Az új zene nyelvét meg kell tanulni

Varga Bálint András a kortárs zene terjesztésérõl

Szerző: Feuer Mária
Lapszám: 1997 július

Hazai mûködésének majd' húsz éve alatt, s azóta is, a muzsikus szakma csak VBA-ként említi Varga Bálint Andrást - a névbetûkbõl fogalom lett, amely egyenlõ az új magyar zene propagandájával. Sõt, a Magyarországon végbement társadalmi-politikai-gazdasági változások következtében a kultúrát érõ csapások nosztalgiával övezik ezt a fogalmat: nem túlzás azt állítani, hogy a magyar zeneszerzõ társadalom "könnyes szemmel" gondol vissza VBA tevékenységére, ha jól sejtem, még azok is így éreznek, akik hajdanán nem voltak elégedettek vele. VBA 1971-ben kezdte el az Editio Musica Zenemûkiadó Vállalatnál a magyar zeneszerzõk promócióját - ma inkább menedzselésnek neveznénk ezt - s szerencséjére nem várta be tevékenységi körének kényszerû szûkítését, hanem már 1990-ben, a cég leépülésének elsõ idõszakában, még a kiadó magánosítása elõtt megvált állásától. Elõször a Berlini Magyar Intézet falai között folytatta munkásságát, 1992 nyarán pedig a bécsi Universal kiadóhoz szerzõdött.

- Emlékszem rá, hogy itthoni éveidben fájdalmasan érintett egyes zeneszerzõk neheztelése, akik azt hitték, nem teszel meg mindent az érdekükben. Elégtétellel tölt el, hogy most nosztalgiával gondolnak rád?

- Azt hiszem, ez inkább a régi, Sarlós László vezette Zenemûkiadónak szól, amely valóban meg akarta ismertetni a kortárs magyar zenét a nagyvilággal. Ezt magam is missziónak tekintettem. Nagy odaadással és lelkesedéssel végeztem a munkát, és azt hiszem, a komponisták joggal érezhették, hogy a mai magyar zeneszerzés közügy: ha írtak egy darabot, az azonnal megjelent, s mindent elkövettünk, hogy a kotta külföldön is ismertté váljék. Az üzleties világ ridegségéhez szokott külföldi komponisták irigyelték is magyar társaikat ezért. A nosztalgia oka valószínûleg az, hogy a kultúra egyéb területeihez hasonlatosan a zeneszerzés sem közügy már. Hogy nem mindenki volt elégedett a munkám eredményével, ez természetes, hiszen ezen a területen nincs egyenlõség. De nyugodt szívvel állíthatom, hogy egyformán dolgoztam mindenki érdekében. Megfigyeltem persze, hogy hol milyen zenére hangolódnak rá, s ezt a lehetõséget igyekeztem a továbbiakban kiaknázni.

- A hetvenes években a zeneszerzõk promóciója vadonatúj jelenség volt Magyarországon, emlékszem, kezdetben még a kifejezést is meg kellett magyarázni a muzsikusoknak. Sarlós László kezdeményezte ezt a tevékenységet, vagy másolta?

- A világban természetesen ismert és elfogadott, a zenemûkiadás területén alapvetõ tevékenység volt az alkotók promocionálása. Amikor az ötvenes évek elején, különbözõ kis kiadók utódaként megalakították Magyarországon a Zenemûkiadó Vállalatot, azt az elvet vallották, hogy a haszon kapitalista fogalom, következésképpen nincs szükség rá, hogy valaki a mûvek eladásával foglalkozzék. Sarlós volt az elsõ igazgató, aki ezt ostobaságnak tartotta, s felismerte, hogy igenis szükség van a promócióra, s velem kezdte el ezt a tevékenységet 1971. december l-jén.

- Ugye jól tudom, hogy korábban, angol tanári diplomáddal a Rádió angol szekciójában dolgoztál; közismerten remek nyelvtudásod és a zene iránti érdeklõdésed keltette fel Sarlós figyelmét? E két tényezõ elegendõ volt e feladat ellátáshoz? Az új magyar zenével, ha jól emlékszem, csak a megbízás után kezdtél el foglalkozni.

