Professzionista kortárs zenei interpretációt!

Beszélgetés Rácz Zoltánnal

Szerző: Feuer Mária
Lapszám: 1997 szeptember

Amikor Rácz Zoltánnal megbeszéltük, hogy a Muzsika olvasói számára felvázoljuk az Amadinda Együttes pályafutását, egyrészt arra készültem, hogy pótoljuk a Brockhaus-Riemann Lexikon, illetve a Zenei Ki Kicsoda? hiányzó címszavát, másrészt megpróbálok magyarázatot keresni arra a hihetetlen közönségsikerre, amely a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével idén kitüntetett Bojtos Károly, Holló Aurél, Rácz Zoltán és Váczi Zoltán valamennyi koncertjét fogadja. (Az interjú vége felé Váczi Zoltán is bekapcsolódott a beszélgetésbe, az õ megszólalását névbetûivel jelzem. F. M.) Mielõtt bekapcsoltam a magnót, Rácz Zoltán megkérdezte, miként értelmezze Porrectusnak a júliusi Muzsikában olvasható jellemzését, amely szerint az Amadinda hidegfejû kapitalista vállalkozás lenne. Beszélgetésünk során oly sokszor visszatért erre a megjegyzésre, hogy nem hagyhatom figyelmen kívül, annál kevésbé, mivel Porrectus véleményem szerint arra a vitathatatlan tényre tapint rá, hogy bármilyen kortárs zenei elõadás szervezõi bombabiztos sikerként építhetnek az Amadinda fellépéseire. Ennek egyik oka minden bizonnyal szociológiai természetû: az Amadinda hallgatósága csak részben azonos a klasszikus koncertek közönségével, de különbözik a kortárs zene táborától is, mert a popzene híveinek egy részét is a magáénak tudhatja.

- Éppen a napokban említett valami hasonlót közönségünkrõl szólva Kocsis Zoltán is. Sokat gondolkoztam róla, és azóta sem tudom, hogy ez jót vagy rosszat jelent.

- Azt hiszem, inkább jót, hiszen kitágítja a hagyományos közönséget, és talán új irányba mozdíthatja az érdeklõdést.

- Ez azért izgat különösen, mert úgy érzem, súlyos válságba került a komolyzenei világ érdeklõdése. A júliusi Muzsikában olvashattuk, milyen bajba kerültek a hanglemezgyártók; köztudott, mekkora energiájába kerül a hangversenyrendezõknek a közönség mozgósítása, s tudom, hogy a Fesztiválzenekarnál is milyen kemény munka folyik azért, hogy a terem tele legyen, pedig ez az együttes a magyar zenei élet kiemelkedõ társulata. Azt hiszem, mindezt hosszú évtizedek hibái eredményezték, és nem is tudom, lehet-e egykönnyen orvosolni: borúlátó jóslatokba nem szeretnék bocsátkozni. De abban egészen biztos vagyok - ezzel kanyarodnék vissza a mi közönségünkhöz -, hogy a popzenének mind a lemez-, mind a jegyeladás terén jóval kevesebb a gondja. Az úgynevezett klasszikus zene és a popmûvészet között fontos különbségnek tartom, hogy az utóbbi mindig a saját zenei kultúráját építi. Azt gondolom, az elmúlt évszázadokban azért nem volt probléma a klasszikus zene "eladhatóságával", mert az a saját koráról, a saját közönségének szólt. A mi századunk az elsõ, amelyben a zenészek megtagadták a jelenüket. A muzsikusok persze szívesen mutogatnak a közönségre, de nekem az a véleményem, hogy a publikum azt fogadja el, amit nyújtanak neki. Tizenhárom éves tapasztalatom mondatja, hogy ha tájékozott, jó zenészek vezetik a hallgatóságot, akkor az nem idegenkedik az újdonságtól. Persze ezt nem rossz tanári módszerekkel kell megvalósítani, hanem színvonalas mûvészettel. Amióta világ a világ, voltak beavatottak: hol papok, hol ügyvédek, politikusok, akik hittel és meggyõzõdéssel irányították az embereket.

- Ebbõl az is következik, hogy a kialakult szokástól eltérõen nem menedzsereknek, koncertszervezõ irodáknak, hanem hozzáértõ mûvészeknek kellene meghatározni a mûsortervet. Elképzelhetõ ez a mai világban?

- Errõl gyakorta beszélgetek más mûvészeti ágak képviselõivel, akik hasonló problémákkal küzdenek, és azt hiszem, hogy a zene területén a legsúlyosabbak a gondok. A menedzser ugyanis csak a létezõ mûvészetet tudja képviselni, a hangversenyszervezõ tehát kénytelen egyfajta kialakult zenei ízléshez alkalmazkodni.

- A képzõmûvészeti érdeklõdés sem áll jobban.

