Összeomlik a nemzetközi hanglemezpiac?

Szerző: Mikes Éva
Lapszám: 1997 július

Miért kell a legnagyobb hanglemezcégnek egyharmad arányban csökkentenie a komolyzenei felvételek számát? Mi a helyzet a többieknél? Mi az oka a hanyatlásnak, a lanyhuló vásárlókedvnek? Körkép a legnagyobb lemezkiadó cégek házatájáról.

A DGG, a Deutsche Grammophon Gesellschaft 1998-ban ünnepli fennállásának századik évfordulóját. A jubileumig hátralévõ idõszakban jelentõsen megváltozik a cég felépítése. A központ Hamburgban marad, de a jövõ esztendõ elején az Alte Rabenstrasséról új címre költözik. Az átstrukturálások, mint mindenhol, itt is leépítéssel járnak: az új rendszerben a hamburgi fõhadiszálláson mintegy 90 állással lesz kevesebb. Az átszervezés lényege, hogy nagyobb hangsúlyt kap a mûvészeti és a marketing-terület. Egyharmadával csökken a felvételek száma, és ezzel párhuzamosan erõsebben összpontosítanak a piacszervezõ tevékenységre. A hannoveri hanglemezfelvételi központot olyan független cégként kívánják mûködtetni, amely felvételeket és utómunkálatokat vállal a PolyGram részére csakúgy, mint a PolyGram külsõ üzleti partnerei számára.

Az átszervezés elsõdleges oka, hogy csök-ken a piacon az érdeklõdés a komolyzenei hangfelvételek iránt. Karsten Witt, a DGG elnök-igazgatója beszámolt róla, hogy folytatták az alapmûvek kiadását a kor legkiemelkedõbb mûvészeinek közremûködésével. "A Deutsche Grammophon, a komolyzenei piac nagyhatalma különösen érzékeny a zenei hangfelvételek piacának változásai iránt. Mindig is az volt a célunk, hogy mind nagyobb közönséghez juttassuk el a klasszikus zenét. Ez a feladat soha nem volt fontosabb,mint ma. A cég tevékenységének mostani változásai lehetõvé teszik, hogy a DGG 1998 után is képes legyen tovább erõsíteni vezetõ pozícióját mind mûvészeti, mind kereskedelmi területen."

Karsten Witt fenti bejelentését a zenei világban nagy megrökönyödés fogadta, hisz a sárga címkéjével évtizedekig mindenütt jelenlévõ DG-t eddig úgy ismerték, mint olyan céget, amely felette áll holmi értékesítési kimutatásoknak, eladási mutatóknak, mert vezetõinek hallása éteribb hangokra érzékeny, s mert maga a cég missziót teljesít a muzsika világában. Ám a PolyGram csoport, amelynek a DG mellett tagja a DECCA és a Philips is, nem lepõdött meg annyira. Komputereibõl ugyanis bármikor elõhívhatók azok az adatok, melyek szerint a veszteségek évi 10 millió márkát tesznek ki, a hamburgi központ képtelen rentábilis mennyiségben értékesíteni új felvételeit, a túlélést százéves repertoárlistájából elõhúzott és újra forgalomba hozott, árleszállított lemezekkel akarja megoldani.

Radikális lépések történtek szerte a Poly-Gramnál. 43 évnyi Philips-szolgálat után eb-rudalták ki Bernard Haitinkot, a Covent Garden zeneigazgatóját, Hollandia legnagyobb élõ muzsikusát - úgy, hogy még folyamatban lévõ Mahler-szimfónia felvételciklusát sem fejezhette be a Berlini Filharmonikusokkal. A Haitink-Philips együttmûködés évtizedei sok milliónyi eladott LP-t, majd CD-t gyümölcsöztek. A házasságot 1959-ben kötötték, amikor Haitink az Amszterdami Concertgebouw-val felvette Dvoøák 2. szimfóniáját. 25 év alatt ebbõl több mint kilencmillió LP-t adtak el -és még csak akkor kezdõdött a kompaktlemezek korszaka. A Haitinkkai való szakítás világítja meg legélesebben a krízist, a pánikot, amely eluralkodott a hanglemeziparon, miután képviselõi elgondolkodtak a legújabb eladási mutatók felett. Haitink szerint, (akivel az EMI-nek, a Sonynak és a Teldecnek is vannak még tervei) "a CD-piacnak vége, és semmi sem tehetõ megmentése érdekében. A Philips pedig valamennyi kiadó között a legrosszabb helyzetben van."

