Hangverseny

Szerző: Csengery Kristóf
Lapszám: 1997 december

Hangszeres versenyek gyakori hibája, hogy egyoldalúan a technikai felkészültség és állóképesség alapján ítélik meg és rangsorolják a pályakezdõket. Így az elõadómûvész két fontos típusa - egyfelõl a különlegesen nagy terhelés alatt kifáradó, érzékeny alkat, másfelõl a nem kimondottan virtuóz beállítottságú muzsikus - kiszorul abból a küzdelembõl, mely manapság nem egyszerûen a gyõzelemért, hanem a puszta pódiumra lépésért folyik. Ez idõ szerint az elõbbi az utóbbinak úgyszólván feltétek: aki nem tud versenygyõzelmeket felmutatni, manapság ne is ábrándozzék nemzetközi karrierrõl.

A 33. Budapesti Nemzetközi Zenei Verseny, a szeptember 9. és 21. között megrendezett Szigeti József Hegedûverseny szervezõi a nemzetközi tendencia árjával szemben úszva hirdették meg a pályázók számára kötelezõ mûvek körét. Mintha Verlaine-t idézné -Zenét minékünk, csak zenét! -, a programból a versenykiírás (rokonszenvesen) kihagyta az úgynevezett virtuóz mûveket. Tán ezzel is magyarázható, hogy a zsûri annyi kiváló zenészt talált: a három elsõ helyezést hatuk között kellett el-, azaz megosztani - vagyis a döntõbe jutott összes versenyzõ díjjal tért haza. III. helyen végzett András Tamás (20) és a japán Kuzumi Karina (24); II. díjat kapott Kelemen Barnabás (19) és a német Linus Roth (20). Az eredményhirdetést követõ gálaesten a MAGYAR RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA szólistájaként, a versenyzõk segítésében körültekintõ és tapasztalt - egykori versenygyõztes hegedûs - LIGETI ANDRÁS karmesteri kíséretével a két elsõ helyezett muzsikált.

Elõször a német ELISABETH WEBER (22) lépett pódiumra. A döntõben ama négy játékos közé tartozott, aki Brahms versenymûvét szólaltatta meg - most is ezt hallottuk tõle. Úgy látszik, üdvösen hatott a kímélõ versenymûsor, mert játéka a gálaestre sem fáradt el technikailag: mindvégig bírta a hosszú és nehéz kompozíció hangszeres terhelését. Tónusa olyan, amilyennek ma a nemzetközi piacon a kelendõ hegedûhangnak lennie kell: jól nevelt, könnyen kezelhetõ - és nem egyéni. Brahms-értelmezésérõl is hasonló mondható. A nyitótétel Janus-arcát a líra felõli oldalról szemlélte, mélyítve a dallammedret, lassítva a ritmikai lüktetés pulzusát - de a virtuóz részleteket kissé mechanikusan értelmezve. Ezekben hangja olykor veszített szépségébõl, egyszer-egyszer salakossá vált. Az Adagióban némiképp elfogódottan csatlakozott az elõtte szóló oboához, majd mondandóját recitativikusra hangolta, a középrészben azt a zaklatott tónust is eltalálva, mellyel az elõadásmódot sikerült beszédszerûvé oldania. A finálé jellegzetességei közül mindenekelõtt a tételben megbúvó könnyed tánckarakter és az ezt ellenpontozó robusztus hangsúlyok feszültségére volt fogékony.

