Zenei panoráma

Kroó György írásai
az Élet és Irodalomban

(1964-1996)

Összeállította Várkonyi Tamás

Gramofon Könyvek, Klasszikus és Jazz Kft.

448 oldal

Nem volt kibúvó. Megbízott kézhez vette a szerkesztőség gyengéd, de határozott ultimátumát, szállítaná le végre 2012 karácsonyára azt, aminek leadását 2011 ádventjére ígérte, és méltatná Kroó György publicisztikájának immár harmadik, váratlan távozása után másfél évtizeddel közreadott válogatását. Késlekedését részben a Muzsika olvasói előtt ismert elfoglaltsága magyarázza. Állandó megtisztelő megbízását teljesítve folyamatosan írnia kellett saját kritikáit, s ez mindenkor elodázhatatlanabb feladatnak bizonyult, mint a kritikai kritika kritikája. Másrészt tagadhatatlanul csábítóbbnak, vagy legalábbis szubjektíve könnyebbnek. Miért? Előbbi kurzivált célzás olvastán idősebbek emlékezetében talán még fölrémlenek felsőfokú tanintézmények nyomasztó filozófiatörténet-órái borongós őszi délutánokon, melyeken a jobb sorsra érdemes (bár ezt ő nem így érezte) filozófiatanár lelkesen méltatta az egységpárt egységfilozófiáját megalapító gondolkodók, bizonyos M. Károly és E. Frigyes korai gúnyiratát: A szent család avagy...

Méltatta, ám nem bizonyos, hogy olvasta is. Mint a Bibliát a középkorban, az alapító filozófus(ok) tanait eredetiben olvasni akkoriban ugyan nem volt tiltva, de éppenséggel ajánlva sem: a megismerés forrásául a szovjetből fordított vaskos összefoglalások szolgáltak, melyek szerzői talán olvasták a kritikai kritika kritikáját, annak persziflált tárgyát, magát a kritikai kritikát viszont aligha. Nem is olvashatták, nem csak azért, mert sejthetően nem értettek németül s magát az egységfilozófiát is csak a százkötetes szovjet kiadású, orosz nyelvű összesben tanulmányozták, hanem azért sem, mert kritikai kritikát (kritische Kritik) senki nem írt. A haragvó fiatal alapítók által az orwelli két perc gyűlölet képernyőjére vetített eredeti szerző a tiszta kritikát (reine Kritik) akarta érvényre juttatni. NB. B. Brúnó, a kritikusan kritizált filozófus a kritikusok fontosabbikának kevéssel korábban még tanára s mentora volt.

Értőknek nem is kell tovább magyarázni, miféle gátlásokon kellett túltennie magát jelen recenzensnek, ki egykor „mutatós rezonőr magatartásával" akart kitűnni generációjából, és „modern polgárbosszantóként" lépett a szakmai nyilvánosság elé, hogy a „szemtől szemben helyzetéből" kritikának vesse alá azon zsurnálcikkek gyűjteményét, melyeket tanára nem az örökkévalóságnak szánt, nem maga válogatott, és melyeknek másodlagos kiadását nem vigyázhatta felül személyesen. (Az idézetek a kötet 204. számú dokumentumából származnak, melyre alulírott mesterleveleként tekint.) Ám az, hogy kritizált író és kritizáló kritikus valaha diák és tanár viszonyban állt egymással, csupán súlyosbítja a műfajjal - a kritikai kritika kritikájával - szembeni aggályokat. Legyenek bár nála összemérhetetlenül jelentősebbek, vagy éppenséggel valamivel kevésbé élesen látók, szaktársak munkáját a kritikus ne kritizálja, mert ebben a helyzetben sokkal könnyebben elveszti tárgyilagosságát, mint ha más műfajú teljesítményeket bírál. Igazi filozófus nem a reine Kritik, hanem a reiner Vernunft mibenlétét kritizálja, azaz vizsgálja. Igazi kritikus a tiszta művészetet.

