A nemzetközi Haydn-kutatás kiválósága, az amerikai Cornell University professzora, James Webster 2012 szeptemberében töltötte be 70. életévét. Az egyetem - kissé megkésve - nagyszabású ünnepséggel, fesztivállal és konferenciával tisztelte meg a kerek születésnapot 2012 októberének utolsó hétvégéjén a New York állambeli Ithaca őszi színekben pompázó campusán. Mint egykori Webster-tanítvány, az egyetem megtisztelő meghívásának eleget téve vehettem részt a jeles eseményen.

Webster iskolateremtő professzor, a legértékesebb amerikai hagyományok értelmében. Több mint negyven éve szolgálja hűségesen a kiváló egyetem zenei tanszékét, generációkat nevelve a zenetudomány megalkuvást nem ismerő, mindenkor legmagasabb szintet megcélzó művelésére. Magam, aki olyan szerencsés voltam, hogy a Cornellen az 1980-as években irányításával írhattam disszertációmat és kaphattam meg PhD fokozatomat, pályám fundamentumának és saját tanári munkám örök mércéjének tekintem a tőle tanultakat.

A háromnapos fesztivál gerincét konferencia-előadások sorozata alkotta: az összesen hét ülésen szereplő tizenöt előadó közül tizenkettő egykori Webster-tanítvány, ma már valamennyien maguk is rangos egyetemek oktatói. A program átfogó címe (The History, Theory and Aesthetics of the Musical Canon) természetesen nagyobbrészt 18. századi témákat sorakoztatott fel, izgalmas sokféleségben. (Gyanítom, hogy a cím a konferencia szakmai szervezőjétől, Webster nem kevésbé jeles Cornell-beli kollégájától, Neal Zaslaw-tól származik.) Két-két Mozart-operaanalízis keretezte a gazdag anyagot, amelyben elméleti, esztétikai, előadói, és historiográfiai kérdések kaptak helyet.

Az idősebb generációt a volt tanítványok csapata mellett három olyan híresség képviselte, mint Webster egykori tanára, Lewis Lockwood, barátja, a berlini Humboldt-Universität professzora, Hermann Danuser, és a City University of New York képviseletében Richard Kramer. Az ünnepélyes nyitó szekción, amelyen magam elnökölhettem, az egyetem egy rangos funkcionáriusának köszöntője után Lockwood professzor a fiatal Princeton-növendék James Websterről beszélt, Danuser pedig a központi konferenciatémához kapcsolódva remek, provokatívan originális előadást tartott a sokat vitatott „kánon" szingularitásáról, illetve pluralitásáról („Canons, not Canon: 21st-Century Perspectives on Goethe's Ballad, Erlkönig"), Goethe Erlkönigjének hat különböző megzenésítésével illusztrálva  mondandóját. Nem hiányzott az élő zene sem: a Cornell-diplomás David Kim Beethoven op. 2/1-es f-moll szonátáját játszotta fortepianón, számomra kissé túlzottan dramatizált és modoros előadásban.

 James Webster és Hermann Danuser - Evan Cortens felvétele

Az egyenként negyvenöt perces előadások egészének színvonaláról csak felsőfokon lehet beszélni. Egyetlen „gyengébb" produkció sem hangzott el: mintha mindenki képességei és felkészültsége legjavát hozta volna egykori professzora elé. A makulátlan technikai apparátus használatán túl minden egyes előadó mintaszerűen elkészített handout formájában is összegezte mondandóját: mint tudjuk, lényegesen kényelmesebb a vetítővásznon megjelenő apró betűket és kottákat kézbe venni; arról nem szólva, hogy az információkat így magunkkal is vihetjük.

