Hanglemez

Szerző: Székely András
Lapszám: 1997 június

Harmonie- Harmoniemusik. E fogalmak még ma is meglehetõsen idegenül hangzanak a magyar hangversenylátogató-hanglemezvásárló számára. Pedig a különösen kedveit 18. századi német-osztrák-bécsi muzsikában jól ismertek ezek a kifejezések: vegyesen fa- és rézfúvós hangszerekbõl összeállított együttest jelentenek, illetve erre írt (gyakran népszerû zenekari mûvekbõl, operákból átírt) muzsikát. Fúvós-ensemble lévén, a Harmoniemusik eredetét persze a katonazenében kell keressük. Legszélesebb körû elterjedtségének idején, az 1700-as évek második felében azonban a leggyakrabban 2-2 oboából, fagottból és kürtbõl, s hozzá 2 fuvolából vagy klarinétból álló (gyakran a legmélyebb szólamot megerõsítõ nagybõgõvel kiegészített) nyolcas már egyaránt szolgáltatott zenét szalonokban vagy szabadtéri szórakozások háttereként. Szereplési alkalmainak száma szinte végtelen, s ugyanígy szinte végtelennek tûnik ma számunkra az erre az együttesre írott mûvek száma is. A társadalmi és zenei elismertség legkülönbözõbb fokain álló szerzõk komponáltak Harmoniemusikot, és mûveik egyaránt otthonosan szóltak kerti ünnepségen, étkezés alatt (Mozart: Don Giovanni, második felvonás finálé), bálokon és mindennemû, kicsit is ünnepélyesebb fõ- és közrangú társadalmi eseményen, és persze még sokáig a katonai szemléken, felvonulásokon és más rangosabb vagy kevésbé rangos alkalomból is.

A Budapesti Fúvósegyüttes immár nem elõször válogat a korszak Harmonie-ra komponált muzsikájából: természetesen eredeti és átírt Mozart-mûvekkel kezdte - köztük a tizenhárom fúvós hangszerre komponált Gran Partitával -, a Magyarországon mûködött cseh (vagy legalábbis csehországi születésû) osztrák-európai Druschetzkyvel folytatta, s most ismét két, születése jogán cseh mester, a Bécsben császári udvari zeneszerzõvé lett Leopold (Jan Antonín) Kozeluch és a nála idõsebb, Prága mellett született, Velencében és Rómában hírnevet szerzett Josef Mysliveček Harmonie-ra írott mûvei, Harmoniemusikjai szólalnak meg elõadásában a Hungaroton Classic új lemezén.

A két szerzõ helye mai zeneképünkben körülbelül egyenrangú: mindkettejüket elsõsorban Mozarthoz és a Mozart-stílushoz való viszonyuk kapcsán emlegetjük, úgy, mint a litániában az aprószenteket, anélkül, hogy nevük megemlítésén kívül bármilyen egyéni arcvonást is fel tudnánk róluk vagy velük kapcsolatban idézni. A lemezünkön önálló rangot nyert fúvósmuzsika mindkettejüknél csak alkalmi kiruccanás, hiszen akár mint zongoramûvek szerzõit, akár mint opera- és oratórium-komponistákat alighanem egyedibb vonásokkal ruházhatnánk fel õket. Az is igaz azonban, hogy éppen az efféle hétköznapi zenék születése során alakult ki az a köznyelv, amelyet általában "bécsi" vagy "klasszikus" stílusnak nevezünk. Mindenesetre: jó hallani és hallgatni ezeket a partitákat, a mi hétköznapjainkhoz ugyanúgy kellemes hátteret nyújtanak, mint elõdeinkéhez.

De csak hátteret. Aki ennél többet vár akár a mûvektõl, akár az elõadóktól, annak bizony csalódnia kell. Minden kicsit túl szabályos, minden kicsit túl jólnevelt ebben a muzsikában. A két szerzõ közé e tekintetben még akkor is egyenlõségjelet tehetünk, ha a lemez tanúsága szerint Mysliveček határozottan invenciózusabb dallamalkotónak és gazdagabb kontrasztokban gondolkodó szerzõnek bizonyul is társánál. Másfelõl ne legyünk igazságtalanok sem, mert a Harmoniemusik szórakoztató zene: nem szimfonikus mûfaj, nem drámai oratórium. Ennek a feladatnak pedig ezek a mûvek kiválóan megfelelnek.

Igaz azonban, hogy az elõadók ismét megelégednek azzal, amit korábbi (Druschetzky) lemezükrõl írhattam a Muzsika 1996/4. számában: "Zenélésüket az abszolút biztos professzionalizmus jellemzi... tiszta intonáció..., komolyan vett feladat. Talán még egy szemernyit túl komolyan is vett feladat: a mûfaj több szabadságot, ... nem pontosan megismételt agogikát... engedne meg." Mert - akár ünnepi étkezések kíséreteként születtek ezek a fúvós-divertimentók, akár nem - megszólaltatásukhoz több sót és borsot, sõt, akár ezeknél rafináltabb fûszereket is kívánnánk. Nagyobb dinamikai differenciáltság, többféle és markánsabb sforzatók, karakteresebb dallamformálás, tágasabb lélegzetek, értõ, de akár merész tempóbeli szabadság - mindmind hitelesebbé, sõt fontosabbá tenné a Budapesti Fúvósegyüttes játékát, s jobban szolgálná a múlt századok muzsikusainak ügyét.