Ha az olvasó itt a bevezetés slusszpoénját várja - igazi kritikus a tiszta művészetet vizsgálja, ahogyan Kroó György tette egész életében - csalódnia kell. Egyrészt, mert a kötet egészéről e magasztaló ítélet nem is mondható ki. Belátható ez már a fentiek alapján is: avagy bármi szempontból a „tiszta művészet" kategóriájába tartozik-e a 204. dokumentum tárgya? Másrészt, mert a kritikai kritikus még nem ért a bevezetés végére. Aki körülményes fogalmazásmódját ismeri, nemigen lepődik meg. Azon sem, hogy még az introdukció második körében sem a tárgyat, hanem önmagát járja körül. Tudván: ahogyan Kroó György ezt soha nem tette egész életében.

Disszonanciát kritikák írója és olvasója között a művészet egyébként is ritkán támaszt, a társadalmi élet beszüremkedése annál könnyebben. Ilyesmire a kézbe vett kötetben alig találni példát. Ez talán magától értődik a kötet által lefedett időszak - a pálya második fele - első évtizedéből származó textusokban: az író nyugalmasabbnak érezte az őt körülvevő világi környezetet, s ezért nem is reflektált rá, ellentétben olvasójával, akit a környezet olyannyira irritált, hogy el is kívánkozott belőle. A második évtizedben a környezet töbnyire ellenkező előjellel irritálta az egykori írót és a jelenbeli olvasót; utóbbinak kritikai önkritikával be kell ismernie, hogy előbbinek a kötetben megjelent írásai az emberileg egyáltalán lehetséges mértékig kerülik a környezeti időszerűségek importját a zenekritika országába. Kroó szövegeiből sehol sem lógnak ki politikai vélemény-lólábak, még ha valami lóláb-forma nagyritkán ki is domborodik a művelődésbölcseleti általánosítás mesterkézzel szőtt leple alatt. De ha kidomborodik is, ez az egyetértőket ma már nem készteti ujjongásra, a máshitűeket nem háborítja fel. Hiszen azóta tizenöt esztendő telt el, kinek-kinek megrakodva búval és örömmel...

Tizenöt év politikai körforgalom, ahogy a füredi Shell-benzinkútnál kiszolgáló kopaszra nyírt (nem bőrfejű) fiatalember nemrégiben realisztikusan megjegyezte. Körforgalom, de sok tekintetben inkább lefelé ereszkedő spirál arról a kulturális szintről, amelyet a régi rendszer dermedt konzervativizmusa még az utolsó években is őrzött, kevesek jóvoltából, értékmentő eredménnyel. Iyen értéket képviselt Kroó magasrendű írásbelisége, a mondandót nem csak közvetítő, hanem azt meg is teremtő literacy, melyet ő Szabolcsi iskolájában sajátított el, de a Mesterénél sokkal konkrétabb-szigorúbb modorban alkalmazott mindaddig, amíg az ember által megtapasztalható legnagyobb hatalom intése ki nem ütötte kezéből a tollat. Gondolhatjuk titkon: kíméletből. Képzeljük el, mit szólna, ha a sokszor kedélyes locsogást kellene hallgatnia azon a láthatatlan pódiumon is, amelyet ő emelt a maga és mások számára, hogy megfontolt, cizellált szót kaphasson rajta a tiszta zeneművészet tiszta kritikája.

Rövid távú memóriájának ezen fogcsikorgató tartalmai felriasztották a kritikai kritikust a hosszú távú emlékek nosztalgikus révületéből. Ránézett az üres képernyőre, majd ismét felvette a három napon át forgatott csúnya sárga kötetet, rálapozott a címlapra, hogy ellenőrizze a bibliográfiai adatokat, és nekilásson recenzióformába önteni a kanapén élvezett délutáni álmát. Rálapozott, és hitetlenkedő tekintettel tapadt a kolofonra: megjelenés helye Budapest, megjelenés éve 1998. Hirtelenjében nem is értette, miért lett egyszerre sürgős a lapnak, ami másfél évtizedig ráért? Aztán felderengett: a Legmélyebben Tisztelt Főszerkesztőség sarkantyúzásától megzavarodva az Új Zenei Újságban elhangzott kritikák második kötetét, s nem azt a válogatást kapta ki irodai szekrényéből, amelyet csak (!) egy évvel ezelőtt adtak ki Zenei panoráma címmel, Kroó Györgynek az Élet és Irodalomban 1964 és 1996 között megjelent írásaiból, az UZU Kroó-kritikáinak második kötetét burkolónál jóval finomabb, a szürke árnyalataiban játszó kemény kötésben, a szerző méltóságosabb és méltóbb fényképével a címlapon. Hogyan nem vette észre előbb a cserét? - kérdezik a mindig éberek. Recenzens pedig azt válaszolja: nem emlékezete hagyta cserben - tudattalanja irányította a tanulságokban gazdag kerülő útra. Hogy annak végigjárása után, az utolsó évek kritikai munkásságának legdúsabb nedvű gyümölcseit újból megízlelve illő és kellő távlatba állíthassa a Panoráma-kötet tartalmát és mibenlétét.

