Kleiber, a dekadens nagypolgár

Egy kritika és kritikája

Szerző: Breuer János
Lapszám: 1997 augusztus

Ha Kleiber, akkor Carlos: a mai köztudatban ez a keresztnév él a vezetéknév mellett. Aki látta-hallotta fenomenális bécsi Rózsalovagját (tévé, video, CD), vagy csak tudja róla, milyen elképesztõen igényes produkciói elõkészítésében mint napjaink egyetlen, futószalagtermelést nem vállaló karmestere, okkal tiszteli módfelett. Alább a kedves papáról lesz szó, Erich Kleiberrõl (1890-1956), ki nem volt kisebb nagyság a maga idején.

Kleiber pere 1924-tõl évente, menetrendszerûen megérkezett Budapestre, egészen Ausztria náci megszállásáig. A berlini Staatsoper (Lindenoper) fõzeneigazgatója a legnépszerûbb vendégkarmesterek egyike volt nálunk: állt Filharmonikus koncertek élén; 1930-tól jobbára legjobb szimfonikus együttesünknek, a Budapesti Hangversenyzenekarnak (a mai ÁHZ sokadik elõdjének) karmesteri pulpitusán; az Operában irányított repertoárelõadásokat, de felújítást is betanított (Szöktetés a szerájból, 1936). Kleiber volt az elsõ, aki egymaga vezényelt teljes Beethoven-ciklust Budapesten.

A kor karmester-legendái persze mind megfordultak nálunk - ki gyakrabban, ki ritkábban. A legnagyobbak lehetõleg "hozott anyagból" dolgoztak, Toscanini a New York-i, Bécsi Filharmonikusokkal érkezett, Furtwängler inkább a bécsiekkel turnézott, ritkábban mûködött együtt magyar együttessel. Erich Kleiber azon kevesek közé tartozott, akik kivétel nélkül minden produkciójukban honi szimfonikus együttest vezényeltek. Ilyenformán felbecsülhetetlen értékû nevelõ munkát vállalt: a nemzetközi standardtól bizony elmaradt zenekaraink csiszolását. Hozzá hasonló következetességgel - és gyakorisággal - talán csak Mengelberg vállalta ezt a "strapát". Hanem a hollandus arról volt nevezetes - ezt Ferencsik János elbeszélésébõl tudom -, hogy a muzsikusnak címzett konkrét instrukciók helyett szívesebben tartott kisebb akadémiai székfoglaló elõadásokat a zeneesztétika tárgykörében. Egy ilyen fejtegetése után tette volt fel néki a szólóoboás a földhözragadt kérdést: ...Akkor most hangosabban, vagy halkabban fújjak. Mester?"

Hét estén vezényelt a Budapesten töltött nyolc nap alatt 1926 februárjában Kleiber. Mûvészetének tanulmányt szentelt Tóth Aladár (Nyugat, 1926. március 1., 469-472. Újraközlés: Zenei írások a Nyugatban, szerk.: B. J., Zenemûkiadó 1978, 311-319.). A méltánylandók és bírálandók után az elemzés konklúziója: "Kleiber nem érzi a mûvész felelõsségének teljes súlyát, nem tartozik azok közé a nagy kultúrák épületén dolgozók közé, akiknek nemeset alkotni: kötelesség. De teljesen átérzi a mûvészet felemelõ hatalmát, tudja, mit jelent neki a zene, s ezért egyenetlen mûvészi útja egészen páratlan magasságokba emelkedik. Hibái az általános emberi gyengeség hibái, melyektõl nem óvja meg õt a biztos tradíciók védfala, erényei pedig az igazi mély és perzselõen intenzív költõi élet erényei, melyek Kleiber Erichet a legkiválóbb karmesterek sorába emelik."

Ha tanítóiról faggatták, Ferencsik három karmestert nevezett meg: Toscaninit, aki mellett Bayreuthban inaskodhatott, Fritz Buscht (néki Budapesten volt korrepetitora), s Kleibert, mint atyai barátját. Bizonyára nem véletlen, hogy mindhárman vehemensen utasították el Hitlert. Toscanini a Bayreuthi Fesztiválra sem tette be a lábát 1933-tól. Ugyanabban az esztendõben hagyta el drezdai fõzeneigazgatói posztját Busch, pedig Hermann Göring személyesen próbálta maradásra bírni a Semperoper származását tekintve teljesen szalonképes vezetõjét. Kleiber 1935 februárjáig tartott ki. Négy hónappal korábban bemutatta Berlinben Alban Berg Lulu-szvitjét Az "elfajzott zenét" és elõadóját oly heves támadások érték a dr. Goebbels által irányított "szakmai" körök részérõl, hogy Kleiber 1934. december 5-én leköszönt a Staatsoper fõzeneigazgatói posztjáról. Városában 1935. február 5-én másodjára is elvezényelte a megvetett Berg-kompozíciót - túlságosan nagy volt a neve-reputációja ahhoz, hogy ebben megakadályozhatták volna -, majd bepakolt, irány Argentína.

