Dohnányi Ernő
családi levelei

Összeállította Kelemen Éva

Országos Széchényi Könyvtár,

Gondolat Kiadó,

MTA Zenetudományi Intézet,

Budapest, 2011

A val­lo­má­sos hang­vé­tel hi­á­nya per­sze össze­függ­het az­zal is, hogy Ke­le­men Éva Doh­­­­­nányi csa­lá­di le­ve­le­it ad­ta köz­re, s ez be­­ha­tá­rol­ja a le­ve­lek ke­let­ke­zé­sé­nek ide­jét is. Dohnányi szü­le­i­hez és hú­gá­hoz írott le­ve­le­i­nek na­gyobb há­nya­da azok­ra az évek­re esik (1887 és 1915, il­let­ve 1945 és 1960 kö­zött), ami­kor tá­vol élt csa­lád­já­tól, így kü­lö­nö­sen fon­tos volt, hogy tá­jé­koz­tas­sa őket min­den­nap­ja­i­ról. A fi­a­tal­ko­ri le­ve­lek sze­re­tet­tel­jes csa­lá­di közegről ta­nús­kod­nak, a né­met és szlo­vák nyel­vű for­mu­lák a több­nem­ze­ti­sé­gű po­zso­nyi kör­nye­zet­re és a csa­lá­di tol­vaj­nyelv­re egy­aránt utal­nak. Kap­cso­la­ta más­fél év­vel fi­a­ta­labb hú­gá­val már ek­kor is szo­ros-gyön­géd, szü­le­i­vel, kü­­lö­nös­kép­pen ap­já­val azon­ban feltűnően prob­le­ma­ti­kus. Első há­zas­sá­ga ter­vé­nek be­je­len­té­se­kor írott kön­tör­fa­la­zó le­ve­lei (112-113.) egye­ne­sen Mo­zart ha­son­ló té­má­jú le­ve­le­it jut­tat­hat­ják eszünk­be. Ugyan­ak­kor pénzről a leg­ki­sebb za­var nél­kül kom­mu­ni­kált ap­já­val: a le­velekből egy­ér­tel­mű­vé vá­lik, ap­ja első­sor­ban ar­ra akar­ta rá­szok­tat­ni, hogy anya­gi ügyek­­ben min­dig gon­do­san jár­jon el, s hogy ne fel­le­gek­ben já­ró mű­vész­em­ber­ként vi­szo­nyul­jon az eg­zisz­ten­ci­á­lis kér­dé­sek­hez, ha­nem gya­kor­la­ti­as üz­let­em­ber­ként. Az üz­let, az­az a „Geschäft" - mint azt le­ve­le­i­­ben több­nyi­re ne­vez­te - nem szá­mí­tott ta­bu­té­má­nak a Dohnányi családban. Ke­re­se­tével kap­cso­lat­ban szü­lei még­is gya­ko­rol­tak rá va­la­mi­fé­le lé­lek­ta­ni nyo­mást: mi­u­tán min­dent Ernő kar­ri­er­jé­re tet­tek fel, mi több, meg­ta­ka­rí­tott pénzükből fi­nan­szí­roz­ták el­ső kon­cert­je­it, ap­ja jog­gal vár­ta el, hogy hú­ga es­kü­vő­j­éhez nyújt­son anya­gi hoz­zá­já­ru­lást (272-273.).

