2012. feb­ru­ár 24., 25.

Pé­csi Nemzetti Szín­ház

Ver­di: Falstaff

Falstaff               Bátki Fa­ze­kas Zol­tán

                           Cseh An­tal

Ford                   ‑Gurbán Já­nos
                            Bog­nár Sza­bolcs

Fenton                ‑Gál Má­té
Hor­váth Ist­ván

Dok­tor Cajus       Csajághy Sza­bolcs

Bardolf               ‑Győrfi Ist­ván
                             Hor­váth Sza­bó Gá­bor

Pistol                  ‑Szécsi Má­té
                            Ki­rály Mik­lós

Alice                   ‑Váradi Ma­ri­an­na
                             Ver­mes Tí­mea

An­nus­ka             ‑Krisz­ta Kin­ga
                             Sá­fár Or­so­lya

Mrs. Quickly       ‑Ko­vács An­na­má­ria
                            Bukszár Már­ta

Mrs. Meg Page  ‑Vár­he­lyi Éva
                            Si­mon Krisz­ti­na

Kar­mes­ter          ‑Ko­vács Já­nos
                             Vass And­rás
                             Oberfrank Pé­ter

Dísz­let                  Horesnyi Ba­lázs

Jel­mez                 Rátkai Er­zsé­bet

Karvezető           Bende Ist­ván

Rendező              Nagy Vik­tor

Hi­va­tá­sos népnevelők va­la­ha azt hir­det­ték, hogy ha majd a bőség ko­sará­ból min­den­ki egy­aránt ve­het, ak­kor egy­for­mán is fog ven­ni. Ele­mi is­ko­lai em­lé­ke­i­met őrs- és rajvezetők né­pe­sí­tik be, akik hit­ték is, amit hir­det­tek. Mond­hat­ják, bi­zo­nyá­ra ke­ve­sen büsz­kél­ked­het­tek kö­zöt­tük ma­gas ér­tel­mi há­nya­dos­sal. De ak­kor mit mon­da­nak a Ma­gyar Ze­ne­mű­vé­szek Szö­­vet­sé­gé­nek el­nök­sé­gi tag­ja­i­ra, akik az 1951-ben első íz­ben meg­ren­de­zett új ze­nei plé­num­tól azt vár­ták, hogy a dol­go­zó nép olyan áhí­tat­tal hall­gat­ja fris­sen sü­let­len kan­tá­tá­i­kat és sze­re­nád­ja­i­kat - és csak azo­kat -, mint a nürn­ber­gi cé­hek tag­jai a Fest­wiesén Hans Sachs szó­za­tát a né­met mű­vé­szet­ről - Wag­ner úr kép­ze­le­té­ben. Má­sok sem vol­tak job­bak a De­ák­né vász­ná­nál. Ki-ki fel­pat­tant a ma­ga vesszőparipájára, és mint o Lébi Sauerkraut a ro­var­ir­tót a sváb­bo­gár szá­já­ba, ki­zá­ró­la­go­san akar­ta be­táp­lál­ni a ma­ga ze­nei ter­mé­két a szé­les tö­me­gek­be: nép­dalt, tö­meg­dalt, tánc­dalt, nó­tát, kó­rust, ope­rát. Az iga­zi ma­che­rek, va­gyis a lap­pang­va irá­nyí­tó kultúrpolitikusok hagy­ták a na­iv hí­ve­ket, hadd áb­rán­doz­za­nak. Ad­dig leg­alább bé­kén ma­rad­nak. Ők tud­ták, az iga­zi cél nem a nép ne­ve­lé­se - nép­dal­ra, tö­meg­dal­ra vagy ope­rá­ra, raj­tuk ke­resz­tül a szo­ci­a­lis­ta tu­dat­ra -, ha­nem a con­tain­ment, a kor­dá­ban tar­tás, a po­li­ti­kai sta­­tus quo fenn­tar­tá­sa. En­nek je­gyé­ben óva­­kod­tak in­ge­rel­ni a né­pet. Nem eről­tet­ték rá ki­zá­ró­la­go­san ezt, azt, ne­tán amazt, ha­nem mindenből egy ki­csi­két. Egy­sé­ges né­pi mű­velt­ség az eszt­rád je­gyé­ben.

Az­óta a kul­tu­rá­lis in­ga íve az el­len­ke­ző vég­pont­ra len­gett ki. A ma­gyar ze­ne­szo­ci­o­ló­gia any­já­nak ma már eszé­be sem jut­na fel­ten­ni a Gret­chenfragét: ki­nek, mi­kor, mi­lyen ze­ne kell? Sem azo­no­sít­ha­tó szo­ci­á­lis, sem gaz­da­sá­gi, sem lé­lek­ta­ni, sem fi­zi­o­ló­gi­ai té­nyek és tényezők nem szol­gál­nak elég­sé­ges ma­gya­rá­zat­tal a ze­nei von­zá­sok­ra és vá­lasz­tá­sok­ra. Igaz, a tár­sa­dal­mi, gaz­da­sá­gi, de­mog­rá­fi­ai kor­lá­tok ma jó­val ma­ga­sab­bak, mint a hat­va­nas évek­ben vol­tak. A ha­lá­lo­san sze­gény Tiszabő la­ko­sá­nak zé­ró esé­lye van rá, hogy a je­len írás­ban fenn­for­gó mű­faj­ban, az ope­rá­ban ta­lál­ja meg a ze­nét, ami ne­ki kell (bár­mi­kor). De tudvalévőleg a kas­tély­la­kó új­mil­li­ár­do­sok kö­ré­ben is alat­ta ma­rad a sta­tisz­ti­kai hi­ba­szá­za­lék­nak azok szá­ma, akik él­nek az ope­ra hozzá­fér­het­ő­sé­gé­nek esé­lyé­vel. Ho­lott sem fi­nan­ci­á­lis, sem kul­tu­rá­lis cen­zus nem kor­lá­toz­za, il­let­ve kényszer-irányítja kul­tu­rá­lis vá­lasz­tá­sa­i­kat. Ha csak a tár­sa­dal­mi iga­zo­dá­si-be­fo­lyá­so­lá­si me­cha­niz­mu­sok vagy kí­sér­le­tek ki­vál­tot­ta dac-, me­ne­kü­lé­si vagy kom­pen­zá­ci­ós re­ak­ci­ó­kat nem te­kin­tem kul­tu­rá­lis cen­zus­nak.

