- Sze­mé­lye­sen mind­ös­­sze két­szer ta­lál­koz­tam ve­le, fu­tó­lag is­mer­tem, és je­len vol­tam né­hány fel­ol­va­sá­sán is. A csa­lád­ja kért meg, hogy lép­jek fel a te­me­té­sen. Hal­lot­tak kon­cer­te­ken és CD-rôl, és azt sze­ret­ték vol­na, hogy a Té­li uta­zás­ból éne­kel­jek a szer­tar­tá­son. De ez a sze­rep­lés ne­kem is na­gyon fon­tos volt, hi­szen Christa Wolf az én sze­mem­ben a há­bo­rú utá­ni né­met iro­da­lom egyik leg­na­gyobb alak­ja. Óri­á­si élet­mű­vet ha­gyott ránk, amely­nek majd­nem min­den da­rab­ját ol­vas­tam. A kör pe­dig ott zá­rul be, hogy apám a drez­dai Staatsschauspiel in­ten­dán­sa­ként ren­ge­teg író­val, drá­ma­író­val tar­tott kap­cso­la­tot, így ve­le is sze­mé­lyes is­me­ret­ség­ben állt. Ami­kor a csa­lád meg­kért, ter­mé­sze­te­sen azon­nal igent mond­tam, egy ki­csit át­ren­dez­tem az éle­te­met, el­ha­lasz­tot­tam egy pró­bát a Bá­ze­li Ka­ma­ra­ze­ne­kar­ral. Na­gyon meg­ren­dítô te­me­tés volt.

- Christa Wolf az NDK egyik leg­fon­to­sabb kró­ni­ká­sa. Azé az or­szágé, amely­nek pol­gá­ra­ként ön ed­di­gi éle­té­nek na­gyob­bik fe­lét le­él­te. Mek­ko­ra ré­sze az iden­ti­tá­sá­nak az NDK? Ne­vel­te­té­sé­ben, esz­mé­lé­sé­ben nyil­ván ki­tö­röl­he­tet­le­nül ott van­nak azok az évek.

- Mint ál­lam, há­la Is­ten­nek, tel­je­sen el­tűnt az NDK. An­nak az ál­lam­nak nincs kö­ze hoz­zám. A kö­zös múlt vi­szont az­zal a sok-sok em­ber­rel egé­szen biz­to­san for­rá­sa az iden­ti­tá­som­nak. Vis­­sza­tér­ve Christa Wolfra és az NDK-ra, ami en­gem na­gyon el­gon­dol­kod­ta­tott, az a te­me­tés es­té­jén, a Mű­vé­sze­ti Aka­dé­mi­án tar­tott meg­em­lé­ke­zés volt. Ezen két olyan szerkesztô be­szélt, aki élet­hos­­szig­lan kap­cso­lat­ban állt ve­le, az­tán fran­cia és olasz for­dí­tó­ja, va­la­mint Gün­ter Grass, Christoph Hein és Volker Braun, két-há­rom má­sik író meg Christa Wolf fér­je. Köz­ben hangfelvételrôl el­han­goz­tak rész­­le­tek a műveibôl az ô fel­ol­va­sá­sá­ban. Ezen az es­tén tu­da­to­so­dott ben­nem, mi­lyen iszo­nya­to­san meg­szen­ved­te Wolf, ami­kor 1989-ben az­zal a vád­dal il­let­ték, hogy ô volt az NDK hi­va­ta­los író­nô­je. Ad­dig ô volt az el­len­zé­ki, aki­nek a köny­vei min­dig szám­ta­lan aka­­dály le­küz­dé­se után ke­rül­tek a bol­tok­ba. '89-ben je­len­tet­te meg Ami meg­ma­rad cí­mű el­be­szé­lé­sét, ame­lyet tíz év­vel ko­ráb­ban írt, de addig nem tette közzé, nem is tud­ta vol­na, ta­lán félt is. Az NDK össze­om­lá­sa után pe­dig már a rend­szer hi­va­ta­los mű­vé­sze­ként ál­lí­tot­ták pel­len­gér­re. Ez kész­tet­te ar­ra, hogy a né­met egye­sü­lés után Ame­ri­ká­ba emig­rál­jon. Ne­kem sok­kal kön­­nyebb éle­tem volt, de na­gyon meg­ér­tem ôt, és ez ré­sze az iden­ti­tá­som­nak.