A Philips Haitinkkai együtt megvált a Scala zeneigazgatójától, Riccardo Mutitól is - de a veterán André Previntõl, Sir Neville Marrinertõl, a Beaux Arts triótól, egy sereg szólistától, sõt Frans Brüggentõl, a régizene egyik apostolától úgyszintén.

A DECCA tavaly végzett hasonló méretû tisztogató akciót mûvészei között: lemondta például tervezett felvételeit Cbristoph von Dohnányival és a Clevelandi Zenekarral, az EMI pedig nemrég menesztette az alkalmazottak egy részét, felbontotta szerzõdését Wolfgang Sawallisch-sal és a Philadelphia Zenekarral. A zenekar a kudarcért a zeneigazgatókat okolta, és tiltakozásul sztrájkolni kezdett. A DECCA felszámolta németországi kiadóját, az Electrolát, és teljesen megszüntette Egyesült Államok-beli felvételeit.

Bármerre tekintsünk is, a klasszikus zene területén általános leépülés tapasztalható. A BMG, a német tulajdonú és erõsen kultúrabarát szemléletû kiadó kétharmaddal csökkentette kiadványai számát. A Warner nyugdíjazta hosszú idõn át megbecsült elnökét, Hans Hirsch professzort, és helyére a pop-marketing szakmában sikeres Marc Bignottit helyezte. A Sony jelentõsen visszavonult az európai küzdõtérrõl, és jelenleg közép-amerikai területeken próbál sikert elérni, miközben megkísérli összepárosítani a virtuóz Yo-Yo Mát az egyszerûbb hangzásvilágú zeneszerzõkkel - csakúgy, mint Itzhak Perlmant a filmsztorikkal...

A Naxos, a hongkongi székhelyû, alacsony áron forgalmazó cég, amely ötfontos áraival döntötte romba a lemezpiacot, szintén sötéten lát, s egyelõre hiába keresi a fényt az alagút végén. Alapítója, Klaus Heymann így nyilatkozik: "Már ma lehúzhatnám a rolót és bezárhatnám a céget. 1000 lemezem van most kiárusításon, újabb 400 darab kint van az autóban - ennyi kiadvány elég a következõ négy esztendõre." A Naxos decemberben zárta be angliai irodáját. Az eddigi 80 helyett az idén csak 18 felvételt készít Nagy-Britanniában.

Az általános krízis a túltermelés éveinek következménye, a létszámfölöslegé, a felelõtlen terjeszkedésé és a túlárazásoké. Közvetlen hatása viszont olyan fájdalmas és tragikus, amilyent kevés producer mer egyértelmûen megfogalmazni. A dolog lényege az, hogy a jelenlegi mûvészgárda és repertoár nem képes megerõsíteni a közönség vásárlói bizalmát olyan mértékben, amely arra bírhatná a gyakorlatias gondolkodású könyvelõket, hogy hozzájáruljanak bárki szerzõdésének meghosszabbításához.

Az elmúlt idõszak fõ értékesítési szempontja a "húzós", nagy név volt. Pontosabban fogalmazva a nagy karmester neve. De Herbert von Karajan és Leonard Bernstein halálával eltûnt a lemezpiacról a két utolsó név is, amely igazi húzóerõt jelentett.

Az örökségük azonban - Furtwänglerrel, Stokowskival, Beechammel, Toscaninivel és egy sereg más zenei hérosz nevével és hagyatékával együtt - elnyomta az új felvételek készítése iránti igényt.

Egy abszolút átlagos szimfonikus felvétel, amelybõl 1993-ban minden nehézség nélkül eladtak 5000 darabot, ma alig éri el az ezres példányszámot. Olyan lemezek, amelyeknek ára akkoriban öt év alatt térült meg, most az örökkévalóságba tekintenek reménytelenül.

Egy Londonban készülõ zenekari felvétel 30 ezer fontba kerül, és megtérüléséhez 20 ezer CD-t kell eladni - ugyanez az összeg Berlinben vagy Chicagóban a londoninak kétszerese, és csak 50 ezer példány eladása hozhatja be. Kevés felvétel ér ennek az eladási példányszámnak akár a közelébe is.

