|
Hangverseny
A NEMZETI FILHARMONIKUSOK néhány nappal Erkel Ferenc születésének 200. évfordulóját követően emlékhangversennyel emlékeztek meg a 19. század egyik legnagyobb magyar zeneszerzőjéről. A nagyobbrészt fia, Erkel Gyula tollából származó Ünnepi nyitány mellett Erkel összes befejezett (és legalább túlnyomórészt saját maga által komponált) operájából hallhattunk részleteket; az est karmestere MEDVECZKY ÁDÁM volt, énekszólistaként RÁLIK SZILVIA, PATAKI ADOR- JÁN és SÁNDOR ÁRPÁD működött közre.
Sándor Árpád, Rálik Szilvia, Pataki Adorján és Medveczky Ádám Pető Zsuzsa felvétele A Himnusz után felcsendülő, erős Dvo√ák-hatásról árulkodó, ennek megfelelően eléggé bőbeszédű, viszont a Szózat dallamára is utaló és helyenként egészen gördülékeny, kései nyitányt összefogottan és meggyőzően vezényelte Medveczky, majd a Brankovics György részleteivel kezdetét vette az életmű eleddig példa nélkül álló „átvilágítása". Brankovics áriájában az Erkel fejlődésében meghatározó szerepet játszó Kolozsvárról érkezett Pataki Adorján fényes, olaszos, de kissé nazalizált hangképzéssel, zeneileg viszont meglehetősen szürkén mutatkozott be. Elkezdhettük szoktatni fülünket az est túlnyomó részét meghatározó, mai fogalmaink szerint hajmeresztő prozódiához; viszont szép gordonkaszólót hallhattunk Koó Tamás előadásában. Mara és Murát kettősében, melyet, mint megannyi további zeneszámot, szüntelen szinkópálás jellemzett, Rálik Szilvia elementáris éneklésében gyönyörködhettünk. Ezt követően a két jelentős Erkel-opera egyikéből, a Hunyadi Lászlóból következett hat részlet, az egész emlékkoncert középpontjaként. Jó gondolat volt éppen a Hunyadi László részletesebb keresztmetszetét adni; ez az opera valószínűleg a főműnek tekintett Bánk bánnál is invenciózusabb, színesebb alkotás. A másik kolozsvári énekes, Sándor Árpád masszív -bár mélységben erőtlenebb -hangja, kulturált éneklése jól hozta Gara nádor alakját az első, végeláthatatlan pontozás által fodrozott, mégis viszonylag üde hatású áriában; itt ismételten felfigyelhettünk Medveczky feszes zenei karaktereire. A La Grange-áriában ezzel szemben hajlékony dallamformálásainak és beszédes agogikájának örülhettünk, no meg Rálik Szilvia fölényes virtuozitásának, amire a komponista eleve építette ezt a hatásos tételt. A Palotás az egész Erkel-életmű egyik legfényesebb és legcsiszoltabb, szinte kodályi magaslatokig érő darabjaként hatott a Filharmonikusok és Medveczky tolmácsolásában. Hangi korlátai ellenére Pataki Adorján őszinte pillanatokkal és olaszos dallamépítkezéssel ajándékozott meg bennünket a börtönjelenetben és László rákövetkező áriájában; s a szöktetési jelenet utáni duettben Rálikkal figyelemre méltó harmóniában énekeltek. A hangverseny második része az első opera, a Bátori Mária még figyelemreméltóan sűrű szövetű, de máris egy picit hosszú nyitányával indult. Ezt a kései (négy fia által is gazdagított) Névtelen hősök két részlete követte: Ilonka áriája, amelyben a később Kacsoh által persze egyénibb módon, kiforrottabban megformált érzelmes hangvételre ismerhettünk, majd az életteli Verbunkos. A Bánk bán utáni kudarc, a Sarolta szemelvényeként Ordító kántor áriája elsősorban a Budavár -odavár rímmel gyakorolt ellenállhatatlan hatást, s valószínűleg szándékolt komikus eszköz volt a bokázó fordulatok és az olaszos elemek mulatságos elegyítése is. Izgalmas előadásban, karakteres intermezzóként hatott a Dózsa György fegyvertánca; már jóval halványabban Rózsa obligát cimbalmos búcsúja. A hangverseny végére maradt a Bánk bán, amelynek Csárdása ismét csak nemes anyagú zenének bizonyult. Bánk és Tiborc kettősében Pataki némileg markírozva hozta a magasságokat; talán a hatását soha el nem tévesztő és valóban időtálló Hazám, hazámra tartalékolt, amelynek viszont jól győzte nem csupán a magasságát, hanem pátoszát, hatalmas lélegzetét is. (November 11. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok) MALINA JÁNOS
Huszonöt évvel ezelőtt Budapesten vendégszerepelt az akkor tizennégy esztendős zongorista-csodagyerek, JEVGENYIJ KISZIN. Közönség és kritika a páratlan hangszeres és zenei teljesítményhez méltón fogadta játékát. Megtörténhetett volna, hogy látogatásai ezt követően rendszeressé válnak, s egy-két évenként újra hallhatjuk őt, figyelemmel kísérve fejlődését, érését, személyiségének változásait. (Ugye különös arra gondolni, hogy -szerencsés esetben -még az ilyen egyedülálló tehetség birtokosa is fejlődik a felnőtté válás folyamata során?) Nem így történt: Kiszin az első budapesti koncertet követően huszonöt éven át nem jött Magyarországra. Persze követtük pályafutását, meghallgattuk lemezeit, értesültünk arról, hogy Nyugaton telepedett le és 2002-ben brit állampolgár lett - de az újabb személyes találkozás mostanáig váratott magára. Negyedszázad elteltével, egy híján negyven évesen Kiszin ismét eljött Budapestre: látogatását Jakobi Lászlónak köszönhetjük, aki A Zongora című bérletben léptette fel.