- De igen. Azt tapasztalom, hogy az emberek eljárnak tárlatokra, és érdeklõdést mutatnak korunk mûvészete iránt.

- A kortárs zene iránti érdeklõdés talán azért nehézkesebb, mert a muzsika sokkal tágabb területet birtokol, és a közönséget nehéz ebbõl kimozdítani.

- Én meg azt hiszem, hogy nem azzal a zenével kell érdeklõdést kelteni, amit sok száz éve játszanak.

- Nem gondolja, hogy egy kortárs zenei kamaraegyüttes repertoárjával szemben sokkal "eladhatóbb" az Amadinda mûsora?

- De igen. Tudom, hogy a közönség rokonszenvét már a hangszereinkkel megnyerhetjük. Ezzel tisztában voltam akkor is, amikor '86 táján az elsõ lemezünket készítettük. De ez a szimpátia ugyanakkor hihetetlen veszélyt is magában rejt. Úgy érzem, mûfajunk némiképpen válságba került, és éppen ezért akarunk egészen másfajta irányba fordulni. Az ütõhangszeres zene ugyanis hibát követett el azzal, hogy kihasználta könnyû helyzetét, és hihetetlenül gyenge darabokkal nagy sikert tudott elérni pusztán azért, mert azok jó hangosak és hatásosak voltak. A mi mûfajunkra is érvényes, hogy a közönséget meg lehet ugyan fogni látványos dolgokkal, de nem hiszem, hogy zenén kívüli elemekkel, külsõségekkel hosszú távon le lehet kötni bárkinek a figyelmét.

- Jól értem, hogy maga nem csak a saját mûfajában szeretne változást elérni, hanem azért küzd, hogy a zenei elõadómûvészet minden ága egy korszerû repertoár irányába mozduljon el?

- Szívesen dolgoznék a kortárs zene színvonalas magyarországi megszólalási lehetõségének érdekében. Tavaly tanítottam a darmstadti fesztiválon, és azt tapasztaltam, Frankfurtban remekül és nagy sikerrel, telt házakkal mûködik az Ensemble Modern, Bécsben a Klangforum Wien, Párizsban az Ensemble InterContemporain, Hollandiában az Asko, és még számos kitûnõ együttes. Azzal az érzéssel jöttem haza: lehetetlen, hogy Budapesten ne tudjunk létrehozni egy olyan kamaraegyüttest, amelyik a 20. század zenéjét állítja mûsorának középpontjába. Nyomatékosan hangsúlyozom, hogy nem olyan együttes létrehozása mellett törnék lándzsát, amelyik kizárólag kortárs zenét játszik. Ezt a fajta elhatárolódást eleve rossznak tartom, mert a zene élõ valami: irtózom az új és a régi zenét játszó együttesek közötti ellentéttõl.

- Abban nem érez ellentmondást, hogy az imént említett neves külföldi együttesek viszont specializálódtak az új zenére?

- Nem. Hangsúlyokról és arányokról van szó. Antagonisztikus ellentétet érzek a muzsikusok között, mondván, hogy az egyik csoport azért játszik új zenét, mert nem tudja a régit, és fordítva. Nagyon egészséges dolog, ha azon kezdünk el gondolkozni, hogy miért ne játszanánk új zenét, hiszen Beethovent úgyis ismerik az emberek.

- Azt hiszem, ebben nincs igaza, hiszen egyrészt az új generációnak is meg kell ismernie az évszázadok alatt fölhalmozódott értékeket, másrészt az új iránti jogos kíváncsiságnak nem kell elnyomnia a régi mesterek szeretetét.

- Hát persze. Ezekre a zenetörténeti értékekre valóban szükség van, és azért fogalmazok sarkítva, hogy világossá tegyem: ha az emberek csak azt hallják, amit megszoktak, akkor mást nem tudnak megszeretni. A régi és az új mûvészet kedvelése nem zárja ki egymást. De az tény, hogy a hagyományos mûvészet terén a csömör jelei mutatkoznak, s a túltermelés okozza, hogy koncerten is, lemezen is nehéz eladni a klasszikus repertoárt.

- Az a baj, hogy az új zene is az üzleti törvényeknek engedelmeskedik a nagyvilágban: ott már folyvást a legújabbat követelik, s igen nehéz repertoáron tartani az értékeket. Ez megint felhígulással és csömörrel fenyeget.

- Ez tökéletesen igaz, a mi együttesünk is kénytelen ezt megélni. A külföldi fesztiválok szervezõi valóban mindig újat akarnak, és ezzel megakadályozzák, hogy bizonyos alkotások meggyökerezzenek a repertoárban. Az idei Budapesti Õszi Fesztiválra olyan mûsort terveztünk, amely két õsbemutatót, két magyarországi bemutatót és két olyan kompozíciót tartalmaz, amelyet korábban már eljátszottunk. Az utóbbi két szám egyikét kifogásolták. Mégis ragaszkodom hozzá, mert jó darab és dramaturgiailag helye van a mûsorban. Természetesen lehet ezzel vitatkozni, lehet azt állítani, hogy egy új fesztiválon vadonatúj kompozíciókat kell elõadni, szerintem az ilyen hangversenysorozatnak mégis az a funkciója, hogy zenei tájékozottságot adjon, hogy olyan koncerteket építsen fel, amelyeknek van mondanivalójuk, s ennek érdekében akár negyedszer is el lehet játszani egy darabot.

