Audiatur et altera pars

Szerző:
Lapszám: 1997 január

Horváth Anikó levele

Horváth Anikó az alábbi, Mikes Évának címzett, nyílt levél közlésére kérte meg szerkesztõségünket. Kérésének készséggel eleget teszünk és köszönjük megjegyzéseit. Mikes Évát azonban védelmünkbe kell vennünk egyrészt azért, mert a Muzsika bízta meg, hogy Spányi Miklóssal interjút készítsen, másrészt azért, mert amit Horváth Anikó árnyalatlannak érez, az Spányi véleménye. Õ feltehetõen õrzi még annak a "gyûlölködõ" légkörnek az emlékét, amelybõl eltávozott, s amelyet Horváth Anikó ma már nem tapasztal. Spányi egyébként nem a csembalóoktatást hiányolja a Zeneakadémián, hanem szélesebben véve, a régizene tanítását. Úgy gondoljuk, a szerkesztõség megbízása, Mikes Éva interjújának hangvétele, Spányi állásfoglalása és Horváth Anikó véleményének tényszerû hozzáfûzése között nincs ellentét: mindannyian a régizene ügyét szeretnék elõmozdítani Magyarországon.

Kedves Éva!

Tudnod kell, hogy igen nagyra becsüllek, szeretem, élvezem szellemes-harcos írásaidat. Nagyon jó, hogy következetesen figyelemmel kíséred a magyar régizene-élet történéseit - de engedd meg, hogy a novemberi Muzsikában megjelent Spányi-interjú kapcsán leírjam néhány gondolatomat.

Spányi Miklós pályáját a kezdetektõl figyelemmel kísérem, és nagyformátumú, kiváló mûvészegyéniségnek tartom, akiben szerencsésen egyesülnek a nagy kisugárzású elõadó és a tudós kutató erényei. Ám a kép, ami a cikkbõl kirajzolódik - érzésem szerint - egyoldalú, árnyalatlan, és némileg igazságtalan.

A Zeneakadémián Sebestyén János indította meg a csembalószakot 1970-ben, egyelõre mellékszakként. Olyan tanítványok kerültek ki tõle, mint Ella István, Karasszon Dezsõ, Péteri Judit, Spányi Miklós, Széli Rita, Klembala Géza, Elek Szilvia. Jómagam már 1973-ban azon a világversenyen kaptam II. nagydíjat Párizsban, amin az elsõt Jos van Immerseel nyerte el. János kópia-hangszereket vetetett, és olyan szellemet teremtett, amelyben mindnyájan kitekintésre, továbblépésre kaptunk ösztönzést. Elkezdõdött a külföldre járás, kurzusok, tanulmányutak, éves ösztöndíjak formájában, és így születhetett meg Péteri Judit áttörést jelentõ cikke 1977-ben, a Muzsikában. A tanszak egyre önállóbb lett, már diplomát is adott, Péteri, Spányi elsõkként diplomáztak. Lassan én is bekapcsolódtam a tanításba, és az évek folyamán elértük, hogy a csembalószak idén fõtanszakká vált, tehetséges, lelkes, széles látókörû hallgatókkal, akik minden ittjárt szakember szerint jó színvonalon dolgoznak. (Papp Rita, Hong Sung Yo több versenyrõl is oklevéllel tért haza). Friss hollandiai tapasztalataim szerint tantervünk miatt sem kell szégyenkeznünk. Csak az utóbbi három évben a következõ vendégtanáraink voltak: Kenneth Gilbert, Johann Sonnleitner, Huguette Dreyfus, Davitt Moronay, Pierre Hantái,

Yohn Till. Hogy ezeknek a kurzusoknak a megszervezése hazai támogatás nélkül mennyi energiát kíván, annak elképzelését rád bízom.

