A mai ma­gyar ze­ne­tu­do­mány ál­ta­lá­ban  gya­nak­vás­sal te­kint a ze­ne szel­lemtör­té­ne­ti meg­kö­ze­lí­té­sé­re, s meg­le­he­tős kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel ke­rü­li el a fi­lo­zó­fiai kér­dés­fel­ve­té­se­ket. Nem meg­le­pő ezért, hogy Ze­nei meg­ér­tés cím­mel nem a mu­zi­ko­ló­gia vagy a ze­nei élet va­la­mely in­téz­mé­nye ren­de­zett ta­nács­ko­zást, ha­nem a kü­lön­bö­ző ma­gyar­or­szá­gi egye­te­mek graduális és poszt­gra­du­á­lis böl­csész­hall­ga­tó­i­ból ál­ló Erasmus Kol­lé­gi­um (kö­ze­lebb­ről an­nak ana­li­ti­kus mű­vé­szet­fi­lo­zó­fi­ai és ze­ne­esz­té­ti­kai ku­ta­tó­cso­port­ja), s hogy az ese­mény­nek az EL­TE BTK Fi­lo­zó­fia In­té­ze­te adott ott­hont. Az egy­na­pos ren­dez­vény­nek nem­csak a té­má­ja, de a mű­fa­ja is szo­kat­lan­nak szá­mít a ma­gyar ze­ne­tu­do­má­nyi élet­ben: kon­fe­ren­cia he­lyett „workshop", va­gyis mű­hely­mun­ka zaj­lott, mely­nek ke­re­té­ben nem elő­adá­sok, ha­nem ne­gyed­órás vi­ta­in­dí­tók hang­zot­tak el, s azo­kat há­rom­ne­gyed­órás, va­ló­di vi­ták kö­vet­ték - el­len­tét­ben a mi­fe­lénk szo­ká­sos ze­ne­tu­do­má­nyi kon­fe­ren­ci­ák­kal, me­lye­ken nem­hogy vi­ta, de hoz­zá­szó­lás sem gyak­ran adó­dik.

A vi­ta­nap szer­ve­zői, Dr. Bátori Zsolt, a Bu­da­pes­ti Mű­sza­ki Egye­tem Szo­ci­o­ló­gia és Kom­mu­ni­ká­ció Tan­szék­ének tu­do­má­nyos fő­mun­ka­tár­sa és Ignácz Ádám, az EL­TE Fi­lo­zó­fia­tu­do­má­nyi Dok­to­ri Is­ko­lá­já­nak hall­ga­tó­ja - akik, Fa­ze­kas Ger­gel­­lyel ki­e­gé­szül­ve a vi­ták mo­de­rá­lá­sát is vál­lal­ták - há­rom fe­lől kí­ván­ták meg­kö­ze­lí­te­ni a ze­nei je­len­tés és meg­ér­tés prob­lé­ma­hal­ma­zát, s mind­há­rom té­má­ban egy-egy fi­lo­zó­fust, ze­ne­tu­dóst és ze­ne­szer­zőt kér­tek fel vi­ta­in­dí­tó tar­tá­sá­ra. Az el­ső szek­ci­ó­ban fel­tett kér­dé­sek a ze­nei je­len­tés mi­ben­lét­ét igye­kez­tek kör­be­jár­ni: van-e ze­nei nyelv, ze­nei tar­ta­lom, s ha van, mik a ze­nei je­len­tés kom­po­nen­sei, il­let­ve mi az ér­zel­mek sze­re­pe a ze­nei je­len­tés­ben? Csobó Pé­ter re­fe­rá­tu­má­ban rö­vi­den át­te­kin­tet­te a ze­ne és a fo­gal­mi nyelv köz­ti vi­szony ala­ku­lá­sá­nak fon­to­sabb ál­lo­má­sa­it a nyu­gat-eu­ró­pai ze­ne­el­mé­le­ti gon­dol­ko­dás utób­bi négy év­szá­za­dá­ban, majd - a nyelv fo­gal­má­nak tág ér­tel­me­zé­sét ala­pul vé­ve - a ze­ne olyan nyelv­ként (sze­mi­o­ti­kai rend­szer­ként) tör­té­nő ér­tel­me­zé­sét ja­va­sol­ta, amely nem azo­nos a fo­gal­mi nyelv­vel, s így nem an­­nyi­ra „je­len­té­se" van (hi­szen a je­len­tés a fo­gal­mi nyelv sa­ját­ja), mint in­kább „ér­tel­me". Csobó