- Az Amadinda képes rá, hogy saját tervezésû programokkal álljon elõ? Elfogadják ezt a világban?

- Egyetlen esetben, Párizsban akartak erõszakosan befolyásolni, nem is lett jó vége a dolognak. Ezen kívül soha nem szóltak még bele a mûsorösszeállításunkba.

- Visszatérve a kortárs zenei kamaraegyüttesekre, Magyarországon nem újdonság ezek létrehozása, hiszen számos kompozíció Mihály András egykori Budapesti Kamaraegyüttesének köszönhette bemutatását, nemzetközi sikerét és lemezfelvételét, s napjainkban is - igaz, méltatlan körülmények között, de - ezen dolgozik Tihanyi László és Serei Zsolt együttese.

- Persze, de egyikük sem tudta elérni a professzionalista mûködés kereteit. Maga méltatlan körülményekrõl beszélt s valószínûleg az anyagiakra gondolt, én a professzionalizmus hiányán nem fõfoglalkozást értek, hanem azt, hogy létrejöhessenek a mûködés, a repertoáralakítás, a világgal való kapcsolattartás elvei. A magam részérõl boldog lennék, ha részt vehetnék ilyen munkában. S meg kell mondanom, hogy meg is kezdtük egy ilyen típusú együttes megalakítását.

- Mondana részleteket?

- Tavaly Darmstadtban azt tapasztaltam, hogy a magyar kortárs zene hihetetlenül kevéssé van jelen a világban, zeneszerzõi és elõadói téren egyaránt. Döbbenetes volt felfedeznem, hogy Kurtág és Eötvös (és persze Ligeti) kivételével a kitûnõ magyar komponistákat alig játsszák, s hogy a kortárs zene elõadói közül is jóformán csak bennünket ismernek. Ez adta az ötletet, hogy olyan együttes felállításán gondolkodjunk, amely a 20. századi alkotásokat helyezné a középpontba, de persze nem zárná ki korábbi zenék elõadását sem, mert mint mondtam, irtózom a merev határoktól. Magyarországon nagyon sokan dolgoznak ennek érdekében, mégsem született eddig áttörõ siker. Megkerestem Tihanyi Lászlót, aki igazán értékes munkát végzett ez ügyben, de mint másoknak, neki sem sikerült koncentrált eredményt elérnie. Ezért próbálunk összefogni, ennek elsõ lépései most történnek. Most talán ki fog derülni, kinek mi a véleménye, mert meggyõzõdésem, hogy kizárólag õszintén érdeklõdõ, odaadó munkára képes zenészekkel lehet megvalósítani elképzeléseinket. Ennek nem lehet pénzügyi akadálya: vagy belsõ elhatározás, igény hozza létre az együttest, vagy nem fog megszületni.

- Milyen létszámú együttest tervez?

- Azt hiszem, nyolc muzsikus megfelelõ bázist alkothatna. Nem szeretnék még neveket említeni, de kitûnõ zenészek mondtak igent a felkérésünkre. A létszám az Amadinda megalakulásakor is fejtörést okozott: a Strasbourg-i Ütõsök tevékenysége nyomán kialakult repertoár hat tagot igényelt volna, én mégis azt gondoltam, elég, ha négyen vagyunk, mert nekünk nem kell ugyanazt játszani. Ha elég jók leszünk, akkor mindig találunk majd alkalmas kisegítõket. Ez így is történt, sõt alkalom adódott tehetséges növendékeim foglalkoztatására. Most is úgy érzem, hogy egy kortárs zenei együttes magját kell létrehoznunk, és szükség esetén bõvíthetjük a létszámot. Az az elsõdleges szempont, hogy sikeres elõadásokat produkáljunk, hiszen a közönség hihetetlenül érzékeny a minõségre. Hiszem, hogy ha folyamatosan magas színvonalú teljesítményt nyújtunk, akkor magunkra vonhatjuk a zeneszerzõk, az elõadók, a közönség, a hangversenyrendezõk figyelmét. Kaptam egy nagyon megtisztelõ meghívást a Tavaszi Fesztivál Mûvészeti Tanácsába: igyekszem ezeket az elveket ott is képviselni.

- Ezek szerint a Tavaszi Fesztivál szervezõi mégis belátták a kortárs zenét hiányoló bírálatok igazát.