A Min­den­tu­dó Di­a­lek­ti­kus a ze­ne­kul­tú­ra szá­má­ra is­mert szeg­men­sét át­te­kint­ve ti­po­lo­gi­zál­ta a ze­ne­fo­gyasz­tó­kat. A leg­ma­ga­sabb­ra he­lyez­te a Webernt reggeliző szak­ze­­nészt (e pol­con mel­let­te alig akadt más­nak hely). A kút mé­lyé­re ve­tet­te vi­szont a ressentiment-hallgatókat, akik sér­tett­­ség­ből, va­la­mi el­le­ni til­ta­ko­zá­suk ki­fe­je­zé­sé­re hall­gat­ják a ma­guk ze­né­jét. Kér­de­zem, és jog­gal, va­jon a Nagy Ne­ga­tív nem szán­dé­ko­san te­kin­tett-e el a kul­tú­ra ál­ta­lá­nos kom­pen­zá­ci­ós funk­ci­ó­já­tól, va­gyis hogy a ressentiment bi­zo­nyos mér­té­kig min­den mű­velődési at­ti­tűd­ben ott rej­lik - ott búj­kált már az ő ide­jé­ben is. Le­het, hogy a pol­gá­ri po­zi­ti­viz­mus­ba bur­kol­va ez nem lát­szott olyan tisz­tán, mint ma, a multi-poszt­ban, ami­kor a ze­ne­kul­tú­ra nagy szfé­rái szub­kul­tú­rák szá­za­i­ra bom­lot­tak, me­lyek­be egyé­nek és cso­por­tok be­me­ne­kül­nek a tár­sa­dal­mi vagy lel­ki meg­pró­bál­ta­tá­sok elől. És ön­nön ki­szá­mít­ha­tat­lan re­ak­ci­ó­juk elől a meg­pró­bál­ta­tá­sok­ra. Mint az ut­ca mí­nusz húsz vagy plusz negy­ven fo­ka elől a wohl­tem­pe­­riert be­vá­sár­ló­köz­pont­ok­ba. Az én ze­ném az én be­vá­sár­ló­köz­pon­tom.

Va­jon ki kell-e a sér­tet­te­ket csá­bí­ta­ni biz­ton­sá­gos plázájukból? Mond­hat­juk: azért, hogy má­sik be­vá­sár­ló­köz­pont­ba te­rel­jük őket - nem. Ol­va­som, ta­pasz­ta­lom, van olyan művelődéspolitika, mely a re­la­ti­vi­tás el­vét ér­vé­nye­sí­ti: mind­egy, hol vagy, csak érezd ma­gad jól. Vén és kon­zer­va­tív lé­vén nem osz­tom ez ál­lás­pon­tot. Nem fo­ga­dom el, hogy min­de­nütt plázában va­gyunk. Hogy bár­ho­vá for­dul­junk, csak a ma­gunk ato­mi­zált vi­lá­gá­nak semmitmondását bá­mul­juk dísz­cso­ma­go­lás­ban. Úgy tar­tom, még min­dig van anti-pláza - kell len­nie -; pél­dá­ul is­ko­la, nevelődésünk és ez­ál­tal nö­ve­ke­dé­sünk fó­ru­ma. Vagy szín­ház, lé­nyeg­lá­tó és -halló hely, va­la­mint egy­kor a misz­té­ri­u­mok bar­lang­ja volt. Vagy - per­sze - temp­lom. Bí­zom az olyan peda- és andra­gó­giában, mely ne­ve­sí­ti az ér­té­ke­ket, és ki­je­lö­li a hoz­zá­juk vezető uta­kat. Szü­les­sék csak meg, igen, a Nagy Nem­ze­ti Alap­tan­terv. És mi más­ban re­mény­ked­het­ne a vén, kon­zer­va­tív ope­ra­kri­ti­kus, mint hogy az iga­zi NAT va­la­hol, nem a leg­el­du­got­tabb pa­ra­gra­fu­sá­ban, az ope­rakedvelésre ne­ve­lést is elő fog­ja ír­ni. Nem­­ze­ti szem­pont­ból is - Bánk bán redivivus és Kék­sza­kál­lú im­mor­ta­lis nem ke­ve­seb­bel já­rul­hat hoz­zá a nem­ze­ti ön­is­me­ret­hez, mit a Hym­nus és A vén ci­gány (utób­bi a ma­gya­rok ős­rassziz­musának bi­zo­nyí­té­ka­ként ol­va­san­dó, egy ame­ri­kai hun­garologina sze­rint). De az ope­ra jó­val túl is mu­tat a nem­ze­ti jelentőségen. Min­den nem­zet em­be­rek­ből áll, és van-e az eu­ró­pai kulturának még egy olyan köz­vet­len és felemelő ha­tá­sú ant­ro­po­ló­gi­ai pél­da­tá­ra, mint az ope­ra ga­lé­ri­á­ja Monteverdi Orfeó­já­tól a Rake's Prog­ressig? Elég e két cí­met em­lí­te­ni, hogy be­lás­suk: mi­köz­ben ön­ma­gát ad­ja, az ope­ra priz­ma­ként ve­tí­ti vis­­sza az eu­ró­pai össz­művészet év­szá­za­da­it, aminők vol­tak, vagy aho­gyan kép­zel­jük őket.