Ha egyszer meglátogatnál bennünket, és látnád a Zeneakadémia falainak, bútorainak állapotát, a kisebb fogyasztásúra cserélt villanykörtéket, a folyosón gyakorló hallgatókat, akkor választ kapnál arra a kérdésre is, hogy miért nincs még régizene-tanítás. Ami valahogy mégiscsak megkezdõdött - az igazi szemléletváltozást azonban a zeneiskolákban: tehát a tanárképzésben kell elkezdeni. Ezen a téren is sok minden történik - itt elsõként a nagy tudású, megszállott pedagógus, Krause Annamária nevét kell megemlíteni, aki Spányi Miklós zongoratanára volt, és aki a Tanárképzõn évtizedek óta a stílushû zenefelfogás szellemében oktatja tanítványait. Középfokon Elek Szilvia tanít a Weiner Konzervatóriumban, itt rendszeresen tartunk továbbképzést közösen zeneiskola tanároknak. Koncertszervezõ munkánk, publikációink is ismertek. Ratkó Ágnes Dobozy Borbála utódaként a szegedi Konzervatóriumban vezet tanszakot, itt egyébként más hangszereken is megkezdõdött a régizene-oktatás. Sopron is rengeteget segített, többeket inspirált, irányított jó irányba. Klenjánszky Tamás sokat tett az ügyért, remélhetõen a folyamat nem szakad meg. Itt említem meg, hogy Miklós Havikord-kurzusra való meghívása - már 1995-re (!) - az én ötletem volt. Szerencsére, idén megvalósult, és mindnyájunk számára érdekes tanulságokat hozott.

Nem szabad elfeledkezni arról, hogy a Zeneakadémián és a Tanárképzõkben már évtizedek óta a historikus zeneszemlélet és elõadói gyakorlat elvei szerint tanít és publikál igen sok tanárunk, gondolj többek között Somfai László, Földes Imre, Szabó Miklós, Komlós Katalin, Dobszay László, Rados Ferenc munkásságára, vagy Batta András, Kovács Sándor, Vashegyi György érdemeire.

Értetlenség, kicsinyesség, mûveletlenség persze tapasztalható, de gyûlölködésrõl nem tudok. A mai fiatalok igen nyitottak, és a következõ tanár-generáció nyilván egyre összetettebb zenei-elõadói felfogásra fog nevelni. Napi gondokkal, pénzhiánnyal, bürokratizmussal küzdünk, de sokak igen komoly, áldozatos munkát végeznek a tanítás és elõadómûvészet minden területén.

Miklós kiugrása tehát nem légüres közegbõl történt, saját tehetségén, tudásán és kitartásán kívül némi útravalót itthon is kapott, És ha majd egyszer hazatér, nem tudatlan, rosszindulatú, konzervatív "kultúrpréri" várja, hanem fogékony, "elõmûvelt" talaj, érdeklõdés, szeretet, tudásra éhes fiatalok. S addigra, reméljük a Zeneakadémia tanárainak fizetése is meghaladja a jelenleg havi bruttó 40 ezer Ft átlagát…

Kedves Éva, kérlek, figyelj oda a kevésbé látványos eredményekre is, és harcolj értünk, a régizene-paradicsom érdekében itt és most munkálkodókért is!

Üdvözöl:

Horváth Anikó

Dr. Tóthpál József levele

Szerkesztõségünk az alábbi levelet kapta a Nemzeti Filharmónia igazgatójától. Úgy véljük, önmagáért beszél, ezért csak a legszükségesebb megjegyzésekkel, betûhíven adjuk közre (a szerk.).

Tisztelt Szerkesztõség!

Némi töprengés után és fõként barátaim tanácsára teszem, hogy nem hagyom szó nélkül a Muzsika novemberi számában megjelent "Együtt vagy külön" címû interjú-háló kapcsán tapasztalt etikailag elfogadhatatlan szerkesztési "módszereket".

Az interjú felvezetõ szövegét tendenciózusnak ítélem, mert olyan állítást tartalmaz az igazgató véleményeként, ami nem az igazgatótól, hanem a Minisztérium tisztségviselõjétõl származik, miszerint az igazgató "egybe kívánná" tartani az ÁHZ-t és a Filharmóniát. Ez - egyszerûen szólva - nem igaz. Ezt a "felvezetõt", miként az interjú egész "kérdezési technikáját" - finoman szólva - koncepcionáltnak és az igazgató álláspontjának hamis beállítására irányuló szándéknak tekintem, amelyet az interjú elkészítésekor is jól érzékeltem. Megérzésem - igazolódott.

