Johann Sebastian Bach és a lutheránus korál

Szerző: Kamp Salamon
Lapszám: 2013 november

A Bach család genealógiájában, melyet Carl Philipp Emanuel Bach tanúsága szerint „megboldogult atyja"[1] Johann Sebastian Bach készített 1735 végén A Bach zenészcsalád eredete (Ursprung der musicalisch-bachischen Familie) címmel, a dinasztia ősatyjáról, a thüringiai Wechmarban elhunyt Veit Bachról ezt olvassuk: „Vitus Bach, magyarországi pékmester és molnár, akinek a 16. században lutheránus vallása miatt Magyarországról menekülnie kellett. Miután mindenét pénzzé tette, Németországba költözött; látván, hogy Thüringia földjén vallása miatt biztonságban lehet, a Gotha melletti Wechmarban telepedett le és folytatta pékmesterségét. Nagy örömét lelte kis citerájában (Cythringen), melyet a malomba is magával vitt, és őrlés közben játszogatott rajta. (Bizonyára szép lehetett a zenének és a malom zakatolásának összecsengése, együtthangzása! Ebből tanulta meg a zene szabályos ütemrendjét.) És úgyszólván ez volt a zenélés kezdete a családban."[2]

A Bachok tehát lutheránusok voltak, akik számára sokat jelentett a hithez való ragaszkodás és a hitért hozott áldozat. Ez tűnik ki Johann Sebastian Bach életének talán legmegindítóbb és legmegrendítőbb leveléből is, melyet fia, Johann Gottfried Bernhard érdekében írt 1738. május 24-én Johann Friedrich Klemmhez:

„Hogy mily fájdalommal és búval írom eme válaszomat, azt Nemes Uram, ki szerető s jó szándékú atyja édes gyermekeinek, maga is megítélheti. Az én (sajnos rossz utakra tévedt) fiamnak esztendeje immár, mikor is ama tisztesség ért, hogy Nemes Uram dús vendégszeretetét élvezhettem, színét sem láttam. Nemes Uram azt is tudja, hogy akkoriban nem csupán az élelmezését, de a mühlhauseni váltót is [...] rendjén megfizettem, mi több, még néhány dukátokat is visszahagytam egynémely adósságainak törlesztésére, remélvén, hogy immár más életmódra tér. Hanem legnagyobb megdöbbenésemre újólag azt kell hallanom, hogy ő itt és ott ismét adósságokat csinált, életmódja szemernyit sem változott, sőt mi több, még meg is szökött, és tartózkodásának helyéről nekem mind a mai napig a legcsekélyebb híradással sem volt. Mármost mit mondjak vagy tegyek még? Mivel immár sem intés, sem szerető gondoskodás és segítség elegendőnek nem bizonyult, így türelemmel kell viselnem keresztemet, eltévelyedett fiamat pedig egyedül az Úristen irgalmába kell ajánlanom, nem kételkedvén abban, hogy ő meghallgatja bús könyörgésemet, s végezetül szent akarata szerint munkálkodni fog fiam szívében, hogy megtanulja, miszerint megtérését egyedül csupán Isten irgalmának köszönheti."[3]

Bibliájának margójára pedig a következő mondatot jegyezte fel J. S. Bach: „Az imádkozó, áhítatos, hívő zenében Isten az ő kegyelmével mindenkor jelen van." (Bei einer andächtigen Music ist allezeit Gott mit seiner Gnade Gegenwart.)

Hogy Bach zenéjének teológiai tartalmát és üzenetét legalább részben megérthessük, Luther zenefelfogásához kell közelebb kerülnünk.

Luther zenefelfogásának forrása Augustinus, aki a zenét „donum Dei"-nek, az Isten adományának tekinti. Amikor Luther azt írja „Musik ist Gabe Gottes", egyértelművé teszi, hogy a zene nem scientia (tudomány), hanem mindenek előtt creatura, mégpedig Isten teremtménye.[4] A zenén keresztül lehetősége nyílik az embernek arra, hogy a felfoghatatlan isteni bölcsességre lásson, s a Teremtő arcának vonásait megpillantsa. Az Isten bölcsessége hangzatokban és harmóniákban válik felfoghatóvá, melyek létrejötte számarányokban fejezhető ki, ahogy a Bölcsességek Könyve, tizenegyedik fejezete húsz-huszonegyedik versében olvassuk: „Te mindent mérték, szám és súly szerint rendeztél el". („Omnia in mensura, et numero et pondere disposuisti")