 [1]I tt van pél­dá­nak ez a Ver­di-fé­le Falstaff. Hall­ga­tom, né­zem, hol fü­lig érő száj­jal, hol könny­be lá­ba­dó szem­mel, s eszem­be sem jut há­bo­rog­ni a szent shakes­peare­-i szö­veg boitói szét­szab­da­lá­sán és össze­fér­ce­lé­sén, mint ten­ném va­la­mely rendezői szín­ház­ba té­ved­ve. Nem til­ta­ko­zom, mert a jó lib­ret­tó­sza­bó ol­ló­ja a ré­gi kön­töst vir­tu­óz mó­don ala­kít­ja át új ru­há­vá, mely csak itt-ott fe­szül a test­re, hol en­ged­nie, vagy vet ép­pen­ség­gel rán­cot, hol si­mul­nia kel­le­ne. Nem hin­ném, hogy bár­ki­nek hi­á­nyoz­nék Master Page meg a Merry Wives sok hím­ne­mű mel­lék­fi­gu­rá­ja; Arrigónk jó ér­zék­kel ítél­te őket nélkülözhetőnek. Ám a tel­jes lét­szám­ban fellépő női par­tí­ció kö­rül sincs min­den rend­ben. A má­so­dik kép­be­li le­vél­ol­va­sá­si je­le­net után a bá­jos Meg alig kell más­ra, mint a mez­zo­szop­rán szó­lam vi­te­lé­re a höl­gye­mény-kvar­tett­ben. Ha jól meg­gon­do­lom, va­ló­di pri­ma­don­na­for­má­tum­mal a tündöklő Alice sem büsz­kél­ked­het: nem éne­kel ári­át vagy mo­no­ló­got, mert sze­gény­nek nincs kiről-miről. An­nus­ka sze­ret, s lé­nyét a ze­ne cso­dá­la­to­san fel is ragadja a sze­re­lem tün­dé­ri szfé­rá­já­ba, ám a já­ték­je­le­ne­tek­ben csu­pán vég­sza­vaz, oly­kor fö­lös­le­ge­sen. Sürge as­­szony fi­gu­rá­ját Boitónak si­ke­rült majd­nem tö­ké­le­tes­re for­mál­nia, s az el­len­áll­ha­tat­lan Reverenza-jelenettel fel­emel­nie az ope­rát a ze­nés ko­mé­dia mű­fa­já­nak ab­szo­lút csúcs­pont­já­ra, A se­vil­lai bor­bély Ál­dást, bé­két-duettjé­vel egy ma­gas­ság­ba. Vi­szont kis­sé re­dun­dáns­nak érződik, mi­kor Quickly a fel­vo­nás má­so­dik ké­pé­ben új­ra el­be­szé­li a sa­ját sze­münk­kel lá­tott, fü­lünk­kel hal­lott előző szcé­nát. Mind­ezen lát­szó­la­gos dra­ma­tur­gi­ai és jel­lem­zés­be­li de­fi­ci­tek a da­rab kettős szerkezetéből szár­maz­nak. Falstaff meg­lec­kéz­te­té­sé­nek já­té­ka nem ad mó­dot a ve­le kap­cso­lat­ba kerülő nő­figurák ér­zel­me­i­nek meg­raj­zo­lá­sá­ra, hi­szen a nőknek nin­cse­nek ve­le - vagy más fér­fi­val - kap­cso­la­tos ér­zel­me­ik. Ér­zel­mek csak Fenton és An­nus­ka kö­zött szövődnek, ők vi­szont csak af­fé­le za­va­ró tényezőként ke­ve­red­nek a lec­kéz­te­tés-já­ték­ba. Lát­szó­la­gos hi­á­nyos­sá­gok, írom, mert az idős Sir John­ról szó­ló szö­veg­köny­vet épp a fi­lo­zo­fi­kus impassibilité, az ero­ti­kus és csa­lá­di ér­zel­mek kön­­nyed (le)ke­ze­lé­se for­mál­ta az­zá a ke­mény kővé, mely­ből az idős al­ki­mis­ta Sir Joseph ara­nyat csi­nál­ha­tott, hogy rá­vés­hes­se az idős kor apo­ka­lip­ti­kus ta­nul­sá­gát: tutti gabbati - mind csa­ló­dunk vé­gül. Tud­ja, de ne­vet raj­ta. Meg­szó­lal la risata final, a végső nagy ka­caj. Ami­re elő- és föl­ké­szí­te­ni leg­főbb fel­ada­ta min­den NAT-nak.