- Igen, így volt. Eredetileg zongoramûvésznek készültem, természetesen csak hagyományos zenét játszottam. Emlékszem, amikor Ferencsik eldirigálta az Erkel színházban Bozay Pezzo sinfonicóját, egy kukkot nem értettem az egészbõl. Amikor bekerültem a Zenemûkiadóba, azzal kezdtem, hogy naponta több órán át hallgattam a kortárs zeneszerzõk kompozícióit, minden darabhoz újra meg újra visszatértem, és lassan megértettem az új zenét, sõt a késõbbiekben - bár ezt nem kellene mondanom - azt is meg tudtam ítélni, hogy melyik darab jobb, melyik kevésbé. A magam bõrén tapasztaltam, hogy ezt a típusú zenét sokat kell hallgatni ahhoz, hogy megértsük, tudomásul vegyük: olyan nyelven szól, amelyet meg kell tanulni, meg kell érteni. Tudni kell - Aaron Copland egyik könyvének címét idézve: What to listen for in music - hogy mit hallgassunk a zenében, s ha ezt megtanulja az ember, ha hozzászokott ehhez a nyelvhez, akkor megérti. A korábban értetlenül figyelt Pezzo sinfonico ettõl kezdve magától értõdõen szólt a számomra.

- Egyszerûen hallgatás révén, vagy tanultál is hozzá valamit?

- Nem tanultam, csak hallgattam.

- Nem is tájékozódtál hozzáértõ embereknél?

- Nem. Ha nehézségem támadt, összeültem a zeneszerzõvel, aki egy-két megjegyzést tett, vagy megmagyarázta, hogy itt és itt ezt, vagy azt akarta elérni.

- Úgy emlékszem, villámgyorsan kiépítetted ezt a munkakört.

- Igen, nagyon sokat leveleztem, és hamarosan elkezdtem utazni. Ez a munka ugyanis tényleg személyes kapcsolatokon múlik. Szükséges, hogy az embert ismerjék, tudják, kihez érdemes fordulni, ha valahol magyar zenére van szükség.

- Melyik zeneszerzõhöz?

- Nem, hanem ahhoz az emberhez, aki felvilágosítást adhat. A kapcsolatteremtés következõ lépése, pontosabban fogalmazva: eredménye az, ha a magyar zene iránt érdeklõdõ rendezõ, szervezõ, igazgató, elõadómûvész már azzal is tisztában van, hogy kinek, vagy kiknek a zenéje érdekli. Ezért tartottam nagyon fontosnak, hogy felkeltsem néhány kritikus figyelmét: õk rendszeresen látogatták a Korunk Zenéje eseményeit. Cikkeket is írtak róla, de ennél fontosabb, hogy a kortárs magyar zene különbözõ országokban hozzáértõ szakemberekre számíthatott.

- Az új magyar zene ügye ma meglehetõsen rosszul áll a nagyvilágban, de idehaza is. Ennek számos oka van, többek között a koncertélet dezorientáltsága, amelyben a legtöbb hangversenyrendezõ cég a maga profitjára törekszik, és arra hivatkozik, hogy a közönséget nem érdeklik a modern kompozíciók. Márpedig, azt gondolom, ez nem teljesen igaz, s ha mégis, akkor a hallgatóságot rá kellene szoktatni a modern zenére. A bemutatók száma persze nem csekély, de hogy egy új darab repertoáron maradjon, erre alig van esély.

- Azt gondolom, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen zenét játszanak, és azt hogyan adják elõ. Nagyon fontos, hogy a kortárs zene optimális tolmácsolásban szólaljon meg. A világban létrejöttek erre specializált együttesek: Németországban az Ensemble Modern, Ausztriában a Klangforum, Angliában a London Sinfonietta, Franciaországban az Ensemble InterContemporain, s persze mások is...

- ... Hollandiában az ASKO...

- ... és ezek tényleg anyanyelvi szinten beszélik a modern zene nyelvét. Mondok egy példát: a Klangforum közremûködésével bemutatták egy fiatal osztrák zeneszerzõ operáját, tökéletes elõadásban. Ha ezt a mûvet operazenekari tagokból összeállított együttes adta volna elõ, akkor mindenki élvezhetetlennek találta volna. Tudomásul kell tehát venni, hogy vannak olyan zenék, amelyek csak megfelelõ apparátus elõadásában érhetnek célba.