15 évvel késõbb a Bécshez is, Budapesthez is szerzõdött Ferencsik Jánost, ki a hazajönni vagy kint maradni nehéz döntése elõtt állt, Erich Kleiber beszélte rá a hazatérésre: "Maga magyar, akit szeret a magyar közönség, akit szeretnek a magyar zenekarok. Maga oda tartozik: menjen haza." (Bónis Ferenc: Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal. Zenemûkiadó 1984, 98.)

1925 februárjában Mahler 3. szimfóniájának magyarországi bemutatóját vezényelte Kleiber (nálunk korábban csupán a második tétel hangzott el a zeneszerzõ vezényletével, még a múlt század végén). A Kerner István fõ-zeneigazgató hanyatló egészsége miatt zenei vezetés nélkül maradt Opera komolyan tárgyalt arról a vendégkarmesterrel, felcserélné-e a berlini Staatsoper mûvészi irányítását a mi dalszínházunk zenei vezetésével. Kleiber szemszögébõl persze teljesen komolytalan volt az ajánlat (kérdezzük meg Daniel Barenboimtól, elköltözne-e az Unter den Lindenrõl az Andrássy útra, ha igen, milyen mûvészi és anyagi feltételekkel?). Hanem a Generalmusikdirektornak volt komoly megfontolást érdemlõ javaslata is: "Hívják meg Klemperert, és ruházzák fel diktátori hatalommal". (Interjú. Pesti Napló, 1925. február 24.) A Budapesten teljesen ismeretlen Klemperer éppen Wiesbaden városában fõzeneigazgatott az idõ tájt. A legjobb szándékkal sem mondható el, hogy a német zenei élet hangsúlyos posztján teljesített volna szolgálatot. Budapesten 1933. márciusában vezényelt elõször (Beethoven: 1., 9.). Érthetõ, hogy Kleiber nyolc esztendõvel korábbi javaslatát az Operaház, bármennyire égetõ karmesterhiányban szenvedett is, nem tekintette komoly tárgyalási alapnak, mert nem vágyott egy nevenincs vidéki Kapellmeisterre. Klemperer azután még három ízben - utoljára 1936 tavaszán - állt a Budapesti Hangversenyzenekar karmesteri pultján, majd a kapcsolat 11 évre megszakadt.

A budapesti fiaskó után is egyengette Erich Kleiber öt évvel idõsebb pályatársa karrierjét, így lett a wiesbadeni Generalmusikdirektor 1927-ben a berlini Staatsoperrel közös intendatúra alatt mûködõ Kroll-Oper mûvészeti vezetõje. Amikor pedig a Krollt a gazdasági világválság szorításában bezárták, Kleiber 1931-ben elsõ karmesternek, helyettesének szerzõdtette Klemperert a Lindenoperbe. A Kroll-Opert, a német fõváros harmadik - az ideig "fapados" - dalszínházát rangra Klemperer emelte, zenei és szcenikai megvalósítás új szellemû egységét teremtve meg. Maga is rendezett (például a Fideliót), beleszólt a színpadba máskor is, mint tette Budapesten, utóbb. A sztárénekeseknél elõbbre valónak tartotta az együttest.

Roppant konkurenciával kellett megbirkóznia, hisz a Berlin-Charlottenburg-i Städti-sche Opert is egy Bruno Walter irányította. És ott volt Furtwängler, a Filharmonikusaival. A Staatsoperben 1933 áprilisában vezényelt utoljára; jól szervezett, heves náci tüntetés érte személyét, ennek nyomán haladéktalanul szabadságolták. Végleges eltávolítása oly sürgetõ lehetett, hogy a náci fõhatóság - nem Kleiber! - 1933. június 1-i dátummal Budapestre postázta felmondólevelét. Kézhez vételekor épp Bartók 2. zongoraversenyének bécsi bemutatójára próbált a zeneszerzõvel és a BHZ-val. Hasztalan fordult már korábban (Vossische Zeitung, 1933. április 13.) megtartásáért dr. Goebbelshez Furtwängler. (A Budapestre küldött elbocsátó "szép" üzenetnek, mint lélektani motivációnak lesz még jelentõsége talán).

