2012. december 4.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Csajkovszkij

Anyegin

Larina                      Iris Vermillion

Tatjána                     Michaela Kaune

Olga                         Veronica Amarres

Anyegin                   Horváth Ádám

Lenszkij                   Steve Davislim

Gremin herceg         Ferruccio Furlanetto

Dajka                       Claudia Rüggeberg

Nemzeti Énekkar

Karigazgató             Antal Mátyás

Budapesti Operakórus

Karigazgató             Szabó Sipos Máté

a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara

Karmester               Christoph Eschenbach

Falunapon jártam december 4-én. Bizonyára mindannyian vettünk már részt ilyen jellegű eseményen, melynek gerincét bizonyos szabadidős tevékenységek (zsákban futás, lepényevés, csikós-gulyás) alkotják, a helyi néptánccsoport, az asszonykórus és fővárosi művészek egymást váltó produkcióiból véletlenszerűen összeálló műsorával kiegészülve. (Sőt mindehhez ma már vidékre sem kell zarándokolnunk: újabban budapesti kerületek is megrendezik a maguk lokálpatrióta felhangokkal terhes utcabálját vagy piknikjét.) Nincs is ezzel baj a maga környezetében, és lelkes operarajongóként bizonyára nagyon örültem volna, ha egy ilyen alkalommal szembesülök az Anyegin azon megszólaltatásával, amelyhez az említett téli estén volt szerencsém: dicsértem volna a lelkes amatőrök fáradságot nem ismerő igyekezetét, hogy felnőjenek a feladathoz, és csodálatomat fejeztem volna ki a szervezők ügyessége iránt, akik nemhogy fővárosi, de világhírű énekeseket tudtak a helyi erőkkel közös fellépésre csábítani. Csakhogy a szóban forgó előadás színhelye nem falunap volt, hanem a Művészetek Palotájának Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme - s ez gyökeresen más megvilágításba helyezi mindazt, amit hallottunk és láttunk.

Igen, láttunk: az előzetes hírveréssel szem­ben ugyanis nem koncertszerű előadásban csendültek fel Csajkovszkij lírai jelenetei. A produkcióba beszüremkedett a Müpa falai közt a jelek szerint kötelezőnek érzett félszcenír, ezúttal a rendező megnevezése nélkül. (Kitartó ismerőseim ugyan állítják, hogy az előadás végén meghajolt a feltételezhető rendező, jelen sorok írójának azonban alább részletezendő okokból nem volt kedve végigvárni a tapsrendet.) Nagyvonalúan eltekinthetnénk a látvány elemzésétől, csakhogy épp az Anyegin esetében, melynek budapesti előadás-története rendezői szempontból egyenletesen magas színvonalat mutat (Dombrovszkij, Békés, Kovalik: micsoda hármas!), nem tehetjük meg, hogy ne írjuk le: a művel és az intézménnyel szemben járt el felelőtlenül, aki úgy gondolta, hogy elég, ha egyszerűen odakeni az Anyegint. A minden funkcióban felhasználhatónak hitt kockák, a fantáziátlan, a legócskább vizuális világot idéző háttérvetítés nem szcenikai megoldása a darabnak, mindössze a „rendes" színpadot helyettesíteni hivatott pótlék. A színre állító ezzel kétségbe vonja a félszcenírozás értelmét: szükségmegoldásnak tünteti fel azt, ami szerencsés esetben a mű értelmezését megtermékenyítő, új, sajátos látásmódú megközelítés alapja lehetne (lásd a Wagner-napok nem egy példáját) - miért kellett erőltetni a színpadi előadást, ha senkinek sem volt érdemi mondanivalója a darabról? A közléshiány ugyanis nem korlátozódott a látványra, a szereplők mozgatására is kiterjedt: az énekesek láthatóan semmiféle instrukciót nem kaptak szerepük megformálásához - mással legalábbis nem tudom magyarázni a folyamatos karkörzést, valamint néhány közreműködő némafilmkorszakot idéző arcjátékát és gesztusrendszerét. Rendkívül kínos az egyébként mindvégig jól teljesítő énekkar jelenléte a két báljelenetben, különösen a II. felvonásban: hagyján, hogy a kóristákkal feltételezhetően mindössze annyit közöltek, hogy valamit táncoljanak, ám hogy ennek eredményeképp minden pár más táncot lejt ugyanarra a zenére, az ép ésszel felfoghatatlan. Igaz, a kritikusnak semmi sem jó: a III. felvonást nyitó polonéz alatti szabályos körözés semmivel sem meggyőzőbb, mint az imént kifogásolt összevisszaság...