- Az iro­da­lom­tör­té­ne­ti lec­ke után tér­jünk vis­­sza az ön éle­té­hez, amely­nek - mint mond­tuk - na­gyob­bik fe­le az NDK-ban telt el: Weimarban szü­le­tett. Ott is ta­nult?

- Nem, apám szín­­igaz­ga­tó volt: Weimarból Karl-Marx-Stadt­­ba, majd Drez­dá­ba szerzôdött. Érett­sé­gi után Lip­csé­ben ta­nul­tam, ahol két évig na­gyon in­ten­zí­ven jár­tam az aka­dé­mi­á­ra, majd Diet­rich Fischer-Dieskaunál és Elisabeth Schwarz­kopf­nál foly­tat­tam a ta­nul­má­nya­i­mat. Ez még az NDK ide­jén tör­tént.

- A '89-'90-es for­du­lat a leg­jobb­kor jö­he­tett, hu­szon­két-hu­szon­há­rom éves ko­rá­ban.

- A leg­jobb pil­la­nat­ban. Én ak­kor már ki­me­het­tem a különbözô ver­se­nyek­re, és ál­lan­dó ki­uta­zá­si en­ge­délyt is kap­tam, mert Fischer-Dieskaunál ta­nul­tam, aki Nyu­gat-Ber­lin­ben, a HdK-n (Hochschule der Künste), a Mű­vé­sze­ti Fôiskolán tar­tot­ta az órá­it. Nem volt ne­héz meg­szok­nom ezt a sza­bad­sá­got, de egy idô után még­is ar­ra gon­dol­tam, elôbb-utóbb dön­te­nem kell, és el kell hagy­nom az NDK-t, Ber­lin nyu­ga­ti fe­lé­ben kell ma­rad­nom. Ott ugyan­is kezd­tem már be­fut­ni, las­san­ként kiépül­tek a kap­cso­la­ta­im. A dön­tést meg­spó­rol­ta ne­kem a tör­té­ne­lem, le­om­lott a fal, és nem kel­lett emig­­rál­nom.

- Vol­ta­kép­pen hogy ke­rült eh­hez a két nagy mű­vész-ta­nár­hoz?

- Nyu­gat-Ber­lin­ben meg­nyer­tem egy ének­ver­senyt. A zsű­ri el­nö­ke Aribert Reimann volt, akit meg­kér­dez­tem, ho­gyan ke­rül­het­nék kap­cso­lat­ba Fischer-Dieskauval. Meg­ígér­te, hogy se­gít. Né­hány nap múl­va az­tán meg­szó­lalt a te­le­fon, a vo­nal­ban Dietrich Fischer-Dies­kau, aki azt mond­ta, rend­ben, vár a fôiskolán. Az­tán meg Fi­scher-Dieskau egyik köny­vé­nek be­mu­ta­tó­ján éne­kel­tem, a Ber­li­ni Ün­ne­pi He­tek megnyi­tá­sa­kor. Fischer-Dieskau kért meg, hogy lép­jek fel a könyv­pre­mi­er­jén. Ô fel­ol­va­sott, én meg Schu­mann-da­lo­kat éne­kel­tem. A kö­zön­ség so­ra­i­ban ott ült Elisabeth Schwarzkopf, aki utá­na oda­jött, és jelentôségteljesen azt mond­ta: „Fi­a­tal­em­ber, ma­ga en­gem va­ló­szí­nű­leg nem is­mer. Elisabeth Schwarzkopfnak hív­nak." Kép­zel­he­ti a za­va­ro­mat! Nem is tud­tam, ho­vá le­gyek a meg­tisz­teltetéstôl. Azt mond­ta, na­gyon meg­érin­tet­te az ének­lé­sem. Fél év­vel késôbb föl­hív­tam te­le­fo­non, és ép­pen ma­gya­ráz­ni kezd­tem, hogy ki va­gyok, de azon­nal tud­ta: „Per­sze, ma­ga az a fi­a­tal­em­ber..." És ô is el­fo­ga­dott ta­nít­vá­nyá­nak, úgy­hogy ez a két - alap­já­ban vé­ve tel­je­sen különbözô - mű­vész- és ta­nár­egyé­ni­ség ala­kí­tot­ta az ének­lé­se­met, ter­mé­sze­te­sen mind­azok az ala­pok mel­lett, amelye­ket Lip­csé­bôl hoz­tam. Ab­ba­hagy­tam a fôiskolát, hang­ver­se­nyez­tem, és jár­tam egyik ta­ná­rom­tól a má­si­kig.

