|
A hely szelleme Verdi Nabuccója a Zsidó Nyári Fesztiválon
Zsidó Nyári Fesztivál, Dohány utcai zsinagóga 2012. szeptember 2. Giuseppe Verdi Nabucco Nabucco Kálmándi Mihály a Magyar Állami Operaház Failoni Zenekara a Magyar Állami Operaház Énekkara Karmester Pál Tamás
A változatos műfaji kínálatú Zsidó Nyári Fesztivál tizenöt éves története során hagyománnyá vált, hogy alkalmanként egy-egy opera koncertszerű előadására is sor kerül a Dohány utcai zsinagógában. Az évenkéntinél ritkább produkciókat magyarázhatják egyrészt anyagi korlátok, de legalább ennyire nyomós ok lehet a tematikájukban a helyszínhez illő darabok ritka volta. Ószövetségi történet ide vagy oda, a Sába királynője vagy a Sámson és Delila bizonyos részleteit is csodálkozva fogadtuk annak idején e szakrális térben - bár könnyen lehet, hogy csak a prűd operaházi közönség számára hatnak szokatlanul az Ószövetség bizonyos erotikus vonatkozásai, melyek az említett két operában különböző balettbetétekben és bacchanáliákban válnak hangzó valósággá; annak a közönségnek, amely nincs tisztában vele, hogy az Ótestamentum része többek között az Énekek éneke is. Mégis: sokan érezték úgy, hogy az idén hallott opera, a Nabucco volt talán az eddigi legszerencsésebb darabválasztás a zsinagógában hallott sorozatban. A mű első felvonásának helyszíne egyenesen a jeruzsálemi templom, melyet aligha lehetne máshol ilyen hitelesen megidézni; de a további három felvonás jelenetei is számos olyan részletet (elsősorban imát, közös fohászt) tartalmaznak, melyeknek - profánul fogalmazva - jól áll az imaház tere. Mindez kellő alapot szolgáltatott tehát ahhoz, hogy magasztos zenei élményre számítsunk - már csak a kiválónak ígérkező előadógárdán múlott, hogy be is váltja-e a hozzá fűzött reményeket. A szólistáknak és a hangásztestületeknek aztán legalább annyira hasznukra vált a szakrális környezet, mint amennyire hátráltatta is érvényesülésüket. Hasznukra vált, mert az előadást az első pillanattól kezdve ihletett magasrendűség jellemezte, s ez teljesen más arcát mutatta meg a Nabuccónak, mint amilyenre a legutóbbi budapesti előadás-sorozatokból emlékezhetünk. Az új betanulásban utoljára 2006 decemberében színre került, majd pár évig még repertoáron tartott Mikó András-rendezést vezénylő karmesterek mindegyike elsősorban a korai Verdi elementáris lendületét, a darab nem pejoratív értelemben vett primitív őserejét helyezte előtérbe - s az egyszeri kritikusban, aki helytelen módon hagyja magát meggyőzni az élő produkciók támadóereje által, akkor az a hamis kép alakulhatott ki, hogy a Nabucco jó zene, de - egészében véve, néhány exponált pillanatától eltekintve - nem nagy zene. Ezúttal már a nyitány első hangjai teljesen más zenei minőséget hordoztak: a rézfúvós dallam emelkedettsége egyszerre hozta Verdi biblikus és történelmi hangjának adekvát megszólaltatását - s innentől az egész produkció sínen volt. Ha egyetlen szóval akarnám jellemezni Pál Tamás vezénylését, úgy letisztultnak mondanám. Mindvégig tartózkodott a partitúra szélsőséges értelmezésétől: tempói lendületesek voltak, de nem túlhajszoltak, s a hangerőt is csak akkor engedte szabadjára, amikor az nem takarhatta el az énekeseket, s úgy, hogy ne okozhasson maradandó hallójárat-károsodást. De ami e technikai részleteknél sokkal fontosabb: az egész előadás spiritus rectoraként elsősorban a dirigenst érintette meg a hely szelleme - ha valaki, hát ő igazán tehetett arról, hogy ez a Nabucco a magasba szárnyalt. Ám ígéretünkhöz híven a genius loci árnyoldaláról is szót kell ejtenünk - ilyesmit is feljegyezhettünk, mégpedig az akusztikával kapcsolatban. Noha barátaimmal beszélgetve az a benyomásom alakult ki, hogy e tekintetben az ülőhelytől függően nagyon eltérőek voltak a tapasztalatok, baloldalt, középtájon, a karzat alatt ülve az összhatás közel sem volt kedvező. A zenekari szólamok a tuttikban teljesen egybemosódtak, masszává alakultak, de a vonós