Fé­lek, az ol­va­só erőltetettnek ta­lál­ja köz­ne­ve­lé­si eszkapá­do­mat, sőt ta­lán po­li­ti­kai op­por­tu­niz­must ol­vas ki belőle. Utób­bi­ról még an­­nyi­ra sincs szó, mint a ked­velt s ma új­ra ak­tu­á­lis gyer­mek­já­ték­ban: ki ne­vet a vé­gén. Az ok­ta­tás­po­li­ti­kai kom­men­tár­ral csak azt pró­bál­ga­tom sza­vak­ba fog­lal­ni, amit a Pé­csi Nem­ze­ti Szín­ház Falstaff-be­mu­tatóján mon­do­gat­tam ma­gam­nak: ek­hós sze­kér­re kel­le­ne pa­kol­ni ezt az előadást díszletestül-sze­rep­lős­tül-kar­mes­terestül, s el­in­dí­ta­ni a nyelv­te­rü­let min­den is­ko­lá­já­ba, szín­há­zá­ba, s mi­re nyár lesz, szép ha­tá­ron in­ne­ni és tú­li vá­ro­sa­ink te­re­i­re, sze­líd kény­szer­rel a nézőtérre ül­tet­ni if­jú és idősödő me­tál­ra­jon­gó­kat, hadd lás­sák, mit is tud, mi­re is ké­pes az ope­ra, mi­lyen sze­re­tet­re­mél­tó, lekötelező és szó­ra­koz­ta­tó ba­rát­nak bi­zo­nyul az ijesztőnek vagy ne­vet­sé­ges­nek hitt mű­fa­ji mu­mus.

Hang­súly­je­let te­szek a nyelv­te­rü­let szó­ra. Pé­csett ma­gyar szö­veg­gel ének­lik a mű­vet, s ha van ope­ra, me­lyet csak a hall­ga­tó­ság anya­­­nyel­vén sza­bad ad­ni, a Falstaff bi­zo­nyo­­san ilyen. Per­sze csak ha van olyan kon­ge­­ni­á­li­san örök­ér­vé­nyű for­dí­tá­sa, mint a Blum Ta­má­sé. És ha a tisz­ta, ér­tel­mes és frap­­páns szö­veg­mon­dás az együt­tes szá­má­ra olyan vi­dí­tó­an ma­gá­tól értődik, mint feb­ru­ár 24-én a Me­csek­al­ján. A kö­zön­ség so­ra­in át- meg át­hul­lám­zó ne­ve­tés melengetően fel­kel­tet­te az együtt­lét ér­ze­tét a szék­sor­ok­ban he­lyet fog­la­ló, il­let­ve a szín­pa­don ágá­ló em­be­rek kö­zött, kö­zös szfé­rá­ban egye­sít­ve a szín­ház vi­lá­gát al­ko­tó két fél­te­két. Ám a szö­veg ér­té­sé­re nem csu­pán ön­ma­gá­ért, a hu­mo­ros, szel­le­mes szó­lá­sok él­ve­ze­te ked­vé­ért van szük­ség, ha­nem azért is, hogy a ze­nét kellő­képp mél­tá­nyol­has­suk. „Va­la­mi nagy dal­la­mo­kat nem hal­lot­tam ed­dig" - pa­na­szol­ta mel­let­tem az el­ke­rül­he­tet­len idős ope­ra­­rajon­gó na­i­vák egyi­ke a szü­net­ben. „Ké­sőbb sem fogsz" - vá­la­szol­ta a be­ava­tott barátnő. Hang­hor­do­zá­sa in­kább re­zig­ná­ci­ót, mint lel­ke­se­dést fe­je­zett ki. A pé­csi la­dy nem áll egye­dül szkep­szi­sé­vel. Ol­vas­tam olasz ope­ra­tör­té­ne­ti írást, mely sze­mé­re hány­ja Boi­tó­nak, hogy ezo­te­ri­kus zsák­ut­cá­ba csal­ta a nép ze­ne­szerzőjét s ez­zel az ope­ra mű­fa­ját, ahon­nan a veristáknak kel­lett ki­sza­ba­dí­ta­ni­uk.

A Falstaff ze­nei arisz­tok­ra­tiz­mu­sa va­ló­ban ki­elé­gí­tet­le­nül hagy­ja a ha­gyo­má­nyos olasz-opera-kedvelő bi­zo­nyos el­vá­rá­sa­it, mi­köz­ben másfelől alig teljesíthető igé­nye­ket tá­maszt per­cep­ci­ó­já­val szem­ben. Olyan kristálykomplexitású ze­ne­dra­ma­tur­gi­ai szer­ke­ze­te­ket ala­kít ki, mint Mo­zart, csak még na­gyobb fesz­tá­vú­a­kat, ugyan­ak­kor a hall­ga­tót egé­szen a tün­dér­je­le­ne­tig vá­ra­koz­tat­ja az él­ve­zet­ref­le­xe­ket ki­vál­tó ári­a­for­má­ra és -melodikára. Időről időre meg­en­ged ma­gá­nak és hőseinek dal­sze­rű be­té­te­ket, de eze­ket vagy szán­dé­ko­san meg­za­var­ja (An­nus­­ka-Fenton sze­rel­mi té­má­ja), vagy alig ész­­revehető mé­ret­re mi­ni­a­tü­ri­zál­ja (Quand'ero paggio del Duca di Norfolk). Ám ta­lán ép­pen a lát­szó­lag pró­zai, fo­lya­ma­tos, vér­bően élet­sze­rű ze­nei előadás te­he­ti az utol­só Ver­dit az ope­ra tró­jai fa­lo­vá­vá az új kö­zön­ség meg­hó­dí­tá­sá­ban. Hi­szen szin­te ész­re sem ven­ni, hogy ének­lik!