Egyetlen produkció a másik elsõ helyezett, a németesen hangzó neve ellenére francia SARAH BITTLOCH (22) esetében sem sugallja nagy egyéniség felbukkanását. Akárcsak Elisabeth Weber, a gálakoncerten õ is döntõbeli versenydarabjával ünnepelt: a hat aspiráns közül egyetlenként választotta Bartók Hegedûversenyét (Csajkovszkij-koncertet a döntõben csak András Tamás játszott). Ironikus egybeesés a gálaest mûsorában, hogy mindkét kompozíció, Brahmsé és Bartóké egyaránt ama mûvek közé tartozik, melyek csábítanak a konvencionális kottaolvasásra (Brahms Hegedûversenyérõl ez köztudott, a Bartók-kompozíciók ismerõi számára pedig nem újdonság, hogy a Concerto és a 3. zongoraverseny mellett a Hegedûverseny partitúrájában is jelen vannak azok a vonások, melyek a mû sok elõadóját késztetik egyszerûsített értelmezésre). Sarah Bittloch játékát is megkísértette a dekoratív távolságtartás - e kísértésnek a mûvésznõ úgy próbált ellenállni, hogy ahol lehetett, a karaktereket kissé élezte-polarizálta, igyekezvén a mûvet drámaian tolmácsolni. Ami hangját és állóképességét illeti, azzal kapcsolatban idemásolható mindaz, amivel egy bekezdéssel korábban Elisabeth Weber játékát jellemeztem. A sablonokba-dermedés és az ez ellen folytatott küzdelem eszköze, a (néha éppoly sablonossá váló) dramatizálás kényszerpályájáról Sarah Bittloch az Andante tranquillo elõadásakor szabadult: a békés-szemlélõdõ alaptéma variációs metamorfózisain áthaladva valóban sikerült sokszínûséget felmutatnia és kommunikatívvá válnia. (Szeptember 21. - Zeneakadémia. Rendezõ: Magyar Rádió)

Több szempontból is rendhagyónak ítélhetjük a Budapesti Zenei Hetek (s azon belül a Budapesti Õszi Fesztivál) idei nyitóhangversenyét. Az ilyenkor szokásos, kizárólag magyar szerzõk (leggyakrabban Liszt, Bartók, Kodály) mûveibõl összeállított program helyett ez alkalommal olyan mûsor hangzott fel, mely egy nagy klasszikus alkotás (Beethoven: 3. szimfónia) megszólaltatásával az egyetemes zenetörténet, egy parádés lehetõségeket rejtõ, századeleji balettszvit (Stravinsky: A Tûzmadár) elõadásával a vendégkarmester, JURIJ SZIMONOV országának zenekultúrája elõtt hajtott fejet, s csupán egyetlen számra, Bartók 2. zongoraversenyére korlátozta a hazai mûvek körét. Újdonságként könyvelhettük el e mû szólistája és a karmester együttmûködését: a hírek szerint Szimonov és KOCSIS ZOLTÁN korábban nem lépett együtt pódiumra. És persze izgalmassá tette az est hangulatát, hogy a zongoránál az e koncerten még ÁLLAMI HANGVERSENYZENEKAR néven játszó, a jövõben Nemzeti Filharmonikus Zenekarként mûködõ együttes új fõzeneigazgatója foglalt helyet.

Szimonov, a szigorú zenekarbûvölõ, a pontos és dekoratív játék mestere most is jó formába hozta és kiváló teljesítményre sarkallta az ÁHZ-t. Kivitelezés szempontjából mindkét zenekari produkciót, a nyitó- és zárószámot egyaránt nagyra értékelhetjük (nem feledkezve meg a mûsor középpontjában elhangzott, metrumváltásokban tobzódó versenymû hallatlanul nehéz kíséretének érzékeny, a szólista játékát precízen követõ megformálásáról). Hogy az Eroica e sorok íróját ezúttal nem hangolta oly lelkesedésre, mint Stravinsky Tûzmadár-szvitje, az korántsem annyira szakmai, mint amennyire esztétikai kérdés. Nem vitatom: Szimonov kiemelkedõ rangú Wagner-karmester, e Beethoven-tolmácsolását azonban (mint korábban hallott Brahms-elõadásait is) nézetem szerint éppen a zene németségével való azonosulás mértéke befolyásolta: Szimonov olykor beleesik abba a hibába, hogy németebb kíván lenni a németnél. Az Eroica-szimfónia rendkívül dinamikusan, érzelmekben és akcentusokban gazdagon szólalt meg, ám úgy éreztem, a hangzás testesebb, a hangsúlyok vaskosabbak a kelleténél, s az egész mû szövete súlyosabb és sûrûbb, mint amilyennek lennie - a bemutató 1805-ös évszámát megfontolva -indokolt volna. Nem hallgatható el, hogy Szimonov erõsen kiélezte a kontrasztokat is. Kétségtelen, hogy ettõl az elõadás igen hatásos lett - alighanem mindenki számára zsigeri élvezet, ha verõjével a timpanijátékos amúgy istenigazából belecsap a kifeszített membránba, ha pedig mindez egy Marcia funebre megszólaltatása közben történik, még a végzettel való dacos szembefordulást is elégtétellel nyugtázhatjuk - csak kérdés, érvényes-e mindez azon a fokon, amelyen most Szimonov értelmezésében hallottuk. Tartozom az igazságnak azzal, hogy a produkció sok szép pillanattal szolgált, s a zenekar, mint említettem, kitett magáért - feszesen játszottak a vonósok, telten zengtek a scherzo triószakaszának kürtjei, s a fináléban még a hangzás egészének súlyfölöslege ellenére is sokszor megragadott egy-egy dallammozdulat táncos könnyedsége.