Németországban az "új rend" nem engedte kifutni a formáját. De nem sikerült ez a 48 évesen vándorbotot ragadó karmesternek Amerikában sem. Nem járt a tengeren túl 1933 elõtt, lemezei nem lévén, hangfelvétel sem vihette mûvészetének hírét. (A hanglemez zeneszociológiai szerepe és PR-értéke a hat-hét évtizeddel korábbi helyzethez képest egyebekben is diametrálisan megváltozott. Ma egy elõadói pályafutás kezdetének szinte elengedhetetlen eszköze, annak idején csupán a legnagyobb, vagy annak elismert muzsikusok privilégiuma volt.) Los Angeles Filharmonikusainak vezetése jutott az ismeretlennek; nem volt a város zenei metropolisz akkor (kínlódott Schoenberg is az egyetemén). Klemperer, a kortárs zene apostola, európai mûsorpolitikáját folytatta, nagy megrökönyödésére a zenekart szponzoráló elõkelõ hölgyeknek és uraknak. Operát amerikai éveiben egyáltalán nem vezényelt, egy megkülönböztetett jelentõségû mûfajában nem mûködhetett tehát. 1939-ben azután ledöntötte a lábáról koponyamûtéthez vezetõ súlyos betegsége.

Operát szórványos budapesti szereplésein sem vezényelt, pedig sûrû karmesteri vendégjárás színhelye volt anno az Ybl-palota. Meglehet, színházi produkcióinak híre sem jutott el hozzánk. Érthetõ, hogy Tóth Aladár, a Dalszínháztól mindinkább elszakadó Sergio Failoni utódját keresve, az operakarmesterként általa itthonról ismert Fritz Buschsal, majd a salzburgi opera-produkciói révén ismert Bruno Walterrel keresett kapcsolatot, mígnem a harmadik "helyezett" Klempererrel sikerült megállapodnia (Tallián Tibor információja. In: A Budapesti Operaház 100 éve. Szerk. Staud Géza. Zenemûkiadó Budapest, 1984. 277.) Fel is ruházta ama diktátori hatalommal, amelyet épp az õ egykori Pesti Naplójában igényelt Klemperernek Kleiber.

Ez a hatalom pedig a fülünket foglalta el, mint valami kategorikus imperatívusz. Nemzedéktársaimmal úgy õrzöm ezt az élményt, mint a Nibelung-aranyat Fafner. Különleges helyzetünknél fogva is. Mert a zeneirodalom-ismerettel rendelkezõ csak valamelyest is idõsebbeknek voltak-lehettek viszonyítási pontjai Klemperer teljesítményeihez, a négy-öt évvel fiatalabbak viszont csupán illata vesztett préselt növény formájában (hanglemez) ismerhetik a Klemperer által teremtett dús, eleven vegetációt. Bennünket, akik az õ felfogásában ismertük meg A varázsfuvolát, a Meistersingert vagy a 9. szimfóniát, az elsõ rácsodálkozás privilégiumával tüntetett ki.

Ferencsikrõl írja a nálam mindössze 11 évvel fiatalabb Fodor Géza: "... a repertoár nagy részét vele ismertem meg, illetve nagy részével az õ jóvoltából kerültem bensõ, személyes kapcsolatba - sok-sok interpretációja zenei kultúrám, sõt egész kultúrám alapzatához tartozik, nem annyira esztétikai megfontolásból, mint inkább - az esztétikai megfontolásokat is determináló - élettörténeti okokból megkerülhetetlen viszonyítási pont, legszemélyesebb ízlésem alkotórésze, zsigeri értékválasztásaim motiválója." (Holmi, 9. évf. 5. szám, 1997. május, 727.) Állítanám magam is, ha tudnék ennyire pontosan fogalmazni, csupán a nevet cserélném ki Otto Klempererére. Azzal a - nem elhanyagolható - különbséggel persze, hogy kollégám 27 éven át, képzett füllel s felnõtt tudattal gyûjthette be a Ferencsik-termést, míg az én történetem pontosan fél évszázada kezdõdött s mindössze három évadon át tartott 1950-ig, érettségimig, oly életkorban tehát, amikor Liebhaber lehettem, de Kenner a megtanulható ismeretek szintjén sem.