[1]Vagy hogy játs­­szák. A pé­csi előadásban  rejlő - mit rejlő, nyil­ván­va­ló - alap­tan­ter­vi lehetőséget elsődlegesen a szín­re­vi­tel su­gall­ta: Nagy Vik­tor ren­de­zé­se, Horesnyi Ba­lázs ko­mo­lyan kön­­nyed dísz­le­tei és Rátkai Er­zsé­bet ka­rak­te­ro­ló­gi­a­i­lag hi­te­le­sí­tett jel­me­zei. Szce­ni­ka, jel­me­zek és já­ték él­vez­ni­va­ló, jó­ízű sza­bad­ság­gal idéz­nek pon­to­san meg nem ha­tá­roz­ha­tó ko­ra­be­li­sé­ge­ket (Shakes­peare? Ver­di?), s ez az ol­dott ma­gá­tól értődés, e fe­gyel­me­zett nemtörődömség biz­to­sít­ja a szük­sé­ges szel­le­mi ere­de­ti­sé­get a tel­je­sít­mény­nek, amelyről min­dent el­mond­ha­tunk, csak azt nem, hogy erővel ere­de­ti­ség­re tö­re­ked­nék. Kel­le­ne tö­re­ked­nie? He­lye­sebb kér­dés: le­het­ne tö­re­ked­nie?

If­jú ko­rom­ban szá­mos, sőt szám­ta­lan es­tén lát­tam Mikó And­rás klas­­szi­kus Falstaff­ját az Ope­ra­ház­ban, később ugyan­ott más, feledhető ren­de­zé­se­ket, meg job­ba­kat is, más vá­ro­sok­ban, más szín­pad­okon. Mind ha­son­lí­tot­tak egy­más­ra, mi több: mint­ha va­la­men­­nyi má­sol­ta vol­na az ope­ra mi­lá­nói ősbemutatóját, mely­nek szín­pad­kép­ét tal­ló­zá­sa­im köz­ben elém ke­rült metszetekről is­me­rem. A ha­son­ló­ság­nak kettős, po­zi­tív és ne­ga­tív okát sej­tem. Po­zi­tív ok a szö­veg­könyv mint rendezőpéldány kötelező egy­ér­tel­mű­sé­ge. Az első fel­vo­nás első ké­pé­nek szín­pad­le­írá­sá­ban ott sze­re­pel a fal­hoz tá­masz­tott sep­rű; az­zal fog­ja Falstaff a nagy­ké­pű élősködőket ki­haj­ta­ni a kocs­má­ból a je­le­net vé­gén. A má­so­dik fel­vo­nás má­so­dik ké­pé­ben előírásszerűen fel­lép a lant, spa­nyol­fal és szennyeskosár, a har­ma­dik kez­de­tén a kocs­má­ros­nak be kell hoz­nia az ic­ce óbort, hogy Falstaff a Tem­ze hűs vi­zé­be ke­ver­hes­se. És ki lá­tott már Falstaffot agancs nél­kül be­lo­pa­kod­ni az utol­só kép­ben?

Lát­hat­tunk vol­na - sőt en­nél cif­ráb­ba­kat is. Söp­rű he­lyett a kö­vér lo­vag ha­do­nász­hat­na kalasnyikovval az első kép­ben, le­kí­sér­het­nék a színről szélsőjobbos ke­ret­le­gé­nyek a ne­gye­dik­ben, és a zárófúgát is éne­kel­het­né a gár­da sí­ri ko­moly­ság­gal. Biz­tos van­nak szín­há­zi ge­ril­lák, kik ef­fé­le vég­le­tek­re ra­gad­tat­ják ma­gu­kat. A több­ség azon­ban - és ez  a ne­ga­tív ok - mint­ha tar­ta­na az ilyes­mi­től. Fél, hogy a sep­rű meg­ele­ve­ne­dik, és el­kezd csat­tog­ni a há­tán. Nem mer ki­kez­de­ni a ju­pi­te­ri mű­vel, ne­hogy a vé­gén ő ma­rad­jon a szí­nen, mint leg­főbb gabbato, póruljárt okos­ko­dó. Nagy Vik­tor­nak nincs fél­ni­va­ló­ja, mi­vel esze ágá­ban sincs okos­kod­ni. El is nye­ri mél­tó ju­tal­mát, a sza­bá­lyo­kat tisz­te­let­ben tar­tó szi­go­rú já­ték­ve­ze­té­se meg­aján­dé­koz a sza­bad­ság il­lú­zi­ó­já­val. Min­den úgy tör­té­nik, ahogy tör­tén­nie kell, ezért min­den jól­eső­en sze­münk­be tű­nik, ami még­is ki­csit más­ként tör­té­nik: a víg nők bo­szor­kány­lo­vag­lá­sa sep­rű­nyé­len, An­nus­ka és Fenton lét­rán já­ró szer­elme, Falstaff bí­bor dísz­ru­há­ja és tol­las kal­pag­ja, jános­bo­gár-tündérek a wind­so­­ri erdő­ben. A pre­mi­ert a föld­szint má­so­dik so­rá­ban ül­tem vé­gig, így közelről fi­gyel­het­tem meg, ho­gyan se­gí­ti hoz­zá a sze­­replőket az első­ran­gú já­ték­ve­ze­tés a ma­ra­dék­ta­lan azo­no­su­lás­hoz ön­ma­guk­kal s a já­ték pil­la­nat­nyi fá­zi­sá­val.

