Hangverseny

Szerző: Csengery Kristóf
Lapszám: 1997 május

Mint ismeretes, az idei budapesti tavasz ünnepinek szánt zenei, színházi, filmes, képzõmûvészeti és egyéb közönségcsalogató eseményeinek sorát a régi, Klenjánszky Tamás által vezetett rendezõi gárda (Interart Fesztiválközpont) leköszöntével új szervezeti keretek között (Budapesti Fesztiválközpont KHT), új csapat élén új ügyvezetõ igazgató jegyzi. Zimányi Zsófia e lap hasábjain is kifejtette elképzeléseit s jellemezte a munkáját meghatározó körülményeket (Mikes Éva: Hic et Nunc. Muzsika 1997/3)- Nyilatkozatából kitûnt, koncepciója eltér a korábbi vezetésétõl: (ki nem mondva, de érzékelhetõn) az idegenforgalom és a szórakoztatás szempontjait preferálja. Kérdés, a korábbiaknál fesztiválabb fesztivál lesz-e ettõl a Budapesti Tavaszi; az új szemlélet határozottabban kiemeli-e a nemzeti ünneptõl számított, két hetet a hétköznapok közül, vagy netán épp ellenkezõleg: azok sorába egyengeti-e vissza? Budapest mûvészeti élete az elmúlt évtizedben jócskán összekeverte a szellemet a szórakoztatóiparral: a nemzet színháza oly sok viszály után Eliza Doolittle és Henry Higgins zenés történetében találta meg a magyarság problémáira táblás ház elõtt tapintó drámát; korábban Brechtet és Shakespeare-t játszó tháliai mûhely áll évtizede féltérden a kor Mozartjának kikiáltott Andrew Lloyd-Webber értékrendjét képviselõ színes, szélesvásznú álom-kabátok és macskák elõtt. Csúnyán beszélõ virágáruslány és macska akad a Körúton elég, a magyar kultúrának pedig jóformán egyebe sincs már, mint álomkabátja - a valódit a sajátosan értelmezett piacgazdaság lesegítette róla. Hûvös márciusainkban az igazi, melengetõ kabátok egyike volt mindeddig a Budapesti Tavaszi Fesztiválé: ízléssel és mégis korszerûen szabott, tartós anyagú, s a maga kelet-európai módján elegáns, külföldi vendég elõtt sem szégyellnivaló. Milyen tehát az új viselet; mit kínált az idei március - a kérdést e rovat illetékességi körén belül értelmezve - hangversenyek terén?

A Klenjánszky-idõszak végén a Tavaszi Fesztivál kezdett terjedelmessé válni. Utolsó volnék, aki az új vezetést az 1997-es eseménysor rövidségéért hibáztatja. Tetszik a bõ kéthetes idõtartam: egy fesztivál legyen ünnep, utóbbi pedig a hétköznapok epikájával ellentétben drámai, azaz tömör (a tömörség a takarékosság szempontjainak is kedvez). Nem csatlakozom azokhoz sem, akik mindenáron az úgynevezett nagyágyúk, világsztárok neveit számonkérve azt kifogásolták, hogy ilyenbõl az idei mûsorban mindössze kettõ szerepelt. Kétségtelen: fesztivált (nemzetközileg jegyezhetõt) nem lehet kizárólag honi elõadógárdára alapozni. Ám hogy a hírnév nem feltétlenül a minõség és szuggeszti-vitás garanciája, azt 1997-ben épp a Wiener Sängerknaben középszerû koncertje meg a Royal Philharmonic Orchestra estjének feledhetõ karmesteri és szólistateljesítménye illusztrálta. Három témakörben mindenképpen indokoltnak érzem a bírálatot - e három mindegyike programtervezési kérdés, vagyis egyszerûen bizonyos mûvek mûsorra tûzésével kapcsolatos, nem kellett volna tehát hátrányt szenvedjen sem pénz-, sem idõszûke miatt.

Az elsõ s legfájóbb - mert a korábbi fesztiválok már kivívott eredményeinek megsemmisítésével egyenlõ - a kortárs zene kiiktatása a Budapesti Tavaszi Fesztivál mûsorából. Nem kerülte el figyelmemet a Muzsikának adott interjúban az ügyvezetõ igazgató ide vonatkozó magyarázata (a ma zenéjét népszerûsítse az Õszi Fesztivál), ez azonban nem gyõz meg, mert mögötte ott érzem a kortárs zenét gettóba utaló, oly sokszor bírált, ám úgy látszik, változatlanul ható szellemet. Hasznos és megõrzendõ sorozat a Korunk Zenéje, ám elkülönítõ-karakterével mégiscsak a kortárs zene izoláltságát erõsíti, melyet viszont egyrészt a mai zenének az átlagos hangversenyeken való szerepeltetése enyhíthet (szendvics-koncertek), másrészt épp az olyan szivárványszínû fesztiválokon való jelenlét, mint amilyen a Budapesti Tavaszi. Nyilván senki nem akarja azt állítani, hogy az idei Tavaszi Fesztivál a nullszaldót a kortárs zene mellõzésével érte el...

A bírálat második és harmadik témakörének középpontjában a két évfordulós szerzõ, Brahms és Schubert zenéje áll. Ami a száz esztendeje elhunytat illeti, a koncertek mûsorát végigböngészve azt tapasztaltam, a Budapesti Tavaszi Fesztivál nem tett kísérletet a kevéssé ismert mûvek reflektorfénybe-állítására, inkább a sokszor játszott kompozíciók (szimfóniák, versenymûvek) újabb megszólaltatására szorítkozott (mint viszonylag ritkán hallható opusz, kivételt képez a Keller Vonósnégyes kamaraestjén megszólalt F-dúr vonósötös és a Virágh András orgonaestjének mûsorán szereplõ korálelõjáték). Hogy a centenárium alkalmából miként fordulhatna hasznosan a magyar hangversenyélet a brahmsi életmû felé, arra fesztiválon kívül, a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola által rendezett emlékhangverseny (március 19.) mûsora szolgált ragyogó példával: ez a válogatás az a-moll vonósnégyes társaságában csupa kevéssé ismert kompozíciót (Geistliches Lied op. 30; 13. zsoltár op. 27; Fest- und Gedenksprüche op. 109; Nänie op. 82; Schicksalslied op. 54) ígért. Fájlalom, hogy a koncerten nem lehettem jelen, s így a Muzsika hasábjain csupán hírként regisztrálhatom az eseményt. Ami azonban a kétszáz éve született mester tavaszi fesztiváli ünneplésére vonatkozik, a Három a kislány címének láttán szó bennszakad, hang fennakad. Méltó kifejezés, persze, kínálkoznék több is a Schubert-bicentenárium elõtt Berté-operettel tisztelgõ szellemiség definíciójaképp - e szavak azonban a Muzsika hasábjain nem használatosak.

