|
Szárnyaszegetten Otello és Manon Lescaut az operaházi Májusünnepen
2011. április 6. Magyar Állami Operaház Verdi Otello
Otello Vlagyimir Galuzin Desdemona Rost Andrea Jago Lado Ataneli Emilia Balatoni Éva Cassio Fekete Attila Roderigo Kiss Péter Montano Szegedi Csaba Lodovico Cser Krisztián Karmester Kovács János Karigazgató Szabó Sipos Máté Díszlet Csikós Attila Jelmezt Vágó Nelly Színpadra állította ifj. Palcsó Sándor Rendező Vámos László
2011. április 7. Magyar Állami Operaház Puccini Manon Lescaut Manon Cristina Gallardo-Domâs Lescaut hadnagy Massányi Viktor Des Grieux Francesco Anile Géronte de Ravoir Szüle Tamás Edmund Mukk József Fogadós Martin János Zenész Gémes Katalin Táncmester Derecskei Zsolt Tiszt Geiger Lajos Lámpagyújtogató Gerdesits Ferenc Hajóskapitány Clementis Tamás Karmester Hamar Zsolt Karigazgató Szabó Sipos Máté Díszlet Szlávik István Jelmez Szakács Györgyi Koreográfus Fodor Gyula Rendező Valló Péter Harmadik és egyben utolsó alkalommal rendezte meg idén a Magyar Állami Operaház Májusünnep nevű rendezvénysorozatát. A megszüntetés előtt némiképp értetlenül állhat a néző: avagy nem éppen attól zeng a sajtó, hogy az Opera jövőre ismét visszakapcsolódik a nemzetközi vérkeringésbe (ki tudja, hányadszor az utóbbi években)? Értem persze, hogy az ideiglenes vezetőség szándékai szerint nemsokára minden nap világsztárok adják egymásnak a kilincset, de azon átmeneti időszakra, amíg ez nem valósulhat meg (s a szűkszavú bérleti tájékoztatót böngészve megállapíthatjuk: Leo Nucci ide vagy oda, a jövő évad még az átmenethez fog tartozni) -nos, addig igazán maradhatott volna a Májusünnep. Még akkor is, ha most, harmadszorra sokkal kevésbé villanyoztak fel az előadások, mint az előző két esztendőben. A koncepció maradt a régi: jól ismert, pár esetben egyenesen leharcolt repertoárprodukciókban lépnek fel közép- és felső kategóriás vendégek. Vitatható persze e hagyományos vendégjárásos szisztémára emlékeztető kvázi-fesztivál elméleti háttere: a nemzetközi színpadokon nem a néhány emlékeztető próbával felfrissített, egy vagy két alkalomra előásott régi előadások, hanem a sztárok által is végigpróbált, új rendezésben színre kerülő produkciók jelentik a valódi igényességet. Az elmélettel szemben azonban ott a gyakorlat: az igazán nagy nevekkel csak elvétve, s akkor is csak koncertszerű előadásokon vagy önálló áriaestek keretében találkozó magyar közönség számára így is nem egy kivételes operai élmény forrása volt a tavalyi és tavalyelőtti két hét -szubjektíve hadd emeljem ki közülük Marcello Giordani Kalafját, Michèle Crider Toscáját, Eva Johansson Elektráját, Ferruccio Furlanetto Fülöp királyát vagy Alexandru Agache Rigolettóját. A múlttal való rövid szembenézés mindazonáltal arra is figyelmeztet, hogy az idei sorozat nem szolgált hasonló bőséggel -mindössze három opera két-két előadását kínálták a külön recenzió tárgyát képező Fleming-koncert mellett -, s az első két este után megkockáztatjuk: hasonló színvonallal sem. (Renée Fleming áriaestjéről következő számunkban közlünk kritikát - a szerk.) Pedig a nyitóprodukcióként műsorra tűzött Otello esetében úgy tűnt, minden adott egy emlékezetes estéhez. A két vendég mellé elsőrangú hazai művészt sikerült megnyerni a harmadik főszerepre; a mellékszerepek ezúttal -a szokástól eltérően -ki voltak osztva; kiváló kezekben volt a zenekar; s még a rendezésről is elmondható, hogy jobb, mint a sokévi átlag. Ez nem jelenti azt, hogy ne ta- lálhatnánk fogást Vámos László 1994-es munkáján, vagy hogy ne kérdőjelezhetnénk meg egész irányának korszerűségét - ez a fajta nemesen konzervatív operajátszás már az előadás létrejöttekor sem volt időszerű, s az idők során, az előadás kopásával a helyzet tovább romlott. Ám ami nem időszerű, nem feltétlenül értéktelen: Vámos rendezésének erényei - a darab és a szereplők karaktereinek pontos megértése, a tradicionális