futamok is vélhetően elkentebbnek hatottak annál, mint ahogy a szerencsésebb helyen ülők élvezhették azokat. Így aztán jó szívvel aligha mondhatok részletes bírálatot az Operaház Falioni Zenekarának teljesítményéről - s bár néhány elcsípett pillanat alapján úgy sejtem, a visszhang jótékonyan eltakart bizonyos összjátékbeli pontatlanságokat, végső benyomásunk mégis pozitív: az együttes méltóképpen közvetítette a mű és a karmesteri interpretáció szellemét. Az Operaház Énekkara szintén jobbik formáját hozta: tiszta intonáció, az átlagost jóval meghaladó, igényes szövegmondás jellemezte közreműködésüket - kár, hogy az egymással szembeállított női- és férfikar hangzása oldalról hallgatva nem tudott eggyé olvadni. A szólistáknak ugyancsak meg kellett küzdeniük a körülményekkel: hangjuk az előadás nagy részében meglehetősen testetlenül szólt - megjegyzéseink ennek fényében értendők. A legteljesebb szerepformálást a címszerepben fellépő Kálmándi Mihálytól kaptuk. Évtizedek óta birtokosa szerepének, s minden adottsága megvan hozzá, hogy koncertszerű előadáson is a maga teljességében állítsa elénk az asszír királyt: olyan homogén, magvas, sötét baritonhang, amilyet manapság világközvetítésekben is ritkán hallani, s ehhez kiművelt, de adottságaival nem takarékoskodó énekkultúra. Kálmándi Nabuccóját így, a színházi környezetből kiemelve szinte lehetetlen részleteiben elemezni: alakítása az evidencia erejével hat. Boross Csilla Abigéljére a híres-neves, évfordulós, Riccardo Muti dirigálta római előadás ütött hitelesítő pecsétet; nem csoda hát, hogy kiemelt figyelem kísérte a szerepben történő itthoni bemutatkozását. Az elragadtatott külföldi kritikákkal apró fenntartásokkal ugyan, de egyetérthetünk. Boross Csilla nem hogy megbirkózik a szólammal, de fölényesen uralja: hogy hangkaraktere egy árnyalatnyival líraibb a kelleténél, s hogy mélységei nem szólnak a kellő átütő erővel, azt szárnyaló magasságaival, dallamformálásának nemességével, kirobbanó energiájával, hangban is intenzív színészi jelenlétével bőven pótolja. Csak éppen az az evidencia hiányzik belőle, ami megvan Kálmándi Nabuccójában: érzésem szerint Boross Csillának egyáltalán nem lenne muszáj Abigélt énekelnie, tegye azt jelen pillanatban bármilyen jól is - bőven válogathat az egy fokkal líraibb szerepek között, míg a hangja hozzáérik a szólamhoz. Mutatis mutandis hasonlókat mondhatunk Bretz Gábor impozáns Zakariásáról is: a hang köztudottan gyönyörű, a technikai felkészültség irigylésre méltó, mégis úgy érezzük, hogy e kiváló (egyébiránt végig kottából énekelve prezentált) szerepformálás egyelőre csak előtanulmány egy majdan kiteljesedő, nagy Zakariás-portréhoz. Ennek legfőbb oka pedig az, hogy a hang, mely oly meggyőzően teljesedik ki Mozart- és (igen!) Wagner-szólamokban, és hiteles tudott lenni Sparafucileként is, Verdi nagy basso cantante-szólamaiban egyelőre mind volumenben, mind terjedelemben egy hajszálnyival elmarad a kívánatostól. Fenena alig létező szerepének apró momentumait, elsősorban búcsúáriájának szépségét emlékezetesen oldotta meg Gál Erika; Izmael még kevésbé létező szerepében Fekete Attila voltaképpen luxusmegoldás, de ez híven jelezte az egész produkció rangját. Feljegyzendő továbbá, hogy Baál főpapjaként Kiss András néhány mondatában is észre tudta vétetni magát jelentősnek ígérkező basszusával.
Kálmándi Mihály Ha telhetetlenek lennénk, azt kívánnánk: bárcsak az egész előttünk álló operaévadban ilyen színvonalú előadásokat hallhatnánk Budapesten, Magyarországon! De szálljunk le a Földre, s érjük be szerényebb kívánságokkal: reméljük, a jövő évi Zsidó Nyári Fesztiválon folytatódik az operaelőadások sora - s ha Schönberg Mózes és Áronjának itteni előadásában nem is reménykedhetünk, Rossini mifelénk már hagyományokkal rendelkező Mózesét például szívesen hallanánk újra.
Fekete Attila, Gál Erika, Bretz Gábor, Boross Csilla, Fülöp Zsuzsanna és Pál Tamás - Vajda Tamás felvételei |