1530-ban Luther így foglalja össze röviden a zenére vonatkozó nézeteit[5]:

 

Szeretem a zenét, mert az :

1. nem az emberek, hanem az Isten adománya

2. mert a lelket megvidámítja

3. mert elűzi az ördögöt

4. mert ártatlan örömöt (boldogságot) teremt. S e közben eltűnik harag, vágyakozás és önhitség. A teológia után a zenének adom az első helyet. Ez Dávid és az összes próféták példáján könnyen belátható, akik minden mondanivalójukat versekben és énekekben fejezték ki.

 

E tömör megfogalmazás második felére külön is érdemes odafigyelnünk. Dávid zsoltárénekével űzi el Saul rossz szellemét. Luther maga is megtapasztalta, hogy a zene képes elűzni a bánatot. „A szomorúság szelleme a Sátán; következésképp elviselhetetlen számára az öröm; ezért a zenétől messze távol tartja magát".

A zene képes megfutamítani a Sátánt, ezért kerül Luther gondolkodásában közvetlenül a teológia mellé, és ezért kap a zene és az evangélium hirdetésének egységes eszméje közötti szoros összefüggés különleges hangsúlyt.

„Az Úrnak énekelni nem azt jelenti, hogy mindig vidámak legyünk és örüljünk, ellenkezőleg: az »új« ének a kereszt éneke, és ez azt jelenti, hogy a szomorúságok közepette, sőt a halálban az Isten akit magasztalsz, mindig veled van."[6]

A zene „praedicatio sonora", hangzó, zengő igehirdetés, mely a bibliai szöveg tartalmát megeleveníti.

Luthernek az Augustinusban gyökerező, zenére vonatkozó tanítás és a Bach-korabeli ortodoxia volt az a szellemi tradíció, amely Bach szimbólumokban gazdag, teocentrikus zenefelfogását és egész életét meghatározta.

Leonhard Hutter Compendium locorum theologicorumából, mely tankönyvül szolgált az ohrdrufi latin iskolában, ismerte meg Bach az ortodox lutheri teológia alapvető téziseit, melyek az iskolai nevelésben és így Bach szellemi nagykorúvá válásának folyamatában szoros egyensúlyt tartottak a klasszikus latin kultúrával. E képzési ideálban az élet értelmét az Isten szolgálata, a „laudatio Dei" és a „recreatio cordis" adta, ahogyan azt Az úgynevezett generálbasszusról szóló rövid tanítás (Kurtzer Unterricht von den so genannten General Baß)) című írásában, melyet 1738-ban diktált, tanítványai számára megfogalmazza: „A generálbasszus a zene legtökéletesebb alapja, amelyet mindkét kézzel játszanak oly módon, hogy a balkéz az előírt hangokat játssza, a jobb pedig konszonanciákat és disszonanciákat fog hozzá úgy, hogy jól hangzó harmónia keletkezzék Isten dicsőségére és a lélek megfelelő felvidítására, és mint minden zenének, úgy a generálbasszusnak is csak Isten dicsőítése és a lélek újjáteremtése lehet az indoka. Ha valaki megfeledkezik erről, nem keletkezik valódi zene csak sátáni hangzavar és kornyikálás."[7]

Ezt az intoleráns megítélést a 18. század filozófiája, a felvilágosodás, vagy ahogyan Szerb Antal írja: az „újpogányság", minden bizonnyal rossz néven vette. E türelmetlenség a lutheri ortodoxia hangja, mely tud a zene démoni erejéről,de azt teljes határozottsággal elutasítja.

A német felvilágosodás ugyan elismeri a művészet és a zene isteni eredetét, de csupán azt várja el tőle - ahogyan ezt Caspar Printznél is megtaláljuk - hogy szép, bájos és kellemes („schön, lieblich, und angenehm") legyen. Ezzel szabad teret, semleges területet nyit az Isten és az ördög között, mely térben az ember függetlenül, kötöttségek nélkül mozoghat és választhat. A zene tehát nem kizárólag az Isten dicsőítésének eszköze többé, hanem a művészetben semmit nem jelentő üres kifejezéssé, hasznos időtöltésé silányul.