Ap­ja ér­zel­mi tá­vol­ság­tar­tá­sa, hogy ne mond­­jam: ri­deg­sé­ge mind­azo­nál­tal Doh­­ná­nyi sze­mé­lyi­sé­gé­re mély ha­tást gya­ko­rolt - leg­alább is ez ol­vas­ha­tó ki a levelek­ből. Bár­men­­nyi­re meg­szen­ved­te is a szülői ér­ze­lem-meg­­vo­nást vagy az az­zal va­ló fe­nye­ge­tést, el­ső há­zas­­sá­gá­ból szár­ma­zó gyer­me­ke­i­­vel ő ma­ga is ha­son­ló mó­don bánt. Gyer­­­­me­kei épp­úgy ala­kos­ko­dás­ra kény­­sze­rül­tek ve­le szem­ben, mint ő ap­já­val szem­ben. Ezt bi­zo­nyít­ja Grete von Dohnányi le­ve­le (279.), amely­ben a lány pénzt kér ap­já­tól kép­ző­mű­vészeti ta­nul­má­nyai fi­­nan­­szí­ro­zá­sá­hoz. Doh­nányi ne­velt fia, Johan­nes Huberman pe­dig any­ja és ba­rát­ja ér­de­ké­ben ír szin­te könyörgő han­gú le­ve­let hoz­zá (281-283.). A ri­deg­ség ve­ze­tett ta­lán oda is, hogy első két há­zas­sá­ga - az erős csa­lá­di min­ta el­le­né­re - oly ros­­szul si­ke­rült. Mind­két vá­lá­sa konf­lik­tu­sok­kal ter­hes volt, fe­le­sé­gei ha­rag­gal sza­kad­tak el tőle, mit több, tu­da­to­san meg is akar­ták ke­se­rí­te­ni éle­tét. Dohnányi min­den­eset­re az­zal vá­dol­ta első feleségét, Kunwald El­zát, hogy má­so­dik fe­le­sé­ge elő­ző fér­jé­vel, Bro­nis/­law Huberman­nal szö­vet­­kezett el­le­ne (144.), Galafr`es El­sát pe­dig az­zal, hogy el­ad­ta a hol­mi­ja­it (207.). Ő ma­ga tár­gyi­la­go­san jel­le­mez­te e hely­ze­te­ket, ugyan­ak­kor még­is­csak kér­dés: mi le­he­tett Dohnányi sze­­mé­lyi­sé­gé­ben vagy ép­pen mit tett Doh­ná­nyi, ami ilyen dü­höt és bosz­­szú­vá­gyat vál­tott ki feleségeiből, „Elsa  I"-ből és „Elsa II"-ből - ahogy egy­ko­ri fe­le­sé­ge­it ne­vez­te -, aki­ket, kü­lö­nös­kép­pen Ga­la­fr`es El­sát, meg­is­mer­ke­dé­sük­kor még lán­go­ló sze­re­lem­mel sze­re­tett.

A le­ve­lek min­den­eset­re egy­ér­tel­mű­vé te­szik, hogy há­rom há­zas­sá­gá­hoz há­rom­fé­le­kép­pen vi­szo­nyult, mind­há­rom mást je­len­tett szá­má­ra. Fi­a­tal­em­ber­ként lát­ha­tó­an sem a férj-, sem az apa­sze­rep­pel nem tu­dott azo­no­sul­ni. Meglepő, hogy még ar­ra is csak má­so­dik há­zas­sá­gá­ból szár­ma­zó Má­tyás fia - az­az har­ma­dik gyer­me­ke - szü­le­té­se­kor cso­dál­ko­zott rá, „hogy a gye­re­ke­ket még a szo­pás­ra is rá kell ta­ní­ta­ni" (158.), míg első há­zas­sá­ga ide­jén csak kö­te­les­ség­tu­dat­ból em­lí­tet­te le­ve­le­i­ben a két kis­gyer­me­ket. Ké­sőbb, mu­zsi­kus uno­ká­já­ról, „Kris­tóf"-ról (Chris­toph von Dohnányi, 244.) már sok­kal sze­re­tet­tel­jes­eb­ben írt, mint ahogy va­la­mi­fé­le nagy­pa­pás gyön­géd­ség ol­vas­ha­tó ki ne­velt lá­nya, Helen Dohnányi-Salacz és ve­je, Seán Patrick McGlynn kap­cso­la­tá­ról és a fi­a­ta­lok köz­ti tár­sa­dal­mi különbségről meg­fo­gal­ma­zott gon­do­la­ta­i­ból is (247-248.). E lá­gyab­bá vá­lás min­den bi­zon­­nyal ös­­sze­füg­gött idős ko­rá­val, de be­fo­lyá­sol­hat­ta har­ma­dik fe­le­sé­ge, Zachár Ilo­na sze­mé­lyi­sé­ge is. Nem biz­tos per­sze, hogy Ilo­na - el­len­tét­ben a két Elsával - in­tel­lek­tu­á­lis-mű­vé­szi ér­te­lem­ben egyen­ran­gú part­ne­re le­he­tett Doh­nányinak, ugyan­ak­kor ide­á­lis mó­don tud­ta meg­te­rem­te­ni azt a nyu­godt, kis­pol­gá­ri idillt, amely­re az idős Dohnányi, ta­lán gyer­mek­ko­ri kör­nye­ze­té­re em­lé­kez­ve, oly na­gyon vá­gyott.

