Árnyékok, Kesztyûzene, Non-figuratív

Századunk Zenéje, 1997

Szerző: Porrectus
Lapszám: 1997 július

"Minden jó, ha az eleje jó" - csavarhatnám ki a régi közmondást. Egy modern zenei rendezvénysorozaton ugyanis hiába vérpezsdítõ az utolsó koncert, ha addigra elpártol a közönség. Rádiómûsorok esetében persze nehezebb képet alkotni a fogadtatásról; hiszen az, hogy mekkora publikum jelenik meg magában a 6-os stúdióban, nem mérvadó (mindegy ebbõl a szempontból, élõ-egyenes közvetítésrõl vagy felvételrõl van-e szó). Azt pedig, hogy hányan kapcsolják be a megfelelõ idõpontban odahaza a készüléküket, sajnos semmilyen közvéleménykutatás nem képes kimutatni. Hadd osszam meg a Muzsika olvasóival ezzel kapcsolatos, nemrég a fülembe jutott információkat. Ezek szerint két rangos intézet vizsgálta volna a közeli múltban a Bartók-adó Muzsikáló reggelének hallgatottságát. Az egyik büszkén kimutatta - így a Bródy Sándor utcai suttogás - hogy a hallgatótábor fõként vidékiekbõl áll. akik legfeljebb nyolc általánost végeztek. A másik ennek némileg ellentmondva a szakközépiskolás diákokat jelölte meg bázisként... "Ennyi" - ahogy a nagy filmrendezõ szokta mondani jólsikerült snittek végén. Az ezévi Századunk Zenéje sorozat esetében szerencsére nem kell az efféle intézmények által szolgáltatott "megbízható" adatokra szorulnunk. Bizton állítható, hogy aki az elsõ adást hallotta, annak nem ment el a kedve a továbbiaktól, pártállásra, korra, neveltetésre, nemre való tekintet nélkül (a tudományosan igazolt statisztikai tévedésküszöböt - plusz-mínusz 4 százalék - természetesen leszámítom). Hiszen STEVE REICH híres Tehillimje - amely egy váratlan borulástól eltekintve profi nívón szólalt meg - eleve egyike az újabb zenei termés népszerû darabjainak. A koncert egészét dirigáló, lenyûgözõen színvonalas munkát végzõ EÖTVÖS PÉTER Shadows címû új alkotása pedig olyan erõt sugárzott magából, amely nagyon ritka a mai zenében. Igen jól kitalált és sokrétegû darab ez. Valóban követhetõ, hogyan teremtenek egyes hangszerek-hangszercsoportok egyfajta "árnyvilágot" a középpontba állított fuvola és klarinét mellé. A kromatikusan felfelé mászó szólam, amely mintegy cantus firmust teremt a többiekhez, úgy növeli a feszültséget, ahogy egy tehetetlenül várakozó embernek emelkedik a vérnyomása. A kisdob konok ütései pattanásig feszítik az idegeket. Mintha egy bezárt teremben egyre nagyobb volna a hõség. Fellini a Nyolc és fél elején jelenített meg hasonlót, a torony-látomással. Fenyeget a robbanás - s kisvártatva meg is jelennek szikrák. Majd ostinatókat hallunk. A hangszerek valósággal beleakadnak egyes figurákba. Kényszeresen ismétlik, kétségbeesve. S végül nyilvánvalóan átkerülünk az árnyvilágba. Az ismertetõ szerint ez volna a darab harmadik tétele. Magam zavarban vagyok kissé - hiszen két, világosan elhatárolódó részt tudtam hallás után megkülönböztetni. Az ismertetõben ígért középsõ Scherzót valahogy nem fedeztem fel (talán ez volna az ostinatós formarész?). No de ez a legkevesebb. Az árnyvilág megható - minden érzelgõsség nélkül. Egy pillanatra azt élhetjük át, amit a mondabeli Orfeusz, amikor átjutott a Styxen. Eurüdiké - a mi Eurüdikénk - azonban nincs itt. A zene koráldallam után kutat, az Es ist genug körvonalai sejlenek fel - vagy inkább valamilyen erdélyi népi melódiáé? Csodálatosan eldöntetlen marad a kérdés ebben a végül furcsa mód mégis valamilyen megnyugvást, feloldozó beletörõdést hozó kompozícióban.