[1]Ta­lán csak a két csat­lós bi­zo­nyult har­sá­nyabb­nak a kel­le­té­nél mind­két sze­rep­osz­tás­ban. Amely éne­kes túl­játs­­sza sze­re­pét a szín­padon, az rit­kán tud­ja tisz­tes­sé­ge­sen ar­ti­ku­lál­ni szó­la­mát. Két sze­­rep­osz­tás­­be­li Bar­dolf és Pistol iga­zol­ta e böl­csel­met: rosszabb per­ce­ik­ben ki­a­bál­tak, sőt bőgtek ének­lés he­lyett. Saj­ná­lat­tal ál­la­pí­tom meg ugyan­ezt a má­so­dik sze­rep­osz­tás da­li­zó, hő­zöngő Ford­já­ról. Ha eb­ben az ope­rá­ban is jegyző ül­ne a szín­pa­don, a szün­te­len ko­po­gás­tól bi­zony ke­ve­set hal­lot­tunk vol­na előadásából. Így ta­lán nem tűnt vol­na fel a fél­té­keny­ség­mo­no­ló­got meg­ko­ro­ná­zó ma­gas g csődje. Gurbán Já­nos, az első Ford ré­szé­­­ről sem a szó­la­mot, sem hal­lá­sun­kat nem ér­te ef­fé­le dur­va sér­tés. Igaz, a hang elég­gé szür­kén, fá­rad­tan szól ah­hoz ké­pest, hogy tu­laj­do­no­sa öt­ve­nen túl, de hat­va­non jócs­kán in­nen, a leg­szebb ba­ri­ton­kor­ban van. Ám a vi­szony­lag fa­kó szí­ne­ze­tet el­len­sú­lyoz­za, hogy meg­kö­ve­telt ter­je­del­met biz­ton­sá­go­san bir­to­kol­ja, egyen­le­te­sen szól, és ké­pes ér­tel­mes frá­zi­so­kat, sőt me­ló­di­á­kat éne­kel­ni. Szín­pa­di fi­gu­ra­ként Gur­bán Ford­ját bi­zo­nyos gyá­mol­ta­lan­ság jel­lem­zi, ami mind­un­ta­lan ki­tű­nik lát­szat­ak­ti­vi­tá­sa mö­gül. Ha nem öl­töz­ne ily ele­­gán­san, majd­hogy­nem slemilnek néz­nénk. Így csak idősödő úr­nak néz­zük, aki lel­ke mé­lyén meg­ér­ti ná­la jó­val fi­a­ta­labb, csu­pa tűz - hogy ne mond­jam, vér­mes - Alízkáját, hogy az más fér­fi kar­já­ban ke­re­si a test örö­mét. Kü­lö­nö­sen a pé­csi előadásnak a sze­re­pek kor­­bé­li hi­e­rar­chi­á­ját né­mi­leg fel­boly­ga­tó kö­rül­mé­nyei kö­zött.

 Váradi Marianna és Gurbán János

Com­pu­te­rem ma­ga­mé­nál sok­kal meg­bíz­ha­tóbb me­mó­ri­á­ja sze­rint ti­zen­öt év­vel ez­előtt e lap ha­sáb­ja­in ka­te­go­ri­ku­san ki­je­len­tet­­tem: Falstaffot öt­ven éves kor alatt ren­dő­­rileg ti­los éne­kel­ni. Nos, igen: Deb­recen­ből küld­tem be­szá­mo­ló­mat, Gyimesi Kál­mán nagy ala­kí­tá­sá­ról, aki ak­kor már túl­lép­te a hat­va­nat. Ver­di a nyolc­van­hoz kö­ze­led­ve nem tett ilyen el­ha­mar­ko­dott ki­je­len­tést; ha ő, a szi­kár ple­be­jus a pók­ha­sú lo­vag­ban tit­kos má­sik én­jét lát­ta is, az­zal tisz­tá­ban volt, hogy ala­kí­tá­sá­nak ha­tal­mas ter­hét csak ere­je tel­jé­ben lévő éne­kes bír­ja hor­doz­ni. Falstaff kre­á­ló­ja, Victor Maurel 1848-ban szü­le­tett, va­gyis nem volt még öt­ven 1893-ban, a be­mu­ta­tó évé­ben. Ha­son­ló kor­ban kap­ta meg egyik leg­na­gyobb sze­re­pét Melis György. Bátki Fa­ze­kas Zol­tán, az első pé­csi Falstaff még ná­luk is if­jabb, ép­pen hogy be­töl­töt­te a negy­ve­net - és mit szól­jon az em­ber a har­min­con alig túl­lé­pett Cseh An­tal­hoz, aki a má­so­dik sze­rep­osz­tás­ban vi­szi
a prí­met? Ma­gá­tól értődik, hogy a Falstaff e tak­nyos Falstaffokkal más­ról fog szól­ni, mint a lo­vag kép­zelt vén ko­rá­hoz kö­ze­lebb já­ró éne­kes­sel.