- A kortárs mûvészetre csakugyan a Budapesti Õszi Fesztivál koncentrál, de azt gondolom, hogy a magyar kulturális életben kiemelkedõ szerepet betöltõ Tavaszi Fesztivál olyan jelentõségû eseménysorozat, amelybõl nem hiányozhat az új zene. Ezért örülök, hogy nyitott fülekre találtam, s remélem, hogy képesek leszünk olyan programokat létrehozni, amelyek - figyelembe véve a fesztivál fenntartóinak kívánságait is - nem csupán megtalálják helyüket a programban, hanem felszámolják a hagyományos elzárkózást is.

- Említette, hogy kitûnõ mûvészek fogadták el a felkérését, de még nem szeretne neveket mondani. Azt sem árulja el, hogy mi lesz az együttes neve?

- Annak ellenére, hogy október 9-én pódiumra lépünk az Õszi Fesztiválon, errõl nem szeretnék beszélni. Az együttesnek akkor adunk majd nevet, amikor valóban létrejött. Egyelõre a kipróbálás, kísérletezés stádiumában vagyunk.

- Milyen anyagi forrásokra számíthatnak?

- Erre most nem gondolunk. Amennyire látom, nálunk azon buknak el a kezdeményezések, hogy még mielõtt az elsõ kapavágás megtörtént volna, mindenki az anyagiakat akarja biztosítani. Egy együttes akkor tarthat igényt támogatásra, ha felmutatott már valamit. Olyan gazdára nem számítok, aki fenntartaná az együttest, de arra igen, hogy az Õszi és a Tavaszi Fesztivál nívós munkaalkalmat teremt. Hasonló terepnek gondolom Szombathelyt. Tárgyaltam számos egyéb fesztivállal, Rolla Jánosokkal, a Forrás Kamarazenei Mûhellyel is, és igazán boldogítónak találom, hogy senki sem fél az új zenétõl, sõt mindenki nyitottnak mutatkozik.

- Gondolom. Kocsis Zoltánnal is szövetkeznek.

- Az a rendkívül érdekes dolog történik most a magyar zenei életben, hogy - árnyalatnyi eltérésekkel, apró hangsúlyeltolódásokkal - nagyon sokan ugyanazt akarjuk. Sõt a Forrás köreiben is felmerült hasonló terv. Számomra az idei év legnagyobb meglepetése, hogy nagyon sokan hasonlóképpen gondolkoznak.

- Bocsánat, hogy földhözragadt aggályokat hangoztatok, de ilyen az élet: két fesztivál között mibõl élnek meg a mûvészek? Ki fizeti ki a társadalombiztosításukat? Attól tartok ugyanis, hogy ha nincs állandó jövedelmük, akkor elõbb-utóbb a produkció színvonala látja kárát.

- Nem arról kell gondolkodnunk, hogy 18 zenész mibõl éljen meg, hanem arról, hogy az együttes bázisának tekintett társaság hajlandó-e olyan szorosan elkötelezni magát az általam reálisnak tartott 14-16 alkalomra, hogy ha felkérést kapna mondjuk a Royal Festival Halltól, akkor is azt válaszolná, hogy az adott estéje foglalt. Ez a 14-16 fellépés - nyilván hosszabb-rövidebb szünetekkel - folyamatos mûködést eredményezne. Ha ezt a bázist nem találjuk meg, akkor nincs mirõl beszélni. A cél csak az, hogy az adott koncertek igazán jól sikerüljenek.

- Ebbõl viszont újabb kérdések következnek: kell egy menedzser, aki megszervezi a koncerteket, lefoglalja a termet, eladja a jegyeket, egyszóval foglalkozik az együttes sorsával.

- A jelenlegi stádiumban elegendõ, ha megkapjuk a kezdeti segítséget azoktól, akikkel már tárgyaltam. Ha a - nevezzük kapitalista módon -: vállalkozás beindul, nyilván szükség lesz egy külsõ szervezõre is, többek között a nemzetközi kapcsolatok ügyében. így történt ez az Ensemble Modern esetében is, ahol egy valóban kitûnõ menedzser vette kézbe az ügyek intézését, de az is tény, hogy az együttes kemény magja a mai napig maga dönt minden fontos kérdésrõl. Az elmúlt évek õket igazolták, s nekem is ez az ideálom.

- A szervezendõ együttes ismeri-e kellõképpen a világban felbukkanó új, nálunk is bemutatásra váró mûveket? Tudják-e, milyen megismerésre méltó darabok születnek? Szándékoznak-e tanácsot kérni tájékozott muzikológus kollégáktól?