- Ôk mind­ket­ten nagy­va­dak, hi­he­tet­le­nül erôs, va­ló­szí­nű­leg nyo­masz­tó­an erôs sze­mé­lyi­sé­gek. Videófelvételrôl lát­hat­tam mind­ket­te­jü­ket ta­ní­ta­ni. Fi­scher-Dieskau vis­­sza­fo­got­tan, tár­gyi­la­go­san csi­nál­ta, a Schwarzkopf-mes­ter­kur­zusok itt-ott már kí­no­sak, an­­nyi­ra ke­gyet­le­nül szó­ki­mon­dó volt a mű­vész­nô.

- Jaj, ré­mes tu­dott len­ni. De a ma­gán­órá­kon ba­rát­sá­go­sabb hang­nem ural­ko­dott. Schwarzkopf na­gyon autoriter sze­mé­lyi­ség volt, vi­lá­gos, érthetô uta­sí­tá­so­kat adott, el­lent­mon­dást nem tűrt, vi­tá­nak nem volt he­lye, de ezt vol­ta­kép­pen ba­rát­sá­go­san csi­nál­ta. So­sem fe­lej­tem el az elsô órán­kat. A Wunderhorn-dalokkal ké­szül­tem. El­kezd­tem, ô meg fél­be­sza­kí­tott, hogy itt sö­té­teb­ben, amott meg vi­lá­go­sab­ban ké­ri. Én pe­dig vi­tat­koz­ni kezd­tem ve­le. Hos­­sza­san ma­gya­ráz­tam, hogy mit gon­do­lok, mi­ért kell sze­rin­tem itt még­is in­kább vi­lá­go­san, amott meg sö­té­teb­ben éne­kel­nem. Er­re ô azt mond­ta: „Fi­a­tal­em­ber, en­gem a leg­ke­vés­bé sem ér­de­kel, hogy ma­ga mit gon­dol. Ma­ga azért van itt, mert meg akar tud­ni va­la­mit tôlem. Én már nem aka­rok sem­mi újat meg­tud­ni. Ma­ga most pon­to­san azt fog­ja csi­nál­ni, amit én aka­rok. Az­tán, ha ki­megy in­nen - mu­ta­tott az aj­tó­ra -, azt csi­nál, amit akar. De most azt fog­ja meg­ta­nul­ni, hogy én ho­gyan in­terp­re­tá­lom eze­ket a da­lo­kat. Azért van itt." Na­gyon el­vö­rö­söd­tem, tel­je­sen iga­za volt. Vé­gül is mi má­sért men­tem vol­na hoz­zá? Én hü­lye, én zöld­fü­lű, meg­pró­bál­tam ôt a mar­ha­sá­ga­im­mal trak­tál­ni. Ez na­gyon em­lé­ke­ze­tes lec­ke volt. Fe­lejt­he­tet­len. Fischer-Dieskau vi­szont na­gyon tá­vol­ság­tar­tó­an vi­sel­ke­dett, vég­te­le­nül kor­rekt­nek érez­tem, ahogy a ze­né­vel bánt. Ta­nár­nak is olyan volt, mint mű­vész­nek. Adott az ar­ti­ku­lá­ci­ó­ra és az in­to­ná­ci­ó­ra, és nem an­­nyi­ra a szí­nek­re fi­gyelt. Más­fél évig ta­nul­tam ná­la, de so­ká­ig nem is fogtam fel, mi a hasz­nom ab­ból, hogy já­rok hoz­zá. Ter­mé­sze­te­sen mon­dott olya­no­kat, hogy itt hal­kab­ban, ott han­go­sab­ban, hogy vi­gyáz­zak a rit­mus­ra, a hang­súly­ok­ra, de jó da­ra­big fo­gal­mam sem volt, mi­re jó ez az egész. Az­tán egy­szer csak rá­jöt­tem, hogy tôle egy alapvetô dol­got ta­nul­tam: azt, hogy mind­az, amit mond, ben­ne van a hang­je­gyek­ben. Az in­terp­re­tá­ció ki­lenc­ven­öt szá­za­lék­ban ab­ból áll, hogy az em­ber ra­di­ká­li­san be­tart­ja, ami a kot­tá­ban áll. Min­den in­for­má­ció le van ír­va, ott van a hang­je­gyek­ben. És az a pi­ci, ami ezen felül ma­rad, in­di­vi­du­á­li­san vál­toz­hat.