Érzékelhető: ju­pi­te­ri de­rű­je elsősorban ab­ból fa­kad, hogy személyiségéből alap­ve­tő­­en hi­ány­zott a 19. és 20. szá­zad mű­vé­szei­­re jellemző eti­kum, pon­to­sab­ban hu­ma­­ni­tásigény. A mű­vé­sze­tet Dohnányi ezek sze­­rint nem mint szent­sé­get fog­ta fel. Le­ve­le­i­ben egyéb­ként igen ke­vés ze­nei uta­lás ta­lál­ha­tó, meg­jegy­zé­sei leg­fel­jebb ar­ra vo­nat­koz­nak, mely mű­vén dol­go­zik ép­pen, il­let­ve hogy el­ké­szül-e adott mun­ká­já­val. Éle­té­ben a gya­kor­lás is csu­pán egy a sok elvégzendő fel­adat kö­zül (meglepő pél­dá­ul, ami­kor ar­ról pa­nasz­ko­dik hú­gá­nak, hogy  2. zon­go­ra­ver­seny­ét szor­go­san gya­ko­rol­nia kell, „mert elég ne­héz", 197.). És ta­lán csak a Stabat Ma­ter kom­po­ná­lá­sa­kor ér­zi úgy, hogy a ze­ne­szerzői tour de force - egy hat­szó­la­mú kom­po­zí­ció, amely­nek min­den szó­la­ma ugyan­ab­ban a fek­vés­ben mo­zog -  meg­ér­de­mel an­­nyit, hogy szó es­sék ró­la egy le­vél­ben („nem kön­­nyű fel­adat, de ne­kem óri­á­si örö­met oko­zott, hi­szen sen­ki se kény­sze­r­í­tett ilyen komp­li­kált fel­adat­ra", 249.) Nyi­tott kér­dés ma­rad ugyan­ak­kor, hogy a mű­vé­szet szent­ség mi­vol­tá­nak ta­ga­dá­sá­val, mi több, neg­li­gá­lá­sá­val va­ló­já­ban nem in­kább a csa­lá­di el­vá­rá­sok­nak akart-e meg­fe­lel­ni: pénzről be­szél­ni egy­más kö­zött nem kí­nos, művészetről azon­ban igen.