 Bátki Fazekas Zoltán és Kovács Annamária

Miről szól Bátki Fa­ze­kas­sal? Tá­jé­ko­zat­lan­sá­gom­ban ed­dig nem tud­tam az éne­kes má­sik mű­­­vészetéről: há­rom sa­ját ver­ses­kö­tet­tel asz­ta­lán nem mond­ha­tó, hogy a köl­té­szet­tel csu­pán ka­cér­kod­nék. De tisz­ta lel­ki­is­me­ret­tel ír­ha­tom le, lát­tam és hal­lot­tam, hogy e Falstaffot köl­tő for­mál­ja meg. Nem hi­va­tá­sos lí­ri­kus, aki ír­ja, ha­nem gyermek-kö­l­tő, aki éli a po­é­zist. Ki me­rem mon­da­ni: úgy, aho­gyan Melis él­te. Jó­kedv és me­lan­kó­lia ele­gye­dik te­kin­te­té­ben és hang­já­ban, ő a já­ték lel­ke, ő hoz­za mű­kö­dés­be a tör­té­ne­tet, még­is va­la­mi át­hág­ha­tat­lan dis­tan­cia vá­laszt­ja el a többiektől, a zaj­ló-za­jon­gó vi­lág­tól. Csúf­fá te­szik, mert hagy­ja - mert tud­ja, a ben­ne rej­tőz­kö­dő belső em­bert úgy­sem te­he­tik csúf­fá. Sem a ját­szó­tár­sak, sem ön­nön külső em­be­re, a mél­tó­sá­gos pot­roh. Nem tud­ja le­vet­ni, de még­sem vá­lik rab­já­vá. Ki­eme­li a torz test­ből a kar­csú, min­­ta­sze­rű­en ve­ze­tett hang. Pon­to­sab­ban szól­va: meg­szün­te­ti a test or­mót­lan­sá­gát. Min­den nagy Fal­staff­hoz ha­son­ló­an Bátki Fa­ze­kas is transz­cen­dál a tes­ti­sé­gen, s a transz­cen­den­cia esz­kö­ze a tö­ké­le­tes ének­lés. A bel cantó­ban át­szel­le­mül a brutto corpo.

Cseh Antal

Tar­tot­tam at­tól, hogy Cseh An­tal mar­kán­­sabb és da­ra­bo­sabb or­gá­nu­má­val, né­ha el­mo­só­dó más­sal­hang­zó­i­val, ola­szos­nak alig­ha mond­ha­tó fra­ze­á­lá­sá­val nem fog­ja ki­­ér­de­mel­ni a leg­ma­ga­sabb osz­tály­za­tot a szép ének vizs­gán, s a vo­ká­lis hi­á­nyo­kat já­ték­be­li túl­zás­sal akar­ja majd el­len­sú­lyoz­ni. Sze­ren­csé­re ilyes­mi­nek nyo­ma sem volt. Megnyerő és meg­ka­pó volt az ének­lés­ben mu­tat­ko­zó kon­cent­rá­ció, a hang­kép­zés és dal­lam­for­má­lás gon­dos­sá­ga, a min­den perc­ben érezhető tisz­te­let a rá­bí­zott vo­ká­lis fel­adat iránt, mely­nek sú­lya még­sem bé­ní­tot­ta meg. Aho­gyan lát­ha­tó­an nem érez­te túl­súly­nak a rá­ag­ga­tott pót­tes­tet sem, ha­nem tel­je­sen ter­mé­sze­te­sen be­lak­ta. Éne­ké­nek és já­té­ká­nak tar­tóz­ko­dá­sa ugyan­ak­kor jó né­hány­szor azt a be­nyo­mást kel­tet­te, mint­ha Cseh előadás köz­­ben is azon töp­ren­ked­nék, ki is-mi is ez a Sir John Falstaff, s nem mer­ne dön­te­ni. Nem baj: majd meg­ad­ja a vá­laszt ki­mon­dat­lan kér­dé­sé­re az idő. Fal­staff­jának disz­cip­lí­ná­ját an­nál is na­gyobb­­ra ér­té­ke­lem, mint­hogy kö­rü­löt­te a má­so­dik sze­rep­osz­tás­ban he­lyen­ként el­sza­ba­dul­tak a szín­pa­di tem­pe­ra­men­tu­mok, ami min­dig a tisz­ta ének­lés ká­rá­ra megy. Még az első es­tén min­ta­sze­rű­en ténykedő Caius, Csa­já­ghy Sza­bolcs is kis­sé más­na­po­san vi­sel­ke­dett más­nap. Több­szö­rös fel­fe­de­zet­tem, Hor­váth Ist­ván ke­ve­set tu­dott kez­de­ni Fenton alak­já­val, sőt né­mi csa­ló­dá­som­ra, szó­la­má­val is. Gál Má­té snáj­­di­­gab­­ban állt ki, és sze­re­lem­it­ta­sab­ban vo­ka­li­zált.