sze­rint ma sem el­ve­ten­dő do­log ze­nei szin­ta­xis­ról, ze­nei lo­gi­ká­ról be­szél­ni, még ha ez a lo­gi­ka hé­za­gos, hi­á­nyos is, ha­son­ló­an az álom „lo­gi­ká­já­hoz". Hor­váth Ba­lázs a ze­ne­szer­zés gya­kor­la­ta fe­lől kö­ze­lí­tet­te meg a fel­ve­tett kér­dé­se­ket, és - rész­ben sa­ját mű­ve­i­ből vett pél­dák­kal - a kön­­nyű­ze­ne egyes ele­me­i­nek ko­moly­ze­nei át­vé­tel­ét, s az így lét­re­jö­vő je­len­tés­vál­to­zá­so­kat il­luszt­rál­ta. Mol­nár Sza­bolcs nem el­mé­le­ti fej­te­ge­té­sek­kel, ha­nem egy re­mek­be­sza­bott no­vel­lá­val ké­szült, mely­ben sa­ját ze­ne­kri­ti­ku­si él­mé­nyét fo­gal­maz­ta meg: azt, aho­gyan egy kor­társ kom­po­nis­ta par­ti­tú­rá­ját la­poz­ta-ol­vas­ta át a be­mu­ta­tót ve­zény­lő kar­mes­ter je­len­lét­ében. A rend­kí­vül él­ve­ze­tes stí­lus­ban meg­írt és fel­ol­va­sott tör­té­net rá­vi­lá­gí­tott ar­ra, hogy ze­ne­szem­lé­le­tün­ket ma is alap­ve­tő­en meg­ha­tá­roz­za az a rég­től örö­költ és egye­sek ál­tal avítt­nak ki­ki­ál­tott at­ti­tűd, hogy a ze­né­ben szin­ta­xist, lo­gi­kát, ér­tel­met ke­re­sünk, s hogy ezt igyek­szünk sza­vak­ba is ön­te­ni.

Horváth Balázs, Molnár Szabolcs  és Csobó Péter  - Felvégi Andrea felvétele 

A má­so­dik szek­ció ar­ra a kér­dés­re ke­re­sett vá­laszt, van-e sze­re­pe a ze­ne­el­mé­le­ti tu­dás­nak a ze­ne meg­ér­té­sé­ben, s ha igen, pon­to­san mi­lyen sze­re­pet ját­szik ab­ban. El­ső­re úgy tűnt, Ha­lász Pé­ter, Ked­ves Csa­nád és Tő­zsér Já­nos vé­le­mé­nye en­nél tá­vo­labb már nem is le­het­ne egy­más­tól, ám a ki­fej­tés so­rán a vá­la­szok ár­nya­lód­tak és mint­ha kö­ze­led­tek is vol­na egy­más­hoz. Ha­lász sze­rint a ze­nei szak­ok­ta­tás ke­re­té­ben meg­sze­rez­he­tő ze­ne­el­mé­le­ti tu­dás nem szük­sé­ges a ze­ne meg­ér­té­sé­hez, még ha oly­kor se­gít­het is a meg­ér­tés­ben. Fi­gyel­mez­te­tett, hogy a szak­ér­tők ál­tal írott, a nagy­kö­zön­ség­nek szánt „mű­is­mer­te­tők" gya­kor­ta - pon­to­san az író „szak­ér­tő" be­széd­mód­ja, s az ál­ta­la hasz­nált szak­zsar­gon mi­att - ép­pen­ség­gel nem a meg­ér­tés fe­lé, in­kább fél­re­ve­ze­tik a gya­nút­lan ze­ne­hall­ga­tót, adott eset­ben meg­foszt­va őt egy más­faj­ta be­fo­ga­dói ta­pasz­ta­lat­tól. A ze­ne­aka­dé­mi­ai ta­nul­má­nya­it a kö­zel­múlt­ban ab­szol­vá­ló ze­ne­szer­ző, Ked­ves Csa­nád egy­ér­tel­mű igen­nel fe­lelt a ze­ne­el­mé­le­ti tu­dás szük­sé­ges­sé­gét fir­ta­tó kér­dés­re, bár el­is­mer­te: is­mer olyan szak­mán kí­vü­li­e­ket, akik la­i­kus lé­tük­re még­is mé­lyen gon­dol­kod­nak a kor­társ ze­né­ről, és ér­te­ni vé­lik azt. Tő­zsér Já­nos pro­vo­ka­tív