Balassa Sándor szerzõi estje a Vigadóban

Szerző: Király László
Lapszám: 1997 december

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 41. évfordulójának elõestéjén Balassa Sándor négy zenekari kompozíciója csendült fel a Pesti Vigadóban.

Mint ez a viszonylag közeli opusz-számokból is kiderül, a négy zenekari kompozíció lényegében egységes zenei stílusban keletkezett 1993 és 1997 között. Véleményem szerint e stílus és eszköztár magasrendû mûvekben nyilvánul meg. A stílusközelség nem oltja ki, nem gyengíti a mûvek hatását, hiszen az egyedi megoldások mindig egyéni arculatot adnak az egyes mûveknek - inkább felerõsíti, kiemeli a hasonlóságokat.

Milyen Balassa Sándor zenéje? Hogyan lehetne általában jellemezni azt az új, a zeneszerzõ eddigi munkásságának eszköztárából szervesen kialakult stílust, amelyen az 1990-es években szól hozzánk? Letisztult, tehát világos, érthetõ, ezáltal befogadható harmónia-és dallamvilág, egyszerû, de mégis mûvészi szinten megvalósított formálás a jellemzõje ennek a zenének. A hangszerelés változatos, a mozgalmas zenei anyag így színes köntösben jelenik meg elõttünk. A mûvek hangulata bensõséges és szívhez szóló. Az eddig leírtak sokféle zenére jellemzõek lehetnek -gondolhatja az olvasó -, csak éppen egy modern, huszadik századi alkotó mûveire nem. Nos, ha úgy tetszik, Balassa Sándor "forradalmisága" éppen ebben testesül meg. Balassa zenéjét már a '60-as, '70-es években is a folyamatos, beszédszerû gondolkodás jellemezte, amikor a hangmagasságokat még a szabad tizenkétfokúság jegyében szervezte. Kroó György szavait idézve: "A regiszterek, a színek kiválasztása, kombinációja, a ritmusötletek kibontása nála mindig a szabad komponálás szellemében történik." A '90-es évekre ez a szabadság már teljessé vált a zeneszerzõ munkásságában. A hangok "gravitálnak" a mûveiben, vagyis füllel hallhatóan egymáshoz tartoznak, s nem valamely zenén kívüli hatás, vagy éppen a szerzõi önkény dönti el sorrendjüket. Következésképpen ez a gondolkodásmód szemben áll az utóbbi ötven év során Nyugat-Európában és Amerikában szinte kötelezõvé vált absztrakt irányzatokkal. Így aztán Balassa zenéje köznyelvi elemekben is bõvelkedik, ám különös módon - s ebben áll nézetem szerint munkásságának egyik legfõbb értéke - nem téved más szerzõk "holdudvarába". Hangja, stílusa egyéni és félreismerhetetlen. Ebbe a zenei anyagba természetesen simul bele a népdal (mint a Négy arckép Szervánszky-tételében), vagy a zeneszerzõ által komponált "egyházi népének" (op. 54/a) A Nap fiai befejezõ szakaszában.

Ha az imént azt írtam, Balassa zenéje egyedi és mentes más szerzõk nyilvánvaló hatásától, talán ellentmondásnak tûnik, ha mégis megjegyzem: több romantikus szerzõ zenei gesztusai is eszembe jutottak a mûveket hallgatva. A 30l-es parcella egyes dallamfordulataiban és a többi zenekari darab tuttijaiban például Csajkovszkij; A Nap fiai egyes pillanataiban pedig Weiner Leó, Erkel, Járdányi Pál stb. Csakhogy ezek a képzettársítások valóban csupán a gondolkodásmódban rejlõ hasonlóságokat jelzik, semmiképpen nem stilárisak. Ugyanakkor megmutatják e "forradalmi romantikus", ám mégis huszadik századi zene gyökereit.

A 301-es parcella és a Négy arckép újdonság volt számomra ezen a hangversenyen, a Csaba királyfit és A Nap fiait már többször volt alkalmam hallani. Talán ez a magyarázata, hogy az utóbbi két kompozíció közelebb áll hozzám. A négytételes vonószenekari darab arányos tételei, változatos, karakteres zenei anyaga, gyönyörû lassú tétele mind-mind ismerõsként köszöntöttek rám. De az összefüggések gazdagsága miatt ugyanakkor az újdonság erejével is hatottak. Bartók Diverti-mentója és Szervánszky Endre Vonósszerenádja óta nemigen hallottam ilyen emlékezetes magyar vonószenekari mûvet.

A szimfonikus kompozíciók közül A Nap fiait éreztem a legsikeresebbnek. Az érdeklõdést mindvégig fenntartani képes, lélegzõ zenei anyag itt is maga szüli meg formáját, s idõérzékünket jólesõen elégíti ki: nem tart tovább, s nem ér véget hamarabb, mint várnánk. A drámai gesztusok, erõteljes csúcspontok után megható a "magyar ének" megszólalása a mû zárószakaszában.

A 301-es parcella inkább lírai gyászzene, bár a drámai felkiáltások ebbõl a mûbõl sem hiányoznak. A mûvet nyitó, nemesen egyszerû vonósanyag variált visszatérését örömmel üdvözöljük a mû végén.

Elsõ hallásra a Négy arcképet éreztem problematikusnak. Azok a jelzõk, melyeket a többi Balassa-kompozícióról írtam, erre a darabra is érvényesek. Ám a mû többi részéhez képest aránytalanul rövidnek éreztem az elsõ - Kõrösi Csomát megrajzoló - tételt, és hosszúnak a Szabó Dezsõ alakját felidézõ utolsót. Hadd legyek annyira szubjektív, hogy az egykori szeretett zeneszerzés-tanárom, Szervánszky Endre alakját felidézõ tételt érezzem magamhoz a legközelebb állónak. Gyönyörû a népdal megszólalása ("Megrakják a tüzet... "), s Balassa Sándor anélkül, hogy konkrét idézeteket alkalmazna (leszámítva talán a nyitóütem lefelé hajló kvart-szekund motívumát a Vonószenekari szerenádból), képes éreztetni egyes Szervánszky-mûvek hangulatát.

A Pécsi Szimfonikus Zenekar - Howard Williams gondos betanító munkája nyomán technikai korlátait csaknem teljes mértékben legyõzve - hozzájárult a forradalom évfordulójának méltó megünnepléséhez, és sikerre vitte Balassa Sándor mûveit.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.