- Lehet, hogy bizonyos daraboknál ez így van, mégis akad jó néhány olyan, nem specializálódott elõadómûvész, aki képes kiváló teljesítményt nyújtani, sõt személyisége súlyával, mûvészi rangjával, tekintélyével használhat a modern zene ügyének.

- Természetesen a kortárs zene sem egyetlen stílust képvisel, hanem nagyon sok arca van. Arvo Pärt, Stockhausen, Wolfgang Rihm egyaránt kortárs zenét ír, mégis mindannyiuké más. El tudom képzelni, hogy Pärt Litany címû darabját a régi zenére specializálódott Hilliard Együttes vagy a Helmuth Rilling Bach-lemezein közremûködõ Gächinger szólaltatja meg a legjobban, míg Stockhausen Weltparlament címû darabjának és egyéb avantgarde mûvek nagyszerû elõadójának, az ugyancsak Stuttgartban tevékenykedõ Rupert Huber kórusának, valószínûleg idegen feladat lenne. Wolfgang Rihm egyes darabjait, hogy megint egy Universal-szerzõt említsek, csak az Ensemble Modern vagy a Klangforum képes elõadni, másokat viszont egy hagyományos szimfonikus zenekar kiválóan játszhat el egy bérleti koncerten. Vagyis számos kortárs zenét megszólaltathat klasszikus képzettségû együttes, de nagyon sok olyan darab születik, amely csak specialistáknak való.

- Azt hiszem, a kortárs zene ügyét elõrelendíti, hogy számíthat már azon nagytekintélyû elõadómûvészek egyikére-másikára is, akik akármit játszanak, zsúfolt házakat vonzanak. Ilyen mûvész többek között Gidon Kremer, Heinz Holliger és a magyar muzsikusok szerencséjére Kocsis Zoltán.

- Hát persze, nyert ügye van a kortárs zenének, ha egy karizmatikus egyéniség szegõdik a szolgálatába. Sõt, egymagában propagandaerõvel bír a tudat, hogy egy rajongott mûvész ezt a zenét is játssza.

- Visszatérve a kortárs zene és a közönség viszonyára, tapasztalataid szerint a nagyvilágban jobb a helyzet, mint Magyarországon?

- A kortárs zenének mindenütt kialakult a maga közönsége, és ennek létszáma nem csekély. Az érdeklõdõk - hogy ausztriai példát említsek - megtöltik a Wien Modern koncertjeit, és nagyon sok olyan fesztivál van a világon, például Donaueschingenben, ahol a közönség körben áll a teremben. Az imént említett nagynevû együttesek rendszeresen zsúfolt házakat vonzanak.

- Ez azt jelenti, hogy igazi közönségre csak a specializálódott fesztiválok számíthatnak? Magyarországon nemrégiben élénk vita folyt a Tavaszi Fesztivál és a Zeneszerzõk Egyesülete között, mert a már "bejáratott" Tavaszi Fesztiválról az idén elmaradt a kortárs zene, ugyanis a rendezõk véleménye szerint ennek a specializálódott Õszi Fesztiválon van a helye. A zenésztársadalom egy része pedig - a Muzsika is - azt az álláspontot képviselte, hogy nagyobb a hatékonysága és a haszna egy nemzetközi közönség elõtti bemutatkozásnak. E téren milyen tapasztalatokat szereztél?

- Igen sok nagyhírû zenei ünnepi játék természetesnek tartja a kortárs zene bemutatását. Mintaszerû volt a mai napig e téren a Holland Fesztivál, amely a zenetörténet majd' minden stíluskorszakát felvonultatta. Az utóbbi években már Salzburg is otthont ad egy Zeitfluss elnevezésû kortárs zenei sorozatnak. Ha egy fesztivál hagyományokkal rendelkezik és jelentõs hallgatóság rendszeres részvételére számíthat, akkor nyilvánvalóan nem kell félnie, hogy közönsége távol marad a kortárs zenei eseményektõl.