Jevgenyij Kiszin - Csibi Szilvia felvétele Mivel a koncert a Chopin-Schumann bicentenáriumi év utolsó heteiben zajlott, aligha lepődött meg bárki is azon, hogy a műsor az első részben a Fantasiestücke (op. 12) nyolc darabját és az op. 21/8-as fisz-moll Novellettet, a második részben a Négy balladát tartalmazta (g-moll, op. 23; F-dúr, op. 38; Asz-dúr, op. 47; f-moll, op. 52 -ebben a sorrendben). Tömör, koncentrált, műfaji szempontból jólesően homogén program, amely a romantika „narratív műfajaira", a 19. század első felének hangszeres irodalmában oly kedvelt angulatábrázolásokra és fiktív elbeszélésekre összpontosítva tág teret nyit az asszociációkat keltő, szuggesztív előadásmódnak. (Tegyünk hozzá mindehhez három apróságot: 1. A Novellett műfajmegjelölés a látszat ellenére nem „novellácskát" jelent, hanem az 1838-ban Lipcsében vendégszereplő Clara Novello angol énekesnőre, a sorozat ihletőjére utal. Ennek ellenére -vagy inkább emellett - az is igaz, hogy a zeneszerző a Novellettek sorozatát „összefüggő kalandos történeteknek" tartotta. 2. Az F-dúr balladát Chopin éppen Schumann-nak ajánlotta. 3. az Asz-dúr darabban az elbeszélés kivételesen nem „fiktív" - a mű megírására a zeneszerzőt Mickiewicz Undine című költeménye ihlette.) Inspiráló volt már az a felfokozott várakozással teli, izgatott légkör is, amelyben Kiszin pódiumra lépett. Ha egy muzsikusnak számít valamit, milyen atmoszféra fogadja egy teremben, akkor ez a hangulat biztosan felszabadít, és optimális teljesítményre sarkall. Ennek ellenére azt mondhatom, a koncert első része „csak" egy nagy zongoraművész kivételesen ihletett és részletekben gazdag előadását nyújtotta, revelációt, katartikus pillanatokat nem. Persze ez a „csak" is nagyon sok: mindjárt a kezdet kezdetén megragadott a Des Abends egyszerre puha és kristályos hangzása, no meg a levegős rubato, amely Kiszin varázsosan ráérős időkezelésének köszönhetően lélegeztette a tételt. Az Aufschwung acélos billentése éppúgy az indulatot szolgálta, mint ahogyan az agogika is az emocionalitás nyomatékaként funkcionált itt. A Warum? lágy, hallgatózó értelmezésben hangzott fel, a Grillen humorához szándékoltan darabos formálást társított a zongoraművész. Sejtelmesség és zaklatottság, sok hirtelen villanás jellemezte az In der Nacht olvasatát, míg a Fabel kétféle zenei anyagát Kiszin plasztikusan szétválasztotta és szembeállította egymással. A Traumes Wirren kecses scherzóként pergett és gyöngyözött ujjai alatt, az Ende vom Lied finálérangját pedig az indulókarakter nyomatékosítása, a szimfonizmus és a pátosz adta meg. A fisz-moll novellett (op. 21/8) alapélménye viharzás és perfekció egysége volt: megcsodálhattuk Kiszin erős, szimfonikus balkéz-játékát, tömör akkordjait, s egyáltalán: a többrészes, változatos nagyforma hangulati és karakterhullámzását ujjai alatt.
