2011. március 19.

Művészetek Palotája

Élő közvetítés a New York‑i Metropolitanből

Donizetti

Lammermoori Lucia

Lucia                      Natalie Dessay

Edgardo                Joseph Calleja

Enrico                    Ludovic Tézier

Raimondo             Kwangchul Youn

Karmester             Patrick Summers

Díszlet                    Daniel Ostling

Jelmez                    Mara Blumenfeld

Világítás                T. J. Gerckens

Koreográfus          Daniel Pelzig

Rendező                 Mary Zimmerman

A két évvel ezelőtti Met-közvetítés  óta, amikor Anna Netrebkót láttuk- hallottuk ugyanebben a rendezésben, volt szerencsém a Mezzo csatornán a Lammermoori Lucia francia változatához, azzal a Natalie Dessay-vel a címszerepben, aki most az olasz eredetit énekelte. A szerencsét szó szerint értem. Mikor nyílik alkalom színpadon találkozni az alig játszott Lucie de Lammermoorral (hacsak nem DVD-n), amely a Nápolyt a cenzúra miatt előbb rövidebb, aztán hosszabb időre elhagyó, Párizsba költöző zeneszerző első ott-tartózkodásának eredménye?! Bár a változtatások nem megrendítőek, inkább csak érdekesek -az első kép módosult leginkább, hosszabb lett, Arturo már itt megjelent, Henry (Enrico) Ashton kapott egy duettet Normannóval, aki itt Gilbert és intrikus, sőt kém, Ashton viszont elvesztette a második szakaszt az áriájából, nála csak Raimondo/Raymond járt rosszabbul, akinek később elhangzó, az eredetiben „Ah! Cedi, cedi, o più sciagure" kezdetű áriájáról teljesen le kellett mondania -, a lyoni Opera produkciója előzetes képet adott egy ritkaságról. Nem a Donizetti-variánsról beszélek, hanem Dessay-ről. Ő úgy ritkaság, hogy kivételes. Nemcsak vokálisan perfekt -és még mindig az! -, hanem teljes művészi habitusában, személyiségének részletgazdagságával és páratlan átütő erejével. A lyoni előadás őrülési jelenetében - a francia változat ezt is redukálta kissé - a skizofrén tépettség művészileg minősített bravúrját nyújtotta, a rendezésnek köszönhetően talán még kirívóbban, mint a Metben. De azért ezen az estén sem panaszkodhattunk.

A filigrán, csupa ideg, rebbenékeny mimikájú és alkatú Dessay-nek jobban való a szerep, mint a teltkarcsú, gömbölyded arcú, kicsattanóan egészséges Netrebkónak, akinek persze szintén nem esik nehezére a karakteréhez igazítani a figurát, de az ő Luciája inkább összeomlik, mint tönkremegy. Dessay-ben in statu nascendi benne van a túlérzékenység, a sebezhetőség, a meghasonlás. Nála a kezdeti neuraszténia fokozatosan elhatalmasodik, és gyors lefolyású tudathasadásba torkollik. Netrebkóban még ott volt az eredendő dac a bátyjával szemben, sőt ahogy belépett hozzá a szobába, a női fölény is. Akkor kihívó gesztusnak, szándékos „megjátszásnak" ítéltem, hogy ebben a szituációban kis ideig háton fekve énekel, feltételeztem, hogy az ő ötlete volt, nem a rendező Mary Zimmermané, és lám, Dessay nem fekszik hanyatt (nem azért, mert nem tud ebben a pózban énekelni, az őrülési jelenetben megteszi), ő idegesen, zaklatottan, esetlenül viselkedik, ijedten keresgéli Enrico elhajította gyűrűjét, egészében elveszettnek látszik. Sőt már korábban, Edgardóval találkozva is riadtan bújik szerelméhez, odaadóan keresi a tekintetét -Joseph Calleja a szerelmi kettősben átölelve tartja, de nem rá néz, hanem a páholyközönség messzeségébe -, a házassági szerződés aláírása előtt pedig már a rémület jelei mutatkoznak rajta. Értelemszerűen az őrülési jelenet a tetőpont, ezt Dessay bámulatos ökonómiával építi föl, az első leheletfinom megszólalástól az (injekcióval csillapított) őrjöngésig. A kataton magába zárkózás és vizionált föloldása, amikor a körülötte álló döbbent vendégek egyikét-másikát azonosítja szerelmével, sorra kiválasztva és szinte dermedtté vagy engedelmes „játszótárssá" hipnotizálva őket -csodás. És mindez makulátlan, gyönyörűséges hangminőségben, minden fekvésben tökéletesen kiegyenlített, színben-anyagban varázsos tónusban, bűvöletes bel canto-dallamíveket és könnyed koloratúrákat produkálva.

Calleja rendkívül meggyőző Edgardót énekelt, ezen az estén legalábbis korlátlan lehetőségű tenornak látszott, aki a nemes, testes, hősies spinto árnyalatot nem erőszakolta a puha, lírai dallamvezetés rovására, hanem egységbe hozta a kettőt. Színpadi jelenléte is határozottan intenzívebbnek tűnt, mint más Met-közvetítések alkalmával, főleg azokban a részekben, amelyeket meg tudott oldani partner nélkül. Borostás marconaságában volt valami reménytelen elkeseredettség, és az esküvői jelenetben hiteles határozottsággal rombolta szét a bútorokat. Ludovic Tézier -a francia változat Ashton-sztárja is ő -megjelenésre robusztus, vokálisan behízelgő bariton. Kwangchul Youn, a Metropolitan baszszus nagyágyúinak egyike is méltányosan viseli e büszke rangot, Raimondójának szólama lenyűgöző erővel és bársonyos finomsággal zeng.

Patrick Summersnek nem volt gondja a disztingvált zenekarral, s annak sem vele -megértették egymást, és közösen Donizettit. Zimmerman rendezése újfent megmutatta, meddig mehet el a Metben egy viszonylagos újító: kis lépésekkel a toleranciahatárig. A szextett kitágított pillanatában a fényképezkedés apró szemtelenségéig, a fotós kétszeri kísérletéig, hogy egymásba fonja Lucia és Arturo kezét, Enrico arrogáns mozdulatáig, amellyel lerázza magáról a beállítás kísérletét, a kórus fülelő hajladozásáig, a statikus tömeg dinamikusabb mozgatásáig, egyáltalán: az erőteljesebb fizikális aktusok bevezetéséig. A markánsabb kísérlet -vadabb kísértethistóriát gyártani a romantikus melodrámából - megállt félúton. Kísértetek vannak ugyan, s az egyik Lucia, aki holtában visszatér, hogy maga adja az öngyilkos tőrt szerelmese kezébe, de Zimmerman itt tartózkodik attól, hogy az őrülési jelenet előkészítése után kézenfekvő pszichológiai horrorba fordítsa a történetet. Megmarad a szelíden mosolygó halott érzelgős hollywoodi sémájánál, tudja, hogy a közönség a súgólyukból előszedett fekete plédet mint közös halotti nyoszolyát imádni fogja, ellentétben a másik lehetőséggel, amely a halálban való egyesülést a rémtörténet felzaklatóan bizarr befejezésének láttatná.

Natalie Dessay

Natalie Dessay és Ludovic Tézier

Fotó: Metropolitan Opera / Ken Howard

Joseph Calleja és Natalie Dessay