Még harminc, talán inkább negyven évvel ezelõtt is szokás volt "jobb" társaságban hangsúlyozni, mennyire szeretjük a "preklasszikus" zenét, s ezzel a csevegõ egy kalap alatt összefoglalta Bachot-Händelt-Vivaldit, vagy ha éppen ismerte és szerette, Monteverdit is hozzá, de bizony akár még Gluckot és Haydnt is. Akkoriban az "igazi személyiségeket" felvonultató zenetörténet körülbelül Mozarttal kezdõdött.

Azután gyarapodtak ismereteink, differenciálódott zenetörténet-képünk, egyre több részletében vált ismertté a barokk - nem csak a szakzenész körökben. Ma már a közönség is pontosabban fogalmaz, s a preklasszika-preklasszikus kikopott a szótárból. Szegényebbek lettünk ezáltal, hiszen a kifejezés nagyon pontos stiláris kört jelöl: mindazt, ami a klasszikát, a Haydn-Mozart-periódust, a bécsi klasszicizmust közvetlenül megelõzi, elõkészíti: C. Ph. E. és J. Chr. Bachot, az úgynevezett "mannheimi mestereket" és Gluckot, Stamitzot és Jiří (Georg) Bendát - mindazt, ami már önmagában is klasszika, csak éppen még nem az a legnagyobb, amelyiket leginkább ezen a néven szoktunk emlegetni.

Dobozy Borbála méltán nevezi tehát új lemezének kísérõfüzetében Jiří Benda Berlinben 1757-ben megjelent hat szonátáját az északnémet preklasszikus szonáta jellegzetes darabjainak. A kétségtelenül Carl Philipp Emanuel Bach hatása vagy befolyása alatt született hat mû egyértelmûen már nem barokk zene és még nem klasszikus. Nem klasszikus, hiányozván belõle a dallam- és forma-építésnek, a témák, sõt az érzelmek megformálásának az a szimmetriára törekvõ rendje, amelyet a bécsi jelzõvel megkülönböztetett 18. századi klasszikus stílusban megszoktunk. Éppen ez a kikristályosodás elõtti volta teszi - szépségük mellett - különlegesen érdekessé ezeket a szonátákat. Vonzóak, mint egy kamasz, akinek még bájos-esetlenül nagy keze-lába, kicsit rendezetlenek mozdulatai, és akinek okos és jó szavai, s fõleg elfogulatlanul merész gondolatai olykor bizony csacsiságokkal keverednek. A lehetõség. a születõ új a nagy vonzerõ ezekben a szonátákban.

Egyértelmûen szerencsés gondolat volt tehát Dobozy Borbála és a Hungaroton Classic részérõl felvételt készíteni Benda zongoramuzsikájából, és õszintén örülhetünk, hogy a jövõben hanglemezen is találkozhatunk majd velük. Bizonyosan soha nem lesznek olyan népszerûek, mint Mozart egyik-másik zongoraszonátája, vagy különösen Beethoven hasonló mûfajú darabjai. (És itt most nem is esik szó Haydn konzervatóriumi tananyaggá "visszaminõsített", érdekességben, újszerûségben, izgalmasságban alighanem a Mozartéi elõtt járó szonátáiról.) Mégis örülünk; Benda vitathatatlanul nem remekmû-rangú mûvei révén jelen lehetünk az új születésének, a stílus kialakulásának egy fontos pillanatánál.

Alighanem még pozsonyi és prágai tanulmányai nyomán él Dobozy Borbálában az elkötelezettség a cseh vagy legalábbis cseh születésû szerzõk zenéje iránt. Már korábbi eredményei, Benda csembalóversenyeinek sikeres (koncert- és rádiós) megszólaltatásai jelezték érdeklõdésének ezt az irányát, s most értõ kézzel formálja meg az olykor valóban nehezen értelmezhetõ szonátákat is. Biztosan mozog a mûvek érzelmi világában, és sikerül jól megválasztott tempókkal közelhoznia a szokatlan dallamvilágú darabokat a hallgatóhoz. Az idõvel azonban - érzésem szerint - bánhatna szabadabban. Ez a korai vagy elõ-klasszicizmus nagyon számít még a barokkból örökölt retorikus elõadásra, s a zene (Harnoncourt által szerencsésen megnevezett) "beszédszerû" megszólaltatására. S a beszéd sokkal több tagolást enged és kíván meg, mint egy motorikus, amolyan régimódian barokkos elõadás. Persze a szabadon, vagy szabadabban játszó muzsikust hamar eléri a ritmustalanság vádja. Azonban ha a metrikai alapstruktúra elég erõsen végiglüktet a mû, a tétel egészén, efölött a pulzáció fölött adódik mód és lehetõség a motívum- és frázisvégek szabadabb, nyugodtabb lekerekítésére is - s ez ebben a szokatlanabb textúrában az elõadó és a hallgató dolgát egyaránt megkönnyítheti.

Mai magyar viszonyok között némileg irreális az alkotásokhoz "illõ" csembalóválasztásról beszélni. Mégis: úgy hiszem, hogy a felvételhez használt viszonylag késõi (1733) Blanchet-hangszer szépen hangzó, jól sikerült (Merzdorf-kópiája a kelleténél jobban csábít a túl színes regisztrálásra. A szonáták amúgy is tele vannak - olykor nagyon szokatlan - dinamikai elõírásokkal (Fortepiano? Tangentenflügel?). Ezeket a kötelezõnek tekintendõ váltásokat színben inkább közelíteni kellene egymáshoz, mintsem a regisztrálással növelni számukat és mértéküket, és semmiképpen nem érzem szerencsésnek a lant-regiszter gyakori bekapcsolásával elidegeníteni a sorozat egyik legszebb tételét, a d-moll szonáta Andantéját. A zenei anyag appercepciója már egymagában is elég feladatot ad a hallgatónak.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.