Ez persze rám tartozik csupán. Hanem az már elõadómûvészet-történeti tény, hogy Klemperer - kit 1933-ban a politika, 1939-ben a betegség próbált meg összeroppantam - Budapesten vált elismert óriássá (ön- és helyértéke egyaránt van a muzsikusnak; nemcsak a benne rejlõ tartalmak határozzák meg, hány csillag kerül tábornoki váll-lapjára, a rang azon is múlik, hogy mit igazol ebbõl vissza a külvilág, hol jelöli ki helyét az elõadómûvészet virtuális, de nagyon is létezõ Mengyelejev-táblázatán).

Az 1948. õszi évadnyitásra, két koncertre, Erich Kleibert szerzõdtette a Székesfõvárosi Zenekar. Tíz éve járt utoljára Budapesten, az egykori BHZ-ból községesített együttes éppúgy örülhetett tanítója viszontlátásának, akár a közönség. Azonban a hangversenyek - egyelõre - elmaradtak, mert Kleibert, mint veszedelmes fasisztát (tudjuk, mennyire nem volt az!) Hegyeshalomnál a határõrség a pesti gyorsról leszállította s visszafordította a Bécsbe tartó ellenvonatra. Megjegyzem: ekkora nemzetközi s hazai reputációnak örvendõ karmester nem járt Magyarországon 1945 után. Példátlan eset volt ez zenekultúránk történetében. A Kleiber-botrányt szellõztette az akkor még létezett sajtó (bár gyûjtöttem volna, 6. gimn. oszt. tan., újságkivágatokat).

E nagy vihart kavaró "ügy" szerepelt a Magyar Dolgozók Pártja Zenei Bizottsága 1948. október 11-i ülésének tárgysorozatában. Napirend, 8. pont: "Kleiber beutazása Magyarországra". Határozat: "A B[izottság]. megbízza Székely Endrét, személyesen magyarázza meg Péter Gábornak, hogy Kleiber ügyében, de hasonló ügyben is a Párttal [értelemszerûen annak Zenei Bizottságával, B. J.] tárgyaljon, ne pedig Klempererrel".

A tanácskozáson Czövek Erna elnökölt, a testület tagjai közül jelen volt Bartha Dénes, Mihály András, Sándor Frigyes, Sárai Tibor, Szabó Ferenc, Szervánszky Endre, Székely Endre, Tátrai Vilmos, Veress Sándor. Nyilvánvaló, hogy valamennyien tudták, Erich Kleiber minden sanda gyanú fölött álló nagy személyiség; kiváltképp kínosan érinthette az inzultus Bartha Dénest, a Székesfõvárosi Zenekar mûvészeti igazgatóját és Tátrai Vilmost, az együttes elsõ hangversenymesterét.

A Magyar Kommunista Párt 1945 tavaszán alakította meg, utódja, az MDP pedig 1950/51 fordulóján oszlatta fel Zenei Bizottságát. Elsõ szakmai vezetõje - néhány hónapig - Veress Sándor, majd Mihály András, titkára és jegyzõkönyvvezetõje Sárai Tibor volt. A koalíciós idõkben jelentõs jogosítványokkal felruházott zenei árnyékkormányként mûködött. Formailag is kifejezte e2t, hogy a Bizottság ülésein Keresztury Dezsõ, Ortutay Gyula kultuszminisztersége idején a kultusztárca mûvészeti ügyosztályának vezetõje, Antal Helén, akadályoztatása esetén pedig zenei munkatársa, Czövek Erna elnökölt.

Sárai Tibor más iratokkal, újságkivágásokkal egyetemben 1984-ben adta át nekem szabad felhasználásra a Zenei Bizottság dokumentumainak íróasztalfiókjában õrzött töredékét (jegyzõkönyveket, munkaterveket, összesen 29 gépirat indigós másolatát). Az anyag 1948-ra majdnem teljes, 1949-re rendkívül hiányos, korábbi-késõbbi idõkbõl papír nem maradt fenn. (V. ö. B. J.: A Párt zenei bizottsága. Kritika, 1989. december 27-30.) A jegyzõkönyvek az ülések dátumát, résztvevõinek névsorát, a napirend pontjait és a határozatok szövegét tartalmazzák, a vitát-eszmecserét csupán kivételesen, fölöttébb ritkán ismertetik.