értelmezés magas fokú reprodukálása és az igényes szcenikai keret (díszlet: Csikós Attila, jelmez: Vágó Nelly) - még a produkció romjaiban is érzékelhetőek, az megfelelő szereposztási konstelláció és karmesteri irányítás mellett ma is élményszerű tud lenni. Voltaképp érthetetlen, a Verdi-repertoárnak miért épp ezt a darabját kellett majd' négy évre pihentetni, miközben számos, az Otello nyomába sem érő színpadra állítás élte világát a színház deszkáin - s ezt a véleményünket a mostani, nem minden ízében sikerült felfrissítés ellenére is fenntarthatjuk. Az Otello-sorozatot eredetileg Fischer Ádám vezényelte volna -az ő sajnálatos távolmaradása immáron nem szorul magyarázatra, de öröm, hogy pótlására méltó dirigens, Kovács János vállalkozott. Az elsősorban Wagner-művek, valamint a 20. századi repertoár avatott előadójaként számon tartott karmester egyáltalán nem mellesleg kitűnő Verdi-interpretátor is -ezt egy pár évvel ezelőtti, Müpa-beli Végzet hatalma-előadás, vagy az operaházi bemutatóként vezényelt Szicíliai vecsernye-sorozat demonstrálta leginkább. Mostani Otellója is bizonyította Kovács János rátermettségét: a Magyar Állami Operaház Zenekara, ha nem is hibátlanul, de világos hangzásképpel, a részletek igényes kidolgozásával, kellő hangzásarányokkal (az énekeseket jószerivel sosem elnyomva) játszott; a karmester mindvégig érzékeltette e kései Verdi-opusz esetében oly lényeges nagyformát, ugyanakkor az érzelmi töltet sem hiányzott produkciójából. (Noha gyűlöletes dolog az összehasonlítás, mégsem állom meg, hogy leírjam: e mindössze néhány próbával megtámogatott előadás zenekari szempontból utcahosszal utasította maga mögé a márciusi Macbeth-premiert - márpedig aligha szükséges részletezni, hogy az Otello partitúrája nem csak a befogadókra, de az előadókra is jóval komplexebb feladatot ró a Macbethénél.) Ám minden dicséretünk ellenére sem hallgathatjuk el, hogy maradt bennünk némi űr az előadás után - az a nehezen meghatározható, csak ügyetlen szavakkal körülírható valami, amit jobb híján varázslatnak vagy ihletettségnek nevezünk, ezúttal nem volt meg, s ennek következtében a katarzis sem jött létre. Szívesen fognám ezt Vlagyimir Galuzinra -elvégre létrejöhet-e jó Otello-előadás méltó címszereplő nélkül? Ám Galuzin esete nem ilyen egyszerű: noha teljesítménye csalódást okoz, mégsem mondatjuk, hogy érdemtelenül került volna a világszínpadokra. Szerepformálása mindvégig átgondolt, koncepciózus -több van benne a vademberből, mint amit a hazai előadási hagyomány szentesített (gondoljunk csak Simándyra, Ilosfalvyra!), ám bőven innen van az egykor Mario Del Monaco által képviselt, a Verdi-szerepet a verizmus szélsőségei felől megközelítő iskolán. Elidegenítő azonban maga a hanganyag. Ízlés dolga, hogy ki mennyire rajong az ennyire baritonális hőstenorokért (aki nem ismeri kellően a darabot, néha bizony kapkodhatta a fejét, hogy Otello vagy Jago szólalt-e meg) - az viszont már ténykérdés, hogy a hang csak középfekvésben szól telten, a magasságok kiürülnek, tartalmatlanná válnak, színüket vesztik, s bár Otello szerepe nem az extrém magasságokról szól, a jelenség mégis elidegenítően hat. Lado Atanelit nem először halljuk Budapesten, s mintha minden alkalommal más énekes érkezne hozzánk. A már Kovács János kapcsán is említett Végzet-produkcióban hangnagybirtokosként feszegette Don Carlos szólamának kereteit -bár a jó ízlés néha tiltakozott az „énekeljünk egy jó nagyot"-elv gátlástalan alkalmazása miatt, érzékeink bizony szívesen hallgatták a bársonyos, sötét és átütő erejű baritont. A tavalyi Májusünnepen hallott Scarpia esetében kisebbnek éreztem a szerep és éneklésmód közötti ellentétet. Mostanra azonban eltűntek a falrepesztő forték, s noha maradt a hang így is lefegyverző szépsége, mintha a hangerővel együtt a színpadi magabiztosság is elveszett volna. Ataneli művészetéről szerzett benyomásaim alapján