A rendkívül tartalmas referátumok mindegyikét nem tudom itt részletezni, csak azokat próbálom meg kiemelni, melyek különös benyomást tettek rám. Nagyszerű kezdés volt a párt alkotó két Don Giovanni-előadás: Richard Will interpretációs elemzéssel, régi és új videóbejátszásokkal demonstrálta a Csábító alakjának színpadi változásait („One Hundred Years of Seduction", többek közt Maurel, Pinza, Battistini, Siepi, Allen, Finley alakításain keresztül), míg Elaine Sisman az opera három jelenetének átvilágításával mutatott rá a Don látszólag kikezdhetetlen fölényének korlátaira („The Limits of Don Giovanni's »fertile talento«"). A 18. századi zenei toposz állt Tom Beghin és Mary Hunter elmélkedéseinek központjában. Az előbbi hasznos módon differenciált toposz és retorikai figura között („Topics vs. Executing Figures"), utóbbi új vonásokkal gazdagította az instrumentális zene és az opera buffa elemeinek egészséges kölcsönhatását („The Origins of Mixed-Topos Music in Opera Buffa"). Nicholas Mathew az Évszakok oratórium szorgalmat dicsérő kórusát (Ôsz, no. 23) hozta kapcsolatba a kor munkát és materiális javakat morálisan értékelő mentalitásával („Haydn and the Toil Concept?"). Valószínűleg merő véletlen, hogy két kolléga ugyanazt a témát, nevezetesen Constanze fájdalmas-patetikus g-moll áriáját („Traurigkeit", Szöktetés a szerájból, II. felvonás) választotta előadása tárgyául. Jessica Waldoff csodálatos felvételekkel és DVD-részletekkel illusztrált elemzése („Absorption and Theatricality in Die Entführung aus dem Serail") Michael Fried hasonló című könyvének művészetkritikájával, míg Richard Kramer költői előadása („Konstanze's Tears") a 18. századi Trauerspiel műfajával rokonította Mozart Singspieljét.

Számomra, teljesen szubjektív módon, Michelle Fillion szépséges előadása jelentette a legmaradandóbb élményt. Talán azért, mert a magányos, tüskés természetű Beethoven gyengéd lírája mindig is a szívem közepébe talált. „Beethoven Grazioso" volt a címe annak az áttekintésnek, ami Beethoven „grazioso" feliratú darabjait, tételeit, dalait vette sorra, nemcsak rendkívüli érzékenységgel és intuícióval, hanem a terminus korabeli forrásokból leszűrt esztétikai, műfaji, és affektusbeli sajátságainak bemutatásával is.

Az ünnepi hétvége zenei eseményei közül kiemelkedett a nyitónap estéjén elhangzott Harmoniemesse, Joseph Haydn utolsó miséje, a Cornell University kórusának és zenekarának előadásában. Ezen együttesekről tudni kell, hogy tagjaik egyáltalán nem a zenei tanszék növendékei, hanem olyan természettudományos vagy humán tudományos pályára készülő fiatalok, akik lelkesen vesznek részt az egyetem zenei tevékenységében. A gregorián propriummal kiegészített előadást természetesen oktalanság lenne a New York-i Filharmonikusok szintjéhez mérni: az ifjú hangszeresek és énekesek odaadása, Chris Younghoon Kim karmester irányítása azonban teljes pompájában megidézte a művet, ami megint csak méltó köszöntése volt Webster professzornak - aki egyébként maga írta a koncertismertető szövegét...

Két minikoncert ékelődött még a programba. Az egyik keretében a zenei tanszék tanári karának orgonista/muzikológus házaspárja, Annette Richards és David Yearsley mutatta be az egyetem kápolnájának (Ana­bel Taylor Chapel) újonnan elkészült orgo­náját, szellemes és változatos műsorral (Mu­sical Canons and Capriccios). A másik produkció a szombat esti exkluzív bankett része volt, amikor is Webster professzor egyik kedvenc Haydn-ciklusából, a Többszólamú énekekből szólaltatott meg hatot az előző esti Harmoniemesse négy fiatal szólistája (egy személycserével) és jómagam a fortepianónál. Minden elismerésem az egyetemi éveit Cornellen járt ifjú énekművész-gárdáé, akik mindössze két előzetes próbával intelligensen, hangulatosan, kifogástalan zenei­séggel és élvezettel tolmácsolták a darabokat. Megérdemlik, hogy leírjam a nevüket: Arsenia Soto (szoprán), Toby Newman (alt), Jason Wang (tenor), és Brian Chu (basszus).

Ugyanezen a banketten adtuk át James Websternek a Cambridge University Press által frissen publikált és neki dedikált Haydn-tanulmánykötetet (Engaging Haydn: Culture, Context, and Criticism, szerk. Mary Hunter és Richard Will), amin mi, szerzők egy kivételtől eltekintve mindnyájan jelen voltunk. Az este folyamán Rufus Hallmark mint páratlan ceremóniamester szenzációs vezérletével váltakoztak a komoly, megható és zajosan vidám hangulatok, személyes megszólalások és köszöntők, emlékezetes módon zárva a nem mindennapi fesztivált.

James Webster átveszi Mary Huntertől és Richard Willtől a neki dedikált
Haydn-kötetet   -Tom Beghin felvétele