A legnagyobb elismerés illeti a Tûzmadár-szvit megszólaltatását. Szimonov az orosz mesevilág keleties romantikáját mindenekelõtt színekkel idézi fel. Vezénylése a hangsúlyok erejével, a tempó lélegzésével, a hangszerszólók rajzos megformálásával inspirálja a képzelõerõt, hangulatot teremt és láttat, a hallgatót színpad, díszletek és táncosok nélkül is képes bekapcsolni a történet áramába. Nem csoda, hogy az ÁHZ muzsikusai lelkesen követték a karmester instrukcióit, s aligha meglepõ, hogy az elõadás zajos sikert aratott.

Bartók 2. zongoraversenye az est középpontjában, a második rész élén hangzott el. Kocsis Zoltán két és fél évtized alatt szinte összenõtt a Bartók-versenymûvekkel - annál nagyobb csodálatot érdemel, hogy játékát nem fémjelzi egyetlen állandósult felfogás, hanem élõ organizmusként változik, módosul, árnyalatokat vált. Ezúttal három mozzanat vonta magára a hallgató figyelmét: elsõként az a magától értõdõ természetességgel lélegzõ, szabad tempóértelmezés, melyet a zongoramûvész a kottaszöveg virtuózan pontos tolmácsolásával folyamatosan képes összeegyeztetni (különösen fontosnak éreztem az Adagio ereszkedõ ívû zongoramonológjának újszerû duktusát); másodjára az a hangsúlyozottan perkusszív elõadásmód, amely ezúttal mintha valamiféle folyamatosságot teremtett volna az errõl híres 1. zongoraverseny és e mû között; végezetül az az indulat, amely itt és most a szélsõ tételeit tekintve többnyire játékosnak-sziporkázónak értékelt versenymû hangulatát sokszor elsötétítette és átforrósította. Elismerés illeti a mûsortervezést a Bartók-koncert és a Tûzmadár-szvit párosításáért is - a két mû közti tematikus párhuzam közismert, hangversenytermi találkozásuk azonban viszonylag ritka. (Szeptember 25. - Zeneakadémia. Rendezõ: Nemzeti Filharmónia)

Ha vendégszólistája lemondani kényszerül fellépését, a bérlõi és jegyvásárlói iránt elõzékeny BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR rendszerint külföldivel helyettesít külföldit: ne csalódjék, aki idegen nevet óhajt olvasni a mûsorfüzetben, hírességet akar látni-hallani a hangversenyen. Hogy azután a beugrást vállaló külhoni muzsikus játszik-e úgy aznap este, mint a jobb hazai mûvészek egyike-másika, részben szerencse kérdése is. Oleg Maisenberg, akit az utóbbi években két alkalommal is méltán ünnepelhetett a magyar közönség, súlyos balesete miatt nem lehetett szólistája Brahms B-dúr versenymûvének: helyette a nálunk már jó párszor megfordult CYPRIEN KATSARIS vette vállára a hatalmas méretû - a zongora és a zenekar között sajátos szimfonikus kapcsolatot teremtõ - kompozíció magánszólamának terhét. Katsaris (elismert Liszt-játékos) nemcsak híres, de hírhedett zenésze is e világnak. Dicsérik nagyszerû technikáját, könnyedségét, hallottunk már tõle felfedezésszerûen izgalmas mûsorú koncertet éppúgy, mint olyan produkciót, melyet a legnagyobb tapintattal sem értékelhettünk többre üres extravaganciánál. Azt sem burkolta még be a feledés homálya, hogy az 1994-es Tavaszi Fesztiválon egy luxemburgi hakniegyüttes szólistájaként készületlenségével félvállról vette a magyar közönséget.