- Természetesen. De azt is nagyon fontosnak tartom, hogy mi magunk is eljussunk a világ mérvadó kortárs zenei fesztiváljaira, mert másként lehetetlen tájékozódni. Ma már persze sok mindennek utána lehet nézni az interneten, de ez csak felületes ismereteket ad, a mûvekrõl akkor alkothat valódi képet az ember, ha jelen van a fontos eseményeken. Ami a tanácsadókat illeti, természetesen arra is nagyon kell vigyáznunk, hogy ne egy ember ízlése befolyásolja a mûsorválasztást, mert ez óhatatlanul az õ egyéni elképzelését tükrözné. Azért tartom mintaszerûnek az Ensemble Modern mûködését, mert ez a társulat felelõsségteljesen kezeli a saját ügyeit. Én éppen ezt hiányolom Magyarországon: ezen a téren elég keserû tapasztalatokat szereztem az elmúlt idõszakban.

- Mire gondol?

- Arra, hogy ha egy társulat több mint 10-14 emberbõl áll, képtelen felelõsségteljesen mûködni: az emberek számára nem egészen világos, hogy mit miért csinálnak. Amikor még a Fesztiválzenekar tagja voltam, az volt a legkeserûbb csalódás a számomra, hogy a tagok nem tudták, mi az adott részfeladat távolabbi perspektívája.

- Egy frissen alapított kortárs zenei együttesnek valószínûleg azzal kell kezdenie, hogy darabokat rendel a hazai komponistáktól, s emellett gondolkoznia kell azon, milyen nemzetközi zeneszerzõi tendenciákat mutasson be a magyar közönségnek. Felkérésekre viszont nyilván szerezhet támogatást például a Nemzeti Kulturális Alaptól.

- Reméljük, hogy igen. Én azonban legsürgetõbb feladatnak az elõadói bázis kiépítését tartom. Az Õszi Fesztivál nem nélkülözheti azt a hangszeres együttest, amelyre például a nagyon szép múltat megélt Korunk Zenéjének is támaszkodnia kellett volna. Megdöbbentõ volt számomra, hogy Darmstadtban még tavaly is szembesülnöm kellett a 80-as évek budapesti ISCM közgyûlésének elõadói kudarcával. Itthon talán már csak a szûkebb szakma emlékszik rá, hogy az ideutazó jelentõs komponisták nagy része vissza akarta vonni darabjainak elõadását a botrányosan rossz felkészülés miatt. Ennek soha többé nem szabad megismétlõdnie. Másfelõl az Õszi Fesztivál is akkor vívhatja ki tekintélyét, ha egy rangos komponista szerzõi estet rendez, s az biztos lehet benne, hogy ha sok pénzt nem is kap majd az elõadásért, de hitelesen fognak megszólalni a mûvei.

- Ha szerencsésen megszületik az együttesük, akkor valószínûleg számítaniuk kell a magyar zeneszerzõk ostromára, s el kell dönteniük, hogy szelektálnak-e, vagy minden mûvet bemutatnak: jót, rosszabbat egyaránt.

- Azt hiszem, zenei közgondolkodásunk egyik betegsége, hogy tisztában akar lenni az értékekkel. Szerintem az idõ sem dönthet el mindent, hiszen egy késõbbi generáció csak abból tud választani, amit megismerhet. Ezért annak vagyok híve, hogy mindennek meg kell szólalnia. Egyébként is: mit jelent az, hogy egy zeneszerzõ jó, közepes vagy rossz? Erre én csak egy választ tudok: meg kell nézni Toscanini repertoárját. Nagyjából ötszáz darab szerepel benne, s ebbõl háromszáznak ma híre-hamva sincs. Vagyis egy hozzá hasonló karmesteróriás páratlan nyitottsággal fordult kora zenéje felé. Meg kell mondanom, hogy ezt nagyon egészséges dolognak tartom.

- Jó, ne beszéljünk zeneszerzõi képességekrõl, de az csak elõfordul, hogy bizonyos darabokat nem szívesen játszik el az elõadó?

- Erre a kérdésre válaszul Vidovszky Lászlót kell idéznem: ameddig egy zenész nem játszik el valamit makulátlanul, addig nincs mit unnia rajta.

- De a közönség és a szakma bizonyosan eldönti majd, hogy neki mi tetszik.

- Ezzel nem szeretnék foglalkozni. Egy együttesnek - legyen az négy - vagy tizenhat tagú - határozott elképzeléssel kell rendelkeznie, de a napjainkra jellemzõ szakmai polarizálódást egyre kevésbé tudom elviselni. A viták semmirõl sem szólnak. Meggyõzõdésem, hogy nem egymással harcolni, hanem dolgozni kell: a zeneszerzõknek komponálni, az elõadómûvészeknek játszani, a lehetõ legmagasabb színvonalon. Zenén kívüli dolgokkal pedig nem kell foglalkozni.

- De az mégiscsak nyilvánvaló, hogy ha egy kortárs zenei fesztiválon elhangzik, mondjuk, húsz darab, az nem lehet mind remekmû.

- De szükség van mind a húszra, mert egy kultúra csak önmagát képes kialakítani.

- Akkor másként kérdezem: milyen szempontok szerint állítják össze a mûsoraikat?