Andrej Korobejnyikov és Antoni Wit - Pető Zsuzsa felvétele Mindez,
ismétlem, nagyszerű volt, de ahhoz az élményhez, amelyet a második rész
Chopin-előadásai nyújtottak, nem hasonlítanám. A négy ballada a
hangszeres játék és a zenei koncentráció olyan tökéletességének jegyében
szólalt meg, amilyent csak egészen kivételes pillanatokban
tapasztalhatunk -magam őszintén szólva e műveket még senkitől: Richtertől
és Szokolovtól sem hallottam így soha, egyszerűen azért, mert Richter,
noha páratlanul nagy előadó volt, technikailag sebezhetőbben játszott,
mint Kiszin, Szokolov pedig, bár hangszeres tökéletességben fölülmúlja
Richtert, zártabb személyiség. Itt és most két kulcsfontosságú tényező
találkozott: a zenei karakterek páratlanul intenzív, tüzesen
szenvedélyes, kérlelhetetlenül drámai megélése egyfelől -és egy olyan,
lenyűgöző virtuozitás másfelől, amelynek technikai tökélye a legforróbb
pillanatokban sem esik áldozatul a kitörő indulatok hevének. Ez a kettő,
így, együtt, páratlanul ritka tünemény, s nem túlzás azt állítani, hogy
eltelhet egy élet, amíg hasonlóval találkozik az ember. Aki jelen
lehetett Kiszin koncertjén a Müpa nagytermében, aligha fogja a koncert
második felének katarzisát elfelejteni. Biztosan megmarad benne a
háborgó szimfonizmusú g-moll ballada széles ívben kifeszített
dallamainak nemes tüze, az F-dúr ballada indításának kristályos
tisztasága és idilli derűje, valamint az Asz-dúr és az f-moll balladában
megvalósított paradoxon: a „szelíd viharzás" élménye. CSENGERY KRISTÓF
Bizonyára a Chopin-bicentenárium adta az ötletet Fischer Ivánnak, hogy együttese, a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR 2010/11-es évadjának műsortervébe lengyel estet illesszen. Az elképzelést csak üdvözölni lehet, hiszen a magyar zeneélet éppen Chopinnel takarózva szokta elintézettnek vélni a lengyel repertoár ápolásának ügyét. Chopint ismerjük, s ennyi elég is -ez a kimondatlan érv rejlik e műsorpolitika mögött. Pedig a lengyel zene már csak a két nép régi barátsága okán is többet érdemelne a magyaroktól. Hasznos gondolat volt tehát a BFZ lengyel műsora, amelyben az ünnepelt, Chopin e-moll zongoraversenyét Moniuszko Bajka (Tündérmese) című nyitányfantáziája és Szymanowski 2. szimfóniája fogta közre. Lengyel műsorhoz lengyel vendégkarmestert hívott a Fesztiválzenekar: a programot a 66 éves ANTONI WIT, Henryk Czyz˙, Krzysztof Penderecki és Nadia Boulanger egykori tanítványa, a Varsói Filharmonikusok jelenlegi főzeneigazgatója vezényelte. Ami a versenyművet keretező két szimfonikus darabot illeti, Wit avatott vezetésével a Fesztiválzenekar mindkettőről plasztikus képet rajzolt a magyar zenehallgató számára. Stanis∑aw Moniuszko (1819-1872) nyitányfantáziája csinosan formált, szellemesen hangszerelt darabnak mutatkozott, egyszerű témákkal. A mű a végkifejletben pezsdül fel, ott kezd hatni benne bizonyos energiatöbblet, feszes ritmussal és heroikus tuttikkal párosulva. Karol Szymanowski (1882- 1937) 2. szimfóniája nagyszabású partitúra, századfordulós hangzási és harmóniai telítettség, hangulati túlfűtöttség jellemzi, nagy fokozásokkal, hatásos csúcspontokkal. Szecessziósan burjánzó zene, melybe némi modernizmus keveredik -de több benne a szecesszió, mint a modernség. A két darab közti különbséget talán elég jól érzékelteti, ha azt mondom, Moniuszko és Erkel között párhuzamot vonni („Moniuszko a lengyel Erkel", olvassuk itt-ott), ebben a jelek szerint nincs semmi aránytévesztés, de az olykor megpendített Szymanowski-Bartók összehasonlítás, legalábbis a 2. szimfónia kvalitásai alapján, irreálisnak tűnik. Antoni Wit abba a karmestertípusba tartozik, melynek képviselőit jó szakembernek szokás nevezni. Megbízható ütéstechnikával, adekvát tempókkal, változatos karaktereket formálva vezényel, forró pillanatok és a személyiség varázsa nélkül. Mindez ahhoz bőségesen elég volt, hogy vezetése alatt a Fesztiválzenekar hitelesen mutassa be a két lengyel opuszt: az együttes gazdag és szép hangzással, pontosan játszott, s a Szymanowski-szimfóniában a mű dimenzióihoz illő indulatokkal sem maradt adósunk. Az eredetileg meghirdetett szólista, a 2000-es varsói Chopin-versenyen győzelmet aratott kínai Yundi Li helyett fiatal orosz muzsikus lépett fel Chopin e-moll koncertjében. A 24 éves ANDREJ KOROBEJNYIKOV a híradások szerint mostanában nagy sikereket arat nyugati pódiumokon, s játéka a Fesztiválzenekar koncertjén is számos erényt mutatott fel. A saroktételekben energikusan, pontosan és virtuózan zongorázott, a Románcban (Larghetto) beszélt ujjai alatt a zongora. Mindezt azonban szalontökéletességnek éreztem, csillagos ötös osztályzatú zeneakadémiai produkciónak, amelyből hiányzik a szuggesztivitás, a felszabadultság és az igazi költőiség. Hiányérzetet keltett bennem az is, hogy a fiatal muzsikus hangja kissé kemény és tompa, nincs csengése, kristályfénye, s olykor a gépiesség is megkísérti ezt a zongorázást. (November 19. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar) CSENGERY KRISTÓF