Mindezt sajnos friss tapasztalataim szerves felvezetéseként kényszerülök szóba hozni. A Brahms-versenymû terheinek vállra vevése ugyanis ezúttal sem volt több félvállról vevésnél. Kiábrándított a szürke hang, elkedvetlenített a játék könnyedségével párosuló sok pongyolaság (nemritkán melléütés), leginkább azonban az vegyítette ürömmel a B-dúr zongoraverseny hallgatásának örömét, hogy a mûvel való azonosulás, a karakterek kibontása, a mélységekbe való betekintés helyett jobbára a szólista átszellemült mosolyával kellett beérnünk - elegáns futamaikkal a fürge ujjak többnyire csupán a kompozíció felületén siklottak végig. A közepes elõadás hallatán emlékezetemben tovább emelkedett az árfolyama annak a kiváló B-dúr zongoraverseny-tolmácsolásnak, melyet a Pinchas Steinberg vezényelte Fesztiválzenekar áprilisi koncertjén Rudolf Buchbindertõl hallottunk.

A versenymû kihagyott lehetõsége azért is fájdalmas, mert FISCHER IVÁN vezényletével a zenekar (mely az est folyamán Magyar táncokat is elõadott) felkészülten és odaadóan kísért. Felkészültség és odaadás jellemezte a Brahms-koncert második részében megszólaltatott 2. szimfónia elõadását is. Ezt a produkciót hallgatva megállapíthattuk: a Fesztiválzenekar nem véletlenül lett az a magyar együttes, melynek sikerült hanglemez-világcéggel szerzõdést kötnie, s így felvételeivel kijutnia a nemzetközi piacra. Hangzása, mint annyiszor, most is tartalmasan zengõ, fényes és gazdag volt, vonós tömörséggel és fúvós hajlékonysággal; az elõadásmód virtuóz, célratörõ és temperamentumos. Ami ez utóbbit, a temperamentumot illeti, a karmesteri olvasat ezúttal egy olyan problémára világított rá, mely megosztja a mû elõadóinak táborát. Fischer Iván karakterértelmezése, úgy vélem, a mû lágy részeiben, a két középsõ tételben volt adekvát: a nyitótétel ebben a felfogásban a valóságosnál szegényebb képet sugall a mûrõl, a szokásosnál jóval mérsékeltebb kezdetet felpörgetve és hozzáidomítva a konvencionális nyitó-Allegrók vérmérsékletéhez. Kétségtelen, hogy a finálé Brahms legrobbanékonyabb tételeinek egyike, magam azonban sokalltam az ezúttal tapasztalt iramot, s - a terem nyújtotta lehetõségekhez mérve - a végkifejlet fokozásának hangtömegét. (Szeptember 28. - Zeneakadémia. Rendezõ: Budapesti Fesztiválzenekar)

A 40 esztendeje megalakult BARTÓK VONÓSNÉGYES azzal ünnepli fennállásának kerek évfordulóit, hogy hangversenyein a jubileumi évadban a legkiválóbb hazai és külföldi muzsikusokat látja vendégül. KOMLÓS PÉTER, HARGITAI GÉZA, NÉMETH GÉZA és MEZÕ LÁSZLÓ az õszi évadkezdés után néhány nappal adott koncertjét Beethoven op. 18-as sorozatának 4. darabjával indította, majd Bartók 5. vonósnégyesét szólaltatta meg, a mûsor szünet utáni részét pedig Brahms 1864-es remeke, az op. 34-es f-moll zongoraötös töltötte ki, KOCSIS ZOLTÁN közremûködésével.