Az ördög a részletekben lakik: akadt most is részlet bõven, melyet jobbító szándékkal észrevételezni érdemes. A Wiener Sängerknaben koncertjének mûsora csupán egy-két számban emlékeztetett az eredetileg meghirdetettre, a jegyvásárlók mást kaptak, mint amit az ígéret tartalmazott - a kritikus pedig egy 14 székbõl álló sor 16. székére szóló jegyet, mely gogoli eredetiségû ötlet érdekes kérdést vet fel: vajon áruforgalomba is bocsátott az idei Tavaszi Fesztivál szervezõsége nemlétezõ helyekre szóló jegyeket, ezzel is öregbítve országunk jóhírét? Igor Kamenz koncertjének estéjén kezdés elõtt egy perccel a szórólapot firtató kérdésre "sajnos még nem készült el" volt a válasz, majd a mûvész a változásokat személyesen közölte a közönséggel. Amikor viszont rendelkezésre álltak, az elõre kinyomtatott, idegen nyelvû verzióban is kézbe vehetõ mûsorfüzettel ellentétben az aznap esti program végleges állapotát rögzítõ szórólapok csak magyarul készültek. Bartók születésnapjára a Fesztivál éppen a szerzõ egyetlen olyan mûvét hirdette, melyet a zenetudomány lényegében nem ismer el hiteles Bartók-kompozícióként (Brácsaverseny). A Royal Philharmonic Orchestra estjén megszólalt versenymû, a Brahms-kettõsverseny szólistáinak neve a programfüzetben még nem szerepelt. A fesztivál valóban fontos koncertjei közül kettõ egyazon napra került: mivel nem lehettem egyszerre jelen a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar és a Bogányi Gergelyt vendégül látó Liszt Ferenc Kamarazenekar estjén, a ritkábban hallható nemzetközi együttest választottam. Mindezek azonban valóban csak részletek, melyeket megemlíteni szükséges, de bírálatkor nagy súllyal latba vetni méltánytalanság volna a feladatkörében újnak számító munkatársi gárdával szemben. A legkínosabb észrevételt a recenzensnek az Egészre pillantva kell megfogalmaznia. A mûsorfüzetben a Tavaszi Fesztivál zenei kínálatának hangversenyeit taglaló három fejezetet (Zenekari hangversenyek. Kamarakoncertek, Musíca sacra) áttanulmányozva, s mint illetékességi körömön kívülit, tudatosan mellõzve a zenés színház rovatait (Opera- és balettelõadások, Operettfesztivál) és a folklórt (Népzene, néptánc), a 32 (12 + 14 + 6) koncert mûsorának és elõadóinak ismeretében az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál fesztivál-voltával kapcsolatosan támadtak alapvetõ és semmi által el nem oszlatott kételyeim. A már említett két hírneves együttes fellépését leszámítva e hangversenyek a budapesti koncertélet hétköznapjait képviselték: az eseménysort sem reprezentatív jelleg vagy különleges vonzerõ nem emelte az átlag fölé, sem rendezõ elv, egységes koncepció nem avatta szellemi, esztétikai egységgé. Egyenként végigböngésztem a 32 hangverseny meghirdetett programját: a mûsorra tûzött alkotások zöme sablonos gondolkodásmódot tükröz, legtöbbször a sokat (vagy agyonjátszott kategóriába tartozván, a meghívott mûvészek túlnyomó többségét pedig a hazai koncertélet megszokott kínálatából ismerjük. Hangversenyek terén tehát az 1997-es Budapesti Tavaszi Fesztivál elsõsorban nevében volt "kiemelkedõ színvonalú elõadások sorozata, többnyire a repertoár-elõadásokban megvalósíthatatlan ("sztár") szereposztással" (Brockhaus-Riemann Zenei lexikon L/568.: fesztivál címszó) - a mennyiségi változás nem csapott át minõségi változásba. Mielõtt az alábbiakban a sorozatból kiválasztott nyolc hangverseny beszámolóját az olvasó elé tárná, a recenzens annak a reménynek ad hangot, mely szerint az eddig bírált negatívumok egy része a kezdeti nehézségek számlájára írható, más részéért a koncepció felelõs. Fesztivál után, új fesztiválra készülve bizonyára nyílik mód és jut majd idõ a szempontok újragondolására - és ahol kell, a változtatásra.

Frappánsan szerkesztett, tömör Brahms-estet adott két vendégmûvész társaságában a fesztivál második napján a KELLER VONÓSNÉGYES. Két kvintett szerepelt a hangverseny mûsorán: a kvartett az op. 88-as F-dúr mûben brácsával, az op. 115-ös h-moll kompozícióban klarinéttal egészült ki. Az elsõ darab a világos színeket képviseli és a harmadik szimfónia elõtti felkészülés idõszakába, 1882-be kalauzol (a hangnem is azonos, csak a kvintettben bejárt tájai lankásabbak, szelídebbek, mint a szimfóniában), míg a második alkotás a búcsút megelõzõ kései évek melankóliáját idézi derengõ, szûrt fényeivel. Mindkét mû elõadásakor a francia hangszeres elõadómûvészet egy-egy kiválósága csatlakozott KELLER ANDRÁS, PILZ JÁNOS, GÁL ZOLTÁN és KERTÉSZ OTTÓ együtteséhez: a vonósötös brácsás vendége BRUNO PASQUIER volt, a klarinétkvintettben MICHEL LETHIEC játszotta a mûvet inspiráló Richard Mühlfeld egykori szólamát.