- Többek között azért sem, mert ezek a fesztiválok olyan koncertmûsorba ágyazzák a modern zenét, amely érdekli az embereket. Egyébként az elõbb, amikor a kortárs zene különbözõ stílusairól beszéltél, meg akartam kérdezni, hogy a hozzád hasonló munkát végzõ embernek lehet-e, szabad-e, kell-e saját ízlésének lennie. Feltételezem, hogy tudod, kinek milyen típusú zenét érdemes kínálni. De befolyásolja-e az ajánlatot az ajánlattevõ véleménye?

- Ez a promóciós tevékenység alapvetõ kérdése, és nem kevés fejtörést, sõt kínlódást okoz nekem. Minél jobb kapcsolat alakul ki valakivel, annál nehezebb ezt a munkát végezni. Az embernek nyilvánvalóan van egyéni véleménye; egyesekért rajong, másokat elutasít, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az ízlését nem szabad másokra erõltetni. Amit a kiadó publikál, azt kell képviselnie. Az én megoldásom az, hogy ha barátságba kerültem egy partnerrel, akkor azt mondom: tudom, hogy ennek a zenének vannak hívei, esetleg hozzáteszem: nekem nem nagyon tetszik, de a döntést természetesen az illetõre bízom. Az az igazság, hogy én némiképpen sportot is csinálok az õszinteségbõl, gyakran kritizálom az általunk kiadott mûveket éppen azért, hogy annál nagyobb hitele legyen annak, amiért rajongok.

- És a zeneszerzõk? Nem sértõdnek meg?

- Nem róluk beszélek, hanem az ügyfeleinkrõl. És amit fentebb mondtam, az nem érvényes akkor, amikor egy avantgarde fesztivált kell anyaggal ellátnom, ilyenkor nyilvánvalóan gondolkodás nélkül elküldök minden, ebben a stílusban ma született darabot, válasszák õk ki, döntsék el õk, mi tetszik nekik, a szelektálás nem az én dolgom. A zeneszerzõkkel való kapcsolat más kérdés. Szerintem nekik szükségük van az õszinte véleményre: nem lehet csak gratulálni, mosolyogni, mindent nagyszerûnek nyilvánítani. Ugyanakkor tudni kell, hogy a komponisták rendkívül érzékenyek, s ezt nem lehet mindenkivel megtenni. Mondok egy példát. Egy viszonylag fiatal osztrák zeneszerzõnek, éppen azért, mert fiatal, õszintén megmondtam, hogy mi nem tetszett az új darabjában. Õ persze nem fogadta el a véleményemet, de meghallgattuk együtt a darabját kétszer is: én elmondtam, mi az, amit kifogásolok és miért, õ pedig elmagyarázta, miért hangzik a zene úgy, ahogyan szól. Meghallgattuk a mûvet közösen harmadszor is, és ezután részben én is megváltoztattam a véleményemet, részben õ is elgondolkozott az én megjegyzéseimen. Azt hiszem, nagyon fontos, hogy az ember, ha lehet, õszinte legyen. Egy nagy mesterrel, aki már túl van a hetvenen, persze ezt nem tenném meg.

- Ha nem egy avantgarde fesztiválnak ajánlasz anyagot - mint mondtad - válogatás nélkül, akkor nyilván ismerned kell azoknak az ízlését, elvárásait, akikkel kapcsolatban állsz.

- Természetesen. Ez voltaképpen nagyon egyszerû, mert ezek a partnerek sokkal régebben vevõi az Universalnak, mint amióta én ott vagyok. Így az egyes elõadómûvészeknek, karmestereknek, együtteseknek hosszú idõ óta kialakult kapcsolatuk van a zeneszerzõkkel. Tehát automatikusan rendelnek új mûveket azoktól, akiket kedvelnek, úgyhogy részemrõl gyakran csak lebonyolításról van szó. Szinte hihetetlen, hogy milyen óriási, szerintem túlzott igény mutatkozik az új mûvek iránt. A zeneszerzõket olyannyira elárasztják megbízásokkal, hogy az ember már elgondolkozik: vajon azért dolgoznak-e néhányan, hogy pénzt keressenek, vagy azért, mert mondanivalójuk van.