Talán meglepõen hangzik, ám a Beethoven- és Bartók-produkció a két korszak és stílus, sõt a kvartett-írásmód különbségei ellenére mégis együtt jellemezhetõ. Azonosnak látszik az elõadói gondolkodás, az alapgesztus, mellyel Komlós Péter és muzsikustársai a két mû felé fordulnak. Úgy figyeltem meg, játékukban a kvartettezés nem csupán négy független szólam szuverén mozgásaként vagy párbeszédeként revelálódik: az egyes hangszerek individualitásával legalábbis azonos fontosságú az a hallatlanul érzékeny közös lélegzés, amely lehetõvé teszi, hogy minden lassítás, gyorsítás tökéletesen összehangoltan és természetesen történjék. Az együttes játék így soha nem gépies, holott szinte folyamatosan kilép a kötöttségek keretébõl: pulzál, hullámzik, sõt beszél. Az összeszokottságnak azon a fokán, melyen a négy muzsikus egymást ismeri, a pontatlanság veszélye nélkül valósul meg ez az állandó hullámzás. Mindez Beethoven c-moll vonósnégyesében kevésbé feltûnõ, hiszen a klasszikusan fegyelmezett forma eleve eldolgozza magában a zökkenõket. Itt jobban figyelünk a kezdés pátoszára és energiájára, sötét tónusára és ritmikus zakatolására, a scherzo jól eltalált tempókarakterére, a modulációkhoz kapcsolódó színváltásokra, a menüett lendületére s a mûvet záró rondó olykor orkesztrálissá táguló hangzására. Bartók vonósnégyesének hallgatásakor azonban - hiába az éles hangsúlyok, markáns osztinátók, mesterien kikevert hangszínek és értõn megszólaltatott különleges effektusok - teljesen leköti figyelmünket az az otthonos könnyedség, amellyel a négy muzsikus a sûrû tempó- és metrumváltások közegében együtt mozog, soha nem kiszámítottan, mindvégig azzal a rugalmassággal, amely az ilyen pontosságot megkívánó partitúra megszólaltatásakor alighanem a legnehezebb.

Ha a Beethoven- és Bartók-tolmácsolás kulcsszava rugalmas mozgás és közös lélegzet volt, Brahms zongoraötösében a hangzás vált meghatározóvá. Kocsis Zoltán irányító szerepkörben foglalt helyet hangszerénél. Felfogásában a mû érzékelhetõen nem átlagos kamarazene: a szimfonikus hangzásigény és a concertáló elõadásmód szellemében kilép a zenei demokrácia körébõl, és a felvilágosult abszolutizmus elvét érvényesíti. Lendületével és indulatával a zongoraszólam uralta ezt a rendkívül szuggesztív elõadást; a billentyûs hangszer lehengerlõ virtuozitású játéka határozta meg a ritmusprofilokat éppúgy, mint a tempókaraktereket. Bizonyos értelemben tehát radikálisnak nevezhetõ muzsikálást hallottunk, mely azonban nem nélkülözte a szerzõ életmûvébõl kifejthetõ indokot: a fiatal Brahms kamarazenéjében nemegyszer találkozunk szimfonikus törekvésekkel. (Szeptember 29. - Zeneakadémia. Rendezõ: Nemzeti Filharmónia)

Az emberi tevékenység korántsem minden fajtája teszi lehetõvé fiatalok és idõsek együttmûködését. A zene önmagán túlmutató szépsége, hogy a pódiumon találkozhat és együtt játszhat akár a tizenéves és a nyolcvanon túli muzsikus is. A budapesti közönség az utóbbi években többször is tanúja lehetett nagy múlt és szép jövõ kézfogásának: láttuk-hallottuk a Végh Sándor vezényelte Weiner-Szász Kamara-Szimfonikusokat, Yehudi Menuhint és a vele egy koncerten fellépõ, 15 esztendõs hegedûst, Szalai Antalt. Akik jegyet váltottak a 85 éves TÁTRAI VILMOS elõtt tisztelgõ hangversenyre, hasonló találkozás tanúi lehettek.