 régen ismert dolgozatok újraolvasója
  nem tagadja: az Élet és Irodalomban megjelent szövegek műfaji és szerkezeti sajátosságai jóval ritkábban váltják ki benne a zene közvetítésének azt az énszerű, primer élményét, amit a nagy kritikai mű elsődleges céljának és funkciójának tekint. Kockázatos kijelentés, mely remélhetőleg nem idézi fejére sem az utólagos „polgárbosszantás", sem a kései „mutatós rezonőr magatartás" vádját. Műfaji, tartalmi és részben kronológiai differenciáról van szó, nem pedig minőségiről. Ami a kronológiát illeti: lehet, hogy szépasszonynak, jónak kár megöregedni, de a jó író a jó karmesterhez hasonlít. A múló idő nem korlátozza kifejezési képességeit, mint hangszeres művészekét vagy énekesekét, hanem hatalmasan gyarapítja azokat. Évei szaporodásával párhuzamosan, tapasztalatai bővülésének és autoritása növekedésének függvényében oldódik és gazdagodik stílusa, érlelődik mondandója. Olvassuk a Panoráma-kötet terjedelmesebb korai részét, és látjuk: gondosan, választékosan fogalmazott már a negyvenéves Kroó is, de stílusában nem volt, nem lehetett meg a közlés töménysége és merészsége úgy, ahogy azt ötvenes-hatvanas évtizedének aszúszerűen koncentrált kritikáiban megízlelhetjük.

Természetes, hogy a teljes egészében kései írásokat tartalmazó UZU-II kötettel szemben a harminc évet áttekintő Panoráma-könyv így némiképp hátrányos helyzetbe kerül. Meg aztán: a régebbi kötetet rövid hónapokkal Kroó drámai távozása után, a megrázkódtatás és megérintettség állapotában, a hihetetlen hihetővé válásának nehéz, de felemelő időszakában szerkesztették legközelebbi rádiós munkatársai, élethosszig volt barátai, tanárpályája minőségi ugrásának korában volt tanítványai, olyanok, akik nem csak olvasták, de hallották is őt. Hallották, és ezáltal érzékelték, milyen nagy különbség van - lehet - az írásbeliség egyes fajai között. Kroó írásban kritizált, ám amit leírt, azt az évtizedes rádiós tapasztalat birtokában beszédre szánta. Felolvasásában szövegei szavakká alakultak, a verba volant mondásnak nem abban az értelmében, hogy a szó elszáll, hanem hogy szárnyra kél s repül. Ezzel szemben az irodalmi lap számára a scripta manent némiképp nyűgös tudatában írt. Még úgy is érezhető itt-ott a béklyó nyoma, hogy tudjuk, az újságpublicsztikát többnyire a rádiós megszólalások tovább- vagy visszastilizálása útján állította elő.

Ezenközben tekintettel volt, mert tekintettel kellett lennie a sajtónyilvánosság valós, illetve a szerkesztőség által valósnak feltételezett igényeire. Közéletiség, hangzott a jelszó, ám fanfárja sokszor csupán a protokoll vezényszavára harsant fel. Kamarazenei fesztiválok a nyugat-magyarországi megyeszékhelyen, évi rendes kortárs zenei tömegvérengzések a Fény városában vagy az akkor még kimondható nevű Magyar Rádió valamely stúdiójában, a zene gyász- és vigaszszertartásai, a celebráns alelnökök és osztályvezetők nevének kötelességszerű említésével - minden korban többé-kevésbé elkerülhetetlen ballasztjai a publicisztikának, abban a korban azonban szigorúan és nyomasztóan kötelező előírások-elvárások. Jócskán referál a kötet triviálisan ismétlődő eseményekről a mindennapi kultúrhistóriában, és nem kerülheti el a szólamszerűséget az írásbeli reflexióban - olyan ballasztok, melyeket az idős Kroó a Népek Apostola (előéletét tekintve farizeus) szavával bizonyára kárba veszni hagy és szemétnek ítél, ha ő maga s nem ügybuzgó ifjú tisztelője állítja össze írásaiból az Írást.