- Ön erôsen kötôdik a né­met dal­ének­lés és ora­tó­ri­um­ének­lés tra­dí­ci­ó­i­hoz. A ha­gyo­má­nyok­kal több­fé­le­kép­pen le­het bán­ni: tu­da­to­san foly­tat­ni ôket, ne­tán sza­kí­ta­ni ve­lük.

- Az em­ber gyak­ran ér­zi úgy, hogy bi­zo­nyos ha­gyo­má­nyo­kat be kell fe­jez­ni, és úja­kat kell in­dí­ta­ni. Ám ez­zel együtt az em­ber ak­kor is bi­zo­nyos ha­gyo­má­nyok­ból jön, ha tör­té­ne­te­sen sza­kít ve­lük. Nem min­den volt rossz, ami az el­múlt két­ezer év­ben tör­tént, de van, ami­nek vé­get kell vet­ni. A száz év­vel ezelôttiek sem­mi­vel sem vol­tak ros­­szab­bak ná­lunk, csak eset­leg más volt a kor íz­lé­se. Na­gyon fon­tos meg­kü­lön­böz­tet­ni, hogy mi a jó, mi az ere­de­ti, a foly­tat­ha­tó ha­gyo­mány, és mi az, amit el kell hagy­ni. De a lé­nyeg min­dig a kot­tá­ban áll. Az in­terp­re­tá­ció pe­dig nagy­részt kéz­zel­fog­ha­tó­an meg­fo­gal­ma­zott mes­ter­ség­be­li komponensekbôl áll. Ez az a ha­­gyo­mány, ame­lyet foly­tat­ni kell. Hogy mit gon­do­lok a ha­gyo­mány­ról, azt jól szem­lél­te­ti a Karl Richer-féle Bach-tra­dí­ció, amely so­ká­ig fenn­ma­radt, és amelytôl én el­ha­tá­ro­ló­dom, jól­le­het na­gyon ha­tá­sos: egy ki­csit ro­man­ti­kus, na­gyon ün­ne­pé­lyes, pa­te­ti­kus, szép, de hoz­zám még­is­csak az áll kö­zel, ahogy egy Harnoncourt vagy egy Gardiner a ma­ga ra­di­ká­lis mód­ján új­ra­gon­dol­ja, mit je­lent­he­tett egy-egy mű a ma­ga ide­jén. Ez a his­to­ri­kus tra­dí­ció na­gyon fon­tos a szá­mom­ra. Ami vi­szont a dal­ének­lést és az ora­tó­ri­um­ének­lést il­le­ti, kü­lö­nös te­kin­tet­tel Né­met­or­szág­ra, azt a ten­den­ci­át fi­gyel­tem meg, hogy ezen a te­rü­le­ten vi­szony­lag sok olyan éne­kes vá­lik is­mert­té, aki­nek alapvetô mes­ter­ség­be­li hi­á­tu­sai van­nak. A há­bo­rú utá­ni nem­ze­dé­ket, Fischer-Dieskaut, Preyt, Schwarz­kop­fot, Ludwigot, Callast, Tebaldit és a töb­bi­e­ket az kö­töt­te ös­­sze, hogy ének­lé­sü­ket hi­bát­lan, tá­mad­ha­tat­lan tech­ni­kai tu­dás, a mes­ter­ség elképesztô szín­vo­na­la jel­le­mez­te. Ez az, ami eb­ben a mai ro­ha­nó és ag­res­­szív vi­lág­ban egy­re in­kább el­vész. Ha ma hu­szon­két éve­sen nem vagy sztár Salz­burg­ban, és hu­szon­négy éves ko­rod­ra nem ke­res­tél an­­nyi pénzt, hogy so­ha töb­bé ne kell­jen dol­goz­nod, lúzernek szá­mí­tasz. Gyor­san elôre kell jut­nod, és nincs idôd meg­sze­rez­ni az ala­po­kat, meg­ta­nul­ni a re­per­to­árt, hogy az­tán sok-sok ének­lés után va­ló­ban meg­ér­kezz az Olüm­posz­ra. Ez az az újkeletű tra­dí­ció, amel­­lyel gyor­san sza­kí­ta­ni kel­le­ne.