A kor bulvárosodó hangját követve, a laza A Kocsis Zoltán menet zsurnálfelcímmel hirdette meg háromrészes koncertsorozatát, a Metamorfózisokat a CONCERTO BUDAPEST, KOCSIS ZOLTÁN-t kérve fel arra, hogy műsorszerkesztőként, átiratkészítőként, karmesterként, zongoristaként és műsorvezetőként jegyezze a ciklust. A három eltérő karakterű hangverseny (melyek közül az első kettőt volt alkalmam hallani) végeredményben összefüggő és rendkívül eredeti képet rajzolt fel a -legtágabb értelemben vett -szecesszió Richard Strauss, Schönberg és Bartók neve által fémjelzett zenei világáról. Az első koncert három vezérszava az átirat, a dal és a két Johann Strauss volt: a 11 műsorszám mindegyike beletartozott a fenti kategóriák valamelyikébe, néha kettőbe is. Leghalványabban Liszt La lugubre gondolájának gordonkára és zongorára írott változata, ami a szerzőtől származik, ám a híres zongoradarab felől hallgatva ezt is átiratként érzékeljük. Egyébként a koncerten Schubert, ifj. Johann Strauss, Reger, Richard Strauss és Mahler műveinek Schönbergtől és Kocsistól származó átiratait hallhattuk; felhangzott továbbá -a fentiekkel részben átfedésben -egy eredeti dal, két dalátirat és egy átiratban előadott dalciklus. Utóbbi nem is volt csekélység semmilyen tekintetben: tudniillik Mahler Vándorlegény-dalainak Schönberg által kamaraegyüttesre készített változatát vezényelte Kocsis, ORENDT GYULA bámulatos énekszólójával. A vonósötösre, fuvolára, klarinétra, harmóniumra és zongorára készített átirat persze semmiképpen sem kárpótol a mahleri partitúra gyönyörűségeiért, viszont izgalmas bepillantást enged a schönbergi Musikalische Privataufführungen világába. Ám az átirat kérdése végül is harmadlagos kérdéssé vált a hallgató számára az előadás kiemelkedő kvalitásai miatt. Orendt Gyula éneklése és eszközei egyszerűen enciklopédikusak voltak: baszszushangok esetében ritkán tapasztalható, valamelyest Fischer-Dieskaut idéző lágyság és érzékenység, az öröm, a pajzánság és a fájdalom elementáris intenzitása, kivételesen szép és pregnáns szövegmondás, a megnyilatkozás ritka biztonsága - mindez - Kocsis és a zenészek mesterien kidolgozott és színekben valószínűtlenül gazdag előadásával együtt, az évad eddigi legnagyobb zenei élményét jelentette számomra. A másik két énekesnek a feladata sem volt Orendtéhoz mérhető: CSERNA ILDIKÓ Schubert D. 889-es Ständchenjét adta elő Schönberg kamaraátiratában, az én ízlésem szerint Schubert-dalhoz nem illő, nagyromantikus-operás hangképzéssel. FODOR GABRIELLA egy-egy Brahms-, illetve Richard Strauss-dalt énekelt az én számomra hangilag kissé színtelenül, ám zeneileg és szövegileg annál érzékenyebben, rajzosabban, kidolgozottabban. Kocsis remek kíséretével TAKÁCS ÁKOS igen szép, finom vibratójú, gömbölyű hangon, tiszta formálással, bár talán a kelleténél súlytalanabbul játszotta a már említett Liszt-darabot.
Fodor Gabriella Maguk közül a darabok közül, számomra legalábbis, Schönberg Reger-átirata, nevezetesen a Romantikus szvit (op. 125) II., Scherzo vivace tétele jelentette a legizgalmasabb újdonságot. Idegesen tündéri (vagy tündérien ideges?), eredeti és lebilincselő zene ez, amelyet igen hatásosan tolmácsoltak Kocsisék. A számoknak csaknem a felét a Johann Strauss-művek tették ki: egy az idősebb és négy az ifjabb Strausstól, két keringő és három egyéb darab, közülük kettő Schönberg, három Kocsis átiratában. Ezek adták a rendhagyó koncert savát-borsát, s valamiért nagyon jól meg is fértek a Vándorlegény-dalok társaságában. No persze, a bécsi vér. (November 19. -Olasz Kulturális intézet. Rendező: Concerto Budapest) MALINA JÁNOS
KOCSIS ZOLTÁN és a CONCERTO BUDAPEST vállalkozásának, a Metamorfózisoknak második menete vagy negyedszázaddal tágította a képet mind a tulajdonképpeni szecesszió előzményeinek, mind „utórezgéseinek" irányában, időben így háromnegyed évszázadot fogva át. Ezen a koncerten kevesebb, de nagyobb lélegzetű (ám kivétel nélkül egytételes) kompozíció szólalt meg Wagnertől, Richard Strausstól és Schönbergtől, köztük korszakalkotó alkotások. Elsőnek a Siegfried-idill eredeti, magánhasználatra: felesége, Cosima születésnapjára komponált kamarazenekari változata, a Triebschen-Idyll (amely a nagyobb együttesre való áthangszereléskor kapott csak más nevet, így anakronisztikus címen szerepelt a programban). A boldogságtól fűtött hangú, „burjánzó polifóniájú" (ismertetőfüzet) -és áthangszerelt, illetve a Siegfried részletévé formált alakjában rendkívül népszerűvé vált -darab bizonyára alapvető impulzussal szolgált a zenei szecesszió formálódása során. Előadása némiképp magán viselte a bemelegítés bélyegét: nem éreztük például, hogy a vonós kvintett azzal a csiszolt tökéletességgel játszott volna, ami a darab valőrjeinek maradéktalan érzékeltetéséhez szükséges lett volna. Mi tagadás, az egész produkciót kissé vérszegénynek éreztem, annak ellenére, hogy a fúvósok, KACZANDER ORSOLYÁ-val és DIENES GÁBOR-ral az élükön, makulátlan hangi szépséggel játszottak. Az idill vége felé azonban már kezdett átmelegedni a hangzás, s a koncert további részében azután már nem is volt alapvető hiányérzetem.