Ez a koncert is igazolta, hogy a Keller Vonósnégyes méltó hírére, hosszú ideje töretlen ívû nemzetközi pályafutására, mely az utóbbi hónapokban, a Bartók-felvételek óta különösen sok díjat, elismerést hozott. A brahmsi kamarazenének a vonósötösben megnyilvánuló szimfonikus fajtája kiváltképp alkalmas arra, hogy figyelmet felkeltve elõtérbe állítsa Kellerék érett gyümölcsre - õszibarackra -emlékeztetõn zamatos, rostokban és nedvekben egyszerre bõvelkedõ hangzásmatériáját (az õszi jelzõ amúgy is illik a koncert mindkét kompozíciójára: a vonósötös napfényes szeptember, a klarinétkvintett párás októbervég). Széles ívû, telten éneklõ dallamformálás jellemezte a nyitótétel, aprólékosan tagolt gesztika a lassú, majd a polifónia ritmikai energiáit felszabadító mozgékonyság a finálé elõadását. A dús hangzáshoz vehemencia társult intenzíven megélt karakterekkel - ez utóbbiakat pedig erõsen individuális kamarazenei megnyilvánulások hordozták. Az ötféleképpen személyes hang és az olykor élénk vibrátó idõnként kissé széttagolta a hangzást és túlterhelte a produkciót - ám magam sem tudom, ilyen kiváló muzsikálás esetében nem akadékoskodás-e a részletekbe kapaszkodó bírálat.

A klarinétötös megszólaltatását mindenekfelett kultúra és mértéktartás jellemezte: Michel Lethiec mestere hangszerének és kiváló muzsikus. Típusos jelenség: nagyhangú fúvós hangszerek (kürt, trombita, klarinét) azon mûvészei, akik valóban uralják instrumentumukat s így sokoldalúan képesek kontrollálni annak hangját, az önmérséklet erényének gyakorlása terén olykor kissé túlteljesítenek, aminek következményeképp elõfordul, hogy egy teljes mûvön át kell hiába várnunk egy egészséges, telivér fortéra. Amit Michel Lethiec és a Keller Vonósnégyes Brahms h-moll klarinétötösébõl elénk tárt, az talán nem a mû körüljárhatóan teljes portréja, de tompított effektusaival és szelíd visszafogottságával mindenképpen szép és méltó elõadói alternatívát képviselt - egyet a lehetséges olvasatok közül (amellett persze, hogy lágy kontrasztként válaszolt a vonósötös életigenlésére). (Március 15. MTA kongresszusi terme. Rendezõ: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Ígéretes tehetségû elõadót ismert meg a Tavaszi Fesztivál közönsége JOHANNES MANNOV személyében. A 37 esztendõs dán basszbariton a 80-as évek második felében több nemzetközi versenyen aratott sikert, majd utazó opera- és oratóriuménekesként Európa számos nagyvárosában fellépett. Életrajzából kitûnik, zenei étrendje nem a specialistáké, inkább generalistára vall: Nick Shadow vagy Malatesta jelmezét éppúgy felölti, mint Don Giovanniét vagy Guglielmóét, Helmuth Rilling, Msztyiszlav Rosztropovics, Péter Schreier vagy Yehudi Menuhin produkcióiban éppúgy részt vesz, mint Frans Brüggen, Christopher Hogwood vagy Sigiswald Kuijken hangversenyein és hanglemezfelvételein. A FESTETICS VONÓSNÉGYES és PÉTERI JUDIT társaságában természetesen mint a historikus elõadógyakorlat képviselõje lépett közönség elé - kizárólag Händel-mûveket felsorakoztató programmal.

A hangszeres muzsikusok ezen az estén nem csupán az énekszámokat kísérték: kamarazenei és szólista-produkciókkal is tagolták a mûsort. KERTÉSZ ISTVÁN, PETÕFI ERIKA, LIGETI PÉTER és PERTORINI REZSÕ kvartettje Péteri Judittal közösen a G-dúr triószonátát (op. 5/4) szólaltatta meg bevezetésül: fordulatosán és karaktergazdagon, kiegyenlített hangzásarányokkal. A csembalómûvésznõ a g-moll szvitet adta elõ szólószámként - produkcióját a tételtípusok idiomatikus értelmezése, hangszeres biztonság és közlékeny kifejezésmód jellemezte. Frissen és energikusan hegedült Péteri és Pertorini kíséretére támaszkodva Kertész István a közkedvelt op. 1/13-as D-dúr szonátában: elõadásmódja tiszta és áttekinthetõ, ritmusai feszesek és pezsgõk, hangszerkezelésében ott az a könnyedség és tárgyilagosság, mely a historikus elõadásmódot sokunk számára oly vonzóvá teszi.