- Ez Ausztriára jellemzõ, vagy a nemzetközi helyzetre?

- A nemzetközire. Az õsbemutatók hajszolása azzal jár, hogy kevés kortárs mû válik repertoárdarabbá. Nekem többek között éppen az a dolgom, hogy megpróbáljam életben tartani a kompozíciókat. Lucia-no Berio ma már klasszikus szerzõnek számít, mégis, a hetvenes évek eleje óta tucatnyi alkotása nem volt hallható Németországban vagy Angliában.

- Ez azt jelenti, hogy fõként elõadómûvészekkel és fesztiválszervezõkkel kell kapcsolatot tartani?

- Fõként fesztiválrendezõkkel. Az elõadóknak ugyanis, akármilyen nagyszerû mûvészek, azt kell játszaniok, amit megrendelnek tõlük; nagyon ritkán fordul elõ, hogy a maguk választotta darabot adhatják elõ. Karmestereknél sincs ez másként: a legtöbbször örülnek, ha meghívják õket, s akkor persze el kell vállalniok azt a mûvet, amelynek elõadására felkérik õket.

- Mi a különbség a régi Zenemûkiadónál és az Universalnál végzett munkád között?

- Az alapvetõ különbség az, hogy a magyar zenemûkiadás legnagyobb mestere Bartók, az Universal pedig a század majd' minden jelentõs zeneszerzõjének publikálta a mûveit (persze a Bartókéit is). A cég f901-ben kezdte meg mûködését, 1909-ben szerzõdtette Mahlert, aztán Schönberget és sorra a többieket. Ezeket a komponistákat természetesen éppen úgy képviselni akarom, mint a ma élõket. Épp oly nagy öröm felfedezni és "eladni" egy régóta nem játszott Szymanowski-mûvet, például a Demetert, mint egy Janáček-, Kurt Weill-, Frank Martin-darabot. És itt van még operakatalógusunk, amelyben olyan darabok szerepelnek, mint D'Albert Gólemje, amelyet most adnak majd elõ, vagy a Zemlinsky-operák: a Krétakör, a Ruha teszi az embert, vagy George Antheil Transatlanticja. Tehát a század elsõ felének komponistáival is igyekszem foglalkozni, s nagy élvezet felfedezni olyan zeneszerzõket, illetve olyan mûveket, amelyeknek Magyarországon a nevét sem hallottam.

- Mivel foglalkozol most?

- Mahler Das klagende Lied címû darabjának az eredeti változaton alapuló bemutatójával. A mûvet 1880-ban komponálta Mahler, de jó néhányszor átdolgozta: a munka során kihagyta az I. tételt, a Waldmärchent, s a II-III. tételt többször átdolgozta. Így játsszák azóta is. Aztán a Belwyn-Mills megjelentette a Waldmärchent nem igazán tudományos alapossággal, de így, a II-III. tétel átdolgozott változatával együtt is elõadták és felvették lemezre. A mû kézirata a Yale Egyetem könyvtárában található. Mi most kiadjuk az Urfassungot, s ennek lesz az õsbemutatója idén októberben. Az én dolgom, hogy különbözõ országokban elhelyezzem a Klagendes Lied eredeti verziójának kottáját s ennek alapján szorgalmazzam nemzeti bemutatóit. Ez nagyon érdekes munka. Aztán itt van Janáček. Mint kiderült, õ az elõadás érdekében kénytelen volt számos mûvét átírni, vagy hozzájárulni, hogy mások átírják. A Glagolita misét is elég sok változtatással adták elõ Brnóban, az õsbemutatón. Három-négy évvel ezelõtt Paul Wingfield angol zenetudós helyreállította az eredeti verziót, amelyet Charles Mackerras már évekkel ezelõtt lemezre dirigált. Most ezt is kiadjuk, és állíthatom, jelentõs nemzetközi érdeklõdés mutatkozik a megjelenés elõtt álló partitúra iránt.