Érdekes adatokat közöl egy New York-i cég, a Soundscran, amely 1991 óta figyeli az Egyesült Államok hanglemezpiacát, és a boltok 85 százalékának forgalmát dolgozza fel. Jelenleg az amerikai klasszikus népszerûségi listát Yo-Yo Mának és barátainak Appalachia Waltz címû, country stílusú lemeze (Sony) és David Helfgott Rachmaninov-concertója vezeti a Ragyogás (Shine) címû filmbõl (BMG). Január harmadik hetében mindegyikbõl 4000 CD fogyott. Õket követi Cecília Bartoli albuma, 1000 eladott példánnyal. A tízes lista összes többi tétele kevesebb mint heti 400 eladott példány körül mozog.

Az ezt követõ négy hónap alatt az Appalachia Waltz elérte az impozáns 75 ezres példányszámot. Összehasonlításul: a legsikeresebb rock album, a No Doubt az Egyesült Államokban heti 343 ezer darabos értékesítéssel mára kilencmilliós példányszámnál tart. A hatalmas zenei lemezserpenyõben a klasszikus zene apró szeletke csupán. A Soundscran listájának elsõ 50 helyén egyetlen olyan lemezt sem találunk, amelyen szimfóniák hall-hatók. Ami a régebbi karmesterek felvételeit illeti. Claudio Abbadónak, Karaján berlini utódának Brahms 1. szimfóniáját rögzítõ felvételébõl összesen 3000 példány fogyott, és a 3. szimfóniából. A DG által kiadott ünnepi Abbado-kiadásból 60 (azaz hatvan!) lemez kelt el. Muti Scala-beli felvételei a Rigolettóból és a Falstaffból 1000 illetve 900 példányban találtak gazdára. Sir Simon Rattle Sibelius-ciklusa vegyes eredményt hozott: 2000 fogyott el az 5. és 7. szimfóniából, míg az 1.-bõl mindössze 700. Haitink Debussy-felvétele, A tenger kiemelkedik 1994 óta értékesített 10.000 példányával, ám Mahler Hetedikje mindössze 400 CD-nél tart. Talán ez az oka, hogy a Philips megvált a karmestertõl.

Hangsúlyozni kell, hogy ezek amerikai adatok, és nem tükrözik az általános képet, azt azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az Egyesült Államok a legnagyobb hanglemezfogyasztó piac, és a csalódást keltõn alacsony értékesítési számok az általános zuhanást jelzik. A Sony elnöke, Peter Gelb megjegyezte: "Ez nemcsak egyszerû, átmeneti hanyatlás, hanem igazi katasztrófa."

Milyen jövõ vár tehát a klasszikus zenei lemezekre? Gelb keserû véleménye szerint a mozilátogatók igényét kell kielégíteni a filmzenékkel, és idõnként segíthet egy-egy új csillag feltûnése. Az európai stratégák egyensúlyozni kívánnak a "gyorsétkezõk" és az ínyencek tábora között, miközben megõrizni törekszenek valamit a régi kulturális örökségbõl, és teret adni az idõtállón tehetséges mûvészeknek és mûvészeti értékeknek.

A zenekarok akkor számíthatnak felvételre, ha szponzort találnak, vagy ha hajlandók honorárium nélkül játszani. Szerencsére akad egy maroknyi énekes, akiknek a felvételei rentábilisak, sõt hoznak annyi hasznot, amennyibõl néhány más felvétel finanszírozható. Cecília Bartoli lemezébõl közel félmillió fogyott az USA-ban, Roberto Alagna Chants Sacre-jából pedig 100.000 példány kelt el Franciaországban karácsony táján.

Ezek azok a kivételek, amelyek még megcsillantanak némi reményt: talán nem teljesen és nem végleg múlt el annak a századnak a dicsõsége, amely Carusót és Callast, Horowitzot és Kissint adta a világnak.

Bernard HaitinkBernard HaitinkRiccardo MutiRiccardo MutiFrans BrüggenFrans BrüggenClaudio AbbadoClaudio AbbadoNeville Marriner Neville Marriner A Beaux Arts trióA Beaux Arts trióSimon RattleSimon RattleAndré PrevinAndré Previn

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.