Csekély százaléka ez a közölteknek, de arra elég, hogy a gyűjteményt olykor-olykor a földre huppantsa. Kivált az első másfél-két évtizedben, mikor a szárnyalásnak amúgy sem igen kedvezett a kor hatalma. Kroó nem volt rendszerfüggő, de mint mindenki, ő is függött a kortól. És magától értődően függött önnön imprintingjétől, ami nagymértékben meghatározta viszonyát és reakcióit a kor jelenségeire. Tanúk emlékeznek, 1970 táján a kor zenéje az előzményekhez képest váratlan jelenségeket produkált, melyeket egyesek s mások ómennek, intő jelnek értelmeztek. Egyesek emezért - vélt rendszerellenességük okán; mások amazért - mert úgy vélték, az ominózus újdonságok tagadják az ő esztétikai hitvallásuk alapelveit, és ami ettől elválaszthatatlan: ellentétben állnak saját zenei-nemzedéki elkötelezettségükkel. Egyesek szervilizmusukban vagy félelmükben Központokba szaladgáltak feljelentgetni; nagyjában-egészében hiábavalólag, mert a Bizottságok ekkor már alig-alig foglalkoztak mással, mint taktikák kidolgozásával a hatalom megőrzésére, és tagjaik jól tudták, adott társadalmi állapotban sok minden veszélyeztheti a Weiterwursteln Monarchiából sértetlenül átmentett politikai alapelvének érvényesülését, de a ténylegesen fellépő vagy csak képzelhető vexations között elhanyagolható tényezőt képvisel Erik Satie hasoncímű játékának előadása fiatal művészek KISZ-patronálta klubjának előadótermében 1974. május 22-23-án.

Mások nem a Felsőbbséghez, hanem a Közösséghez fordultak, s aggódva figyelmeztettek a fertőzés veszélyére, mellyel zavaros keleti filozófiák fenyegetik az Új Magyar Zene felnövekvő világfáját. Utóbbiak élén járt Kroó, és ma már nem lehet elnéző mosoly nélkül olvasni, amit akkor ironikus vigyorral olvastunk - hogy és ahogy az ötven felé közeledő felszólította a zenei alagútba tévedt akkori harmincasokat, adják át
a stafétabotot a következő nemzedéknek, hiszen: vivant sequentes! Aki megélte, tudja, milyen példaszerűen elválasztotta Kroó a meggyőződéses alapon kifogásolt elveket az azokat képviselő személyektől, s hogyan támogatta utóbbiakat, ha egyébként arra érdemesnek találta őket. Így hívta meg nemsokára saját tanszékére az alagúti masiniszták legprominensebbikét, kiből utóbb a Zeneakadémia zeneszerzés tanszékének vezetője lehetett. Mellesleg nagy művek szerzője, melyeknek alagúton kívüliségét Kroó utóbb örömmel regisztrálhatta.

gen: a Glanz und Elend nehéz élménye,
 amely a 2011-ben kiadott szép szürke kötetet oly felzaklatóan elkülöníti az 1998-as, csúf sárgától, legalábbis mindazok percep­ció­jában, akik végigélték és több-kevesebb figyelemmel végig is követték az egybegyűjtött cikkek által lefedett három évtizedet, elválaszthatatlanul kapcsolódik a későbbinek főtémájához és vezéreszméjéhez: a kortárs magyar zenéhez. Botladozó pályatársak csak megrendült tisztelettel olvashatták akkor és tanulmányozhatják most, milyen elszánt, odaadó figyelemmel kutatta fel, járt utána, olvasta, hallgatta, elemezte, súlyozta és mérte fel Kroó az élő magyar szerzők műveit, mennyit tudott és milyen sokat közölt egyes cikkeiben az alkotók személyéről és œuvre-jük egészéről, milyen hideg fővel és meleg szívvel írt mindezekről, beleérző közönségként és tárgyilagos kritikusként; milyen rokonszenvvel szemlélte sajátos törekvéseiket, ha azok az általa meg nem határozott, ki nem mondott, de szavaiból kivehető jó irányba mutattak, és milyen tágkeblűen kereste a magyarázatot és mentséget mindarra, amit kimondatlanul, de érzékelhetően eltévelyedésnek tekintett (vö. az említett tubuskomponistákkal). Kínálkoznék a minősítés: három évtized kortárs zenei bírálataiban Kroó megírta három évtized magyar zenéjének történetét. Tetszetős lenne az értékelés, de félrevezetne. Látnivaló a sokszáz cikk egybeolvasásából, hogy a kritikus, legyen bár a leglelkiismeretesebb és legnagyobb, nincs abban a helyzetben, hogy zenetörténetet írjon. Nincs is arra szükség: az ő dolga, hogy reflektáljon és dialogizáljon a zenével és szerzőivel, és ezzel hozzátegye a magáét az éltető közeg és környezet kialakulásához és fenntartásához, amely a megszülető zenével együtt képezi a kor eleven zenekultúráját.