- Vagyis annyival szélesebb a munkaköröd, amennyivel nagyobb múltú, tekintélyesebb kiadó az Universal. De mi a különbség a mai zene propagálása terén?

- Ami a század második felét illeti, az Universal óriási elõnye, hogy nem kell "bemutatkoznom". Amikor a 70-es években, a Zenemûkiadó képviseletében megjelentem, annyit tudtak rólunk, hogy "igen, a magyar zene Bartók", s ha azt mondtam: mai magyar zene, akkor azt válaszolták, "igen, Ligeti". Ezen túl mindent elölrõl kellett kezdenem. Itt nem kell magyaráznom, ki Boulez, ki Kagel vagy Stockhausen.

- Milyen arányban képviseli az osztrák, illetve a külföldi zeneszerzõket az Universal?

- A kiadó nemzetközi, csupán a székhelye van Ausztriában, ezért az osztrák zenét sokkal kisebb mértékben publikálja, mint ha nemzeti vállalat lenne. Gottfried von Einem halála óta Friedrich Cerha a legjelentõsebb élõ osztrák szerzõ, aki képvisel.

- Ez azt jelenti hogy a mostani munkád könnyebb, hiszen ismertebb szerzõkkel dolgozhatsz, míg Magyarországon be kellett vezetned akkor ismeretlen alkotókat.

- Igen, könnyebb - és ugyanakkor nagyon nehéz, mert megdöbbentõ, hogy az embereket mennyire nem érdekli az, ami a megszokottól eltér. Említettem a Szymanowski-darabot, amely gyönyörû. Meg sem tudom mondani, hány kazettát küldtem róla a világba, de az emberek többsége nem veszi magának a fáradságot, hogy meghallgassa. Úgyhogy sokkal nehezebb a dolgom, mint gondoltam, s ez nagyon frusztrál.

- Egyedül végzed ezt a munkát?

- Van egy spanyolul, franciául, olaszul beszélõ kollégám, aki ezen a nyelvterületen dolgozik, és mûködik egy-egy képviselõnk Londonban, illetve Amerikában. Gyakorlatilag mégis megpróbálok az egész világgal kapcsolatot tartani.

- A kelet-európai országokkal is? Vagy ezekben nincs érdeklõdés?

- Nincs pénz. Egyébként az anyagiak jelentik a régi Zenemûkiadó és az Universal közötti másik különbséget. Az egykori Zenemûkiadó ugyanis állami vállalat volt, ha jól tudom, támogatással dolgozott, az Universal pedig magáncég, amelynek profitot kell termelnie, s itt sokkal nagyobb szerepet játszik a takarékosság. Nem mindegy tehát, hogy kazettát küldök a partnereimnek, vagy kottát, esetleg mindkettõt.

- Ugye tudod, hogy a te emlékeid is abba a nosztalgiaképbe tartoznak, amelyrõl az elején beszéltünk? Utódod tevékenységét a mai Zenemûkiadóban valószínûleg sokkal több anyagi megfontolás nehezíti, mint most a tiédet. Megbecsülésedet viszont nyílván elõsegíti, hogy munkád nyomán az Universal egy sereg mûvet elad.

- Persze, hálistennek megvan az eredménye annak, amit csinálok, mégis most kellett megtanulnom, hogy a pénz milyen fontos szerepet játszik ebben a munkában is.

- Lehet, hogy ez a kijelentés némi vigaszt nyújt Magyarországon a kultúra valamennyi képviselõjének... A világcégnél szerzett tapasztalataid szerint lehetne itthonról erõteljesebben képviselni a magyar zeneszerzõk érdekeit?

- Nagyon félve beszélek errõl, mert nem ismerem a mostani hazai lehetõségeket, de sajnos azt tapasztalom, hogy a mai magyar zene, Kurtágot kivéve csak elvétve van jelen a világban. És nagyon sajnálom azokat az igazán kitûnõ komponistákat, akiknek azt kell látniuk, hogy zenéjük esetleg olyan sorsra juthat, mint az õket megelõzõ zeneszerzõ nemzedékeké, akiket otthon többé-kevésbé elfeledtek, a világban pedig meg sem ismertek.

