Horváth István hangmérnök és Sugár Miklós - Felvégi Andrea felvétele

SUGÁR MIKLÓS műveiből - 60.  szü­letésnapja alkalmából - szerzői   estet rendezett a Filharmónia, amelyen saját formációja, az EAR Együttes (hangmérnök: Horváth István) működött közre. A hangversenyen kilenc kompozíció hangzott fel, kettő közülük  ősbemutatóként. A darabok változatos hangszeres és vokális kamarazenei összeállításokra íródtak - a koncert sajátos arculatát pedig Sugárnak az elektronikus zene iránti meghatározó érdeklődése és elkötelezettsége biztosította: négy kompozícióban is szerepet játszott az elektronikus apparátus.

A hangversenyen - melynek során Hollós Máté beszélgetett a szerzővel, és a közönség az egyes darabokkal kapcsolatban is kapott némi eligazítást - elsőnek a Vihar után című elektronikus darab hangzott fel, melyhez Szakály Ágnes járult hozzá élő cimbalomjátékkal. A mű, amelynek formájában fontos szerepet játszanak a mennydörgés és madárcsicsergés visszatérő naturális hangjai, hatalmas, hegyvidéki tájat tár ki előttünk szinte valóságos, szédítő távlatokkal - valamifajta természetpoézisról van szó, amely, mint ez alkalommal világossá vált számomra, úgyszólván a mottója Sugár elektronikus műveinek, szinte olyan személyes védjegy, mint a darabjaiban vissza-visszatérő népdalidézetek.

A második szám, az öttételes Gitárszvit volt a műsor egyik ősbemutatója, amelyet a művet inspiráló Szilvágyi Sándor adott elő. Tulajdonképpen rövid karakterdarabok változatos sorozatáról van szó, többek között lírai, toccataszerű vagy éppen hevesen gesztikuláló tételekkel, különböző, nem hagyományos hangeffektusokkal. A darabot Szilvágyi zeneileg és technikailag is meggyőzően adta elő. Ezt közvetlenül követte a másik ősbemutató Egy téli délután címmel, a koncert egyetlen olyan kompozíciójaként, amelyben egyáltalán nem szerepelt élő előadó. Mint a darab címe is tanúsítja, itt is kézzelfogható vizuális élmény rejlik a darabban, s bár konkrét természeti hangok nem hallhatók benne, s ezúttal érzékelünk valamiféle rejtett drámai történést is - szorongásra, erőszakra utaló jeleket -, miközben a képszerűség és a formálás változatossága, ökonómiája ezúttal is jelen van.

Sugár Miklós egyik rendszeresen megszólaló, sikeres darabja, a Cimcor következett ezután. A cím a cimbalomból és kürtből álló előadó-apparátusra utal; Szakály Ágnes mellett kürtön Varga Zoltán működött közre. A négytételes kompozíció elsősorban a kürt számára jelent hálás feladatot, amelyet Varga remekül látott el: behízelgően szép hangon és magabiztosan játszott, az I. és III. tételben remek dallamíveket formált, Szakállyal együtt hajszálpontosan kivitelezte a II. tétel játékos-szabálytalan felelgetéseit, a IV. tétel technikai nehézségei pedig semmiben sem fékezték az előadás sodró lendületét. Az első félidőt a Csillagpor című dalciklus zárta Kővári Eszter Sára és Szilvágyi Sándor előadásában. Voltaképpen - Zsarnóczky Bertalan verseire írt - vokális etűdök sorozatáról van szó, amelyek egyszerre váltogatják a költői helyzeteket, karaktereket (halál, szorongás, magány vagy derű) és a szavak, sőt a beszédhangok zenei kezelésmódjának különböző lehetőségeit, mind a hét tételben vagy etűdben maximális ökonómiával. Kővári Eszter Sárát hangilag üde és kiegyensúlyozott éneklése, zenei magabiztossága és mindenekelőtt kiváló szövegejtése és deklamációja elsőrangú kortárs dalénekesként mutatta be.

A hangverseny második fele ismét régebbi, ismert darabbal kezdődött: a Flautomax cíművel, amelyet Matuz István játszott az elektronika partnereként, a tőle megszokott perfekcionizmussal. Ezt a Quadriga című, négy gitárra komponált sorozat követte, Szilvágyi Sándor és három tanítványa: Dávid Veronika, Ritter Zsófia és Tóth Álmos előadásában. A sorozat zeneileg összefügg a korábban játszott gitárszvittel, ám nyilvánvaló benne az etűdsorozat-jelleg, illetve a didaktikus-instruktív funkció.

A Fluctus című darab két, hangszereit váltogató fuvolásra, elektronikára és élő szintetizátor-játékosra íródott, előadásában Matuz István és Matuz Gergely, illetve szintetizátoron a szerző vett részt. A darab nem csupán a diszkant-, alt- és basszusfuvolák különböző kombinációival kísérletezik leleményesen, de zeneileg, effektusaiban is változatos, ötletes és végig érdekfeszítő - miközben az elektronika ismét a természetet vetíti elénk háttérként, ezúttal talán tengeri tájképet. Ez volt a hangverseny egyik legizgalmasabb kompozíciója. A második részt azután ismét vokális mű, a Két latin himnuszrészlet zárta: Kővári Eszter Sárát ezúttal Matuz Gergely, illetve hegedűn Kerek István és zongorán Ponó Lili kísérte. A komoly, expresszív, gyászzene jellegű első, illetve az izgatott és mozgalmas második himnusz gondos és szép előadásában az ismét kitűnő teljesítményt nyújtó énekszólistán kívül a biztos muzikalitású Kerek István játszott igen fontos szerepet. (November 6. - Nádor Terem. Rendező: Filharmónia Budapest)