Ha­son­ló­kép­pen za­var­ba ejtő, hogy a csa­lá­di le­ve­lek egyet­len ér­zel­mi vál­sá­got sem rög­zí­te­nek. Gyöt­rel­mes vá­lá­sai is ke­vés­sé ráz­zák meg, in­kább - mint azt a Galafr`es Elsától va­ló vá­lá­sá­nak a le­ve­lek­ben is re­giszt­rált bo­nyo­dal­mai bi­zo­nyít­ják - csak bosz­­szant­ják: meg­fo­gal­ma­zá­sai azt jel­zik, nem ér­tet­te, mi­ért nem le­het egy­sze­rű­en túl­­lép­ni egy ki­fá­radt-re­mény­te­len kap­cso­la­ton, s azt fel­vál­ta­ni egy új­jal. Az 1945 utá­ni le­ve­lek is ér­zé­kel­te­tik: még az a va­ló­ban re­mény­te­len­nek tűnő élet­hely­zet sem bil­len­tet­te ki egyen­sú­lyá­ból, amely­be Ma­gyar­or­szág­ról va­ló me­ne­kü­lé­se után ke­rült. Hú­gá­nak szánt le­ve­lei per­sze leg­in­kább a meg­­­nyug­ta­tás szán­dé­ká­val íród­tak: ezért be­szélt ar­ról, men­­nyi­re el­ide­ge­ne­dett Eu­ró­pá­tól (208.), még­is feltűnő, mi­lyen hang­sú­lyo­san em­lí­tet­te: 1947-es ang­li­ai és írországi út­já­nak leg­meg­ha­tá­ro­zóbb él­mé­nye az a dub­li­ni ké­nye­lem volt, amely­ben ré­sze­sült, s amely fel­idéz­te a „ré­gi vi­lá­got" (201.).

Jog­gal me­rül fel a kér­dés: Dohnányi ér­zé­ket­len­sé­gét lel­ki zár­vá­nyok­ba menekülő rejtőz­ködésként vagy egy­sze­rű ér­zel­mi tom­pa­ság­ként kell fel­fog­nunk? A min­den élet­hely­zet­ben meg­ma­ra­dó de­rű ta­lán el­­ső­­sor­ban még­is in­kább azt sej­te­ti, hogy Doh­ná­nyi nem volt ké­pes ér­zel­mi­leg in­ten­zí­ven át­él­ni mind­azt, ami ve­le és kö­rü­löt­te a vi­lág­ban hos­­szú éle­te so­rán tör­tént. Hi­szen hoz­zá kö­zel ál­ló hú­gá­val - aki­vel az apai fenn­ha­tó­ság el­le­né­ben szö­vet­ke­zett, s e szö­vet­ke­zés ki­tar­tott az ap­ja ha­lá­la utá­ni év­­ti­ze­dek­ben is - akár őszinte is le­he­tett vol­na. Bi­zo­nyos meg­fo­gal­ma­zá­sai egy­ér­tel­mű­vé is te­szik, hogy a több ezer ki­lo­mé­ter, amely el­vá­lasz­tot­ta őket, mit sem vál­toz­ta­tott a kap­cso­lat ol­dott­sá­gán. Er­re utal pél­dá­ul a há­zuk­ban la­kó tör­pe­pa­pa­gáj min­den­nap­ja­i­nak szó­ra­koz­ta­tó le­írá­sa (246.). Az ol­dott­ság je­le az ifj. Szlabey Er­nő­nével kap­cso­la­tos meg­fo­gal­ma­zás is: „Min­csi bá­tor­sá­ga azon­ban úgy lát­szik a bu­gyi­já­ba szállt" (207.). Mind­­ebből akár ar­ra is kö­vet­kez­tet­he­tünk: a hét­köz­na­pi de­pres­­szi­ót nem ismerő Doh­ná­nyi a ma­gyar ze­ne­tör­té­net pszi­ché­sen leg­egész­sé­ge­sebb alak­ja le­he­tett. Két­ség­te­len ugyan­ak­kor, hogy macs­ka­ter­mé­sze­te is óv­ta a nagy tra­u­mák­tól: az ame­ri­kai le­ve­lekből egy­ér­tel­mű­vé vá­lik, hogy na­gyon ha­mar igen jó élet­fel­té­te­le­ket te­rem­tett ma­gá­nak, va­gyis meg­ta­lál­ta a mód­ját, hogy a kö­rül­mé­nyekből min­­dig a ma­ga szá­má­ra leg­job­bat hoz­za elő - min­dig a tal­pá­ra esett.