- Ma még nem látjuk pontosan, milyen keretek között fogunk mûködni. Csak azt válaszolhatom: az elmúlt években mindig természetes volt számunkra, hogy az Amadinda koncertjein a magyar zenekultúrát vigyük el külföldre.

- És a külföldi zenét is el akarják hozni Magyarországra?

- Természetesen. Ez másként nem is mûködhet. Az Õszi Fesztivált csak akkor fejleszthetjük nemzetközi eseménnyé, ha fontos komponistáknak szerzõi esteket tudunk felajánlani, ennek pedig feltétele, hogy az elõadások színvonala vonzó legyen. A fesztivál akkor lesz valódi fesztivál, ha a jelentõs bemutatók itt, és nem másutt hangzanak el. S ugyanez a hangszeres felkészültség az alapja a nemzetközi kapcsolattartásnak is.

- Még mindig a mûsorválasztásról szólva: azt nyilván tudja, hogy meg kell majd küzdenie az elveiért, hiszen bármelyik zenetudóst választja tanácsadóul (akár többet is), az a saját szempontjai szerint szorgalmazza majd a darabok elõadását. Másfelõl pedig valószínûleg szükségük lesz egyfajta szigorúságra.

- Szigorúságra biztosan szükség van, de nem biztos, hogy ezt érvényesíteni is fogjuk. A tanácsadókat természetesen nem akarjuk mellõzni, de tudatosítanunk kell, hogy az elhatárolódás vezette a zenei életet a szétszakadás határáig, s ezt mindenképpen el akarom kerülni.

- Ugye tudja, hogy az Amadindával szerzett tapasztalatai nem okvetlenül mérvadók egy kamarazenei együttes esetében, hiszen az Amadinda sikerét megkönnyíti az Európán kívüli tradicionális zene elõadása.

- Persze, hogy tudom, de ugye elhiszi, hogy nem a könnyû siker érdekében játsszuk ezeket a darabokat? Lehet, hogy az Amadinda a leghidegebb kapitalista a magyar zenei életben, de tíz év alatt törvényszerûen ismertük fel, hogy egy ütõhangszeres számára a tradicionális zene a beszélt anyanyelvvel egyenlõ. Nélküle nem lehet megérteni a szakmát, de a hangszereket sem. Én magam akkor jöttem rá erre, amikor 1987-ben Hawaiiban jártam, és ott polinéz zenével találkoztam.

- Feltételezem, hogy mûsoraiknak ezt a vonulatát nem akarják abbahagyni akkor sem, ha az Amadinda estjein is a kortárs zene elõadására koncentrálnak.

- Ma már nem is tudjuk ezt megállítani. A közönség valószínûleg nem is sejti, mennyi energiát követel egy rövid tradicionális darab elõadása. A dolog ott kezdõdik, hogy nem lehet elmenni a Rózsavölgyibe és megkeresni vagy megrendelni a kottát. Ellenben elutazik az ember a helyszínre, és jó esetben talál valamit, rossz esetben nem talál. Ebben már lassan kezdünk rutint szerezni. Mondjuk, szerepel a mûsorunkon egy nyolcperces polinéziai zene, ennek felfedezése, lehallgatása, a hangszerek elkészítése az elérhetõ minták alapján egy évet vett igénybe. Igaz, s ez Váczi Zoltán érdeme, a belefektetett munka bõségesen megtérül. A tradicionális kultúra a mi munkánknak az a szegmense, amely abszolút kozmikus. Ez alól senki sem tudja igazán kivonni magát. Volt olyan koncertünk, amelyen egy órán át birkóztunk egy kívülálló, úgynevezett szponzorközönséggel, de a végén õk is beadták a derekukat.

- Hogyanjutott eszébe a minden téren sikeres Amadindának, hogy határozottabban forduljon a kortárs zene felé?

- Tavaly részt vettünk egy tajvani ütõsfesztiválon, ahol hihetetlenül nehéz napokat éltünk át, ugyanis azt tapasztaltuk, hogy a mi szakmánk is válságtüneteket kezd mutatni. Ekkor gondoltunk rá, hogy jelenjenek meg a koncertjeinken olyan darabok is, amelyeket mi írunk. Az õsszel eljátsszuk Váczi Zoltán és Holló Aurél darabját.

Váczi Zoltán. - Egy kilencdarabos sorozat elsõ két mûvét adjuk elõ. Aurél ugyan majdhogynem házi szerzõje az együttesnek, de számomra ez az elsõ komponálási alkalom.

- Hogyan jut el odáig egy kitûnõ ütõhangszeres mûvész, hogy zeneszerzõként mutatkozzék be?