Johannes Mannov hat számban lépett közönség elé: két szólókantátát énekelt (Spande ancor; Dalia guerra amorosa), két oratóriumból (L' Allegro, il Penseroso ed il Moderato; Messiás) és két operából (Floridante; Orlando) hallottunk tõle recitativót és áriát - illetve áriát recitativo nélkül. Az egyazon szerzõ munkái közt válogató, mûfaji szempontból azonban színes mûsor lehetõséget nyújtott arra, hogy elõadója biztos tájékozódásról tegyen tanúságot eltérõ megszólalásmódok és szituációk világában. Johannes Mannov hangja telt és tartalmas, nem nélkülöz bizonyos fényt és lágyságot-édességet sem (tónusa néha a fiatal Gáti Istvánéra emlékeztet). Tisztán intonál és biztonságosan közlekedik fel-le a regiszterek egymástól távoli emeletei között. Megközelítésmódjának két legvonzóbb tulajdonsága egyrészt a kommunikativitás, a kifejezésmód személyessége volt, másrészt az az interpretációs igényesség, amellyel a magabiztosan és lendületgazdagon megformált koloratúrákat - egészében: produkcióinak mindenfajta virtuóz elemét - átlelkesítette és érzelemmel-indulattal telítette, a tartalom szférájába emelve azt, ami kevésbé inspirált elõadásban (néha öncélú) vokális díszítõelem marad. (Március 16. - MTA kongresszusi terme. Rendezõ: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

A német származású, Kanadában élõ ERIKA RAUM mint egykori budapesti versenygyõztes és mint jeles magyar mester hajdani tanítványa (Fenyves Lorándé), megbecsült és visszatérõ vendége a magyar zeneéletnek s azon belül a Tavaszi Fesztiváloknak is. Legutóbbi felléptekor az ÁLLAMI HANGVERSENYZENEKAR szólistavendégeként Csajkovszkij Hegedûversenyét játszotta szintén német karmester, FRANK CRAMER vezényletével.

A hangversenyt mifelénk viszonylag ritkán hallható alkotás, Dvořák Karnevál-nyitánya vezette be. A mû kitûnõ diszpozícióban találta az ÁHZ-t: az együttes élénk temperamentummal és tapintható lelkesedéssel muzsikált. Frank Cramer a darabot színgazdagon és fordulatosán tolmácsolta, súlyt helyezve a mutatósán csillogó hangszerelésû gyors szakasz és a lírai kontrasztanyag közti éles ellentétben rejlõ hatáslehetõségre.

A mûsor középpontjában a Hegedûverseny makulátlanul kimunkált, imponáló állóképességrõl tanúskodó s mindvégig ficamoktól mentes ízlés által vezérelt elõadásban szólalt meg Erika Raum hegedûjén. A mûvésznõ azok közé tartozik, akik Csajkovszkij-értelmezésükkel a zeneszerzõ komponálásmódjának klasszikus arányait hangsúlyozzák: játéka a nyitótételben érintetlen maradt a hamisan patetikus dallamformálás vagy a préselõ hangképzés kísértésétõl, a fináléban pedig kellõ férfias erõt és feszességet tanúsított, nem maradva adós a népies tánckarakter zamataival sem. Talán csupán a Canzonettában feledkezett bele olykor a hegedû Nárciszként önnön tónusának szépségébe, s emelkedett a kívánatos fölé a hang aranyló aszújának cukorfoka.

Igényes repertoárprodukciónak nevezném Brahms 2. szimfóniájának megszólaltatását: Frank Cramer e mûben is gyümölcsözõn teremtett kapcsolatot az ÁHZ - ismét kedvvel és árnyaltan muzsikáló - tagjaival. A Wörthi tó partján fogant pásztori hangulatú mû ezúttal is megörvendeztetett jól ismert lágy fúvós tónusaival, ezekre most is a szokott feszességgel feleltek a vonóskar dacos-energikus ritmusai. Szelídség és erõ vitája a nyitótétel értelmezésében ezúttal is az elõbbi, a finálé karmesteri olvasatában ezúttal is az utóbbi javára dõlt el - egyszóval a mû kulturáltan hangzott fel, a karmesteri irányítás pedig mindenben megfelelt a konvencióknak. Hogy ez kevés-e vagy épp elég, azt aligha döntheti el abszolút mérce - a megítélésben szerepet kap az alkalom is. Fesztiválon és centenárium idején - ráadásul agyonjátszott mû esetében - alighanem kevés. (Március 21. - Zeneakadémia. Rendezõ: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Zsúfolt nézõtér, mindvégig odaadó figyelem és lelkes siker - ezek szolgáltatták a Schubertig sõt Haydnig visszanyúló hagyományaira büszke bécsi fiúkórus, a WIENER SäNGER-KNABEN budapesti fellépésének közegét. Mint említettem, a mûsor alig egy-két ponton érintkezett az elõre meghirdetettel - ám amit az együttes megszólaltatott, semmivel sem volt kevésbé színes vagy értékes, mint az eredeti program: Schütz, Mendelssohn, Haydn, Fauré, Petr Eben, Mozart, Kodály, Schubert, Brahms és Johann Strauss mûveit hallottuk. Miért áll mégis a bevezetõben, hogy a koncert középszerû volt? Ennek okait semmiképp sem a jól képzett és szép hangú, intelligens muzikalitású énekesfiúk teljesítményében, egyetlen Mozart-szám kivételével nem is a mûsorban kell keresnünk, sokkal inkább a produkciókból sugárzó betanítói szemlélet a hibás (csakis a metódus… - bólogatna Crespel tanácsos szolgája, Ferenc).

GEORG STANGELBERGER a felnõtt muzsikus, aki útjukon az énekesfiúkat elkísérte. Tette ezt zenei téren kettõs minõségben: egyrészt ténylegesen mint kísérõ (a produkciók harmóniai és ritmikai támasztékával szolgáló zongorista), másrészt mint karnagy az a cappella számokban. Elõbbi feladatkörét meglepõ szürkeséggel teljesítette mind hangszeres, mind zenei értelemben. Historikus hangzásemlékeket õrzõ mai hallásunk számára amúgy is bizarr hatású, ha Schütz motettája fiúhangokon, de Steinway & Sons zongora kíséretével szólal meg, ám ha e zongorakíséret (s ez már a többi zongorás produkcióra is áll) oly sebbel-lobbal és közönyösen daráltatik le, mint ahogyan az e hangversenyen történt, az mindenképp kiábrándít, s a fesztivál ünnepébõl a hétköznapok szürkeségébe tessékel vissza. A vezénylõ Georg Stangelberger nem szûnt meg önmagával azonos lenni, mikor hangszere mellõl felállván az a cappella produkciókban teljes készenlétét a dirigálásra összpontosította. Az eredmény részben a zenei kifejezésmód érdektelenségében mutatkozott meg - de talán nem is ez hatott legfájóbban, hanem, ismétlem, a produkciók szelleme. Ez korántsem szabadította fel a gyerekcsapat közös énekébõl az örömöt, lendületet, kreativitást; nem érzékeltette, hogy a fiúk közül bárki is ráébredt (ráébredhetett) volna: Wiener Sängerknabénak lenni ajándék. Ennek a fegyelmezett és pontos éneklésnek legfõbb jellemzõje az volt, hogy didaktikus szemléletrõl, sõt dresszúráról árulkodott némiképp iskolás (de semmiképp sem spontán) hatásával. Tudom: gyerek-emberek együttesének élén a legnehezebb feladatok egyike magas színvonalú teljesítményt elérni s egyszersmind a frissesség-üdeség atmoszféráját megteremteni - de épp e kivételes, kettõs hatás az, amit egy világhírû fiúkórus vezetõjének munkájától mint eredményt elvárhatnánk. Fegyelmezni és idomítani sokan tudnak.