Takács Ákos és Kocsis Zoltán - Felvégi Andrea felvételei Ezután Schönberg Kamaraszimfóniája, a 20. századi zene egyik alappillére következett, igazán elsőrangú előadásban. Immár nem csupán a fúvósok játékát, hanem az együttes egész hangzását rendkívül kidolgozottnak, csiszoltnak éreztem; a sűrű, és a hallgató számára nem egykönnyen követhető zenei szövet appercipiálását rendkívül megkönnyítette az a világos gesztika és expresszivitás, amelyre Kocsis vezénylése késztette a zenészeket. A mű hatalmas íve, koherenciája igen meggyőzően bontakozott ki, de a partitúra részletszépségei sem sikkadtak el, s kitűnő szólók izzottak fel a darab menetében. Ezek közül ismét Kaczander hasítóan intenzív, mégis makulátlanul tiszta hangját és zenélését kell elsősorban kiemelnem. A második félidő Richard Straussé volt, akinek két, 64 év különbséggel komponált darabját hallottuk. Az első a Bartók születési évében, 1881-ben, tizenhét évesen, nyilvánvalóan mozarti mintára (és hangnemben) komponált, op. 7-es Esz-dúr szerenád 13 fúvósra, a másik egy igen jelentős kései kompozíció, az 1945-ben, Bartók halálának évében írt Metamorphosen 23 vonós hangszerre (megötszörözött vonósnégyesre és három bőgőre); kézenfekvő, hogy a koncertsorozat címét is ez utóbbi mű inspirálta. A fúvósszerenád elbűvölően idilli, kiforrott zeneszerzői tudásról tanúságot tevő, mozarti mintáitól eltérően egytételes kompozíció, amelynek zenei gazdagsága azért nemcsak Mozarthoz nem mérhető, hanem az érett Strauss jelentős műveihez sem. Ezt azonban teljes mértékig feledtette a Concerto Budapest fúvósainak ragyogó teljesítménye, a kristálytiszta hangzás, a megszólalások imponáló szinkronitása és a megformálás természetes biztonsága. A Metamorphosen, amelynek fontosságát Kocsis a sorozatcímmé emelés mellett azzal is aláhúzta, hogy ebből a darabból magyarázattal kísért nyilvános főpróbát is tartott, a II. világháború legvégén keletkezett, és München elpusztításának, illetve a háború német civil áldozatainak állít emléket. Ez a mű viseli a legkésőbbi dátumot az egész koncertciklusban -ebben az öszszefüggésben mintha tragikus visszatekintés volna nem csupán emberek és kulturális értékek pusztulására, nemcsak a szecesszióra, hanem arra az egész, Wagnertől Schönbergig valamiképpen folytonos Európára és Németországra is, amelynek Richard Strauss a gyermeke volt, és amely éppen a darab keletkezésének éveiben lett végképp semmivé. A Metamorfózisok az Eroica gyászindulójának második dallamsorát mottóként használva épít fel egy megrendítő hatású, és a maga egészében rendkívül egyedi és eredeti tételt. Pedig -ha nem is idézetszerű evidenciával - nemcsak Beethovennek, hanem Wagnernek vagy éppen a Verklärte Nacht Schönbergjének a hangja is felbukkan a műben, ám nem valamiféle utánzatként, hanem a visszatekintés, a búcsú felkavaró erejével. A darab pátosza hiteles és tiszta, a visszatérés pillanata pedig felejthetetlen és katartikus erejű volt. E mű a Vándorlegény-dalok és a Kamaraszimfónia mellett is a koncertsorozat egyik súlypontjává vált. Az előadás szuggesztivitásához természetesen jelentősen hozzájárult az előadók odaadó játéka, Kocsis hallatlanul koncentrált vezénylése és a vonósegyüttes gyönyörű hangzása és hibátlan teljesítménye. (November 20. - Olasz Kulturális Intézet. Rendező: Concerto Budapest) MALINA JÁNOS
Nem győztem magamhoz térni a különféle meglepetésekből a SANGHAJI FILHARMONIKUS ZENEKAR hangversenyén, amelyet MUHAI TANG vezényletével és az ifjú MÉLODIE ZHAO közreműködésével adott a Müpában. A kínai- orosz műsor izgalmasan festett: bár a kínai része (Tan Dun nyugati ismertsége ellenére) lényegében zsákbamacska volt, orosz része annál ismertebb szerzőket és darabokat képviselt. Az első ránézésre logikusan és világosan felépített műsor azonban végeredményben nem egyszerűen színesnek, hanem zavarbaejtően heterogénnek és vezérfonal nélkülinek hatott. Kevésbé mondható ez el a zenekar és a karmester teljesítményéről, jóllehet kissé zavarbaejtő mozzanatok itt sem hiányoztak. A szóban forgó műsor a következőképpen festett: Yuan Liu (Jüan Liu?) Vonat-tokkátáját Prokofjev 3. zongoraversenye követte, a második részben (az, megjegyzem, képtelenség, hogy minden harmadik nyelvből származó közlést, ami már angolul jut el hozzánk, úgy hagyunk; így gyártódnak magyar kontextusban az angol nevű finn konzervatóriumok, és így jutunk el lassan addig, hogy nálunk is Mozart Magic Flute-ját