is lehetetlen, de ma már bizony igen nehéz.

Ma már - mondom, hiszen emlékszünk korábbi magas nézettségű vetélkedőkre. A Ki mit tud?-ra mindenekelőtt, ahol egyéb műfajok mellett megjelent a komolyzene is. És egy ország ült a képernyők előtt, amikor az egyszerű, sivár stúdióban, még fekete-fehér adásban, a menzára, vagy átlagos irodára emlékeztető asztalok mellett ülve megjelent Pernye András, Major Tamás, Petrovics Emil, azaz a zsűri. Jó, egyetlen csatornánk volt, ez volt a választék. De a műsort ma is emlegetjük. 1974-ben már színesben néztük (mi, szerencsések, közreműködőkként készíthettük) a Magyar Televízió első karmesterversenyét, atelevíziózás történetének első magyar komolyzenei vetélkedőjét s egyúttal világviszonylatban első karmesterversenyét, de még akkor sem volt szükség különleges hókuszpókuszokra, elég volt profi módon leközvetíteni a remek koncerteket ahhoz, hogy tömegek zarándokoljanak el a Zeneakadémián elhelyezett  szavazóládákhoz. A komolyzene iránt egyébként nem különösebben rajongó nézők is követték, tudták, átérezték, hogy nagy a tét: Medveczky Ádám vagy Kobayashi Ken-Ichiro? Ki ne emlékezne, hogy az utóbbi győzött, Medveczky második lett. És legalább két, de inkább több ragyogó pálya elindult.

Sok minden megváltozott azóta. Egy mai huszonéves talán el sem hiszi, hogy az akkori szerkesztőket megrótták azért, hogy a szavazással a műsor úgymond precedenst teremt, még eszébe jut valakinek, hogy így kellene a politikában is megszavaztatni az embereket. Ebben a mai telefonos, internetes, multimédiás világban megmosolyogjuk a szavazóládák gondolatát is: nahát, tényleg, még ilyet! De maga atelevíziózás, a televíziós szórakoztatás is alaposan megváltozott.

A kereskedelmi csatornákon sokféle zenei vetélkedőt láttunk az elmúlt években. Szórakoztunk vagy fanyalogtunk, utálkoztunk vagy lelkesedtünk, szerettük vagy elviseltük, vagy éppen hamar kikapcsoltuk: ki-ki ízlése, kedve, vérmérséklete szerint. Én például néztem némelyiket. És persze voltak versenyzők, akiket megszerettem, mert ügyesek; tehetségesek, vagy szimpatikusak voltak, és volt, akiért drukkoltam is, szerettem volna, ha ő nyerne és nem a másik. De most azon gondolkodom, mi maradt meg mindebből? Mire emlékszem? Néhány arcra és hangra, jóval kevesebb névre. Inkább a csillogásra, a villódzó fényekre, az extrém öltözékekre, a túl­sminkelt szereplőkre, a harsány műsorvezetésre. És persze a rengeteg reklámra: hogy ki mit nyerhet, mit kaphat, és miért hívja az emelt díjas telefonszámot feltétlenül, de azonnal és lehetőleg többször.

Nehezen tudtam elképzelni, hogy a show business szabályai szerint és mai technikai arzenáljával megvalósított szórakoztatás összepárosítható a klasszikus zenével. Jelentem: megférnek egymással, mint ezt aVirtuózok elő- és középdöntői (itt tartunk e cikk írásakor) ékesen bizonyítják. Igaz, a Magyar Televízió komolyzenei tehetségkutatója (nem érdemes azon vitatkozni, hogy első-e, a maga nemében az, mégpedig jól kitalált magyar licenc alapján) csínján bánik a show elemeivel. És ez nagyon jó. Hogy nem akar olyan lenni, mint a Megasztár. Nincsenek váratlan fény- és hanghatások, a látvány szép, harmonikus. Megnyugtató inkább, semmint felkavaró.

A zsűriben helyet foglaló öt kiváló muzsikus természetesen érti a dolgát, bár eleinte mintha egy kicsit keresték volna a szerepüket. Mint aki nem biztos benne, hogy ahova becsöngetett, ott szívesen is fogadják. Lehet, hogy ezért is voltak a bírálatok általánosak, esetleg arra gondoltak, isten ments komolyan értékelni vagy éppen zenei szakkifejezéseket használni, nehogy véletlenül elriasszák az odatévedt nézőt. Talán ezért hangzottak el olyan mondatok az első adások értékeléseiben, hogy a fellépő zenészpalánta milyen szépen mosolyog, vagy milyen jó, hogy nem izgul, vagy milyen jól áll neki a hosszú haj - csupa olyasmi, amit egy zeneiskolában a vizs­gajáték után a zenetanár nemigen mondana. Vagy ha igen, folytatná utána mással, ami a lényegre, az előadásmódra vonatkozik. Ahogy ők is tették nem sokkal később. Igaz, akkor már a tinik, majd a nagyok léptek színre: nyilván könnyebb szívvel fogalmaz meg az ítész komoly szakmai bírálatot is ott, ahol a tudás magas szintű és sok a dicsérnivaló. És volt, mégpedig bőven! (Persze nagyon igazságtalanok lennénk, ha azt mondanánk, hogy a - Miklósa Erika szóhasználatával - „picurkák" között nem volt meglepetés. Boros Misi Chopin-játéka hallatán például az volt az ember érzése, hogy ha nem a saját szemével látná, el sem hinné, hogy a zongoránál egy mindössze tizenegy éves kisfiú ül.)

