Ahhoz az elkényeztetett korosztályhoz tartozom, amelynek, a korábbi évtizedekben alkalma nyílt rá, hogy Budapesten rendszeresen hallhassa a világ legjelentõsebb hegedûmûvészeit. Menuhin, Szeryng, a két Ojsztrah, a két Kogan, Schneiderhahn vagy Félix Ayo fellépései a magyar zenei élet ünnepi, de egyáltalán nem szokatlan eseményei közé tartoztak. Idõvel e nagy hegedûsök távoztak az élõk sorából, vagy abbahagyták a koncertezést - jószerivel Isaac Stern az egyetlen a világnagyságok közül, akivel olykor még ma is találkozhatunk.

Sokáig úgy látszott, senki sem lép a kiemelkedõ mûvészek nyomába; mintha kimaradt volna egy generáció. Egy idõ óta azonban mind a zenei szaklapokban, mind a bulvársajtóban újabb és újabb hegedûs csodák felbukkanásáról tudósít. Jelentõs részük tízenéves korában válik ismertté, és hölgy. A számszerû kisebbségben lévõ férfiak közül ketten - Vadim Repin és Maxim Vengerov - Novoszibirszkbõl léptek a nemzetközi zenei élet reflektorfényébe, s mûvészetükkel - szokatlan, de örvendetes módon - már a magyar közönség is megismerkedhetett.

Maxim Vengerov 1994 novemberében a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának meghívására jött Budapestre. Ott voltam-az Operaház zenekari próbatermében, amikor megérkezett. A cowboy-csizmás, divatos, farmert viselõ fiatalember elõzõ este London-.-ban adott szólóestet, egyenesen a repülõtérrõl jött, és látszott rajta, hogy ráférne egy kis pihenés. Karmestere, Rico Saccani udvariasan felajánlotta: dõljön le egy órácskára szobájában a közeli szállodában, majd a próba második felében foglalkoznak a Csajkovszkij-versenymûvel. Vengerov értetlenül bámult rá, majd elmosolyodott és azt felelte: "Én soha nem vagyok fáradt, ha hegedülni kell." És állta a szavát: alig néhány apró leállással olyan produkcióval rukkolt ki, hogy az utolsó hang után a szokatlanul nagy számban megjelent érdeklõdõk tapsviharban törtek ki. Vengerov tehetségérõl, érlelõdõ, formálódó mûvészetérõl máris számtalan cikk, elemzés, kritika jelent meg. Az idén 23 éves fiatalember jellemzésére azonban aligha találhattam volna érdekesebb és autentikusabb életrajzírót saját magánál. íme néhány részlet azokból az írásokból, melyekben Vengerov - korához képest szokatlan érettséggel és õszinteséggel - életérõl, pályafutásáról beszél.

"Amikor négyéves voltam, két dolog uralta az estéimet és az éjszakáimat: hegedültem és háromkerekûztem. A legtöbb négyéves szeret triciklizni, én azonban akkor ültem fel a járgányomra - általában hajnalban -, amikor Novoszibirszkben a többi gyerek javában aludt. Ez az idõpont illett ugyanis bele leginkább a napirendembe.

Édesanyám este hat körül ért haza a munkából, és akkor a család megvacsorázott. Azután hétkor vagy nyolckor elkezdtem gyakorolni, és addig csináltam, amíg csak bírtam. Rendszerint reggel három körül fáradtam el, ilyenkor azután kimentem az udvarra, és a kemény munka jutalmaként körbe-körbe tricikliztem a házunkat. A triciklit gyakrabban kellett volna olajozni, s a nyikorgás bizony nemegyszer felébresztette az egész szomszédságot. Másnap reggel azután mondogatták is nekem: »Szegény Maxim, mi a csudának kell neked egyedül játszanod az éjszaka kellõs közepén?«

Annak idején mindezt nem találtam szokatlannak. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb négyéves abban a hiszemben él, hogy tökéletesen normális az élete, akkor is, ha mások számára különösnek tûnik. Soha nem tartottam magam csodagyereknek. Tudtam, hogy más vagyok, mint a többi, de számomra ez volt a természetes. Megértettem, hogy ennek így kell lennie, hogy az én életemben a hegedû fõszereplõ, másokéban meg nem. És hát triciklim is volt, mint a többi gyereknek, legfeljebb nem akkor használtam, mint amikor õk.