stí­lu­sú vi­ta­in­dí­tó­já­ban az ana­li­ti­kus fi­lo­zó­fia fe­lől in­té­zett tá­ma­dást a ze­nei je­len­tés el­len, mond­ván: je­len­té­sük a sza­vak­nak van, hi­szen va­la­mi raj­tuk kí­vül ál­ló­ra utal­nak, a ze­né­nek vi­szont - akár­csak egy sö­rös­üveg­nek - csu­pán tu­laj­don­sá­gai van­nak, je­len­té­se nincs. „S ami nem szól sem­mi­ről, azt meg­ér­te­ni sem le­het" - som­máz­ta gon­do­lat­me­net­ét Tő­zsér. A to­váb­bi­ak­ban azon­ban fi­no­mí­tott ál­lás­pont­ján, el­is­mer­vén: va­la­mi­fé­le „ké­pes­ség­be­li tu­dás" (pél­dá­ul hang­szer­já­ték) még­is­csak szük­sé­ges ah­hoz, hogy a ze­ne­hall­ga­tás so­rán tel­je­sebb ér­té­kű ze­nei ta­pasz­ta­lat­ra te­hes­sünk szert. Tő­zsér gon­do­la­tai mind a je­len­lé­vő mu­zsi­ku­sok, mind az esz­té­ták kö­ré­ben el­len­ke­zést vál­tot­tak ki. Pé­te­ri Ló­ránt fel­hív­ta a fi­gyel­met ar­ra, meny­­nyi konno­tá­ció­val bír­hat egy sö­rös­üveg, s fel­ve­tet­te a kér­dést: ak­kor sem je­len­te­ne sem­mit az üveg, ha va­la­ki fest­mé­nyen örö­kí­te­né meg? Csobó Pé­ter az­zal ér­velt, hogy más a mű­al­ko­tás on­to­ló­gi­ai stá­tu­sza, mint a sö­rös­üve­gé, hi­szen az előb­bi kom­mu­ni­ká­ció­­ra lett te­remt­ve. Fa­ze­kas Ger­gely pe­dig azt hány­ta az ana­li­ti­kus fi­lo­zó­fu­sok sze­mé­re, hogy a ze­nét va­la­mi­fé­le mo­no­lit egy­ség­ként ke­ze­lik, meg­fe­led­kez­vén ar­ról, hogy az tör­té­ne­ti, az­az tör­té­ne­ti­leg vál­to­zó je­len­ség.

A dél­utá­ni szek­ció a ze­nei je­len­tés ki­mond­ha­tó­sá­gá­nak és ki­mond­ha­tat­lan­sá­gá­nak kér­dé­sét jár­ta kö­rül. Hogy verbalizál­ha­tó-e a ze­nei je­len­tés, ar­ra Pé­te­ri Ló­ránt ter­mé­sze­te­sen ha­tá­ro­zott igen­nel fe­lelt. El­­kü­lö­ní­tet­te ugyan­ak­kor a ze­ne tar­tal­mát an­nak je­len­té­sé­től; előb­bit a szer­ző hoz­za lét­re, utób­bi vi­szont a be­fo­ga­dó tu­da­tá­ban szü­le­tik meg. Rá­mu­ta­tott: míg a ze­nei je­len­tés az egyén tu­da­tá­ban jön lét­re, ad­dig a ze­nei je­len­tés verbalizálása csak­is kö­zös­sé­gi cse­le­ke­det­ként, tár­sa­dal­mi­lag-tör­té­ne­ti­leg meg­ha­tá­ro­zott dis­kur­zu­sok ke­re­té­ben kép­zel­he­tő el. Így a ze­nei je­len­tés­tu­laj­do­ní­tás két alap­ve­tő mó­don: pszi­cho­ló­gi­ai, il­let­ve tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti meg­kö­ze­lí­tés­ből vizs­gál­ha­tó; ezek mel­lé ál­lí­tot­ta Pé­te­ri har­ma­dik­ként a hermeneutikai meg­kö­ze­lí­tést. Re­fe­rá­tu­ma vé­gén lé­nye­ges, meg­fon­to­lan­dó ki­je­len­tés­sel vá­la­szolt ar­ra a kér­dés­re, hogy mi­re jó a verbalizált ze­nei tar­ta­lom: en­nek ré­vén vá­lik a ze­ne „az ál­ta­lá­nos kul­tu­rá­lis gya­kor­lat ré­szé­vé".