Külön bekezdést érdemel a mûsor középpontjában helyet kapott Mozart-szám. A kalifa libája - olvastam a szórólapon - operett egy felvonásban Mozart melódiái nyomán. Bizalmatlanságot kelt az efféle mûsorközlés, mely egyrészt pontatlanul ad meg egy eredetileg másképp hangzó címet (nyilván a L'oca del Cairo - A kairói lúd - címû, befejezetlenül maradt vígoperáról van szó), másrészt jelzi ugyan az eredetibe történt beavatkozást, ám nem tájékoztat sem annak jellegérõl-mértékérõl, sem a személyrõl, ki a beavatkozásért felelõsséget vállal: a feldolgozóról. Ez azonban csak a dolog formai, ha tetszik, a korrekt tájékoztatást érintõ része. Maga a mû, naivitása ellenére, mind a vokalitás, mind a színészi játék terén megfogalmazott igényeivel túlmutat a Wiener Sängerknaben tagjainak - akik mégiscsak kórusénekesek - részben életkorukkal is összefüggõ adottságain. A hangok szólóban gyengécskék, nem rendelkeznek pódium-vivõerõvel; tulajdonosaik zenei árnyaló- és kidolgozóképessége egyelõre nem képes felnõni a szólószámok kifejezésbeli gazdagságához, a színészi megnyilvánulások pedig - bár bájosak - mégiscsak amatõrök és ügyetlenkedõk. Mindez természetes lehet iskolai díszterem falai között (a tanintézeti hatáshoz hozzájárult, hogy a hangszeres hátteret ismét Steinway & Sons szolgáltatta), ünnepi alkalomból összegyûlt s gyermekük szereplését meghatottan figyelõ szülõk gyûrûjében - de nem elfogadható egy nemzetközi hírû együttes külföldi vendégszereplésén. (Március 22. - Pesti Vigadó. Rendezõ: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

A 10. Budapesti Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraverseny gálakoncertjének közönsége számára (kivéve persze azokat, akik magát a versenyt is végigkövették) rejtély maradt a 2. helyezett muzsikus-személyisége: októberben az orosz származású, Németországban élõ IGOR KAMENZ fáradtságra hivatkozva csupán egyetlen számmal szerepelt a díjkiosztást követõ ünnepi hangversenyen - ebbõl az egy produkcióból (egy Chopin-dal Liszt általi feldolgozásából) annyit mindenképpen megtudhattunk, hogy briliáns technikájú hangszeres elõadó, ízlése, zenei világképe azonban nem tárult fel az akkori közönség elõtt. Ezért is vártam érdeklõdéssel a Tavaszi Fesztivál Crescendo-sorozatában meghirdetett hangversenyét.

Nehéz a kritikus helyzete, ha méltányosan szeretné értékelni a koncerten hallottakat. Kezdjük a rosszal, hogy a végére maradjon a jó. Sivárnak tartom azt az ízlést és zenei értékrendet, mely mellett koncertjén Igor Kamenz, úgy érzékeltem, a teljes azonosulás mély meggyõzõdésével tett hitet. Maga a puszta tény, miszerint egy mûvész képes hangversenye teljes elsõ felét Weber-Tausig, Kreisler-Rachmaninov és Strauss-Rachmaninov fajsúlyú zenékkel (eredeti változatukban is nehéz darabok tudatosan bravúrra kihegyezett átirataival) megtölteni, nyugtalanító: hangszer- és virtuozitás-fetisizmusra utal. Játékával Igor Kamenz e gyanút tökéletesen igazolta: ez a zongorázás technikai bravúrokról és csak azokról szól. Az ide vonatkozó legfontosabb idézet: Költõ vagyok - mit érdekelne engem a költészet maga? Ha egy zongoramûvész muzsikus, nem válhat számára céllá, végállomássá a zongorázás maga: a cél csak mû és szerzõ lehet - egy-egy concerto, szonáta, karakterdarab felfedezésre méltó költõi világa; Bach, Mozart, Chopin végtelenül gazdag személyiségének szolgálata. Kamenz zongorázása az ujjaknak a billentyûkön véghezvitt attrakcióit állítja ellentmondást nem tûrõ határozottsággal (sõt hivalkodón) a figyelem homlokterébe, felidézve egy Alfred Brendel-tanulmány címében olvasott szót: zongoracirkusz.

Hogy mindez milyen fájdalmasan így van, igazolta az ellenõrzõ mûvelet: az a szituáció, melyben a hangszert és annak lehetõségeit abszolutizáló alkat tiszta zenével találja szemben magát. Az eredmény elbizonytalanodás és karaktereiben kissé szürke elõadásmód (Csajkovszkij: Dumka), vagy (s ez a zene költõi tartalmával mit-kezdeni-nem-tudás másik véglete:) a kompozíció vonásainak szélsõséges kipingálása (Muszorgszkij: Egy kiállítás képei). Igor Kamenz úgy kalauzolt bennünket a Hartmann festõmûvész alkotásai inspirálta zenés tárlaton, mintha Muszorgszkij mértéket nem ismerõ, fegyelmezetlen giccsszerzõ lett volna, olyan komponista, aki minden karakterben és kontrasztban csak a legvadabb túlzások lehetõségét fedezi fel. Valóban szokatlan elõadást hallottunk, de nem az eredetiség, hanem a szomorú félreértés jegyében, hiszen a Kartyinki sz visztavki nem hatásvadász karikatúrasorozat, hanem színgazdag remekmû.