Kriszta Kinga és Gál Máté  

A má­so­dik sze­rep­osz­tás­ban a höl­gyek   sem ra­gasz­kod­tak oly hí­ven a pom­pás rendezői ko­re­og­rá­fi­á­hoz. Ilyes szaba­dos­sá­go­kat ál­ta­lá­ban a próbaidő elég­te­len vol­ta szül. Vagy egyik-má­sik éne­kes belső bi­zony­ta­lan­sá­ga, va­jon adott­sá­gai meg­fe­lel­nek-e a sze­rep kí­vá­nal­ma­i­nak. A pre­mi­er női kvar­tett­je, Váradi Ma­ri­an­ná­val az élen, sem belső, sem külső ké­te­lye­ket nem ha­gyott fel­me­rül­ni. Váradit a kö­zön­ség­gel együtt ki­vá­ló Alicénak ítél­tem. Ola­szos soprano sfogato hang­ja tel­ten szól min­den re­gisz­ter­ben, kellően moz­gé­kony, hogy fö­lé­nye­sen győzze a szó­lam leggiero-helyeit; si­ke­res pá­lya érett ta­pasz­ta­la­ta­i­nak bir­to­ká­ban van (mint Mistress Ford), de if­jú­sá­gát nem kell „őriznie", ha­nem ter­mé­sze­tes adott­ság­ként él­het esz­kö­ze­i­vel. Ta­xis zsar­gon­ban szól­va: vál­tó­tár­sa, az if­jú ko­lo­ra­túr­szop­rán Ver­mes Tí­mea hang­ka­rak­te­ré­nek az „anya­sze­rep" nem fek­szik tö­ké­le­te­sen, a kö­­zép- és mély­re­gisz­ter hal­vá­nyabb; nem kí­vá­na­tos kö­vet­kez­mény­ként a má­so­dik fel­vo­nás nonettjében bi­zony a női ne­gyed hát­tér­be szo­rult. Ele­mé­ben volt vi­szont a har­ma­dik fel­vo­nás mind­két ké­pé­ben, és há­rom­vo­na­las c-jé­vel di­a­dal­ma­san ko­ro­náz­ta meg a zárófúgát. Tutti gabbati? Ő az­tán nem. Ko­rább­ról, a má­so­dik fel­vo­nás első ké­pé­nek hi­he­tet­le­nül szép bocca baciata-epizód­já­nak végéről má­ig fü­lem­ben cseng egy má­sik csúcs­hang, a Krisz­ta Kin­ga szá­já­ból öt üte­men át hold­fény-ra­gyo­gás­sal ára­dó pi­a­no asz (ahogy szö­veg előírja: újul­va árad, mint a fény a hold­ról). Sá­fár Or­so­lya na­gyobb biz­ton­ság­ban ér­zi ma­gát a Nanetta-szólam mé­lyebb szint­je­in, szé­pen éne­kel­te a tün­dér­ári­át. Ko­vács An­na­má­ria alt­ja is a mé­lyebb ré­gi­ók­ban ott­ho­nos, ott, ahol Quick­ly szó­la­ma ál­dá­sos mó­don több­nyi­re tar­tóz­ko­dik. Al­kal­mi ki­rán­du­lá­sok a két­vo­na­las ok­tá­vá­ba nem ad­ták a leg­meg­nyug­ta­tóbb ké­pet az or­gá­num ál­la­po­tá­ról. Vár­he­lyi Éva ener­gi­ku­san, de kellő ápolt­ság­gal ad­ta Mis­t­ress Page-et. Meg­szol­gál­ta a dicsérő em­lí­tést a más­na­pi kvar­tett mé­lyebb fe­le is (Si­mon Krisz­ti­na, Bukszár Már­ta).

 Sáfár Orsolya, Bukszár Márta, Simon Krisztina és Vermes Timea 

-  Körtvélyesi László felvételei

Dicsérő em­lí­tés­nél sok­kal­ta több­re szol­gált rá Ko­vács Já­nos ve­zény­lé­se. Mon­da­nom sem kel­le­ne: elsősorban nem azért, mert Kos­suth-dí­jas­ként, az Ope­ra­ház első kar­na­gya­ként egy­ál­ta­lán „le­jött" Pécs­re, amely le­het ugyan a leg­szebb vi­dé­ki nagy­vá­ros Ma­gyar­or­szá­gon, de az ope­ra­vá­ro­sok kö­zött nem so­rol­hat­ja ma­gát az első vo­nal­ba. Az event gesz­tus­ér­té­két per­sze os­to­ba­ság len­ne ta­gad­ni akár a meg­hí­vó, akár a meg­hí­vott részéről. Ho­gyan is kö­zöl­het­te vol­na messze­hang­zób­ban a szín­ház új ze­ne­igaz­ga­tó­ja el­szá­ná­sát, hogy ha az ope­ra­pro­duk­ci­ók szá­mát egyelőre nem is nö­vel­he­ti, a leg­ha­tá­ro­zot­tabb és leg­ered­mé­nye­sebb mó­don akar gon­dos­kod­ni a szín­vo­nal biz­to­sí­tá­sá­ról. Hal­kan meg­kér­de­zem azt is, ho­gyan fe­jez­het­te vol­na ki egyér­tel­műb­ben min­den­fé­le po­li­ti­kai és mű­ve­lő­dés­politikai ka­ba­lá­kon fe­lül­emelkedő minőség­pár­ti­sá­gát, mint ép­pen Ko­vács Já­nos „ki­me­ne­kí­té­sé­vel" az Ope­ra­ház bo­szor­kány­kony­­há­já­ból? Alig­ha lát­hat­ta előre (vagy lát­hat­ta?), hogy mi­re az előadás meg­va­ló­sul, a tur­bu­len­ci­ák múl­tán az első kar­nagy is­mét nyu­god­tan ül­het Andrássy úti szé­ké­ben, s ve­zé­nyel­he­ti egyik előadást a má­sik után. Igaz, be­mu­ta­tó­hoz nem jut (más se na­gyon), úgy­hogy a ven­dég­já­ték a köl­csö­nös előnyök je­gyé­ben áll. A je­len­lé­té­vel meg­tisz­telt szín­ház­tól a ven­dég az ope­­ra­kar­na­gyot érhető leg­na­gyobb meg­tisz­tel­te­té­sek egyi­két kap­ja ju­tal­mul: be­ta­nít­hat­ja a Falstaffot. Ju­tal­mat ju­ta­lo­mért - a há­rom fel­vo­nás fe­ren­csikes szik­rá­zás­sal és tos­ca­ni­nis pon­tos­ság­gal fe­szí­tet­te ki a mű nagy, még­is gyor­san el­rep­pe­nő for­má­it, ámul­va az ér­zel­me­sebb pil­la­na­tok­ban, el­mé­lyed­ve a fi­lo­zo­fi­­ku­sak­ban, fenn­tar­tást nem is­mer­ve a derb ko­mi­kum per­ce­i­ben. Megint hall­hat­tuk, mennyi­re a vé­ré­ben van Ko­vács Já­nos­nak az elő­adói ti­tok, amiről fi­a­ta­labb s ki­sebb pá­lya­tár­sak­nak sok­szor sej­tel­mük sincs: ope­rá­ban az ope­rát kell ve­zé­nyel­ni, nem csak
a ze­nét.