Családi zene címmel rendezett szerzői estet a Bartók Emlékház PERTIS JENÔ-nek, akinek - bár Erkel Ferenc-díját még megérhette - 2007-ben bekövetkezett halála után nyilvánosságra került művei adtak igazán megkülönböztetett rangot a hazai zeneszerzésben. Ez a mostani hangverseny kiadósan merített az életműből, közelebbről annak instrumentális kamarazenei részéből: összesen nyolc kompozíció vagy darabrészlet szólalt meg, csupa kései, 2000 és 2004 között keletkezett mű. Bár ezúttal nem voltunk részesei felfedezésnek - a program fele, még szerzője életében, lemezen is megjelent -, arról újra, élményszerűen meggyőződhettünk, hogy a darabok jó része többedszerre meghallgatva sem veszít értékéből, remekül állja az idő próbáját. Sőt néhányuk vélhetően ki fog törni a szerzői estek karanténjából is.

A megszólaltatott művek a következők voltak: a Családi zene no. 1 című négykezes darab; a Duó hegedűre és brácsára; a négykezes Négy etűd; a 2. szonáta hegedűre és zongorára; a brácsára és népi furulyára komponált Két rapszódia I. tétele; a Három misztikus etűd négy kézre; a Szonáta hegedűre és csellóra; valamint a Szerenád hegedűre, brácsára és csellóra.

A koncert sikeréhez nagyban hozzájárultak a kitűnő előadók: Mérei Anna és Winkler Orsolya (hegedű), Bársony Péter (mélyhegedű), Déri György (gordonka), Pertis Szabolcs (hatlyukú furulya), Füzesséry Zoltán (zongora), illetve az Egri & Pertis Zongoraduó (azaz Egri Monika és Pertis Attila).

Jellemző Pertis Jenő habitusára, hogy bár a programból a Három misztikus etűd és a Hegedű-cselló szonáta is a „családi zene" megjelölést viseli alcímként, a furulyás darab pedig népi hangszerre íródott egy amatőr családtag (a most is fellépő Pertis Szabolcs) számára, s az utolsó mű a Szerenád címet viseli, egyetlen darab, egyetlen tétel sem tekinthető szerényebb igényű, „alkalmi" vagy éppen „szórakoztató" zenének: a maga terjedelmében és műfajában mindegyik valódi zenei kérdéseket tesz fel és válaszol meg - s jóllehet Pertisnek a zenei humora is kitűnő, elmondhatjuk: zenében nem ismer tréfát.

Vannak persze különösen ihletett és koncentrált darabjai, amelyek kiemelkednek a többi közül. Ilyen az „opus ultimum", a 2. hegedű-zongora-szonáta, ez a hallatlanul koncentrált, emocionális és egyéni hangú, sőt önvallomásnak tetsző, nagylélegzetű kompozíció, amely biztosan az utóbbi évtizedek magyar hegedűirodalmának egyik gyöngyszeme. Nem kevésbé tetszik jelentősnek számomra a Három misztikus etűd sem: az első két tétel nagyszabású hangfestészete stílusával ugyan egyáltalán nem, de a kép felidézésének intenzitásával Debussyt juttatja eszembe; míg az utolsó, a Lavina címet viselő tétel annyira eredeti és elementáris erejű, hogy az egész ciklus, úgy vélem, joggal várja felfedezését a négykezes alaprepertoár részeként, jóllehet technikai igényei igen jelentősek. A legfontosabb művek között érzem a helyét a hegedű-cselló-szonátának is, de a sirató jellegű, megrázó erejű lassú tételnek feltétlenül. Végül pedig a legerősebb művek közé sorolhatjuk a Szerenádot, amelynek zenei szövete, címére rácáfolva, vonósnégyeshez méltóan igényes, és - különösen az első tétele - a fiatalkori Kodály-kamarazene vallomásos, mélységesen komoly hangját idézi emlékezetünkbe - még ha azután a III. tételben megjelenik is a gyermekdalok hangja és az ezzel járó játékosság.

A koncertet végighallgatva arra is rádöbbenhetünk, hogy a kései Pertis mennyire szuverén, önálló hanggal rendelkező zeneszerző-egyéniség. Bár a korábbi Pertisnek voltak merész kísérletei a hangszeres zenében, utolsó éveiben semmiképp sem tekinthető avantgárdnak, újítónak. Azt azonban éppoly kevéssé mondhatjuk róla, hogy valamiféle visszalépést tesz egy korábbi zenei köznyelvhez azért, hogy érthetőbbé váljon. Nem, Pertis nem tesz engedményt: megnyilatkozásai annyira direktek és erőteljesek, hogy a nyitott fülű hallgatóra nyelvi nehézség nélkül, közvetlenül hatnak.

Ami pedig az előadókat illeti, feltétlenül ki kell emelni közülük az Egri & Pertis Zongoraduót, amely virtuozitásával, a végletekig összecsiszolt játékával, és főleg a kifejezés világító erejével az általam ismert korábbi, magas színvonalukat is jócskán fölülmúlták. A vonósok közül Bársony Péter és Déri György sziklaszilárd zeneisége és magvas hangja volt emlékezetes, illetve, Mérei Annával együtt, a Szerenádban nyújtott magasrendű kamarazenei teljesítményük. És mindenképpen elismeréssel kell adóznom a nem zenész Pertis Szabolcs abszolút professzionális furulyázásának. (November 9. - Bartók Emlékház. Rendező: Bartók Emlékház)