Ígértem a beszámoló végére jót is: Igor Kamenznek nem véletlenül jutott dobogós helyezés a legutóbbi Liszt Zongoraverseny döntõjének mezõnyében. Technikája boszorkányos, hangja tud kifinomultan csengeni, oktávmenetei lehengerlõk, passzázsai és harmóniai figurációi sisteregnek és villámlanak. Valami azonban e tárgykörben sem hallgatható el: az a sok apróbb tévesztés, technikai, kidolgozásbeli makula, mely a hangszeres kivitelezésbe csúszott. Ha már egy elõadói krédó a virtuozitást és csak azt helyezi középpontba, legalább ez utóbbi legyen valóban szeplõtlen, mentes a "kicsire nem adunk" rossz értelemben vett nagyvonalúságától. (Március 23. - MTA kongresszusi terme. Rendezõ: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Kizárólag - Mozart-kompozíciókból állította össze szólóestjének mûsorát RÁNKI DEZSÕ. Ez a koncert nem külföldi muzsikus estje volt, programterve nem kínált semmi rendkívülit, a hangszeres játék minõsége, az elõadásmód kiérleltsége és elmélyültsége az estet mégis a Tavaszi Fesztivál valóban kivételes rangú eseményeinek egyikévé avatta.

Hét mû szólalt meg a koncert folyamán. A mûsor pilléreként mindkét részben két-két szonáta szolgált - ezek közé ékelõdött a hangverseny elsõ felében két, a másodikban egy (érezhetõn a kontrasztteremtés és/vagy átvezetés feladatát betöltõ) egytételes kompozíció. Teljes est egyazon szerzõ darabjaiból: ilyen alkalmakkor az összhatás akár igen-igen homogénná is válhat, ezúttal azonban lehetetlen volt nem észrevenni a sokszínûség igényét; azt a törekvést, mely bizonyos darabok egymás mellé helyezésével, hangulatok és megszólalásmódok ütköztetésével a hangszeres mûfajok mélyén is mindig ott lappangó dráma energiáit igyekszik felszabadítani.

Tálcán kínálta magát a hallgató számára az elsõ koncertfél logikája. A lassútól a gyors felé, a bensõséges lírától a tragikumon át az energikus derûig vezetett a zenei út. Kezdõszám funkciójában szokatlan, s ezért figyelemreméltó volt a K. 282-es Esz-dúr szonáta a maga korántsem gyors (Adagio) nyitótételével, melyet Ránki, ha lehet, még visszafogottabbra, befelé fordulóbbra hangolt, nyomatékot adván a formabontó lassú kezdés ötletének. E szonáta tételrendje nagyon is alkalmas a mozdulatok fokozatos élénkítésére, a zenei motor bejáratására: az Adagiót Menüett követi, s csak a finálé Allegrója igazi gyors zene. Drámaiság és zaklatottság sötét színeinek kontrasztját nyújtotta Ránki elõadásában a d-moll fantázia (K. 397), majd a g-moll Allegro szinte toccata-szerûen élénk, hangszerközpontú megfogalmazásban hangzott fel, hogy az elsõ részt záró C-dúr szonáta (K. 330) megformálása az elegánsan hajlékony dallamtagolódást, a kollokviális jelleget állítsa elõtérbe.

A második rész szonátái, a G-dúr (K. 283) és a B-dúr (K. 570) ebben a megközelítésben érzékenyen tárták fel a páros két tagja közti nagyságrendi és fajsúly-különbséget, s kettejük közt a h-moll Adagio ismét a tragikus és bensõséges pillanatok függönyeként hatott. Ránki Dezsõ kristályos billentéssel és áttetszõ faktúrát teremtve, koncentrált hangon, mindig a dallam lényegére és a ritmusban rejlõ emberi gesztusra utalva, a mûvet egyszerre hallgatva és hallgattatva zongorázik. Ezt a minden külsõséges eszközt mellõzõ azonosulást tapasztalván "végsõ kiérleltségrõl" beszélhetne kritikusa, de óvakodik ettõl, mert már többször érte (kellemes) meglepetés, végsõ tökéletességûnek gondolván egy koncepciót, majd tapasztalván, hogy a zongoramûvész egy újabb koncerten még tovább képes lépni, érlelésnek, csiszolásnak és megismerõ figyelemnek sohasem szabva határt. (Március 24. - Zeneakadémia. Rendezõ: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Sajátos a szituáció, melyben kivételes kvalitásokkal rendelkezõ zenekart középszerû karmester vezényel - még sajátosabb, ha mindez felfokozott várakozás mellett, külföldi vendégszereplés alkalmával történik. Budapest hangversenyközönsége az utóbbi években egyre ritkábban találkozik nagy hagyományú, fényes múltú (és jelenû) szimfonikus együttesekkel, ám a nagyságrendek párosítása tekintetében e találkozások többnyire szerencsésen alakulnak: a Berlini Filharmonikusok Daniel Barenboim, a Chicagói Szimfonikusok Solti György vezényletével koncerteztek Budapesten - méltók élén méltó lépett pódiumra. Bölcs a szemlélet, mely úgy tartja, a karmester dolga naggyá tenni a zenekar produkcióját; a Rendkívüli Egyéniség legyen az, aki a Közösségnek erõforrásaiból juttat, s nem fordítva. Hogy egy ritka adottságokkal bíró dirigens sugárzó muzikalitásával és ösztönzõ szuggesztivitásával egymaga világhírre segítheti korábban egyáltalán nem világhírû együttesét, erre is szolgált példával az elmúlt évek budapesti vendégjárása: Simon Rattle és a Birminghami Szimfonikusok felléptekor. De még az Ernest Ansermet halála óta történetének halványabb lapjait író Suisse Romande Zenekar is biztos tudású, tisztes produkcióiért becsült mesterrel érkezett hozzánk: pesti koncertjét Horst Stein vezényelte.