V. Z.: Amikor megalakult az együttesünk, rendelkezésünkre állt egy kifogyhatatlannak látszó repertoár. Ez hosszú évekig így is ment, de már a '90-es évek elején világossá vált számomra, hogy kiemelkedõ darabokban nem bõvelkedünk. Akkor nekem úgy tetszett, hogy ez nem is fog megváltozni. Rácz Zoli említette, hogy a világ legjobb ütõhangszeres együtteseit felvonultató tajvani fesztiválon válságtüneteket észleltünk. Ez azt jelenti, hogy noha nyilvánvalóan mindenki a legjobb mûsorával lépett színre, a programokban semmiféle elõrehaladás nem mutatkozott. S mivel mi magunk is egyre kevesebb darabot kapunk, érzékelhetõen hiányozni kezdett egy szellemi erõ jelenléte, s ezt a helyzetet kezdtük megelégelni. Ezért arra gondoltunk, hogy a magunk együttesén belül próbálunk elõrelépni.

- A különlegességekre érzékeny magyar zeneszerzõket nem érdekelték az Amadinda adottságai?

V. Z.: A kilencvenes évek elejére két-háromszáz hangszert tartalmazó ragyogó hangszerparkot tudhattunk már a magunkénak, sõt magunk is készítünk instrumentumokat. Feltûnt, hogy a zeneszerzõket nem érdeklik ezek a remek, különleges hangszerek. R. Z.: Arra döbbentünk rá, hogy kaptunk ugyan darabokat, de ezek kifejezetten billentyûs koncepciót mutattak, ami csak része az ütõhangszeres hangzásfenoménnak.

V. Z.: A tradicionális kultúrák hihetetlen zenei gazdagságról tanúskodnak. A zeneszerzõk viszont 3-400 év zenetörténete alapján funkciós gondolkozást, hangmagasság-koncepciót tanulnak. Amikor ütõhangszeres zenét komponálnak, errõl le kellene mondaniuk, mert az ütõhangszeres zenék nagy része nem hangmagassághoz kapcsolódik, vagy ha igen, másként, mint ahogyan az az európai zene 400 éves története során kialakult. Egy mai zeneszerzõ természetszerûen ebbõl a tudásanyagból merít, de ha odaáll mondjuk egy gamelán zenekar elé, semmire sem megy vele. Magyarul: az ütõhangszeres zeneszerzésben a hangszerektõl idegen koncepció van jelen.

- Ez csak a magyar zeneszerzõkre jellemzõ, vagy a többiekre is?

V. Z.: Nem vesszük észre, hogy a világ bármelyik fõiskoláján felismernék ezt a különbséget. Márpedig hiába a nagy zeneszerzõ név, ha nincs megfelelõ darab.

- Engedjen meg egy durva kérdést: azért komponált, hogy felkeltse az a zeneszerzõk érdeklõdését, vagy azért, hogy játszanivalót készítsen az együttesnek?

V. Z.: Az utóbbi miatt. A magunk világában szerettem volna valamiféle gazdagságot létrehozni, és nem hiszem, hogy ezzel felkelteném mások érdeklõdését. Ezt persze nem lehet kizárni, de engem nem ez a cél ösztönzött.

- Egy újabb durva kérdés: nem érezte hiányát a zeneszerzõi tanulmányoknak, még akkor is, ha - mint mondja - a fõiskolák más irányú képzést adnak? Nem nélkülözött a szakma megtanulásából következõ alapvetõ szakmai ismereteket?

V. Z.: Természetesen szembesültem bizonyos hiányosságokkal. De Cage példája lebegett elõttem: róla tudni lehet, hogy amikor nem volt hangszere, kiment a szeméttelepre és elõbányászott ezt-azt. Az ütõhangszeres zene eszközeiben borzasztóan egyszerû. Cage 1935-tõl '43-ig terjedõ alkotókorszakából kiderül, milyen utat lehet megtenni. És az ember rájön, hogy a tudnivalók elsajátíthatók.

R. Z.: A funkciós gondolkozásból kiinduló európai zeneszerzõi koncepció a mi számunkra használhatatlan. Vannak viszont elég csattanós példák arra, hogy autodidakták képesek eredményeket elérni, ha van mondanivalójuk.

- Mennyire kerültek közel az Amadinda tagjai az ütõhangszeres zene komponálásának sajátosságaihoz?

R. Z.: Ha hangszalagról hallgatja az ember a tradicionális zenét, nem képes úgy eljátszani, ahogyan kell, csak akkor, ha látja, hogyan csinálják, mert nem tudja, melyek az egyébként nagyon egyszerû megszólaltatási módszerek. Az európai zeneszerzésnek ehhez nincs érzéke. A komponisták számára fontos ösztönzés, hogy jól ismerik saját eszközeiket, s ezekbõl tudnak kiindulni. Amit nem ismernek, az ütõhangszerek értékesebb részét, azt nem is tudják használni. Mindezt azért érzem fontosnak a bemutató elõtt elmondani, mert összefügg azzal, amit a saját sorsunkról gondolunk. Meg azzal, amit a zenei közélet kifáradásával kapcsolatban érzek. Az európai zeneszerzõ ugyanis térben és idõben hihetetlenül kis területre koncentrál. Ha zenetörténetrõl beszélünk, automatikusan a legkisebb földrész utolsó 3-400 évére gondolunk.