"Zene és Párt 1945-1951" címû kéziratos tanulmányához hasztalan kérte-kereste Maróthy János 1985-ben, az MSZMP Párttörténeti Intézetében, a Zenei Bizottság aktáit. Nem kutatható, zárolt anyagként tárolják, vélte - s joggal. Danielle Lussier (Berkeley, California) sem bukkant nyomukra 1996-ban, a PTI-nek az Országos Levéltárba költözött fondjaiban. Mivel az kevéssé hihetõ, hogy a Párttörténeti Intézet a Zenei Bizottság aktuálpolitikailag cseppet sem éles iratanyagát, pláne 1985 elõtt - vagy bármikor azután - megsemmisítette, valószínûbb, hogy az iratokat, fontos politikai jelentõség híján, nem archiválták. Ilyenformán, mai ismereteim szerint, a hozzám került Sárai-dosszié a Zenei Bizottság unikális dokumentumsora, hacsak a testület más tagjainak fiókjából, de inkább hagyatékából újabb iratok elõ nem kerülnek.

Mármost kérte az ÁVO ura Kleiber káderezését, kapta, vagy szerette volna megkapni? Errõl nincs egykorú írás. De bárhogy történt légyen is, Klemperernek feltehetõleg mondania kellett valamit, aminek ürügyén mûködésbe hozták a nyugati határzárat. Talán motiválta ebben, hogy 1933-ban épp Budapestre küldte utána felmondólevelét a Porosz Kultuszminisztérium; talán felötlött benne, hogy az õ kezdeményezésére - a Carnegie Hallban szavatolt bemutatót! - állította össze operájából Alban Berg a "Lulu-szimfóniát", de a zeneszerzõ Kleibernek adta a premier jogát (Rosemary Hilmar: Alban Berg [kiállítási katalógus]. Österreichische Nationalbibliothek-Universal Edition Wien, 1985. 139-140.) Még az sem zárható ki teljes bizonyossággal, hogy a féloldali bénulásából teljesen fel soha nem épült karmester furcsán formált szavait félreértették. Mert azt Klemperernek tudnia kellett, több köze pályatársának sem volt a hitlerizmushoz, mint önmagának.

(Eléggé feltûnõ kontraszt, hogy Clemens Krauss zavartalanul vezényelte 1947 õszén a Bécsi Szimfonikusokat a Zeneakadémián, a Székesfõvárosi Zenekar júniusi bécsi turnéjának viszonzásául. Pedig ennek az igen jelentékeny muzsikusnak csak nemrég oldották fel a "barna" múltja miatt kimért szilenciumát.)

Székely Endre bizonnyal eredményesen hajtotta végre a Zenei Bizottság határozatát, mert a toloncparancs visszavonatott, Erich Kleiber 1948. december 16-án és 20-án a Városi (ma: Erkel) Színházban megtartotta kényszerhalasztást szenvedett hangversenyeit. Jövetele minõsíti emberi kvalitásait, egyszersmind Budapesthez való ragaszkodását is. Mert még közembernek is elegendõ volt egyszeri találkozás az ÁVO-val, nemhogy világhírû mûvésznek, kit vérig sérthetett a méltatlan eljárás.

Mielõtt a címben ígért Kleiber-bírálatra és ellenkritikájára rátérnék, megemlítem: 1945-tõl "kivételes állapotok'' uralkodtak a magyar zenekritikában; jó részét zeneszerzõink írták napilapban-folyóiratban, rendszeresen: Járdányi Pál, Sárai Tibor, Szabó Ferenc, Szervánszky Endre, Székely Endre (Jemnitz változatlanul); s Ligeti Györgynek hívták a Zenei Szemle kottarecenzensét. Tömeges mivoltában volt ez a helyzet kivételes. Egy-egy zenei íródeák a századelõ óta mindig akadt zeneszerzõink között, de ilyen kirajzás a betû felé korábban ismeretlen volt részükrõl.

Erich Kleiber elsõ hangversenyének mûsora: Kis éji zene, Üstdob-szimfónia, Eroica; a másodiké: Bûvös vadász-nyitány, Befejezetlen szimfónia, Josef Strauss Falusi fecskék-keringõ, Csajkovszkij-Negyedik. A két koncertrõl Sárai Tibor számolt be a Szabad Nép 1948. december 22-i számában. A lap kritikusa 1945-tõl Szervánszky Endre volt; õ 1948 novemberében három hónapnyi alkotói szabadságot vett ki az újságnál - helyettesítésével Sárait bízták meg. Miután Szervánszky bejelentette, végleg megválik a hírlapírástól, "ideiglenes utóda" kérte, de nem kapta meg a feladat alóli felmentését a Magyar Dolgozók Pártja Kulturális Kádertanácsától (idevágó iratok a Sárai Tibor által nekem átadott dossziéban).