Nem így a Bach-korabeli lutheri ortodoxiában és nem így Bachnál, aki a zene egyedüli feladatát az Isten dicsőítésében látja, mert Isten és a sátán közötti egyértelmű választást követel. Az ember minden isteni adományával, így művészetével is vagy csak az Istent, vagy csak az ördögöt szolgálja. Az emberi lélek újjáteremtését csak az a művészet képes megvalósítani, amelyik létezésének minden pillanatával az Istent dicsőíti.

Az isteni kinyilatkoztatást a legérthetőbb zenei nyelven a lutheránus korál őrzi - Bach számára és a mi számunkra is. E korálok létrejöttét és alapvető istentiszteleti jelentőségét Luther és munkatársainak teológiai munkássága készítette elő. A lutheránus énekköltészettel születik meg az evangélikus egyházzene legdrágább zenei kincse, a korál, amely a lutheri egyház sérthetetlen egyéni arculatát és tanítását megőrző sajátos öröksége. Ennek folytán a rímekbe szedett strófikus gyülekezeti ének a prédikáció mellett az istentisztelet lényeges elemévé vált, mint az evangélium hirdetésének élő hangja, a reformáció egyik legjelentősebb eredménye. Megszületnek az úgynevezett katekizmus-énekek („Katechismus-Lieder") a Credóhoz, a Miatyánkhoz, a keresztséghez, az úrvacsorához, melyekben a tanítás legfőbb tételei közérthetővé válnak. Ez azonban nem a számunkra már magától értetődő szubjektivitás síkján történik, hanem egy személyességen túli, általánosan érvényes tudatosság szintjén. Az egyéni meditáció elemei csak a 17. század fordulóján jelennek meg a lutheránus énekkincsben.

A korálnak a kantátába mint zenei formaegységbe való integrálását nagyban elősegítette, hogy a korálok szoros kapcsolatban állnak a Szentírással, amennyiben annak szövegét parafrazeálják, interpretálják, és az adott szövegtartalomra reflektálnak. Ebből érthető meg, hogy az ordinárium korábban virágzó zenei tételei mindinkább háttérbe szorulnak, és az egyházi esztendő adott vasárnapjához rendelt, a prédikáció aktuális mondanivalójához igazított proprium-tételek soha nem látott fejlődésnek indulnak. Ezzel a kantátalibrettókban szereplő korálok, melyeket a bibliai szöveg kiegészítésére vagy kommentálására választottak, a szövegmagyarázat, az exegézis részévé váltak. És bár a zene, a koráldallam egyenrangú annak szövegével, a korálok funkcióját mégis elsősorban szövegi kötöttségük határozta meg. A kantáta szövegírója a korálokat főként szövegtartalmuk miatt választotta és illesztette librettójába. Hogy azután maga a korálmelódia a kompozíciós-technikai eljárások során milyen feldolgozást nyert, azt már a zeneszerző egyéni elhatározása és ízlése irányította.

A korál egyetlen belső igényből születik: Hiszek, ezért szólok. („Ich glaube, darum rede ich.") (Zsolt. 116.10) Ennek megfelelően a korálszerző mint igehirdető, mint exegéta lép a gyülekezet elé. Ahogyan a prédikáció kerül az istentisztelet középpontjába, úgy kerül a zene centrumába a személyes hitvallás. Az ortodox tanítás dogmatikus szigora mellé a hitvallás személyes istenélményének közvetlensége és melege társul. A lélek a zene hangjaival forró szenvedélyekről, a halál fájdalmáról, mennyei üdvösségről, kínzó bűntudatról, bűnbánatról és vágyakozó szeretetről énekel.

A korál a teremtésben oly bőkezű és nagyszívű Isten ajándéka, amellyel lehetőséget teremt számunkra a vele való legszemélyesebb és legközvetlenebb kapcsolatra. Ezért számunkra az Isten igéje mellett a lutheránus korál a legnagyobb megtartó erő, és az volt Johann Sebastian Bach számára is - ezért építette életét és művészetét erre a zenei alapra. Joggal írta róla Hammerschlag János „Bach legbelsőbb valójában korálmisztikus".[8] Alkotóerejének azt a méltó irányt szabta, mely lehetővé tette számára, hogy a korál legteljesebb körű művészi kibontását és kiteljesítését megvalósíthassa. }

 

JEGYZETEK



[1] „mein seel. Vater" - Bach-Dokumente, Bd. 1., Leipzig, 1963, VEB Deutscher Verlag für Musik, 263.