- Emlékszem, nagyon sok megrendelést szereztél annak idején - hogy csak néhány példát említsek - Balassa Sándornak, Bozay Attilának, Durkó Zsoltnak, Hidas Frigyesnek, Lendvay Kamillónak. Szõllõsy Andrásnak. Szerinted miért nem lehetett ezt folytatni?

- Erre nem tudok válaszolni. Nem ismerem az otthoni körülményeket és lehetõségeket, de azt tudom, hogy például Kurtág nagyon elégedett a mai Zenemûkiadó õt érintõ tevékenységével.

- Magyarországon több kötet született zeneszerzõ-interjúidból. Ez mellékterméke volt akkori munkádnak, vagy éppen azért készültek, hogy jobban elmélyülj az életmüvekben?

- Az elsõ kötet abból a sok száz apró interjúból állt össze, amit a Rádióban, többek között az Új Zenei Újságnak készítettem. Élt bennem a vágy, hogy végre egyszer ne felületesen, hanem alaposabban kérdezhessek meg mindenfélét egy-egy zeneszerzõtõl. Így került sor a Lutosławski-féle beszélgetésre 1973-ban, majd egy sereg rövid interjú után megkérdeztek, van-e kedvem Xenakis szerzõi estjére egy nagyobb lélegzetû anyagot csinálni. Ezután következett a Berio-kötet, majd a Három kérdés, amelyre 82 zeneszerzõ válaszolt.

- Ezek idegen nyelveken is napvilágot láttak.

- A Xenakis-kötet eljutott Svájcba, ott egy magyar házaspár elolvasta és megszervezte, hogy '89-ben kiutazzam egy második interjú elkészítésére - ezt aztán némi késéssel, '95-ben publikálta az Atlantis Schott németül és tavaly a Faber Music angolul. A Berio-interjúnak egy része megjelent angolul, a Lutosławski németül és angolul.

- Ha jól tudom, most egy olyan kötettel foglalkozol, amelyben kérésedre a zeneszerzõk grafikusan ábrázolják zenéjüket. Honnan az ötlet?

- Egyszer ott nyitottam ki Robert Craft Stravinsky-beszélgetéseinek az elsõ kötetét, ahol Craft lerajzolja, hogyan képzeli el grafikusan Webern, Wagner, Bach zenéjét, Stravinsky pedig azt válaszolja: ez az én zeném - és lerajzolja. Innen a kötet ötlete. Szerintem egyébként is szoros a zeneszerzés és a festészet kapcsolata, ezért arra gondoltam, hogy érdekes lehetne, ha akadnának olyan komponisták, akik képesek - nem egy darabjukat, hanem - zenéjüket, mint olyat, grafikusan ábrázolni. Leveleket kezdtem írogatni zeneszerzõknek, és sokan válaszoltak.

- Gondolom, nem csak a rajzkészséggel megáldott zeneszerzõk, például Ligeti válaszára számítottál, hanem azokéra is, akik egyébként nem rajzolnak jól.

- Nagyon érdekes a válaszok sokfélesége. Figyelemreméltó, hogy eddig összesen ketten küldtek színes anyagot. Van, aki egy, vagy több rajzot készített, mint Xenakis vagy Ligeti; van, aki azt írta, mint Steve Reich és Stockhausen, hogy számára a zene grafikus ábrázolása egyenlõ a kottaképpel, ezért lemásolta egy darabja részletét, tehát nem mentek bele a játékba. Elliott Carter elküldte Willem de Kooning egy reprodukcióját, mondván: õ nem tud rajzolni, de úgy érzi, ez a festmény képviseli zenéjét. Egy másik változat Milton Babbitté, aki ugyanezt mondja, de egy grafikus elkészítette azt, amit elképzelt. Akadt, aki sajnos, saját zenéjének ábrázolása helyett inkább rajzolt, s vannak hálistennek olyanok, akik megvalósították azt, amire gondoltam. A gyûjtemény persze lassan alakul, de ha létrejön, akkor talán azt lehet majd mondani: grafikusan ilyen a világ mai zenéje.

Iannis Xenakis és Varga Bálint András 1973-banIannis Xenakis és Varga Bálint András 1973-ban

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.