Hangfényképészek

Magyar hangtájak - egy rádiós sorozatról

Szerző: Porrectus
Lapszám: 1997 május

Lenke néni bezzeg nem sokat teketóriázott, Isten (vagy a Nagy Ateista Világszellem) nyugosztalja szegényt. Antihumánus az absztrakt festészet? - vijjogta vészjóslón. S mire az "önkéntes" (értsd: kötelezõ) ideológiai továbbképzõ tanfolyam fásult hallgatói egyáltalán reagálhattak volna, máris csattant az indoklás: persze, hogy az, hiszen az absztrakt képen hiába keresnénk az emberalakot. Ezen aztán nem volt mit vitatkozni tovább. Látja, nem látja - na látja.

Mit mondana a marxista esztétika villámló szemû tudora ma az úgynevezett "soundscape" mûfajáról -õszintén szólva igen kíváncsi lennék rá. Jól jönne ugyanis a világos beszéd, legyen az bármekkora marhaság is. Tudnánk, mi a Párt álláspontja, s így legalább valamivel szembehelyezkedve alakíthatnánk ki a miénket. Most azonban, fájdalom, csak zavartan téblábolunk. Valóban zenévé nemesedhet a birkabégetés és a szélzúgás? A repülõ startoláskor egy darabig a földön gurul - el kell érjen egy bizonyos sebességet, hogy felszállhasson. Hogy repülõi funkcióját teljesítse. Mert ha nem emelkedik a levegõbe, akkor csak egy behemótra méretezett busznak tekinthetõ, semmi egyébnek. Lehet vele így is utazni, de minek. Elérik a bûvös sebességet a soundscape-darabok, fel tudnak emelkedni a mûvészet magasabb szférájába? Vagy ezt ne is kérjük számon, mert eleve más a cél? Ha más, miért tesz mégis úgy szinte mindegyik opusz, mintha "mûvészet" akarna lenni?

A Magyar Rádió hatrészes sorozatának bemutatóit hallgatva újból és újból fel kellett tennünk ezeket a kérdéseket. Félreértés ne essék: az a tény, hogy a Rádió vállalkozott egy ilyen szériára, hogy mecénásként alkotásra ösztönzött kísérletezõ kedvû muzsikusokat, mindenképp üdvözlendõ, elismerésreméltó. A soundscape ma világszerte divat, miért ne szegõdhetne hívéül néhány magyar alkotó is. Valaha okkal és sokszor panaszoltuk: a zene "elektronikus" ágában idehaza kevés érdemleges történik. Most végre nem tûnik vészesnek a lemaradás - ha van még egyáltalán. A magyar "hangtájosok" csapata jól tudja a szakmát, nincs ötlet és ízlés híján. A megismert darabok egytõl egyig "szépen" szóltak. Paradox módon talán éppen ez, az eufónia keresése vált egy idõ után fárasztóvá. Az rendjén való, hogy egy hangtáj-komponista bebizonyítja nekünk az esõrõl, a viharról, a szélrõl, hogy hangzásában igenis felfedezhetõ a "szép", az esztétikum. Szívesen rácsodálkozunk ezekre a hétköznapi, valójában persze technikailag ravaszul (s az összes produkcióban közremûködõ hangmérnök, Horváth István jóvoltából lenyûgözõen profi színvonalon) retusált zajokra - ugyanúgy, ahogy a jó fotóra, amelyen a megfelelõ fényben és beállításban mutatkozik meg az arc, tájkép, akt, csendélet. A baj ott kezdõdik, amikor már a harmadik, negyedik szerzõ mûvében stilizálódik a szférák zenéjévé a pocsolyába csapódó vízcsepp. Amikor kiderül, hogy az ország egymástól távol esõ, szemre nagyon is különbözõ tájai a hangfényképészek számára csaknem ugyanazt a megörökítendõ anyagot kínálják. Itt is esik, fúj, ott is dörög, villámlik. Aztán tücsök, harang és madárdal töri meg a csendet. Talán a madár is ugyanaz - kalitkában hurcoltatik megyérõl megyére, hogy mikrofonba fújja tudományát.