Íme, Sárai Tibor beszámolója, a Szabad Nép 1948. december 22-i számából (az új napilap-kolumnista nyolcadik írása ez):

"A Városi Színházban Kleiber elsõ zenekari estjén újra beigazolódott, hogy a nyugati dekadencia nemcsak az alkotó-, hanem az elõadómûvészét terén is megnyilvánul. És ez a befolyás, ezen a területen, ha lehet, még károsabb, mint egyebütt. A zenekultúrába bekapcsolódni kívánó, kultúrára éhes tömegek - miután folyton azt hallják, hogy a klasszikusok: Haydn, Mozart, Beethoven a zenemûvészet legmagasabb értékei nemcsak a kifejezés, hanem az emberi mondanivalók tekintetében is -, elmennek egy hangversenyre, amelyet egy világnév tesz elõttük »hitelessé«; és mit kapnak ezen? A valóban nagy mûveknek a kultúrába beleunt, dekadens »régi koncertlátogató« nagypolgárság ízléséhez mért tolmácsolását. A dekadencia mûvésze kénytelen a legrikítóbb, a botrányokozás határát súroló bombasztikus trükkökkel magára vonni a figyelmet, hogy a nagy petyhüdtségben egyáltalán észrevegyék, vagy ha tetszik: egyszerûen meg tudjon élni.

Kleiber, akinek manuális készsége egyenesen bámulatos, túl jó muzsikus ahhoz, semhogy bántó trükkökkel rossz csattanókra építsen. De csattanókra épít és nem Haydn, Mozart és Beethoven mûvei emberi tartalmának kihozására. Pedig a budapesti koncertek új közönsége erre vár.

A hétfõi második hangverseny már mûsor-választásában jellegzetesen a »Was gut und teuer« követelményének óhajtott megfelelni, amikor a Csajkovszkij IV., a Schubert Befejezetlen szimfónia, no meg a Strauss-keringõk népszerûségét választotta »majd én megmutatom« extratolmácsolása anyagául."

Felháborodott levélben utasította vissza e bírálatot a Székesfõvárosi Zenekar. Azt hiszem, ritka zenekritikai pillanat ez - legalábbis nálunk:

"A Szabad Nép dec. 22-i számában »Kleiber két hangversenye« címmel megjelent kritikához szeretnénk megjegyzéseinket közölni."

[Idézetek a cikk elsõ bekezdésébõl:]

"Véleményünk szerint a nagypolgárságról helyesen, de a produkcióról helytelenül ítél bírálónk. Mert Kleiber értelmezésérõl azt kell mondanunk, hogy hívebb Eroica-gyászindulót, õszintébb Nachtmusikot és a Haydn-szimfónia szellemének jobban megfelelõ elõadást nem igen ismerünk. Szigorú volt mindhárom mû formálásában, kérlelhetetlenül pontos a szerzõ jelzéseinek betartásában és élõ, egészséges hangzásban, magával ragadó dinamizmusában. - Zenét jobb színvonalon nemigen szoktak nálunk csinálni, azt hisszük, máshol sem.

[A második hangversenyrõl]

Nos, az elõadott mûsor is kétségtelenül »népszerû« volt, olyan, amilyen a legszélesebb népréteg ízlését is megfogja, nemcsak a választékos nagypolgárokét. De éppen az új zenehallgatók szempontjából nem vethetõ senkinek a szemére az, ha »népszerû« zenét mivel, és ilyen színvonalon, mint a szóbanforgó alkalommal történt

A széles körû közönségnevelést olyan színvonalról kell kezdenünk, ahol a hallgatóság éppen van. S csak hálásak lehetünk Kleibernek, amiért segített abban, hogy a hozzáférhetõ, s éppen ezért nagyon lejáratott és el-mocskolódott Csajkovszkij-szimfóniát megtisztította a hozzátapadt ferdítésektõl és hanyagságoktól. Vagy hogy a keringõrõl kaphattunk olyan ízelítõt, amilyenrõl aligha volt fogalmunk! - Vessük le a mûfaji nagyképûséget, s tûzzük talán inkább célul azt, hogy aránylag könnyû zenét nagyon-nagyon jól csináljunk ízlésnevelõül!