adjuk elő), tehát a második részben Tan Dun Halál és tűz -párbeszéd Paul Kleevel című zenekari kompozíciója és A tűzmadár szvit 1919-es változata hangzott el. Amikor Muhai Tang robusztus mozdulataira zakatolni kezdett Yuan Liu Mozdony-tokkátája, akkor egyszerre két körülmény hatott elementáris meglepetésként. Az egyik a zenekar hallatlanul homogén, erőteljes és csiszolt hangzása, szuggesztivitása, a másik pedig az a felismerés, hogy hiszen ez a hangverseny a ráadásszámmal kezdődik. A mondott tokkáta ugyanis (bár az ismertető Honegger Pacific 231-ét emlegeti) a -nálunk úgyszólván kihalt -szimfonikus szórakoztató zene kategóriájába sorolható; igaz, annak briliáns, egyszersmind ördögien hatásvadász változatát képviseli. Hollywoodi filmzene pentaton elemekkel.
Mélodie Zhao és Muhai Tang A Prokofjev 3., C-dúr zongoraversenye szólóját játszó, 16 évesnek mondott Mélodie Zhaónak (Csaónak?) a játékától viszont ismét leesett az állam. Az ifjú hölgy nem véletlenül választotta Prokofjev legnehezebb zongoraversenyét: ezt a tüntetően virtuóz darabot perfektebbül, meggyőzőbben eljátszani nem lehet. Zhao nem egyszerűen boszorkányos technikájú zongorista (csuklótartását és -hajlékonyságát már szemlélni élvezet), de a fizikai ereje is valószínűtlenül jelentékeny, különösen korához és törékeny testalkatához képest. De mindezen felül zeneileg is feltűnően érettnek és magabiztosnak bizonyult -mármint addig a pontig, amíg mindez a briliáns és üde, ám végeredményben meglehetősen felszínes Prokofjev-mű alapján egyáltalán megítélhető. A szóló-ráadásként játszott 6. Liszt-rapszódiából sokkal több nem derült ki mélyebb előadói erényeiről, sőt „cigányosan" szabad agogikája egy-két ponton túlzottnak, mesterkéltnek hatott. A többé-kevésbé felszíni hatásokra „utazó" első félidőt lényegesen tartalmasabb második rész követte. A Marco Polo című operájával nemzetközi sikert arató Tan Dun Klee képei által ihletett darabja nagy mesterségbeli tudással megírt zenekari karakterdarabok sorozata, néhány szép és eredeti hangzási leleménnyel. Egészében véve azonban a kompozíció fárasztónak és átütőerő híján lévőnek hatott; mint amikor egy kortárs zenei fesztiválon a sokadik zenekari darabtól is hiába várjuk, hogy végre különbözzön a többitől. Alkalmunk volt viszont a jelentős nyugati karriert is magáénak mondható Muhai Tang vezénylési stílusára koncentrálni: szemre meglehetősen nagy, sőt elnagyolt, energikus mozdulatokkal operáló technika ez, amelynek nyomán azonban precízen és kidolgozottan szólal meg a zenekar. Az arcát persze nem láthattam; vannak karmesterek, akik a szemükkel tudják a legtöbbet kifejezni. A furcsán alakuló műsor végén, mintegy desszertként, egy remekmű következett, mégpedig olyan, amely valóságos jutalomjáték egy jó zenekar számára: a Tűzmadár-szvit. Az eredmény az volt, amit várni lehetett: érvényesült a zenekar párját ritkítóan szép hangzása, precizitása és színgazdagsága, és elsőrangú Stavinsky-játékot hallottunk, példának okáért egészen ritkán hallható négyszeres-ötszörös pianókkal. Én azonban mégis úgy éreztem, hogy ebből a ragyogó előadásból hiányzott valami: talán épp az az elsöprő lelkesedés és a darabbal való maximális azonosulás, ami a vonatos darab eljátszását átszellemítette. Amely nem is váratott sokáig magára, s egy obligát pentatóniára épülő, jelentéktelen zenemű eljátszása után (melynek idejére a karmester, újabb meglepetést szerezve, egyszerűen a sarokba sétált) immár, hivatalosan is ráadásként, újra megcsodálhattuk legalább a befejező szakaszát. Különös este volt. (November 22. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) MALINA JÁNOS
A nemzetközi hangverSenyipar hatalmas gépezete nem szűnő termelékenységgel ontja magából öt földrész újabb és újabb fiatal zongorista sztárjait. Ha a koncertipar olyan, mint egy gép, az ifjú pianista fenoménok világa az élsporthoz hasonlítható. Egymást követő rekordok, éles verseny, amelyben sok az egyforma teljesítmény. Márpedig a zene világában nincs célfotó, nem mérünk tizedmásodperceket. Így aztán rengeteg az egymással szinte összetéveszthető produkció, és ritka az igazi felfedezés. Mégis: a jelentős személyiség felhívja magára a figyelmet, hatását nem tévesztve el. Ezt példázta a NEMZETI FILHARMONIKUSOK legutóbbi hangversenyének első része, amelyben a budapesti közönség előtt eddig ismeretlen muzsikus, az orosz GYENYISZ KOZSUHIN mutatkozott be. A 24 éves művész a Madridi