- Én ed­dig fôleg lemezrôl hal­lot­tam önt, en­nek alap­ján szer­zett be­nyo­má­som sze­rint a re­per­to­ár­ja két pil­lé­ren nyug­szik: hôsei Bach és Schu­bert. Ope­rai szerepeirôl nem so­kat tu­dok.

- Az ope­rák kö­zül mos­ta­ná­ban a Wozzecket éne­kel­tem sok­szor, há­rom különbözô ren­de­zés­ben is. Ked­ves da­rab­ja­im a Tannhäuser, a Parsifal és a Trisz­tán, va­la­mint A va­rázs­fu­vo­la. Sok kon­cert­sze­rű elô­adá­son lé­pek fel. Ilye­nen éne­kel­tem a Bo­hém­éle­tet, az Ari­ad­nét, Henze ope­rá­it. Vi­szony­lag sok 20. szá­za­di ze­ne van a re­per­to­á­ro­mon. Na­gyon sok olyan ope­ra lé­te­zik, amelyrôl azt gon­do­lom, he­lyes, ha új­ra és új­ra elôveszik, de ne­kem sze­mély sze­rint nincs sok kö­zöm hoz­zá­juk. En­gem nem­rit­kán un­tat a szo­ká­sos re­per­to­ár­szín­ház, a Fi­ga­ró­val, a Don Giovannival, né­ha az Idomeneóval, a né­hány Rossini- és Puc­ci­ni-da­rab­bal, és a sok Ver­di­vel. Verditôl a Fal­s­taffot és az Otel­lót na­gyon sze­re­tem, de jellemzô mó­don a leg­több­ször nem eze­ket játs­­szák. Ma­nap­ság az ope­ra a szó­ra­koz­ta­tás ka­­te­gó­ri­á­já­ba tar­to­zik. A mai né­met pró­zai szín­há­zak­ban, leg­alább­is a job­bak­ban ren­ge­teg fi­a­tal drá­ma­írót ját­sza­nak, nem csu­pán Shakes­peare­-t és Goet­hét. Na, ez az, ami ne­kem hi­ány­zik az ope­ra­há­zak­ban. Ott csu­pa ré­gi mű sze­re­pel mű­so­ron.