...Apám akarta igazán, hogy hegedüljek. Anyám, aki karvezetõként közel ötszáz, három és huszonöt éves kor közötti fiatallal dolgozott, eleinte nem tartotta a hegedülést annyira fontosnak, hiszen úgyis énekeltem az egyik kórusában. Abban reménykedett, hogy talán sportoló lesz belõlem. Volt is ennek némi alapja, mert ügyes voltam, különösen az úszásban. Apám azonban továbbra is azon fáradozott, hogy találjon számomra egy kiváló hegedûtanárt. Ötéves koromban szerzett tudomást a fantasztikus Galina Tutcsaninováról, akinek az iskolájából sok csodálatos növendék került ki.

Bejelentés nélkül mentünk el hozzá. »Ó, már vártam magukat - mondta nagy meglepetésünkre. Szüleim értetlenül néztek egymásra, de azért bementünk. Tutcsaninova megnézte a kezemet és azt mondta: »Jó nagy kezed van. Talán csellóznod kellene.« Azután megkérdezte: »Erõs a kezed?« Válaszul - szüleim õszinte rémületére - teljes erõbõl gyomorszájon vágtam a tanárnõt. Kemény ütés volt. Szerencsénkre aznap jó hangulatban találtuk, és elvállalta a tanításomat.

Az elsõ órán azt mondta anyámnak: »A múltkor tévedtem, összetévesztettem magukat valakivel. A Konzervatórium igazgatójának el kellett volna küldenie hozzám egy srácot, de a fiú nem jött, maguk viszont megjelentek. « Ilyen véletlen folytán lettem Tutcsaninova tanítványa. Ha nincs az a félreértés, valószínûleg nem fejlõdöm olyan hegedûssé, mint amilyen lettem.

Eleinte nem nagyon szerettem a tanárnõmet. Igen szigorú volt, én pedig megmakacsoltam magam, és elhatároztam, hogy nem leszek hajlandó hegedülni. Öt egymást követõ órán át egyetlen hangot sem játszottam. A tanárnõ ott tartott, hogy végérvényesen kidob, erre anyám kétségbeesésében sírva fakadt. Ez hatott rám, megtört a jég, nekiálltam, és 17 darabot játszottam el egyvégtében, kotta nélkül. Végül is mindig keményen dolgoztam, csak az otthonra feladott darabokat, a leckét nem akartam eljátszani. A tanárnõ nagyon elcsodálkozott: »Fantasztikus - mondta -, ilyen hegedûs, mint Maxim, száz évenként egyszer születik. « Kibékültünk, és én visszakerültem a megszokott kerékvágásba.

...Késõbb nagyszüleimmel és tanárnõmmel együtt Moszkvába költöztünk, ahol elkezdtem tanulmányaimat a tehetséges gyerekek iskolájában. Nem volt könnyû ott az élet. Ahhoz is hivatalos engedély kellett, hogy lakást béreljünk, s valamilyen oknál fogva az iskola nem tudott igazolást adni. Egyszer még a rendõrség is megjelent nálunk, és megfenyegettek, hogy huszonnégy órán belül kilakoltatnak. Meg kellett küzdenünk azért, hogy Moszkvában maradhassunk, és nem is tudtunk ott soha gyökeret ereszteni.

A probléma egy részét az okozta, hogy - miután Szibériából érkeztünk - a moszkvaiak azt gondolták, nem lehetünk valami finom emberek. Nem tudták, micsoda nagyszerû muzsikusokat evakuáltak a második világháború idején Novoszibirszkbe, hogy megvédjék õket a harcoktól, s hogy ennek milyen hosszan tartó hatása lett. A városban csodálatos zenészközösség alakult ki, fantasztikus volt a zenei nevelés színvonala, remek zenekarok mûködtek, és volt egy kiváló operaház is.

...Hegedûjátékom sokat fejlõdött Moszkvában. Korábban gyakran gyakoroltam naponta akár nyolc-kilenc órát is, de Moszkvában soha nem hegedültem többet három óránál. Ennek az a magyarázata, hogy technikailag olyan magas szintre jutottam, már nem kellett annyi idõt szánnom a gyakorlásra, s ezért több jutott arra, hogy egyéb, zenével kapcsolatos más dolgokkal foglalkozzam.

...Hatéves koromban olyan élményben", volt részem, amely egész további életemre hatással volt. Az egyik moszkvai hangversenyem után nagyon idõs ember jött oda hozzám és azt mondta: »Ide hallgass, jól jegyezd meg, amit most mondok neked. Maradj ilyen egész életedben. Ne hagyd magad elkényeztetni. Már nem vagy csodagyerek: érett muzsikus vagy. Olyan jó a technikád, hogy el tudod játszani, amit érzel.« Ezt a dicséretet és tanácsot sose felejtem el, pedig olyan valakitõl származik, akinek még a nevét sem tudom.