Fél évszázadával a Sir Thomas Beecham által alapított, londoni székhelyû ROYAL PHILHARMONIC ORCHESTRA nem tartozik a nemzetközi szimfonikus zenekari mezõny legendás múltú együttesei közé - a jók közé azonban igen, errõl a Tavaszi Fesztivál közönsége meggyõzõdhetett. Ám ugyanígy meggyõzõdhetett arról is, hogy a zenekar budapesti hangversenyét vezénylõ, bécsi születésû JOHANNES WILDNER a legnagyobb elõzékenységgel sem sorolható a Filharmonikusokkal azonos súlycsoportba. Szereplése kevés megjegyeznivalót kínál, megirigyeltetve a kritikussal a kártyajátékosokat, kiknek olykor módjukban áll azt mondani: passz… Johannes Wildner tetszetõs mozdulatkészlettel rendelkezõ, elegánsan és rutinnal vezénylõ muzsikus - tempóival, dinamikáival, karaktereivel azonban az abszolút átlagot képviseli. A járt utat járatlanért el nem hagyó, felvillanyozót nem nyújtó dirigensi munka meglepetést a mûsor egyetlen pontján kínált - ott azonban mínusz-elõjellel.

A zenekar, mint a turnék nagykönyvében áll, fényesre csiszolt hazai drágakövet is felmutatott koncertjén: a nyitány-versenymû-szimfónia dramaturgiában a nyitány helyiértékén a félszázados együttes Britten (szintén félszázados) remekébõl, a Peter Grimesból a Négy tengeri közjátékot szólaltatta meg. Wildner teljesítménye itt, a természetábrázolást lélekrajzzal társító szimfonikus tablókban tetszett legvitálisabbnak - ám kérdés, volt-e egyáltalán szüksége e mûben a Royal Philharmonic Orchestra intelligens muzsikusainak bármiféle irányításra. Egyrészt a partitúrát - úgy tetszett - oly pontosan tudják, hogy karmester nélkül, behunyt szemmel is eljátszhatnak, másrészt a négy tételt annyira átszövi a kamarazenei és a szólisztikus komponálásmód, hogy elõadásakor a muzsikusok elsõsorban úgyis egymásra figyelnek. A színgazdag Britten-zene arra mindenképpen tökéletesen alkalmas volt, hogy a zenekar belépõjeként szinte leltárszerûen bemutassa az együttes különféle szekcióit és azok erényeit: hajlékony dallamvonalakat rajzoló fafúvókat (kiknek hangzásideálja, úgy érzékeltem, jólesõn távol esik a modern fúvósiskolák fémes-fényes keménységétõl), kulturált rézfúvókat, a gazdag szonoritás élményét soha rámenõs préseléssel nem párosító vonóskart, virtuóz ütõsöket.

A (megint kizárólag magyar nyelvû) szórólap nem csupán a karmester személyérõl és pályafutásáról nem közölt egyetlen szót sem: a Brahms-kettõsverseny két szólistájának is csupán nevét árulta el. Töprengtem, szégyelljem-e MlNTCHO MlNTCHEV és LEONID GOROKHOV életrajzából való teljes készületlenségemet - de vívódásom csak addig tartott, míg kettejüktõl meg nem hallgattam az a-moll koncert nyitótételét. A karcsú, csekély vivõerejû, ám kulturált hangon játszó hegedûs és a teltebb tónusú, patetikusabb elõadásmódot kedvelõ (sajnos a glissandós fekvésváltásokhoz is erõsen vonzódó) csellista Johannes Wildner méltó társa - hárman együtt terelték a Kettõsverseny folyamát a megszokottság jól szabályozott medrébe. A produkció igazi vesztese a zenekar volt, melynek tagjai a Britten-tablók kamarazenei és szólisztikus lehetõségei közepette magukra hagyatva is önállósulhattak és kibontakozhattak, ám a jóval egységesebb hangszerelésû, tömbszerûbb Brahms-partitúra megszólaltatásakor koncepciózus vezetés híján nem nyújthattak egyebet, mint a konvenció papírformáját.

Említettem: Johannes Wildner a mûsor egyetlen pontján szerzett meglepetést - de nem kellemeset. Schubert nagy C-dúr szimfóniájának megszólaltatásakor a karmester nem a megszokástól tért el, hanem a mû leglényegében gyökerezõ hagyománytól, s nem gyarapítva azt, hanem elvéve abból. Ha valaki templomban járván nem akar arra gondolni, akinek a templomot emelték, ez szíve joga - megmarad számára az architektúra: az épület dinamikája és ritmusa. Johannes Wildner zártan és tárgyilagosan vezényelte a szimfóniát, nem tárva ki az átszellemültség távlatait, meg sem próbálva szimpla kürt- és oboahangból útrahívó üzenetté spiritualizálni a mû jellel jelölt szólóit. Fõ munkaeszköze tempó és ritmus volt: felpörgette a négy tétel mindegyikét, s ezzel a mû mozgásenergiáit, lendületét fokozta fel. Olvasatát semmiképp sem tekintem érvényesnek vagy akár csak elfogadhatónak - érdekesnek azonban igen. Furcsa és fanyar módon ugyanis az ekképp létrejött összhatás éppen arra az ösztönzõ kapcsolatra mutatott szokatlan erõvel, mely Schubert és az õ szimfóniáját éppen távlataiért, mennyei hosszúságáért magasztaló Schumann zenekari írásmódja között kitapintható. Karmester és zenekar két ráadással (Brahms: 5. magyar tánc; Strauss: Éljen a magyar) köszönte meg a közönség tapsait. (Március 30. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendezõ. Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Elszomorítón foghíjas széksorok elõtt zajlott a Tavaszi Fesztivál utolsó estéjén a GUSTAV MAHLER IFJÚSÁGI ZENEKAR koncertje (igazolván a kritikus bevezetõben megfogalmazott észrevételét, mely szerint nem volt szerencsés ezt a hangversenyt egy estére tenni a Liszt Ferenc Kamarazenekar és Bogányi Gergely közös fellépésével). Az elõre meghirdetetthez képest módosult mûsor az elsõ részben kortárs olasz zenekari kompozíció (Fabio Vacchi: Dai calanchi di Sabbiuno) után, Beethoven Esz-dúr zongoraversenye helyett Mozart-versenymûvet (A-dúr, K. 414) kínált, majd a szünetet követõen a teljes hangversenyt vezénylõ FISCHER IVÁN irányításával - immár a kiadott programnak megfelelõen - Richard Strauss szimfonikus költeménye, az Imígyen szóla Zarathustra hangzott fel.

