Visszanézve, elõretekintve

Szerző: Halász Péter
Lapszám: 1997 szeptember

Az ember óhatatlanul is saját magára, saját környezetére vonatkoztatva vizsgál mindent, ami csak elébe kerül. Hallgatjuk immár évek óta, mennyire sanyarú a kortárs zene hazai helyzete. Olvassuk minden õsszel a Muzsika hasábjain a szakkritikusok nekrológnak is beillõ beszámolóit a valaha reprezentatívnak szánt, és kényszer szülte módon máig annak is számító Korunk Zenéje sorozatról. S eközben felemlegetjük: bezzeg a Lajtán túli Éden-kertben másként van mindez. Mára már persze nagyon jól tudjuk, ott sem csüng minden almafáról kortárs partitúra, s nemhogy a legszélesebb nagyközönség nem menne tûzbe egy-egy új bemutatóért, de a hivatalos és magánszponzorok zsebe is mind nehezebben nyílik meg egy effajta "rétegrendezvény" támogatására. S eközben hajlamosak vagyunk észre sem venni, mi történik hozzánk közelebb, például a Duna mentén.

A Melos-Étos Nemzetközi Kortárs Zenei Fesztivál, amelyet 1991 óta kétévente rendeznek meg Pozsonyban, a rendszerváltás szülötte. A hajdanvolt Csehszlovák Szocialista Köztársaság polgárai - különösen ha a már az összetett államnévben is hátrább szorult országrész lakói voltak - nálunk már régen elfeledett mértékû elszigeteltségben és a hatalom diktálta kulturális diétától senyvedve töltötték az elmúlt évtizedeket. Amennyivel nagyobb volt a lemaradás, annyival erõsebben támadt fel 1989 után az étvágy, és ez hívta életre a fesztivált. Nem elég, hogy olyan, a nyugati világ zenei fejlõdésével való alapvetõ ismerkedést kellett rohamléptekben abszolválni, mint amilyen nálunk már a hatvanas években megindult, de ezen kívül rengeteg sürgõsen törlesztendõ belsõ adósság is akadt. Asztalfiókban rekedt partitúrák, politikai okokból marginalizált zeneszerzõk és nem kevés olyan emigráns, aki 1968 óta nem lépte át hazája határait. De hogy a Melos-Étos Fesztivál nem csupán informálni szándékozik, hanem ennél sokkal mélyebbre nyúlva, az óriási társadalmi átrendezõdés zenei lenyomata akar lenni, mutatja elnevezése is: a zene és az emberi tartás összekapcsolása, ami csupán kivételes körülmények között válhat problémamentessé. A fesztivál programjának összeállítói azzal az elszántsággal és elhivatottsággal dolgoznak, amit csak a patetikusan hangzó misszió szóval lehet jellemezni. S ugyanígy fáradoznak most is azon, hogy idén novemberben, immár negyedik alkalommal is legyen Pozsonyban Melos-Étos Fesztivál, noha ahhoz a zenei-szellemi nyitottsághoz és pluralizmushoz, ami a fesztivál alaptermészete, ma sem könnyû támogatókat találni Szlovákiában.

Most azonban nem az a feladatom, hogy egy kortárs zenei fesztivál portréját megrajzoljam, hanem hogy egy tanulmánygyûjteményt recenzeáljak. A kötet az elsõ két Melos-Étos Fesztivál keretében lezajlott nemzetközi szimpóziumok elõadásait adja közre, részben szlovákul, részben németül, minden esetben a másik nyelven írott rezümével kiegészítve. Elõször is irigykedjünk egy kicsit: itt van elõttünk az a modell, amely a Korunk Zenéje esetében sohasem született meg, vagyis az, amely természetesnek tartja, hogy a hangversenyek mellett a 20. század zenéjéhez elkerülhetetlenül hozzánõtt zenetudományi kiegészítés, mûelemzés, mûértelmezés, eligazítás is intenzíven jelen legyen. (A hasonló magyar kezdeményezésrõl, a Földvári Napok 1997 rendezvénysorozatról lapunk augusztusi számában közöltünk tudósítást. - A szerk.) Másodszorra azonban szögezzük le: a két pozsonyi szimpózium korántsem egyfajta sine ira et studio ábrázolt hátteret akart felrajzolni a fesztiválon elhangzó mûvek mögé. Már a témák kiválasztása is elárulja, hogy sokkal inkább a múlt feldolgozása, vagy ahogyan a német jóval kép-szerûbben kifejezi: a múlt legyûrése (Vergangenheitsbewältigung) került a középpontba.