...Szerencsére az iskola a zenén túl is jó nevelést adott. Azóta azt is megtanultam, hogy milyen jelentõsége van az életben szerzett élményeknek. A kottába merevedett zenedarabok ugyan nem változnak, de ahogy az idõ múlik, a magammal hozott benyomások, a bennem lévõ érzések egyre inkább megmutatkoznak, amikor egy adott pillanatban eljátszom õket. Amikor egy új mûvel ismerkedem, az olyan, mintha új fejezet kezdõdne az életemben: tanulás közben töltõdöm föl a benne lévõ érzelmekkel. Most úgy gondolom, hogy számomra a zenébõl megszerezhetõ ismeretek mennyisége végtelen; ám ha egy nap azt tapasztalnám, hogy mégiscsak léteznek határok, valószínûleg abbahagynám a hegedülést.

...Amikor 1996-ban Daniel Barenboim-mal és a Chicagói Szimfonikusokkal elõször játszottam Sibelius Hegedûversenyét, az nem csak a mûhöz való viszonyomat változtatta meg, de a zenéhez való közeledésem módját is.

Mielõtt megérkeztem a próbákra, éppen a BBC londoni promenádkoncertjén adtam elõ a darabot, és kicsit büszke is voltam magamra, mert úgy gondoltam, mind technikailag, mind zeneileg tudom a versenymûvet. Így hát az elsõ próbán végigjátszottam a darabot. Amikor befejeztem, Barenboim arca sápadt volt. »Nem tudom, mit mondjak. Azt hiszem, nem engedheted meg magadnak, hogy így játssz« - mondta. El tudják képzelni, hogy mit érez ilyenkor egy fiatal kölyök? Barenboim azonban nem kímélt, hanem így folytatta: '«Azt hittem, jó muzsikus vagy. Azt hittem, a zene lényegéhez akarsz eljutni. Csodálatosan játszol, a technikád tökéletes - de ennek semmi köze Sibeliushoz. Nincs benned személyes érzelem, semmi, ami a te saját, egyéni mondanivalódat fejezné ki.»

Mintha kisgyerekként egy filozófust hallottam volna beszélni. »El tudná mondani, hogyan közeledjem a darabhoz? « - kérdeztem. - »Természetesen igen, de azt hiszem, erre neked magadnak kell rájönnöd« - válaszolta.

Azt hittem, tökéletesen ismerem a hegedûversenyt, de Barenboim ráirányította figyelmemet néhány részletre, hogy fogódzót adjon, hogy segítsen megtalálni a magam útját. Mindössze tizenkét órám volt, hogy átgondoljam a dolgokat, s magától értõdik, hogy egész éjjel a partitúrával foglalkoztam. A hegedût az asztalon hagytam, arra már nem volt szükségem. Eleinte mintha az üres mennyezetet bámultam volna, de aztán egyszeriben fantasztikus dolgokat kezdtem észrevenni a kottában, és felfedeztem a saját interpretációmat. Másnap reggel egészen más módon közelítettem a zenéhez. Amikor odamentem Barenboimhoz, hogy köszönetet mondjak, így felelt: »Magadnak köszönd. «

...Az egyetlen dolog, amit igazán sajnálok, hogy sehol nem tudok hosszabb idõt eltölteni. Évente körülbelül 130 hangversenyt adok száz városban, egy-két napnál többet egyetlen helyen sem maradhatok. Amikor arról álmodozom, hogy mi az, amit a hegedülés mellett igazán szívesen csinálnék, akkor egy Harley Davidson nyergében látom magam, amint bejárom az Egyesült Államokat. Azt hiszem, bármilyen motor megfelelne, de a vágyam egy Harley Davidson. Szeretnék egyszer csak nekivágni, és megnézni a természeti csodákat, különösen az ország nyugati részén - a Grand Canyont, a Sziklás-hegységet. Belekóstolnék az igazi amerikai életmódba.

.. .Azt hiszem, nem változtam túl sokat ahhoz a négyéves kisfiúhoz képest, aki addig hegedült, amíg a fáradtságtól már nem tudta folytatni, s aki utána, hogy megjutalmazza magát, az éjszaka kellõs közepén háromkerekûjével járta körül az udvart, mindössze annyi a változás, hogy ma már sokkal jobban hegedûlök, és talán megérdemlek egy új, sokkal nagyobb biciklit."