A Mahler-Jugendorchester két hozzá hasonló profilú (szintén ifjúsági és szintén nemzetközi) együttes, az Európai Közösség Ifjúsági Zenekara és az Európai Kamarazenekar ifjabb testvére. Mindhármukat szoros kapcsolat fûzi Claudio Abbado személyéhez: a két báty koncertjeit a Maestro gyakran vezényli (a nagy zenekart õ alapította 1978-ban, a kisebbnek mûvészeti tanácsadója), az öcs pedig szintén egyenesen Abbado homlokából pattant ki teljes fegyverzetben - 1987-ben az olasz karmester kezdeményezése nyomán hozták létre csehszlovákiai, osztrák és magyar ifjú muzsikusokból a rotációs összetételû együttest (1992 óta tagokat már nemcsak a hajdani Monarchia utódállamaiból fogadnak: bárhonnan Európából). Budapesti koncertjeire a Mahler-zenekar eddig is mindig jeles karmesterekkel érkezett s e hangversenyeken figyelemreméltón játszott (igaz, legutóbbi fellépésüket - 1995 tavaszán - nem a dirigens James Judd, hanem Helen Donath teljesítménye tette emlékezetessé). A perfekció, a hangszeres virtuozitás, a közös játék feszes kidolgozottsága terén érzékelhetõ ugyan különbség a három ifjúsági együttes között a két idõsebb javára, ám az iparszerû zenélés fásultságától meg nem rontott lelkesedés a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar tagjainak muzsikálásából is üdítõn sugárzik.

Fischer Iván érzékeny hallással és a mûhöz illõn kevés külsõdleges karmesteri instrukcióval vezényelte az 1949-es születésû Fabio Vacchi idén keletkezett mûvét. Aki látott már megfagyott hullámokat, annak sejtése lehet errõl a szerkezetében látszólag egyszerû mûrõl. A kompozíció visszafogott, sõt visszafojtott emóciókat sejtet, fõ eszköze a kifinomúlt hangszínek állandó keveredése és egymásba való áttûnése: a mû álló hatású, lassú crescendókban egy-egy szerény csúcspontig eljutó s onnan mindig visszahanyatló hangsávok, hangtömbök sora. Mint a néma sírás, olyan ez a zene, s nem véletlenül: a bolognai szerzõ a szülõvárosa közelében fekvõ Sabbiuno falucska partizánmártírjainak sírjára utal a darab címével éppúgy, mint a hanghullámok hátterében a csõharangok nem szûnõ, egyenletes ritmusával. Megemlékezõ zene, 20. századi gyászinduló.

Érzékeny, csengõ billentésû, de alapjában véve nem jelentõs, a mû igazi mélységeibe be nem világító (s nem is mindig pontos, olykor kisebb hangszeres hibákkal tarkított) zongorázás - írná a kritikus LEON FLEISHER játékáról Mozart versenymûvében. Ezúttal azonban kritikaírás helyett tisztelettel fejet hajt kitartás és lelki erõ elõtt. A ma hatvanas éveiben járó, San Franciscó-i születésû hajdani Arthur Schnabel-tanítvány csodagyerekpályakezdettel és fényes ifjúkori sikerekkel háta mögött, 37 évesen el kellett viselje jobb kezének rejtélyes megbénulását. Miután sok éven át részben tanítással foglalkozott, részben pedig (Paul Wittgenstein kései utódaként) a balkezes repertoárra specializálódott, az utóbbi években ismét sikerült munkára fognia a korábban beteg jobbot: újra játszik kétkezes mûveket is. Fellépésének puszta tényét érdemes csodálnunk s örömmel fogadnunk - a hogyan ezúttal másodlagos. (Sem Vacchi, sem Fleisher adatait nem a Tavaszi Fesztivál - ismét kizárólag magyar nyelvû -szórólapján találtam: az kettejükrõl egy árva szót sem közölt, ellentétben a Mahler-zenekar által kiadott többnyelvû, gazdag mûsorfüzettel.)

A Zarathustra nevezetes kezdõütemei (melyek alighanem elõkelõ helyet foglalnának el minden idõk leghatásosabb zenei részleteinek listáján) ezúttal meglepõen visszafogottan szólaltak meg, valósággal befulladtak. Kárpótolt viszont a kezdeti csalódottságért a teljes mû elõadásának folyamata: Fischer Iván a nagy egészt áttekintve s egyszersmind a részletek felé forduló figyelemmel irányított, együttese színesen és karaktergazdagon, a hosszú és nehéz mû erõpróbáját kitartással is gyõzve játszott. (Március 30. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendezõ: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Johannes MannovJohannes MannovA Wiener Sängerknaben két tagjaA Wiener Sängerknaben két tagjaJohannes WildnerJohannes WildnerMintcho Mintchev és Leonid GorokhovMintcho Mintchev és Leonid GorokhovPróbál a Gustav Mahler ifjúsági zenekar  Felvégi Andrea felvételeiPróbál a Gustav Mahler ifjúsági zenekar Felvégi Andrea felvételei

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.