Zeneakadémián (Escuela Superior de Música Reina Sofía) honfitársa, Dmitrij Baskirov növendéke volt, de tanulóéveinek magyar vonatkozása is van: kamarazenét Gulyás Mártától tanult, budapesti fellépésének karmesterét, KOCSIS ZOLTÁN-t pedig akkor ismerte meg, amikor a magyar zongoraművész madridi mesterkurzusán vett részt -éppen azzal a kompozícióval, Prokofjev 2. zongoraversenyével (op. 16), amelyet a Művészetek Palotájában is játszott. A 2. koncert a maga négy nagyon is különböző tételével rendkívül gazdag karaktervilágot kínál, s ily módon egy bemutatkozó muzsikus számára talán hálásabb, mint például a nagyon technikás, lehengerlő, de kissé egysíkú 3. zongoraverseny (hogy egy olyan darabot említsek, amely pár nappal az NFZ estje előtt, a Sanghaji Filharmonikusok vendégszereplése alkalmából szólalt meg a Müpában). Kozsuhin mindvégig fölényes virtuozitással játszott, de zongorázását hallgatva valahogy mégsem akarózott a technikára figyelni: hamarosan nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy ez számára magától értődő feltétel, amit tökéletesen teljesít, de nem erre összpontosít, hanem a zenére, annak színeire, lüktetésére, hangütéseire, s azokban merül el teljes odaadással és fiatal művész esetében bámulatra méltó felelősségtudattal-alázattal. Amit koncentráltságban, komolyságban, a zenével való azonosulásban nyújtott, rendkívüli volt -fajsúlyos megnyilatkozás a javából. Egyetlen produkció élménye alapján merészség ítélni, mégis megkockáztatom: nem lepődnék meg, ha néhány év múlva Gyenyisz Kozsuhin válna az orosz zongoraművészet egyik legkiválóbbjává. Sok remek orosz virtuózt ismertünk meg az utóbbi években Volodosztól Toradzén át Macujevig, Kozsuhin azonban a többségnél jelentősebbnek, mélyebbnek, gazdagabbnak tűnik.
Gyenisz Kozsuhin - Pető Zsuzsa felvételei Prokofjev után Csajkovszkij: az NFZ orosz estjének második részében Kocsis Zoltán a 6. (Patetikus) szimfóniát vezényelte. Szokás ezt a művet az átlagos gyors finálé helyén álló Adagio lamentoso melankóliája, sőt depressziója felől közelítve értelmezni. Kocsis olvasata sokkal több rétegű, s értelemszerűen magasabb rendű volt: ha alkalom adódott rá, felmutatta a könnyedséget, plaszticitást, a klasszikus mintákat is. A különös, 5/4-es metrumú, mégis keringőzsánerű második tétel hallatlanul kecsesen, lágyan suhant keze alatt. A harmadik tétel indulója páratlan intenzitással, feszes ritmussal és harcias hangsúlyokkal zengett. Karmesterek rémálma, hogy ez után a -valójában finálékarakterű -menetelés után mindig akad a közönség soraiban pár száz tájékozatlan, aki azt hiszi, hogy itt a mű vége, és kíméletlenül beletapsol az előadásba, megtörve ezzel a folyamatosság varázsát, s bizonyos értelemben szétrombolva a produkciót. Kocsis a szinte mindig bekövetkező baleset ellen egyszerű, de nagyszerű védekező módszert talált: az induló után lélegzetnyi szünetet sem tartva, attacca játszatta zenekarával a finálét, aminek eredményeképpen nemcsak a taps inzultusa maradt el, de sajátos tartalmi-értelmezésbeli többlethez is jutottunk: a diadal után a letargia úgy zuhant a hallgatóságra, mint a sötét Végzet kérlelhetetlen csapása. A Nemzeti Filharmonikusok muzsikusai nagyszerű teljesítményt nyújtottak Kocsis Csajkovszkij nagyságához méltó, kongeniális vezénylete alatt. Produkciójukba legfeljebb néhány apró, összjátékbeli pontatlanság és egy-két kisebb gikszer csúszott be, ezek azonban nem csorbították a dús vonóshangzás, az érces rézfúvós akkordok, a karcsún és érzelemgazdagon megformált fafúvós szólók élményét - egyáltalán: azt az örömteli tapasztalatot, amikor az ember érzi, hogy tudás, ihletettség és lelkesedés hármasa adja meg egy produkció rangját. (November 26. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok) CSENGERY KRISTÓF
Romantika a 19. és a 20. században -ez a címe a Mahler- és a Dohnányi-évfordulóhoz ugyancsak kapcsolódó kamarazenei fesztiválnak, amelyet VÁRJON DÉNES szerkesztett, és amelynek két koncertből álló első fele zajlott le novemberben. Ebben az eseménysorozatban -szemben az előző hetivel - a Chopin-évforduló, Chopin zenéje is fontos szerepet játszik, hiszen itt a romantika, nem a szecesszió a hívószó. A szorosan összetartozó első két hangversenyen egyaránt közreműködött RADOS FERENC és NÉMETH JUDIT, míg ezen az első koncerten KATHARINE GOWERS (hegedű), KONRÁD GYÖRGY (mélyhegedű) és CHRISTOPH RICHTER (gordonka) is a fellépők között szerepelt.