A legkevésbé PINTÉR GYULA õrségi képei rugaszkodnak el a tiszta és tiszteletreméltó, ám alapjában véve mégiscsak naiv panteizmustól. "Semplice" - szerepelhetne a mû élén, karakter-meghatározásként. SUGÁR MIKLÓSnál (Vizek, völgyek, harangok) pedig scherzando vagy andantino, és mellette: ma non troppo. A szokásos zajkészlet itt egyfajta játékossággal párosul. Sugár mindig hajlamos tetszetõs könnyedségre. Hogy ezúttal erre éppen a Balaton-felvidék adta az ürügyet? Adhatta volna ugyanúgy a déli part is, vagy a Gemenc környéki ártéri erdõ. BÁNKÖVI GYULA mûve (A Lélek hangja) címéhez illõn komolyabb és drámaibb. Nem Largo e mesto ugyan, de legalább rendes Adagio. Igen hatásos a Rákóczi-induló motívumainak idézgetése, már-már hatásvadász (néha félelmetes - nem vagyok benne biztos, hogy ez volt a szerzõ szándéka). A szövegfoszlányok beépítése szintén jól megoldott. Noha a darab kifejezetten hosszú, a szerzõ gyõzi fantáziával, le tudja kötni a figyelmet. Kevésbé sikerül ez SZEMZÕ TIBORnak a félakkora terjedelmû Szimultánban. Az alapgondolat eleinte érdekesnek tûnik. Szatmárcsekei emberek elbeszélését hallhatjuk, párhuzamosan és összekuszálva. Csak hát: nehéz eldönteni, a szövegnek ezúttal elég a hangzására figyelni, mint "zenei" jelenségre -vagy az értelmét is illene végig követnünk. Ha igen, úgy roppant zavar, hogy hol értjük a beszédet, hol megfeszített figyelemmel sem fogunk fel mást belõle, mint szótagfoszlányokat. Végül az egész kicsit fából vaskarikának tûnik. Zenének túlzottan beszédszerû, dokumentumnak túlontúl zenei. Repülõgép a metróalagútban. A sebességtõl már felszállna, de nem engedi a plafon.

Összetettebb, gazdagabb, szélesebb spektrumú az eddig említett szerzõkénél DECSÉNYI JÁNOS világa. Az öttételes Jobb lesz az darvakkal?..." címû kompozícióra valóban illik a komponista-adta mûfaji meghatározás: szimfónia a Hortobágyról. Szimfónia - a szó régi görög és 18-19- századi értelmében egyaránt, azaz szép hangzásokat keresõ, reprezentatív, nagyszabású mû. A keret - a darvak hangja - fantasztikus. Ilyen hangzások felfedezéséért van értelme a hangtáj-mûvészetnek. Ezek azok a pillanatok, amikor a naturális effektus valóban átlényegül, jóllehet semmiféle denaturáló eljárásnak nem vettetik alá. Csupán arról van szó, hogy a hangfényképész érzékeny füle felfedezi a valóságban a mûvészit - ahogy a jó fotós a látványban -, s megválasztja hozzá a legjobb nézõ-, azazhogy hallópontot. Csodálatos - furcsa módon - a birkabégetés megjelenése is. A birka egészen emberi hangon szól - szinte megható. Egy-egy pillanatra azonban sajnos alázökken a darab. Nem elõször figyelem meg Decsényinél azt, amit leginkább a ravaszság kóros hiányának lehetne nevezni. Lódobogáshoz és nyerítéshez a Lóra csikós népdal társul. Ugyan miért? Muszáj ilyen szájbarágós módon értelmezni—kommentálni az elhangzottakat?

Kevésbé ambiciózus a vállalt feladat, ám tökéletes a megoldás SÁRY LÁSZLÓ gõzmozdonyhangokból kiinduló Etûdjében. Ez a kompozíció mintha Jeney Zoltán "Üvegekre és Fémekre" címû mûvének volna kései testvére. Benne a "zaj" szinte teljesen elveszti elsõdleges jelentését és csaknem kizárólag zenei nyersanyaggá válik. Azért a megszorító "szinte" és "csaknem" a fogalmazásban, mert idõrõl idõre azért fellebben a fátyol. Ez esetben azonban ez nemhogy zavaró volna, ellenkezõleg, jól ellensúlyozza a komorabb, komolyabb hangzásokat. Mielõtt elfogná a hallgatót a félelem: ég a város, az erdõ, a szerzõ diszkréten látni engedi a hatalmas hang-füstök okozóit, a pöfögõ mozdonyokat. Aki jól ismeri a gõzmozdonyhangokat tartalmazó, jó néhány esztendeje publikált magyar lemezkiadványt, olykor azt is meg tudja mondani, a lemeznek éppen melyik része, melyik fajta lokomotív szolgáltatja az egyes formarészek alapmotívumát. Elég nagy ugyanis a különbség a mulatságos kis keskenynyomtávú 394-es és a robusztus 424-es közt. S bár ezek a vasparipák rendszerint igencsak csatakosak, olajosak, kormosak szoktak lenni, Sáry megteremti velük a csodát. Bartóki értelemben "tiszta" forrássá avatja õket.

Decsényi János  Felvégi Andrea felvételeDecsényi János Felvégi Andrea felvétele

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.