Fölösleges szószaporítás lenne tovább taglalni a látottakat: a produkció nyilvánvalóan nem az opera rendezői újraértelmezésének céljából jött létre - a Nemzeti Kulturális Alap húszmillió forintos támogatása hangfelvétel készítését is magában foglalja, az előadás tehát vélhetően zenei indíttatású volt. Ebből a szempontból az összkép valamivel árnyaltabb, de nem sokkal felemelőbb. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát vezénylő Christoph Eschenbach nemzetközileg jegyzett, jelentős karmester; a hazai zeneélet fontos nyeresége, hogy az elmúlt években rendszeres vendége lett koncertpódiumainknak, s nem árt tudatosítani, hogy hasonló presztízsű nem magyar dirigensek jó ideje nem szoktak Budapesten operát vezényelni. Csak mindezek leszögezése után jogos hangot adni bizonyos fokú csalódottságunknak. Eschenbach biztos kézzel, profi karmester módjára irányította az előadást, segítette azt át némely szereplők felkészületlenségéből adódó döccenőkön, és bizonyos részletek kétségkívül sokat nyertek a maestro hatásosságra törekvő megközelítésével. A darab lényege, az elmélyült líra azonban néma maradt ezen az estén - nyilván nem függetlenül attól, hogy a hangszeres kidolgozás sem sikerült olyan leheletfinomra, mint Kovács János keze alatt szokott az operaházi előadásokon.

A szereplők közül toronymagasan emelkedett ki Michaela Kaune és Ferruccio Fur­la­net­to. Kaune minden hátráltató körülmény ellenére is igyekezett teljes portrét rajzolni az álmodozó vidéki kislányból érett asszonnyá változó Tatjánáról - a két véglet közül az utóbbiban bizonyult meggyőzőbbnek; énekprodukciója viszont mindvégig kifogástalan volt. Furlanetto a Gremin herceg számára megadatott öt percben a kései boldogság minden őszies szépségét meg tudta szólaltatni pompás basszusán; az addigi kínos két és fél óra után úgy kellett ez a hallgatóságnak, mint egy falat kenyér. A többi szólista teljesítményét viszont csak egy hajdani kétes hitelű ismeretterjesztő könyv címével jellemezhetnénk: Amire nincs magyarázat... Iris Vermillion irritáló viselkedésű és bántóan élesen éneklő Larinája még csak szimpla szereposztási tévedés; de ugyan mi indokolta Claudia Rüggeberg Dajkaként való felléptetését kellő szereptudás híján? Vagy a folyamatos memóriazavar Filipjevna többször emlegetett öregedését óhajtotta jellemezni? Ebben az esetben viszont Olga fia­talságában is kételkednünk kell: Veronica Amarresnek szintén többször meggyűlt a baja a kottában foglaltakkal. Steve Davislim tökéletesen jelentéktelen hanganyagát és színpadi személyiségét folyamatos gesztikulálással, idegességének tetőpontján pedig kabaréba illő vicsorgással igyekezett kompenzálni; Horváth Ádám még ennyit sem tudott hozzátenni a címszerephez, legfeljebb a III. felvonásban vétette észre magát kínosan sikerületlen magas hangjaival.

Mivel a közvélemény egy részében az a kép él, hogy a kritikusok előszeretettel törlik bele a lábukat művészi produktumokba, szeretném hangsúlyozni: jelen sorok írója számára cseppet sem okoz örömet, ha kemény szavakat kell használnia egy előadás értékelésekor. Most mégsem tehettem másként. A Művészetek Palotája fennállásának nyolc esztendeje alatt legjobb operaprodukcióival magas mércét állított fel. Természetes, hogy a Parsifal csodáját nem lehet minden alkalommal megismételni; ám egy ilyen, a szakmaiság minimumát is nélkülöző előadást beengedni e falak közé (akár csak befogadóként is) komoly szeplő az intézmény művészi hitelén. Közös érdekünk, hogy ilyesmire többé ne kerülhessen sor. (December 4. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

 Michaela Kaune és Ferruccio Furlanetto

Veronica Amarres é Steve Davislim - Pethő Zsuzsa felvételei