Különösen igaz ez az 1991-es elsõ szimpóziumra, amely eleve a Zene és totalitarizmus címet kapta. A tizennyolc elõadás szerzõit két táborra oszthatjuk. Ott van egyfelõl az a néhány német (ebben a kontextusban még van értelme a kifejezésnek: nyugat-német) meghívott, aki távolságtartó hûvösséggel igyekszik rámutatni a zene társadalmi szerepének torzulásaira egy abszurd történelmi szituációban; köztük például Detlev Gojowy, a zenei ruszisztika kiváló képviselõje az újraírandó szovjet zenetörténet egyes epizódjaira hívja fel a figyelmet. A másik oldalon pedig ott találunk tucatnyi szlovák, cseh, lengyel, szlovén, belarusz vagy éppen orosz zenekutatót és zeneszerzõt, akiknek többségében ott lobog az elszenvedett megaláztatások, korlátozások miatt felgyülemlett, s most kirobbanó indulat. A sebek még frissek, az elsõ szabad megszólalás még csiszolatlan. Sokáig, nagyon sokáig hiányozni fog a higgadtság egy olyan, a közelmúltat felölelõ kelet-európai zenetörténet megalkotásához, amely ügyel a közös vonások és a helyi sajátosságok arányaira, s azt is bemutatja, miképpen csírázhatott ki a monolitikusra formázott homlokzat mögött is valódi pluralizmus.

Amennyire a nyelvi korlátok megítélni engedik, feltûnt a szimpózium elõadásaiban, hogy a múlttal való el- és leszámolás többnyire éppen az elmúltnak remélt korszak szóhasználatában és a gondolkodásában lebéklyózva nyilvánul meg. A Mi és Õk ellentétpárjának obligát felemlegetése (az elnyomó mindig a Másik!), az ideológiától átszínezett, a konkrétumokat kerülõ, brosúraízû, nem találok jobb szót rá: szivacsos szövegek mögött a legjobb szándékok ellenére is ott visszhangzik még a pártzsargon. De amit a tanulmányok együttese kiad, az igen tanulságos kordokumentum. S hogy a világ végsõ soron mégsem olyan egyszerû, azt remekül mutatja a kölni Frieder Reininghausnak a kapitalizmusban a zenekultúrára leselkedõ veszélyekrõl szóló elemzése, a '68-as nemzedék által megõrzött baloldaliság ízeivel erõsen megfûszerezve.

Látszatra szelídebb, de valójában majd' ugyanennyire érzékeny témát vizsgáltak 1993-ban is, a címe: A zene mint üzenet. A hamburgi Constantin Floros, aki 1989-ben ugyanilyen címmel könyvet jelentetett meg (Musik als Botschaft), megnyitó elõadásában egy sokoldalú zenei hermeneutika mellett érvelt, amely egyszerre képes értelmezni a Kilencedik szimfónia egész emberiséghez forduló szózatát és Albán Berg vagy Janáček vonósnégyeseinek intim, szerelmi "levelezését". Hogy a kortárs zenében ugyanennyire aktuális lehet a sokat emlegetett message után kutatni, azt a tanulmánygyûjtemény számos cikke tanúsítja. Ivesrõl, Cage-rõl, Messiaenról, Lutosławskiról, Ligetirõl olvashatunk részelemzéseket, amelyek egyöntetûen mutatják, hogy századunkban éppoly magától értõdõ a zenét gondolati tartalom közvetítõjének tekinteni, akár Schumann és Liszt korában.

Saját, szubjektív válogatásomban a legmagasabb polcra három írást helyeztem: Nad'a Hrčková érzékeny megfigyelésekben bõvelkedõ összefoglalását a kortárs szlovák zene felismerhetõen közös alaphangvételérõl, Frieder Reininghaus értelmezõ áttekintését az utolsó évtized németországi operatermésérõl, és egy nem kortárs témájú, recepcióesztétikai tanulmányt, amelyben Mieczysław Tomaszewski egy Chopin-etûd zeneírói visszhangjának részletes elemzésével mutatja ki, hogy egy nem programatikus kompozíció is milyen egyértelmûséggel hív elõ a róla írók fantáziájából hasonló metaforákat és szimbólumokat.

Az 1997-es pozsonyi Melos-Étos szimpózium témája a keleti és nyugati kortárs zene egymáshoz való viszonya lesz. Ismét olyan terület, amelynek sok lehet az elõre- és visszatekintõ, zenetörténeti és zenepolitikai tanulsága.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.