- Tény, hogy a re­per­to­ár­nak meg­van­nak a ha­tá­rai, de van­nak iz­gal­mas ren­de­zé­sek, ame­lyek iz­gal­mas szín­há­zat va­rá­zsol­nak az ope­ra­há­zak­ból is.

- Ne­kem ez­zel is ko­moly ba­jom van. A rendezôk el­tá­vo­lod­nak anya­guk­tól, meg­csi­nál­ják a so­ka­dik Don Giovannit, ami­nek már a vi­lá­gon sem­mi kö­ze nin­csen Mo­zart mű­vé­hez. Nem azt né­zik, hogy mit mond ne­künk ma ez a mű. En­nél fog­va saj­nos a Don Giovanni ne­kem már nem mond sem­mit. A ze­né­jét imá­dom, de a da­rab az én éle­tem egyet­len kér­dé­sé­re sem ad vá­laszt. És így mű­kö­dik a ze­ne­üzem: a kö­zön­ség ezt akar­ja hal­la­ni. Pon­to­sab­ban a kö­zön­sé­get sok­szor ez sem ér­dek­li, hi­szen az ope­rá­ba já­rás szá­má­ra amúgy is in­kább tár­sa­dal­mi ese­mény, mint mű­vé­szi él­mény for­rá­sa. Ez­zel tor­kig va­gyok, úgy­hogy évi ti­zen­öt est­nél több­ször nem is lé­pek fel ope­ra­há­zak­ban, ak­kor pe­dig csak­is a leg­jobb he­lye­ken, a leg­jobb di­ri­gen­sek­kel és kol­lé­gák­kal. Amúgy meg in­kább me­gyek a sa­ját fe­jem után, és dal­es­te­ket adok, vagy ora­tó­ri­u­mok­ban mű­kö­döm köz­re. Ott ugyan­is a tel­je­sít­mé­nyem­mel köz­vet­le­neb­bül be­fo­lyá­sol­ha­tom az ered­ményt. Az ope­rá­ban a rendezô a fôszereplô, aki a Toscában a szín­pa­don ös­­sze­hoz­za a mo­só­gé­pet a gu­mi­mat­rac­cal. A mai ren­de­zôi szín­ház­ban a mű­ve­ket di­vat ki­for­dí­ta­ni ere­de­ti jelentésükbôl, ren­ge­teg a kók­ler. So­sem ér­tem, hogy mi­ért kell ne­kik egy-egy ope­ra a mon­dan­dó­juk­hoz. Mi­ért nem írat­nak új da­ra­bot a sa­ját cél­ja­ik­ra? A Tannhäusert sok­szor éne­kel­tem, sok ren­de­zés­ben. Meg­gyô­zô­désem, hogy ez egy jól rendezhetô da­rab, ame­lyet nem kell ok­vet­le­nül na­gyon ha­gyo­má­nyo­san szín­re vin­ni. Nem kel­le­nek ré­gi dísz­­le­tek és jel­me­zek, mai ru­há­ban is prí­mán el­játsz­ha­tó. De ahogy Robert Carsen meg­ren­dez­te, aki a dalnokversenybôl festôversenyt csi­nált... Va­jon en­nek mi volt az ér­tel­me? Tett-e hoz­zá va­la­mit a tör­té­net­hez az­ál­tal, hogy a dal­no­kok fes­te­nek? A re­per­to­ár­da­ra­bok­ról már min­dent el­mond­tak.

- Mind­ab­ból, amit itt el­mon­dott, lo­gi­ku­san kö­vet­ke­zik, hogy új da­ra­bo­kat írat ma­gá­nak.

- Íra­tok is. Rend­sze­re­sen ké­rek fel szerzôket, komponál­ja­nak ne­kem új mű­ve­ket.

Marco Borggreve felvétele

Matthias Goerne és a Bázeli Kamarazenekar  a budapesti hangversenyen

Petô Zsuzsa felvétele