A koncerten Batta András mondott laudációt, õ olvasta fel Magyar Bálint mûvelõdési és közoktatási miniszter Tátrai Vilmost köszöntõ levelét is. Mint hangzó jelképet hallgathattuk Franck Panis Angelicusát, melyben FÜLÖP ZSUZSANNA ének- és SZENTHELYI JUDIT zongoraszólamához hegedûjátékával maga az ünnepelt csatlakozott; hasonlóképp gesztusértékû volt, hogy Tátrai Vilmos koncertmesterként helyet foglalt a MAGYAR VIRTUÓZOK és a BM DUNA PALOTA SZIMFONIKUS ZENEKARA tagjaiból alakult alkalmi együttesben, melyet SZENTHELYI MIKLÓS vezényelt. Életmûvének egy fontos fejezetére, a Magyar Kamarazenekar élén végzett munkára és a 20. századi magyar szerzõk mûveinek kitartó szolgálatára utalt Sugár Rezsõ Divertimentója, melynek elõadása érzékenyen felszínre segítette az 1945 utáni hazai zeneszerzésre jellemzõ, s e kompozícióban is uralkodó jegyeket: a szórakoztató zsánert, a zene optimizmusát, a népzene hatását, valamint a bartóki-kodályi ösztönzést.

Múlt után jelen: a koncert homage-fejezetében két fiatal szólista lépett pódiumra, a hegedûverseny-repertoár két alapmûvében. LENDVAI JÓZSEF Brahms-tolmácsolásáról pár hónapja beszámoltam (Muzsika, 1997/3): produkciója most is biztos hangszeres és zenei alapokon áll, elõadásának technikai perfekciójáról, hegedûjének gazdag és sokszínû hangjáról, felfogásának szemlélõdõ hangulatáról csak ismételhetem a korábban leírtakat - örömmel egészítve ki megfigyeléseimet azzal, hogy úgy látszik, Lendvai Brahms-hegedûversenye ott gyarapodik, ahol erre szüksége van: a drámai dinamizmus területén. Nem szerepelt azonban még kritika a Muzsika hasábjain az idei brüsszeli Erzsébet Királyné-versenyrõl három különféle díjjal hazatért, 18 esztendõs BARÁTI KRISTÓF hegedülésérõl. Egy hónappal a Tátrai Vilmost köszöntõ koncert elõtt Barátit egy rádióhangversenyen hatásdarabokban (Massenet, Kreisler) és Ravel Tzigane-jában hallottam pompás virtuóz produkciót nyújtani, s kíváncsivá váltam: hogyan játszhat a kivételes hangszeres adottságokkal rendelkezõ fiatal muzsikus klasszikusokat? Mostani Beethoven-tolmácsolásában éppen az volt a legvonzóbb, hogy ez a minden porcikájában virtuóz hangszeres (aki ráadásként ezúttal sem tagadta meg egyéniségének ezt az oldalát, lenyûgözõ fölénnyel, szikrázó tökéletességgel adva elõ Ysaţe 6. szólószonátáját), a nagy zenének kijáró egyszerûséggel, tiszta hangon, fegyelemmel és átszellemülten közelített a Hegedûversenyhez. Dallamjátéka tiszta, kiegyensúlyozott, ám minden hangjában közlékeny, ritmusa pontos, tempói a zene lényegét fejezik ki -értelmezésének egésze a mû nemességét, humánumát hangsúlyozza. Lendvai és Baráti fellépésével a fiatal magyar hegedûsnemzedék méltó ajándékot nyújtott át a 85 éves Tátrai Vilmosnak. (Október 4. - Zeneakadémia. Rendezõ: Maestro Koncertiroda)

A hazai hangversenyélet átalakulása az utóbbi években örvendetes módon helyükre tett bizonyos (fõképp liturgikus) mûveket és mûfajokat. Korábban furcsán hatott, hogy passiót vagy halotti misét egy évad folyamán sokszor hallhattunk - akkor azonban, amikor ideje lett volna, általában nem. Mostanra kezd örvendetesen megszilárdulni a "máskor is, de akkor is" funkcionális gondolkodása. Legutóbb november elsõ napján hangzott fel Verdi Requiemje VÁSÁRY TAMÁS vezényletével, a MAGYAR RADIO ÉS TELEVÍZIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA és ÉNEKKARA elõadásában (karigazgató STRAUSZ KÁLMÁN), szólista-szerepben BÁTORI ÉVA, TAKÁCS TAMARA, WALTER COPPOLA és BERCZELLY ISTVÁN közremûködésével.