nem számítottam igazán összetett Jago-alakításra, azonban álmaimban sem gondoltam volna, hogy ily mértékben elvesszen a színpadon, hogy ily kevéssé tudja jelentékennyé tenni a minden bariton álmának tekintett szerepet. Mivel egy barcelonai előadás DVD-felvétele arról tanúskodik, tud ő ennél sokkal meggyőzőbb Jagót is, kutathatnám a mostani visszafogottság okát -ám találgatás helyett elégedjünk meg azzal, hogy ezt pusztán tényként rögzítjük. Rost Andrea három felvonáson keresztül igen közel járt hozzá, hogy az előadás legjobbja legyen: kifogástalanul énekelt, minden hang, minden érzelemkifejező effektus a helyén volt, ám az ihletettség az ő esetében sem született meg. A Fűzfadal és az Ave Maria előadásával aztán Rost elérte a kívánt célt: ott és akkor létrejött a katarzis -nagy pillanatoknak voltunk tanúi, még ha a zajokból ítélve a közönség ezt nem követte is kellő figyelemmel. A másnap színre került Manon Lescaut Ezzel nagyjából végére is értünk az előadással kapcsolatban megfogalmazható pozitívumoknak -minden további vélemény az alapvetően kínos élmény körülírására tett óvatos kísérlet lehet csak. A produkció színpadilag már bemutatásakor, 2001-ben is vállalhatatlan volt, ekkor azonban még felléptek benne olyan művészek, akik az előző, Mikó András-féle, értő és érzékeny rendezésben szocializálódtak, s így feledtetni tudták Valló Péter verziójának kiáltó hiányosságait. 2008-ban azonban már a főszerepeket alakító, amúgy nagyszerű énekesek sem tudtak mit kezdeni szerepeikkel -alkatilag nem feleltek meg a kívánatos karaktereknek, s rendezői segítség nélkül nem is tudták áthidalni az elvárások és a valóság között tátongó szakadékot. Ám róluk is elmondható, hogy legalább valamilyenek voltak - a mellékszerepeket vizsgálva azonban szinte kizárólag észrevehetetlen, jelentéktelen alakításokat regisztrálhattunk, s ezt bizony nem az előadók, sokkal inkább a rendezés számlájára kell írnunk. Mert elvileg nem kifogásolható, ha egy rendező mérsékelten modernizáló utat választ, s magát a darabot akarja eljátszatni más környezetbe helyezve, ha (1) az újonnan választott kor nem kerül kiáltó ellentétbe a cselekménnyel, vagyis az ott és akkor is megtörténhetne; (2) az áthelyezésnek van értelme, és ennek ábrázolásához a rendezőnek kellő művészi eszközök állnak rendelkezésére. E produkció esetében egyik feltétel sem teljesül, az alapgondolat hiányát ráadásul kínos rendezői bakik is tetézik. Csak egyetlen példát: létezik bármi magyarázat arra, hogy Manon miért aggatja ékszereit önmagában is értelmezhetetlen kerti budoárjának különböző kiszögelléseire - túl azon, hogy majd legyen honnan összeszednie őket saját menekülését lassítandó? S hogy nem veszik észre az ölelkező szerelmesek a háttérben érkező Géronte-ot - mikor az a nyílt terepen cserkészi be őket, ráadásul két szolga kellő időben jelzi közeledtét? Cristina Gallardo-Domâs Manonja volt az est egyetlen értékelhető énekes-színészi teljesítménye. Ha világkarrierjének nem is kaptuk kellő magyarázatát ezen az estén (a hanganyag közel sem egységes, a dallamformálás általában csorbát szenved egy-egy kiugró hang miatt, s a magasságok csak fortéban üzembiztosak, ami nem egyszer kényszeríti tulajdonosát stílustalanságra), a produkció összességében mégis a nemzetközi színpadok profizmusának lenyomatát viselte magán -hiányosságait kifinomult játékkultúrával tudta leplezni. Francesco Anile a megbetegedett Neil Shicoff helyett ugrott be Des Grieux szerepébe, s bár ezért hálásak vagyunk neki, nem leplezhetjük csalódottságunkat amiatt, hogy az olasz C vagy D ligában játszó hátvédet sikerült igazolnunk elsővonalbeli csatár helyett. A szólamát különösebb meggyőződés nélkül, minden magasságot jó erősen megfújva ledaráló tenorista az előadás végén virágcsokrot kapott, melyet ő azon nyomban a publikum sorai közé dobott. Mit mondjak: megérdemeltük. Vlagyimir Galuzin és Rost Andrea |