- Végezetül rátérhetünk eredetileg tervezett kérdésemre: hogyan alakult az Amadinda Együttes és Rácz Zoltán pályaképe?

- 1984 tavaszán alakultunk meg.

- Ki volt a gazdájuk?

- Olyannyira gyerekek voltunk, hogy erre egyáltalán nem is gondoltunk. Tudtuk, hogy vagy magunk megvesszük a hangszereinket és úgymond kapitalista útra lépünk, vagy nem lesz együttes. Nem tartottam helyesnek (ahogyan a most létrehozandó együttesünk esetében sem), hogy amikor elkezd az ember dolgozni, azon gondolkozik, ki fogja befizetni a társadalombiztosítását. Ha mûvészetet, ha vállalkozást mûvelek, ha ipart, vagy bármi egyebet csinálok, nem tudom elõre szavatolni a sikerét. Elõbb le kell tenni valamit az asztalra. Az elsõ éveink azzal teltek, hogy kitaláljuk magunkat, felépítsük a hangszerparkunkat, és hogy azzal a mûsorral jelenjünk meg, amelyet kiterveltünk.

- Egyiküknek sem volt állása?

- Minimális elfoglaltságaink voltak, én például félállásban tanítottam a X. kerületi zeneiskolában. De hamarosan annyira elhatalmasodott rajtunk az amadindázás, hogy minden egyebet feladtunk. Akkor létezett még a Mûvelõdési Minisztérium ösztöndíja, majd a Filharmónia szólistái lettünk. Ez persze akkoriban fontos dolgot jelentett: azt, hogy volt hová leadnunk a munkakönyvünket, de minden erõnkkel a céljainkra tudtunk összpontosítani. Aztán elkezdtem tanítani a Zeneakadémián, és négy évig volt állásom a Fesztiválzenekarnál. Bojtos Károlynak és Váczi Zoltánnak az Amadindán kívül nincs semmiféle egyéb kötõdése. Most, hogy megszûnt a kapcsolatom a Fesztiválzenekarral, ez a szabadúszó élet megint valósággá vált, és igazi paradicsomi állapotot eredményezett.

- A zenekari elfoglaltságot össze tudta egyeztetni céljaival? Nem bánta meg az ott töltött éveket?

- Sõt nagyon jónak tartom. Az elsõ pillanattól kezdve részt vettem a zenekari munkában, és azt gondolom, hihetetlenül hasznosan egészítette ki tevékenységemet, hiszen nem lehet megkérdõjelezni, hogy az ütõhangszeres megnyilvánulást a szimfonikus zenekar alakítja. Nagy erõvel hatott rám az a mûködési koncepció, amellyel 1992-ben megismerkedtem: vonzó volt a kamarazene támogatása, a nem túlzott zenekari igénybevétel. Ezért két évre szerzõdtem, amit további két év követett. Hangszeres szempontból sokat hasznosítottam belõle, de keserû tapasztalatom volt - ezt korábban már említettem -, amikor egyértelmûen rádöbbentem, hogy egy társulatnak milyen gyakran nincs fogalma a saját feladatáról, mennyire nem tudja, mi az, amit képvisel, amit létre akar hozni. Nem tudom, ez külföldön hogyan mûködik, de Magyarországon a tevékenység felelõsségérzete már a kamarazenekari társaságokat is elkerüli. Nagyon bízom benne, hogy a mi tervezett együttesünknél ez nem így lesz. Ha mégis, akkor kilométerekre fogok menekülni elõle. Még egyszer nem horgonyzok le olyan helyen, ahol az emberek nem tudják, mit miért csinálnak. Hitem szerint a zene szakrális mûvészet. Mindig is az volt. Kedvenc idézetem ezzel kapcsolatban az, amit Cage egy indiai zenésztõl vett át. így szól: hiszem, hogy a zene lényege az értelem lecsendesítése az Isteni befogadása elõtt. Az emberiség történetének túlnyomó többségében a zene egyfajta szakrális irányultságot mutatott, mindig a magasrendûvel kapcsolódott össze. A dömpingszerû zenélésben éppen ezt látom veszélyeztetve. S ha ez elvész, akkor megszûnik a zene értelme.

Rácz ZoltánRácz ZoltánVáczi ZoltánVáczi ZoltánHangszerei között az Amadinda: Bojtos Károly, Holló Aurél, Váczi Zoltán és Rácz Zoltán  Felvégi Andrea felvételeiHangszerei között az Amadinda: Bojtos Károly, Holló Aurél, Váczi Zoltán és Rácz Zoltán Felvégi Andrea felvételei

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.