Jelentõs, erõs kisugárzású produkció volt ez, melynek döntõ tényezõjévé - stílusmeghatározójává és energiaforrásává - vált az a kettõsség, mely a Vásáry-esteket az utóbbi idõben egyre inkább jellemzi: a karmestert mintegy burokkal körülvevõ átszellemültség és a felfokozott, kifelé forduló emocionalitás egyidejû jelenléte és egymásra ható érvényesülése. Vásáry nem csinál titkot abból, hogy beállítottsága misztikus - az ilyen alkat számára pedig az önkifejezésnek alighanem egyik leghálásabb területe a Verdi-gyászmise. Mindezt elõre kellett bocsátani ahhoz, hogy érthetõvé váljék: a szerencsés kézzel összeválogatott, hasonló kvalitású tagokból álló, többnyire az interpretációs konszenzus szellemében éneklõ szólistakvartett egyenletes teljesítménye ellenére miért vált mégis ez az elõadás mindenekelõtt a nagy felületek élményévé, alapvetõen kórus- és zenekari produkcióvá. Bátori Éva, Takács Tamara, Walter Coppola és Berczelly István hozzájárulása között aligha lehet lényeges különbséget érzékeltetni: valamennyien magabiztos tudással, jó vokális kondícióban formálták meg szólamukat, figyelemmel az eltérõ részletek stiláris és mûfaji hangsúlyai iránt, a méltán operai tónusban megszólaltatott Recordare-duett és Libera me szoprán-akklamáció egyik végletétõl a gregoriánt idézõ, archaizáló Agnus Dei másik pólusáig. Ha mindenképpen súlyozni kell, Takács Tamara énekét emelném ki legbiztosabb pontként, mögötte a szoprán legfeljebb néhány problematikus magas hang, a tenor az intonáció alkalmi szeplõi és a basszus a tónus olykori fedettsége miatt maradt el - ám csupán kevéssel. A Requiem közismerten "szétmenõs" szakaszai (többnyire azok a részletek, melyekben a szólistaegyüttes hangszeres támaszték nélkül magára marad) ezúttal sem képviselték a produkció legjavát: intonációs elszínezõdés halványította a Dies irae-beli Quid sum miser szoprán-mezzo-tenor tercettjének élményét éppúgy, mint a Lacrymosa Pie Jesu szakaszát vagy a bonyolult szerkezetû Offertorium számos részletét.

Persze ha részleteket sorolunk, pozitívum több akad, s ezek már a teljes elõadógárdát dicsérik. Hatásosan emelkedett fel a sötét mélységekbõl a mûvet nyitó Requiem indítása; ércesen és feszesen hangzott a Te decet hymnus; pattanásig feszült ritmusaival szinte sistergett a rendkívüli felhajtóerõ által táplált Dies irae. Érvényesült a Tuba mirum egymásba kapcsolódó fanfárjainak térhatása; széles ívvel, világos színekkel bomlott ki az Ingemisco tenorária. Szenvedélyes indítás után részletezõ kidolgozás jellemezte a Confutatis megszólaltatását; nagy, közös zokogássá szélesedett a fájdalom a Lacrymosában. Két, merõben eltérõ arcát villantotta fel a kórus két kontrapunktikus tétel, a Sanctus és a Libera me fúga perceiben - elõbbi megszólaltatását a könnyed szökellés, utóbbiét a nagyszabású építkezés tudatossága jellemezte. Vásáry Tamás a szólók és vokális együttesek kamarazenéjét újra és újra felváltó nagy, kollektív tételek tablóit következetesen a forma erõteljes tagolására, a rímek és összefüggések hangsúlyozására használta fel. Irányítását mind a kórus, mind a zenekar állóképesen és magas színvonalon követte, olyan elõadást hozva létre, mely tovább csiszolható, ám felmutatja a mûvet és helytáll önmagáért. (November 1. - Zeneakadémia. Rendezõ: Magyar Rádió)

 Cyprien Katsaris Cyprien KatsarisSarah Bittloch és Elisabeth Weber Kováts Zsolt felvételeSarah Bittloch és Elisabeth Weber Kováts Zsolt felvételeA Bartók Vonósnégyes Felvégi Andrea felvételeA Bartók Vonósnégyes Felvégi Andrea felvétele

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.