[2] „Vitus Bach, ein Weißbecker in Ungern, hat im 16ten Seculo der lutherischen Religion halben aus Ungern entweichen müßen. Ist dannenhero, nachdem er seine Güter, so viel es sich hat wollen thun laßen, zu Gelde gemacht, in Teütschland gezogen; und da er Thüringen genugsame Sicherheit vor die lutherische Religion gefunden, hat er sich in Wechmar, nahe bei Gotha niedergelaßen, und seine Beckers Profession forgetrieben. Er hat sein meistes Vergnügen an einem Cythringen gehabt, welches er mit in die Mühle genommen, und unter währendem Mahlen darauf gespielet. (Es muß doch hübsch auch zusammen geklungen haben! Wiewol er doch dabey den Tact sich hat imprimiren lernen.) Und dieses ist gleichsam der Anfang zur Music bey seinen Nachkommen gewesen." - Bach-Dokumente, Bd. 1., 255.

[3] „Mit was Schmerzen und Wehmuth aber diese Antwort abfaße, können Eu: HochEdlen von selbsten als ein Liebreich- und wohlmeynender Vater Dero Liebsten EhePfänder beurtheilen. Meinen (leider mißrathenen) Sohn habe seit vorm Jahre, da die Ehre hatte von Eu: HochEdlen viele Höfligkeiten zu genießen, nicht mit einem Auge wieder gesehen. Eu: HochEdlen ist auch nicht unwißend, daß, damahln vor selbigen nicht alleine den Tisch, sondern auch den Mühlhäuser Wechsel (so seinen Auszug vermuthlich damahlen causirete) richtig bezahlet, sondern auch noch einige Ducaten zu Tilgung einiger Schulden zurück ließ, in Meynung nunmehro ein ander genus vitæ zu ergreiffen. Ich muß aber mit äußerster Bestürtzung abermahligst vernehmen, daß er wieder hie und da aufgeborget, seine LebensArth nicht im geringsten gesändert, sondern sich gar absentiret und mir nicht den geringsten part seines Aufenthalts biß dato wißend gemacht. Waß soll ich mehr sagen oder thun? Da keine Vermahnung, ja gar keine liebreiche Vorsorge und assistence mehr zureichen will, so muß mein Creütz in Gedult tragen, meinen ungerathenen Sohn aber lediglich Göttlicher Barmhertzigkeit überlaßen, nicht zweiflend, Dieselbe werde mein wehmüthiges Flehen erhören, und endlich nach seinem heiligen Willen an selbigem arbeiten, daß er lerne erkennen, wie die Bekehrung einig und allein Göttlicher Güte zuzuschreiben." - Bach-Dokumente, Bd. 1., 107.

[4] Johann Bouman, Musik zur Ehre Gottes, Basel: Brunnen Verlag, 2000, 11.

[5] WA 30 II, 696.

[6] „Satan ist der Geist der Traurigkeit; infolgendessen kann er die Freude nicht vertragen;darum hält er ganz weiten Abstand von der Musik." - „Dem Herrn singen heißt nicht immer: fröhlich sein und sich freuen, im Gegenteil: Das »neue« Lied ist das Lied des Kreuzes, und das bedeutet, Gott loben und bei sich haben mitten in den Trübsahlen und sogar im Sterben" - WA2, 333, 25.

[7] Walter Kolneder: Bach-lexikon, Budapest: Gondolat, 1988,. 138. „Cap.2. Von der Definizion - Der General Bass ist das vollkomste Fundament der Music welcher mit beyden Händen gespielet wird dergestalt das die lincke Hand die vorgeschriebene Noten spielet die rechte aber Con-und Dissonantien darzu greift damit dieses eine wohlklingende Harmonie gebe zur Ehre Gottes und zulässiger Ergötzung des Gemüths und soll wie aller Music, also auch des General Basses Finis und End Uhrsache anders nicht als nur Gottes Ehre und Recreation des Gemüths seyn. Wo dieses nicht in acht genommen wird da ists keine eingentliche Music sondern ein Teuflisches Geplerr und Geleyer." - Philipp Spitta, Johann Sebastian Bach, Leipzig, 1921. Bd. 2., 915.

[8] Hammerschlag János: J. S. Bach, Budapest: Kultúra Könyvkiadó, é. n., 43.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.