Fe­ke­te Gyu­la vi­ta­in­dí­tó­ja élén De­bus­sy afo­riz­má­ját idéz­te: „A ze­ne ott kez­dő­dik, ahol a szó ha­tal­ma vé­get ér." Fran­cia kol­lé­gá­já­val egyet­ért­ve Fe­ke­te úgy vé­le­ke­dett: a ze­ne bi­zo­nyos fo­kig verbalizálható ugyan, ám a lé­nye­ge még­is rejt­ve ma­rad. El­is­mer­te ugyan­ak­kor: al­kal­ma­zott mű­vé­szet­ként a ze­nét gyak­ran ma­guk az elő­ál­lí­tói cím­ké­zik fel za­var­ba ej­tő egy­ér­tel­mű­ség­gel; fel­idéz­te, hogy egyes film­ze­ne­szer­zők egész han­gu­lat-ka­ta­ló­gus­ból vá­lo­gat­ják ki a film adott je­le­ne­té­hez pas­­szo­ló, elő­re meg­írt sab­lon-mu­zsi­kát. Bátori Zsolt vi­ta­in­dí­tó­ja előtt egy hang­vil­lát és egy lég­pum­pát adott kör­be a hall­ga­tó­ság­nak, és azt kér­te: ve­gyük kéz­be, ta­po­gas­suk meg a két tár­gyat. Rá­mu­ta­tott: a tár­gyak kéz­be­vé­te­le so­rán szer­zett ta­pasz­ta­la­ta­ink­nak va­ló­szí­nű­leg csak egy tö­re­dé­két len­nénk ké­pe­sek verbalizálni, ám - meg­fe­le­lő idő és szel­le­mi mun­ka rá­for­dí­tá­sá­val - el­vi­leg le­het­sé­ges vol­na, hogy ki­dol­goz­zunk egy olyan szó­kin­cset, mely­nek se­gít­sé­gé­vel taktilis ér­ze­te­ink­ről tel­jes rész­le­tes­ség­gel be­­­szá­mol­ha­tunk. En­nek ana­ló­gi­á­já­ra úgy ér­­velt: el­vi­leg a ze­nei je­len­tés sem ki­mond­ha­tat­lan, csu­pán nin­cse­nek meg­fe­le­lő esz­kö­ze­ink mind­azon ta­pasz­ta­la­ta­ink verba­li­zá­­­lására, ame­lye­ket a ze­ne be­fo­ga­dá­sa köz­ben szer­zünk.

Alig­ha­nem iga­zuk van azok­nak, akik a vi­ta­nap vé­gén úgy lát­ták: a fi­lo­zó­fu­sok és a mu­­zsi­ku­sok el­be­szél­tek egy­más mel­lett. Az vi­szont, hogy mind­két ol­dal­ról szá­mos ér­dek­lő­dő meg­je­lent, s hogy a vi­ták so­rán mind­­két ol­dal kép­vi­se­lői szem­be­sül­het­tek az övé­ké­től el­té­rő né­ző­pont­ok­kal, va­ló­szí­nű­leg nyi­tot­tab­bá tet­te a részt­ve­vő­ket, ab­ban pe­dig biz­to­san se­gí­tett, hogy sa­ját ál­lás­pont­ju­kat az ad­di­gi­ak­nál pon­to­sab­ban fo­gal­maz­has­sák meg. Ám ha más ered­mé­nye nem lett vol­na is a ze­nei meg­ér­tés­ről foly­­ta­tott vi­tá­nak, an­­nyi két­ség­be­von­ha­tat­lan, hogy épp ar­ra vi­lá­gí­tott rá, mi­lyen ke­vés­­sé ré­sze ma Ma­gyar­or­szá­gon a (ko­moly)­ze­ne a - Pé­te­ri ál­tal szó­ba ho­zott - ál­ta­lá­nos kul­tu­rá­lis gya­kor­lat­nak. Egy­szer­­smind azt is vi­lá­gos­sá tet­te: igény van rá, hogy ez a hely­zet meg­vál­toz­zék. Ta­lán nem té­ve­dek, ha úgy sej­tem: a workshop szer­ve­ző­it ép­pen az a fel­is­me­rés mo­ti­vál­ta, hogy sok, a kul­tú­ra más te­rü­le­tén jár­tas ér­tel­mi­sé­gi úgy ér­zi: nem ér­ti a ze­nét, sőt meg sem ért­he­ti, hi­szen a ze­ne meg­ér­té­sé­nek kul­csa a szak­ma­be­li be­ava­tot­tak ke­zé­ben van, akik azt - tu­do­mány­te­rü­le­tük­re be­zár­kóz­va, szak­nyel­vük (szak­zsar­gon­juk) sán­cai mö­gé búj­va - fél­té­ke­nyen óv­ják a la­i­ku­sok­tól. Nos, ha mi, mu­zsi­ku­sok, muzikológusok ta­lán túl­zó­nak érez­zük is e vá­dat, még­is el kell gon­dol­koz­tas­son, fel kell ráz­zon ben­nün­ket a je­len­ség: nyit­nunk kell an­nak ér­de­ké­ben, hogy a (ko­­moly)ze­ne ne szi­ge­te­lőd­jék el, ne vál­jék re­zer­vá­tum­má, ha­nem valóban in­teg­rá­lód­has­son az ál­ta­lá­nos kul­tu­rá­lis gya­kor­lat­ba. (Ze­nei meg­ér­tés. Az Erasmus Kol­lé­gi­um Ana­­li­ti­kus Mű­vé­szet­fi­lo­zó­fia és Ze­ne­esz­té­ti­ka ku­ta­tó­cso­port­ja­i­nak kö­zös workshopja. EL­TE BTK Fi­lo­zó­fia In­té­zet, 2012. jú­ni­us 8.)