A zenekritikustól több szakmai szempontot, több felelõsséget és a mûvészet társadalmi kérdésekbe való helyesebb beillesztését kívánjuk meg.

Tátrai Vilmos, Szeszler Tibor, Vermes István, Gáti László, Faludi Rezsõ, Göndör Róbert [Márta?], Csendes [Cornidesz?] Donát György"

A replika gépirat elsõ (nem indigós) példánya keltezetlen. Az aláírások is csupán gépelve - kézi szignó nélkül - szerepelnek rajta. Feltehetõen kísérõlevéllel postázták a szerkesztõségbe, a feladó - meglehet - a Székesfõvárosi Zenekar akkor még le nem váltott igazgatója, Bartha Dénes professzor volt. A tiltakozás aláírói - Tátrai Vilmos szíves felvilágosítása szerint - mind a Magyar Dolgozók Pártja zenekari muzsikus tagjai. A tiltakozást nem közölte a Szabad Nép, helyette kritikusának kezébe adta - Sárai Tibor papírjai között maradt fenn.

Rossz viccnek vélnõk a nagyburzsoázia luxusigényeit lakájként kielégítõ Kleiber-portrét ma. Pedig nem éppen tréfás olvasmány a Magyar Zenemûvészek Szövetségében 1951 elején tartott két vitaülés jegyzõkönyv-kivonata (Realizmus az elõadómûvészetben. Új Zenei Szemle 2. évf. 3. szám. 1951 március 31-32.). Mint gyötrõdtek kiváló pódiummûvészek, hogy kiderítsék: "miképpen valósíthatók meg a szocialista realizmus követelményei az elõadómûvészetben".

Jemnitz írta Kleiberrõl, 1948-ban tartott elsõ hangversenye után: "[...] a zenekari próbák embere, és igen kevesen tudnak oly élvezetesen és egyúttal eredményesen zenekart nevelni, mint ez a szellemes, céltudatos karmester. A Székesfõvárosi Zenekar egyik jóeszû tagja találóan jegyezte meg, hogy Erich Kleibernek kellene a mestermûveket betanítani és azután Otto Klemperernek kellene azokat vezényelnie." (Idézi Gábor István: A BHZ-tól az ÁHZ-ig. Zenemûkiadó 1984. 102.) Klemperer árnyéka ilyenformán a megtartott Kleiber-koncertekre is rávetült.

Bármilyen különös, a Nyugatban közölt - idézett - esszéjében Tóth Aladár azt a két merõben különbözõ karmestertípust jeleníti meg 1926-ban (persze mindennemû társadalomtudományos vulgarizálás nélkül), amit számunkra bõ két évtized múltán Klemperer és Kleiber szimbolizált. A két típust ábrázolta, Klemperert a tanulmány írásakor nem hallhatta még. Tóth Aladár idézi Kleiber kedvelt szavajárását: "Wir machen Musik". Valóban, õ mérnöki precizitással megtervezte, és akár egy szakmáját mesterfokon ûzõ mûbútorasztalos, kifaragta, "megcsinálta" a zenemûvet ("Verachtet mir die Meister nicbt"- hogy Wagner Hans Sachsát idézzem). Persze hogy lelkesedik minden muzsikus közösség, ha tapasztalja, mennyit gyarapodott tudásban egy háromórás próba végére.

Klemperer Magyarországon címû könyvében (Zenemûkiadó, 1973) széles körû adatgyûjtést folytatott Boros Attila, hogy kiderítse a karmesteróriás titkát. Hanem a Klempererrel együttmûködõ honi mûvészek konkrétummal nemigen szolgáltak. A félbéna óriás ott ült a próbán, matatott a pipaszurkálójával, olykor elbóbiskolt kissé - ki tudja, milyen szellemi szférában járt. És este következett a Don Giovanni, a Jupiter-szimfónia, a Meistersinger varázslata. Hogy nem a részletekkel bíbelõdött, az kiderül a fennmaradt hangfelvételekbõl is, de élénken emlékszem, a varázslat ellenére mennyi kívánnivalót hagytak maguk után technikai értelemben a mi zenekaraink. Sívó József, akkor még tuttista hegedûs a bécsi Staatsoperben és a Filharmonikusoknál, 1963-ban mesélte nevetve, hogy a Mahler 2. szimfóniáját az azévi Ünnepi Heteken vezénylõ Klemperer egyetlen instrukciót adott a mû méretes nyitótétele végigjátszása után a finnyás Wiener Philharmonikernek: "Schlecht, noch a' mal"(rossz, még egyszer), s kezdte a vérig sértett Filharmonikusokkal a roppant tételt elölrõl. Mindazonáltal hatott a szûkszavú instrukció, lenyûgözve hallgattam a hangversenyt a Theater an der Wien karzatán.