Ami pedig az interjú végén olvasható gúnyos hangú szerkesztõségi megjegyzések megfogalmazását illeti, ugyancsak csúsztatás. Tényként állítható ugyanis, hogy az új igazgató 1993. december 1-jei kinevezését követõen - elõdeitõl eltérõen - nem kapott, igaz, nem is kért lehetõséget a lap hasábjain, hogy a Filharmóniára vonatkozó helyzetelemzését és elgondolásait a korszerûsítésrõl globálisan valamilyen formában megjelenítse. - Nem tudok továbbá arról, hogy - dokumentálható módon - felkértek volna egy, a Filharmónia helyzetét elemzõ cikk írására. Igaz, a Tavaszi Fesztivál sajtótájékoztatójának fogadásán "két pogácsa" között felvetõdött egy ilyen gondolat, de ezt a Szerkesztõség utána nem erõsítette meg, s én nem szoktam tolakodóan viselkedni. Egyéb interjú-megkeresésrõl pedig egyáltalán nem hallottam, amitõl elzárkóztam volna.

Ennyi. S még valami.

Számomra teljesen világos, hogy mindezen folyamatok mögött egyes érdekcsoportok megnevezhetõ - a hivatalvezetést is megtestesítõ, a politikától sem mentes - képviselõinek "koncepciónak" elgondolásai húzódnak meg, amelyek a jelenlegi igazgató szakmai hozzáértésének és tisztességének megkérdõjelezésére irányulnak s egyben arra, hogy a Muzsika olvasói számára elõkészítsék a "várható intézkedéseket".

Más szavakkal szólva: ami nem sikerült Török Andrásnak, az sikerülhet utódainak…

Állok elébe, s tudomásul veszem az Önök harcmodorát. Mást most nem tehetek, de reménykedem, hogy nemsokára eljön az idõ, amikor álláspontomat a magyar zenei élet mai problémáiról, így a Filharmóniában kialakult helyzetrõl, ennek valóságos okairól nyíltan - a maga gondolati tisztaságában és mélységében -, öncenzúra nélkül a nyilvánosság elé tárhatom.

Természetesen semmit sem kérek Önöktõl. Levelemet - állítólagosan anyai ágon - dicsõ rokonom verssoraival zárom:

Ha egy úri ló-csiszárral

Találkoztam, s bevert sárral,

Nem pöröltem,-

Félre álltam, letöröltem.

Budapest, 1996. november 12.

Tisztelettel

Dr. Tóthpál József igazgató

___________________________________________________

1. Az ominózus szerkesztõségi bevezetõ: "A zeneélet berkeiben régóta beszédtéma az Állami Hangversenyzenekar és a Nemzeti Filharmónia jövõje: különválik-e a két testület - ahogyan a zenekar tagjai szeretnék -, vagy együtt marad, ahogyan a Filharmónia igazgatója kívánná? Riportunk e témát járja körül, megszólaltatva az illetékeseket."

A zeneélet berkeiben = szóbeszéd a zenészek körében, és nem egyenlõ az igazgató úr nyilatkozatával. A riport a három érintettel készült, az õ véleményüket tükrözi.

2. Az igazgató úr látta a vele készült interjút, korrigálta, jóváhagyta, pótlólagos javításait a szerkesztõség folyamatosan végrehajtotta. Fotóját maga bocsátotta a lap rendelkezésére.

3. Az interjú végén olvasható megjegyzés átveszi az igazgató úr formulázta, köszönet formájába bújtatott szemrehányást. Ha gúnyosnak találtatik, formai mintája is az.

4. Ténykérdés, hogy az igazgató úr 1994 februárjában kifejtette véleményét a lap hasábjain, s az is tény, hogy ebben az évben több ízben kért tõle a Muzsika szerkesztõje interjút, amit elutasított; helyette önálló írást ajánlott, ám nem adott. A felkérés-megbeszélés a sajtógyakorlatnak megfelelõen természetesen nem írásban történt, tehát nem dokumentálható, hanem telefonon zajlott; ám nem négyszemközt, hanem a teljes szerkesztõség jelenlétében (valamint személyesen, a Zenei Tanács tavalyi közgyûlésén).