De mi marad az egykori kulturális dialógusból, ha többé-kevésbé végérvényesen elhallgat az egyik fél, az élő zene? Ha olvasója nem tudja hangzásemlékhez, hangzó valósághoz kötni a kritika megállapításait, az egykori kortárs zene egykorú bírálata olybá fog tűnni szemében, mint régi üveggyöngyjáték-versenyekről készült részletes feljegyzések Josef Knecht hátrahagyott írásai között. Paradox, de igaz: légyen bár szó szerzőkről vagy előadókról, a hősök jelentős része, kikkel Kroó a sárga könyv lapjain társalog, átlépett az örökkévalósággá. Ennek következtében a velük folytatott beszélgetésben az olvasó számára mindvégig auditur et altera pars - jól hallható a másik fél is, mellyel a kritikus társalog. A szürke kötetben megidézett művek nagyobb része viszont valahol a zenetörténeti limbusban meghúzódva várja, hogy döntés szülessék sorsáról - még azok is csak a legkivételesebbek, legszeretettebbek egyes mozzanataira emlékeznek, akik figyelemmel hallgatták őket, sőt tán írtak is róluk. A többségről elmondhatjuk: olvasni róluk, ám nélkülük, inkább frusztrál mint felvillanyoz. A nagy tanulmánygyűjteményt forgatva lapot lapra kísért a hamleti facit: the rest is silence.

Méltatlan és méltánytalan enerváltság, mondják feddőleg a Panoráma tartalmas, de fentiek értelmében némileg elszomorító sorai, s csak azért nem teszik hozzá, nyomorú faj, gyáva nemzedék, mert írójuknak nem volt kenyere az idézetekkel való zsonglőrködés. A zeneszerző dolga, hogy a tőle telhető legjobb zenét komponálja, a kritikusé meg az, hogy e zenét a tőle telhető legnagyobb szakértelemmel és gonddal értékelje. Ezzel mindkét fél teljesítette erkölcsi kötelességét. A többi a korra és utókorra tartozik. S ha az utókor az iránta érzett tisztelettől indíttatva összegyűjti és gondos szerkesztésben közreadja az erkölcsös kritikus efemer kiadványokban lappangó bírálatait, az vákuumhatással is járhat. Aki kézbe veszi, aki olvassa, érzi a szavak mögötti űrt, az elsüllyedt művek hiányát. Lesz köztük, aki újra leereszti a vödröt a zenetörténeti közelmúlt kútjának nem is oly mélységes mélyébe, hogy felhúzzon egyet-kettőt az erkölcsös komponisták szóból megismert darabjai közül. A körülmények kedveznek a kísérletnek: nem csak sok művet írtak amaz ántivilág és a mai világ közötti furcsa középbirodalomban, de sok hanglemezt is készítettek belőlük. Kiadták kottáikat is. Művek és darabok újra hallgathatók, újra játszhatók. S ha egyes külsőségeik olyan divatszerűnek hatnak is, mint a hölgyek tupírozott-lakkozott sisakfrizurája 1965 táján, a kíváncsiak észre fogják venni, hogy némelyikben a merev hajdísz alól Sophia Loren szépsége ragyog ki. Kroó György segít, hogy ráleljünk a kiválasztott hölgyre.