Ne felejtsük el azt sem, hogy a Virtuózok lemondott a közönségcsalogató „ciki" kategóriáról, vagyis hogy a műsor nézettségét azzal növeljék, hogy kigúnyolják, pellengérre állítsák az ügyetleneket, akezdőket, az önmagukkal elégedett amatőröket. Az ilyen versenyzők - ha voltak ilyenek - egyszerűen nem kerültek képernyőre. Több mint kétezer jelentkező közül huszonhét zeneiskolai tanár választotta ki azt a hetvenöt fiatalt, akik a műsorban összemérhették tudásukat. Mert ide bizony nem csak a tehetség, hanem a már megszerzett tudás jogán lehetett bejutni. Amiért megdolgoztak. Nem a fellépésért, hanem atudásért. És nem most, hanem jóval korábban, éveken át. A nagyobbak közül a legtöbb konzervatóriumi, vagy zeneakadémiai hallgató. És nyilván tanul, gyakorol, halad majd tovább a választott pályán, függetlenül attól, hogy most a díjazottak között lesz-e vagy sem. Nem gondolják, hogy az álmaiknak véget vethet ez a megmérettetés. A három korkategóriában indított versenynek tétje van, nem is kicsi. Ki ne szeretné megnyerni az amerikai fellépési lehetőségek egyikét, vagy a Fidelio egymillió forintos közönségdíját, amit a győztes, aki a Facebookon a legtöbb szavazatot kapja, koncertjeinek és fellépéseinek médiamegjelenéseire használhat fel egy éven át. Legtöbbjük számára mégsem élet-halál kérdése a verseny kimenetele. A zongorista Szüts Apor (21), amikor amúgy remek produkciója után azt a kritikát kapta, hogy nem volt minden hang a helyén, azt válaszolta, mosolyogva, hogy igen, tudja, nem is állt szándékában ezt eltitkolni.

Nagyon jó, hogy nem indult be a szokásos celebgyár, vagyis ezekből a gyerekekből (bocsánat, huszonévesek!) nem akarnak sztárokat faragni, és ez által jó eséllyel tönkretenni azt, ami még csak most alakul. Az egyéni sorsokból nem kerekednek címlaptörténetek, nem születnek habosított, dramatizált sztorik. Úgy gondolom, ez helyes, bár, megkockáztatom, talán túlzottan is nagy az óvatosság.

Gyöngyösi Ivett a középdöntőben olyan csodálatosan játszotta Liszt 10. magyar rapszódiáját, hogy Batta András lélekvándorlást emlegetett. Azt mondta, motoszkál benne a gondolat, hogy a huszonegy éves zeneakadémistában talán egy új Fischer Annie-t üdvözölhetünk. A próba közben egy villanásra megmutatott édesapja ennyit mondott: „Elég messziről, Vásárosnaményból jöttünk ide tizenegy éves korában. Minden áldozatot meghoztunk, hogy ő tanulhasson. Nem volt hiába." És? Jó lett volna például erről is további részleteket hallani! Bár az is lehet, hogy ez sem hiányzik.

Elegáns, tartalmas, értékes és profi műsor a Virtuózok. Viszont - valamit valamiért - izgalmasnak semmiképpen nem nevezhető. A zsűri ítéletének kihirdetésekor sem csigázzák mesterségesen a kedélyeket.A nézettséget ez nyilván nem növeli. El tudom képzelni, hogy azok számára, akiket a klasszikus zene amúgy nem vonz a képernyő elé, valószínűleg nem elég érdekes, vagyis az X-faktor és Megasztár közönségét nem hinném, hogy meg tudná hódítani. Lehetne-e zenén kívüli eszközökkel több nézőt vonzani? Bizonyára, de valószínűleg csak a műsor eddig sorolt pozitívumainak feláldozása árán. Megérné? Nem hiszem.

Betölti-e hát funkcióját? Népszerűsíti-e a komolyzene-hallgatást? Kesselyák Gergely karmester, a zsűri tagja egy produkció kapcsán azt mondta, hogy az előadóművészetben a legfontosabb, hogy ki tudjunk nyitni a közönség előtt egy másik világot, hogy meg tudjuk mutatni, hogy létezik. A gondolatot a műsor egészére vonatkoztatva, nem vagyok benne biztos, hogy a Virtuózok sok új hívet tudott megnyerni ennek a számukra esetleg idegen, ismeretlen világnak. Viszont tökéletesen igaznak érzem a zsűriben ugyancsak helyet foglaló Némethy Attila zongoraművész zárszavát a középdöntők végén: „Ha ez a műsor - mondta - a nézők egy részében felébresztette a komolyzene iránti vonzalmat, ha csak annyira, hogy leporolják a rég elő nem vett gitárt és pengetni kezdik a húrokat, vagy felnyitják annak a zongorának aporosodó fedelét, amelyen valamikor régen zongorázni tanultak, vagy a fürdőszobában borotválkozás közben énekelni kezdenek, a műsor már elérte célját." Igaz. Azt gondolom, már most, a döntők és a gála előtt nyugodtan fogalmazhatunk feltételes helyett kijelentő módban: igen, a műsor elérte célját.

A Virtuózokat a Facebookon eddig több mint nyolcvanháromezren lájkolták. De miután a virtuális világon túl is van élet, nyilván még többen szerették. Ettől ez még rétegműsor, de hogy hiánypótló, mert aszóban forgó réteg örül neki és hálás érte, az egészen biztos. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.