SÁRY LÁSZLÓ új Concertójában eleinte úgy tûnt, távolabbra kerülünk az Eötvös-mû költõiségétõl. Ám ahogy teltek a percek, kiderült, ezúttal is ugyanabból a szellemi szférából, s hasonló intenzitással hangzik az üzenet. Sokféleképp szokás ma felosztani a magyar zeneszerzést. Az egyik kényelmes módszer a baráti társaságokat, gittegyleteket tekinti mérvadónak. Vagy politikai pártok szerint tesz különbséget (ez nemzeti-népiesch - az kozmopolita hazaáruló). Egyszer talán meg lehetne próbálkozni a zenéhez közelebb álló szempontokkal is. Ilyen lehet például, hogy ki ír ma versenymûvet. A maga módján ez is "világnézeti" kérdés. Van, aki hisz a zenemûvészet és a cirkuszi mutatvány szoros rokonságában, van, aki úgy gondolja, a hangszeres elõadók bizonyítsák csak szépen mással ujjaik fürgeségét, az ilyesmire kíváncsi publikum pedig hallgasson Paganinit, vagy Csajkovszkij b-mollt. Sáry nyilvánvalóan az alkotók utóbb említett csoportjába tartozik. Szaxofont, hárfát, ütõhangszereket és vonósokat foglalkoztató Concertója minden ízében anti-versenymû. S amíg ezt a darabot hallgatjuk, mi is meggyõzve érezzük magunkat arról, hogy a mai világról és életérzésrõl futamokkal és tornatrükkökkel nem szólhat felelõsen gondolkodó alkotó. A "tetszetõsség", "mutatósság'' árulás. Ha ma feltesszük Ives megválaszolatlan kérdését, immár nem csendes-varázslatos a háttér. És a kérdés is konokabbá vált. Mániákusan ismételgetett mondókává. Ives alighanem várt még a távoli feleletre. Sáry tudja, hogy ilyen nincs. Ebben a biztos tudatban kérdeztet a szaxofonjával. Tételrõl tételre azt sugallja, nincs remény. A vezérszólam motívumai visszajönnek - az ismétlés hiábavaló. Csak az utolsó elõtti tételben látszik megcsillanni valamiféle távoli kiút. Ez a maga hárfa-hangjaival és furcsa unisono-részleteivel, a dallam ritmusát kikopogó ütõszólamával õsi távol-keleti szertartást idéz. Higgyünk mégis az örök körforgásból való szabadulás buddhista ígéretében.

Higgyünk - ha már maguk a távol-keletiek nemigen hisznek többé. Hiszen akár ezzel a bizarr gondolattal is folytathatnánk az idei Századunk zenéjérõl szóló beszámolót. Furcsa véletlen, hogy a második koncerten éppen egy japán együttes mutatkozhatott be, két régi magyar kompozíció és egy érdektelen itáliai mellett hazai darabokkal. Többek közt GONDAI ATSUKIHO Égi szerelem vagy Isteni szeretet címû alkotásával (az utóbbi a mûsorban elhangzott, az elõbbi az úgynevezett lektorcédulán olvasható címváltozat), amely szövegét középkori európai forrásból nyeri - Hildegard von Bingentõl. Szórakoztató dolog ez, gondoljunk csak bele, évtizeddel ezelõtt alig akadt európai komponista, aki ne hivatkozott volna a japán no színház keltette élményére. Most fordult a kocka. Szegény jó Hildegard, akirõl egy generációval korábban a legpápaszemesebb zenetudós sem hallott, divattá vált. A lemezkiadás felfedezte a benne rejlõ nagy üzleti lehetõséget. Végtére egy apáca, aki költ, "önmegvalósít" kolostor-engedte keretek között... Ah! A hír persze gyorsan szárnyra kel, átjut a tengeren egészen a hófödte Fuji tövéig, s lám, máris félrevágva zen-buddhizmus, sintoizmus, a keleties csilingelések ezúttal keresztény eszmevilághoz társulnak. Még némi gregoriános íz sem hiányzik. Mindez amolyan szalagról bejátszott "látomás-zenével" megspékelve fogyasztható, ám könnyen feledhetõ darabot eredményez. Ez pedig nem kevés. Bevallom, mindeddig heveny allergiát kaptam a mai japán mûvektõl. Csaknem minden alkalommal úgy tûnt, az új japán zene nem más, mint az európai avantgarde maradék ötleteinek végkiárusítása, méghozzá visszataszítóan agresszív modorban. Most alapvetõen kedvezõbb kép alakult ki e távoli zenemûvészetrõl. HARADA KEIKO Labirintus VII. címû mûvében például elõször éreztem azt, hogy egy japán komponistának világos elképzelései vannak a harmóniáról. Nem matematikai rendszert követ, hanem a hallását. Zenéjének minden pillanatában egyfajta feszítettséget érzékelhettünk. Tágasságot. És feltétlenül ott bujkált a hangzatok, az erõteljesen pendített csellóhangok, a nekilóduló, majd megtorpanó dallamsejtek mögött a tradicionális japán mûvészet emléke.