5. J. Gyõri László szóban forgó interjúját megelõzte a szerkesztõ ismételt megszólaltatási kísérletsorozata. Négy esetben nem tudták kapcsolni az igazgató urat: õ vissza sem hívta a szerkesztõt, aki ötödszörre azt az üzenetet kapta, hogy forduljon a Filharmónia fõszerkesztõjéhez, Igricz Györgyhöz.

6. A levél többi részéhez nincs kommentár.

7. A szerkesztõség pártatlanságát dokumentálandó az alábbiakban közreadjuk egy részletét annak a szerkesztõi jegyzetnek, amely az ominózus lapszám megjelenése elõtti napokban: október 28-án hangzott el a Bartók Rádióban, a Muzsika hangzó melléklete címû mûsorban. Az igazgató úr szíves tájékoztatására a jegyzet teljes szövegét az adás utánpostáztuk.

Részlet a Muzsika hangzó mellékletének szerkesztõi jegyzetébõl:

...A novemberi Muzsika témája, a Filharmónia válságos helyzete okán most azokra a jelekre hívnám fel a figyelmet, amelyek a támogatottság aránytalanságaira utalnak. Elõbb azonban hadd mondjak néhány szót a hangversenyrendezõkrõl. Többségük nyilvánvalóan azért alakult, hogy saját körének: a maga együttesének, preferált szólistájának teremtsen fellépési lehetõséget. Más hangversenyrendezõk azt a kedvezõ lehetõséget használják ki, amit saját termük kínál, és igyekeznek a maguk közönségét megteremteni. Természetes, hogy ha ezek az igen hasznos tevékenységet végzõ egyesületek, alapítványok, mûvelõdési házak, netán bt.-k vagy kft-k hangversenyrendezõi támogatást kérnek, többnyire megkapják. Az arányok valamiként mégis eltolódnak. Sok kicsi sokra megy, vélhetnénk, az összképet tekintve azonban a számszerû növekedés nem jár együtt a minõség kínálatával.

Ha korábban jogosan panaszolhatták a hangversenyrendezõk, hogy a Filharmónia állami támogatása lehetetlenné teszi számukra a versenyt, most ennek a fordítottja fenyeget. Nagyon jó dolog, ha a fiatal mûvészek és a középgenerációsok derékhada egyaránt úgy érzi, hogy van fellépési lehetõsége, s nem zárja ki a pályáról egy monopolhelyzetû, vagy az elitkultúrára, netán anyagi haszonra törekvõ rendezõ. Az egyéni lehetõségek megteremtése azonban nem pótolja az eseményszámba menõ hangversenyeket. A Filharmónia éppen ezek rendezésére lenne hivatott, s még így, sanyarúbb körülményei között is ez a cég prezentálja a jelentõs események többségét. Ha ereje tovább fogy, ha támogatottsága csökken, végképpen válságba kerül a hang-1 versenyek minõsége. A Triola Koncertiroda anyagi ellehetetlenüléséi* úgyszólván megszûnt az igényes kamarazenei és szólistaprodukciók kínálata, gyanítom egyébként, hogy ez az üzletszerûen mûködõ iroda nem is igen pályázhatott alapítványi támogatásokra. A Fesztiválzenekar, a Liszt Ferenc Kamarazenekar, a Rádiózenekar nívós hangversenyei mellett olykor persze elõfordulnak egyéb, nagy érdeklõdésre számító események, a kiemelkedõ szólista- és kamarazenei produkcióknak azonban a Filharmónián kívül alig van gazdája. S ezen a helyzeten aligha változtat az ÁHZ várható önállósulása.

Ritka kivételektõl eltekintve nemigen javítja az eredményt az sem. ha valamely pályázatot mutatós céltámogatás jegyében nyernek el: elég áttekinteni az idei év millecentenáriumi hangversenyeit, s máris látható, mennyivel több haszna lehetett volna, ha nem aprózzák el az ebbõl a rovatból fizetett támogatást. Meglehet, a kurátorok feladata kevésbé kínos, ha mindenkinek hullatnak egy-egy morzsát, de a hangversenyéletnek több haszna lenne belõle, ha a rátermettek ennél valamivel többet kapnának. A Filharmónia átalakulása remélhetõleg ezt a célt szolgálja.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.