Egy ilyen Szabad Nép-kritika éppen elegendõ okot szolgáltatott volna arra, hogy a megbírált muzsikust többé ne invitálják Magyarországra. Ezúttal azonban nem volt efféle következménye; 1950. január 30. és február 11. között Erich Kleiber három hangversenyt vezényelt a Fõvárosi Zenekar és a Filharmonikusok élén. 1948-ban nem jutottam be a koncertjeire, 1950-ben hallottam, kétszer is. Élénken emlékszem Schubert "nagy" C-dúr szimfóniájára, melyet a Filharmonikusoknak tanított be mesterfokon, egészen varázslatos érzékenységgel. Ferencsik János, kinek utóbb parádés mûsorszáma volt ez az alkotás, beszélte el, mennyire félt tõle, s mielõtt elõször vezényelte nyilvános hangversenyen, mentorától kért tanácsot. "Mire Kleiber, partitúrával a kezében egy óra hosszat magyarázta Schubert nagy C-dúr szimfóniáját." (Bónis, i.m., 78.) E rendhagyó tanóra dátumát nem ismerjük: mindenesetre évtizedeken át ült a Kleiber-értelmezés Ferencsik pálcája hegyén (hogy ezenközben miféle átalakulásokon ment át, annak persze nincs megmondhatója).

Erich Kleiber Beethoven 9. szimfóniájával búcsúzott el végleg budapesti közönségétõl - miként Klemperer is, 1950 nyarán. A diktátori hatalommal felruházott Generalmusikdirektor, szószéknek használva 1950 télutóján az Operaház - dermesztõ hangulatban megtartott - rendkívüli társulati ülését, óva intette a magyar zenekultúrát a zsdanovizmus gyakorlatától. "Itt állok, mást nem tehetek" - idézte Luthert, jóllehet nem volt evangélikus. Tapasztalnia kellett, hogy figyelmeztetése pusztába kiáltott szó, s mint veszti érvényét az Örömóda eszméje: "Seid umschlungen Millíonen". Ezt üzente hát búcsúzóul is.

Kleiber 9. szimfóniáját a Városi Színház oldalpáholyának mélyén, illegális állóhelyen hallgathattam meg. A Fõvárosi Zenekar ismerõs tagja csempészett be a nézõtérre (kis pénzû gimnazistának legyenek a muzsikus társadalomba beépített emberei!). Majd' 50 év távolából is emlékszem, roppant zavarodottság támadt bennem. Ugyanis megelõzõen négy-öt alkalommal találkoztam a Klemperer-féle Kilencedikkel - õ mutatott be a szimfóniának, s rajta kívül nem is hallottam más karmesterrel addig. Klemperer "olvasata" a maga végtelen szubjektivitásával mint egyetlen lehetséges igazság csengett a fülemben, szilaj tempóival, elnagyoltságaival egyetemben. (Ugyanígy hatott rám a már szinte mozgásképtelen és távolról sem oly tüzes aggastyán Kilencedikje 1966-ban, a Holland Fesztiválon).

Kleiber réteges röntgenfelvételek sorozatát készítette el a partitúráról. Hallhatóvá tett minden mellékszólamot, a sûrû hangmasszából önálló életet élõ szálakat font, s belõlük szõtt transzparens zenei szövetet. Ma már tudom, klasszikus egyensúlyát teremtette meg a szétrobbanás határáig élezett beethoveni formáknak, akkor hiányzott nekem interpretációjából az az elementáris erõ, az a vulkanikus indulat, amely Klemperer Beethovenjébõl áradt. Hûvösen távolságtartónak éreztem Kleibert.

Pedig nem olvastam akkortájt Tóth Aladárt a Nyugatban, sem a Szabad Nép-kritikát (utóbbi figyelmeztesse az utókort, mily veszedelmes a Kulturkampf, kivált ha vulgáris ideologizálás mezébe öltözik). Csupán azt hittem, mindössze egy út vezet Rómába. Mennyire igaza volt pedig Arnold Schoenbergnek, hirdetvén, oda "csak a középút nem visz".

Kleiber a húszas évekbenKleiber a húszas évekbenKlemperer 1949-benKlemperer 1949-ben

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.