A harmadik koncerten az egykor nagyon csodált-irigyelt lengyel zenébõl kaphattunk összeállítást, ZYGMUNT KRAUZE jóvoltából. Megrázó élményt aligha várt bárki is ettõl az eseménytõl. A lengyel avantgarde mára vitathatatlanul elvesztette vonzerejét. A régi emlékekkel sem mindig jó szembesülni. Visszahallgatva a valaha nagyhatású mûveket, sokszor nem is értjük, mi tetszett azokon annak idején annyira. Krauze szuggesztív játéka persze sokat segít - apróbb technikai bizonytalanságai azonban vissza-visszahúzzák a pozitív irányba lendült mérleget. Aki rögtön a koncert elején egy ismert Chopin-mazurkában többször koszol, annak nehéz hinni a késõbbiekben, bármily magabiztosan ütögeti is a clustereket. A legkevésbé különben ebbõl az összeállításból BOGUSLAW SCHäFFER Nonstop címû, grafikus kotta alapján "megvalósított" áldarabja tetszett - noha Krauze igazán igyekezett színessé tenni. Szedett-vedett butaság ez, a szél folyamatos hámozása. Minõségileg más szint Krauze saját zenéje a Chopin-mazurkához fûzött költõi hatású kommentártól a záró, régi korok muzsikáját fátyolosan visszaidézõ Kesztyûzenéig és a Durkó Zsolt emléke elõtt tisztelgõ, valóban Durkó szelleméhez méltón tartalmas Refrénig. Még olyan darabokból is süt a tehetség, amelyek ma talán távolabb állnak az ízlésünktõl. Ilyen a hajdan divatos effektusvilágot kõdarabokkal és zongorával - a zongorahúr kavicsokkal való ügyes bizgetésével - elõidézõ Kõzene (jellemzõ: a Rádiós lektorcédulán ez azonnal Közzenévé módosult. Tudjuk: Hyppodrom. Annak legalább van értelme).

A negyedik hangversenyrõl nincs mit mondania a krónikásnak. KÓSA GYÖRGY mûvei éppúgy nem lehetnek a kritikai mérlegelés tárgyai, mint Bartók vagy Kodály darabjai. Ezeket legfeljebb elemezheti a muzikológus, mint általában a zenetörténet becses darabjait. Hogy ezúttal egy kifejezetten kortárs zenének szánt sorozaton is elhangzottak, azt alapvetõen az évforduló indokolta. Lázár Eszter szerkesztõ döntésére csakis helyeslõen biccenthetünk.

Valamivel kevésbé lelkesen edzeném a nyakamat a fej függõleges irányú mozgatásával, ha a következõ eseményre gondolok. Az természetesen nagyon is rendjén van, hogy a Századunk Zenéje rendszeresen bemutatkozási lehetõséget ad az elektronikus zene hazai mûvelõinek. Idén azonban a kirakatba bizony nagyrészt régi portéka került. OLSVAY ENDRE, SUGÁR MIKLÓS és DECSÉNYI JÁNOS darabjairól a Muzsika szorgos olvasói jóval korábbi számokban megtalálják a beszámolót. Ez, ha jól számolom, a koncert 50 százaléka! Hazai termésrõl lévén szó, nem nevezhetõ szerencsésnek az arány. A bemutatók közül DUBROVAY LÁSZLÓ és SZIGETI ISTVÁN alkotása (Kiáltás az éjszakába, illetve Ianus) nem okozott különösebb meglepetést. Mindkét szerzõrõl eddig is tudtuk, roppant járatos az elektronikus zene titkaiban. Dubrovay most is, mint mindig, tartalmilag igényes, magvas mondandójú és picit ideologikus zenét írt. Az az érzésem, számára nagyon egyértelmû a választóvonal a világban a rossz és jó közt, s nagyon nagy elánnal képviseli, amit helyesnek tart - ez az indulat pedig a legabsztraktabb zenéjén is átsüt (mindez nem feltétlenül "baj"). Szigeti István darabja ezúttal is könnyebb fajsúlyú maradt (ez sem "baj"). Váratlan újdonságot hozott viszont LÁNG ISTVÁN mûve. Az Esteledik címû szerzeményben egy új területre merészkedõ és meglepõen visszafogott szerzõt ismerhettünk meg. A felfedezõ kedv is, a fokozott önkontroll is okvetlenül elismerést érdemel. A végeredmény azonban egy szempontból biztosan nem megnyugtató. A takarékos eszközökkel épített, sokszor csendes darab terjengõsnek tûnt.

Évek óta megfigyelhetõ: fesztiválok szervezõi, ha biztosra akarnak menni, beleveszik a programba az Amadinda Együttes koncertjét is. Szinte látom magam elõtt a szerkesztõt, a tervezés legkorábbi stádiumában, az elsõ ötletek felvázolásakor. "Amadinda" - írja a füzetbe, háromszor aláhúzva, öt felkiáltójellel. Egy eseménye a sorozatnak ezzel meg van oldva. Hogy pontosan mit játszik majd a neves együttes, az voltaképp mellékes. Mérget lehet rá venni, hogy elõrukkol újdonsággal is, meg populárissal is, s hogy jól választ. Rácz Zoltánéknál nincs hidegebb kapitalista a magyar zenei életben. Számítóak. És a számításuk tévedhetetlenül bejön. Ezúttal is ez történt. VAJDA GERGELY, az újabban ügyesen karmesterkedõ, káprázatosan tehetséges fiatal klarinétos bebizonyította, hogy káprázatosan tehetséges" komponista is. Non-figuratív címû kilencrészes mûvében hallhattunk magától értetõdõ természetességgel kibontakozó ritmuskánont (más színekkel ez tért vissza a zárótételben), megannyi ügyes, mulatságosnak tûnõ, aztán egyre feszültebbé váló játékot kimondott szótagokkal, szavakkal (különösen emlékezetes marad a második tételben az utolsó szótagjától visszafelé fokozatosan kibontakozó mondat). Egyáltalán: ennek a zenének nem akadt egyetlen fáradtabb pillanata sem. Meg is sínylették az utána következõk. A tajpei NAN CHANG CHIEN mûvérõl még a kritikusi jegyzetek sûrû forgatása után sem vagyok képes felidézni mást, minthogy tetszett a címe - 158 - mert a libegõhöz vezetõ buszjáratot juttatta eszembe. Pedig amíg hallgattam, igazán nem tûnt rossznak... Hasonlóképp elég gyorsan halványulnak az emlékek az utolsó koncertrõl is. A Brass in the Five együttes által bemutatott új rézfúvós muzsikából voltaképp csak egyetlen bemutató akadt - SÁRI JÓZSEF …es ist vollendet… címû, Végh Sándor elõtt tisztelgõ, szûkszavú, komor, a szó legigazibb értelmében ércbe vésett gyászdarabja. A koncert második fele egy számunkra meglehetõsen ismeretlen és - valljuk meg - idegen világba engedett bepillantást. ALFRED SNITTKE hatalmas, félrevezetõ módon Concertónak nevezett kórusciklusa Narekatsi Gergely szövegeire néha döbbenetes harmóniaváltásokkal, hatásos tercrokon és közös-terces fordulatokkal, hirtelen sûrûvé váló clusterekkel lepett meg, máskor roppant visszafogott-visszafojtott építéssel, kromatikusán szûk dallamvilág lassú tágításával. Egészében véve azonban a monumentális alkotás mégis idegen maradt, mint a híres Meteorák világa vagy az Athosz körüli kolostorok. Az ember csodálja õket, meresztgeti a szemét, hüledezik, zavartan mosolyog. De esze ágába sincs beköltözni egy hatszáz méteres szikla tetejére épített szegényes épületbe, csupa férfi mellé, hogy élete végéig odaadóan sanyargassa a a sátán ezernyi kísértésének kitett porhüvelyét. Inkább csak udvariasan bólint: Narekatsi Gergely és Alfred Snittke (no és nem utolsósorban: MRT Énekkara és Strausz Kálmán) - köszönjük.

Eötvös PéterEötvös PéterVajda Gergely Felvégi Andrea felvételeiVajda Gergely Felvégi Andrea felvételei

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.