Németh Judit és Rados Ferenc
A
fesztivál koncepciója a romantika, illetve a posztromantika fogalmát a
lehető legtágabban értelmezte: ezen a koncerten például Alban Bergig
terjedtek a válogatás határai. Berg Zongoraszonátájának op. 1-es jelzése ebben az esetben nem zsengére utal (zseniális, de még opuszszám nélküli dalait is ekkoriban írta), hanem az életmű első, minden tekintetben teljes értékű, érett alkotására. Janus-arcú mű ez, amely egyrészt a későromantika, másrészt az új bécsi iskola szeriális világa felé tekint: inkább úgy hangzik, mint egy dodekafónián alapuló későbbi Berg-mű, de valójában a romantikus érzelemvilág és gondolkodásmód végső következtetéseit vonja le. Várjon Dénes az egytételes darabot elemi azonosulással, hallatlan kifejezőerővel és egyszersmind szigorúsággal tolmácsolta, s produkcióját a közönség olyan melegen és lelkesen üdvözölte, mint ha mondjuk egy Beethoven- vagy egy Schubert-művet hallott volna. A koncert első felének befejezéseképpen öt Strauss-dalt adott elő Németh Judit és Rados Ferenc. Formálásban, kifejezésben, a szöveg átlelkesítésében, a stílussal való azonosulásban Németh Judit a daléneklés magasiskoláját nyújtotta, s líra és szenvedély, népies egyszerűség és izgatottság mind magától értetődő biztonsággal és plaszticitással szólalt meg a zongora szólamában is; ritkán hallani olyan dalelőadást, amely ezen a szinten kamarazenélés is egyben. Dohnányi legendásnak is nevezhető op. 1-e, a 18 évesen komponált c-moll zongoraötös csendült fel a szünet után, a koncert második felében. Öröm volt hallani, hogy a sohasem olcsó Dohnányi műve egyenrangúan hatott egy Chopin, egy Mahler társaságában is. Minden egyes tétel meghozta a maga ízletes gyümölcsét: a nyitótétel nemes pátosza, a Scherzo temperamentuma, a lassú sóvárgó, olvadékony hangja és a valceres finálé titokzatos schuberti villanásokkal meg-megszakított, komoly játékossága egy klasszikus kamarazenei alkotás ívét rajzolják ki, amelynek előadásából Várjon Dénes meghatározó, integráló erejű játékát kell elsősorban kiemelnünk. Személyisége egyenlők közt elsőként nyomta rá a bélyegét erre a rendkívül szépen kimunkált, és a közreműködők kiváló egyéni kvalitásait is érvényre juttató előadásra. (November 26. -Az MTA Díszterme. Rendező: Hungarofest Nonprofit Kft. Klassz Zenei Iroda, Akadémiai Klub Egyesület) MALINA JÁNOS
VÁRJON DÉNES romantikus fesztiváljának második napja az első sikerét is elhomályosította. Ennek három fő oka volt: az egyik egy egészen nagyszabású szólista-egyéniség, STEVEN ISSERLIS, akinek a jelenléte (három cselló-zongora-mű egyik előadójaként) az egész este egyik meghatározója volt; NÉMETH JUDIT csodálatos éneklése; és magának Várjonnak a felejthetetlen Chopin-játéka. Richard Stauss fiatalkori F-dúr románca (a műjegyzék szonátának ismeri) még elsősorban a bemelegítés funkcióját töltötte be a hangversenyen; de Isserlis hangjának különleges olvadékonysága, különösen pedig éteri pianói azonnal megsejtették, hogy nem mindennapi élményre számíthatunk. S az ígéret mindjárt be is teljesült a következő darabban, Dohnányi op. 8-as b-moll csellószonátájában. Mint Dohnányinál annyiszor, a konvencionális formát egyéni és ihletett gondolatok bőséges feltolulása teszi egyénivé és egyszerivé. Édesen expresszív melódiafűzés, izgalmas és sokszor izgatott zongorafaktúra, nagyszerűen felépített érzelmi és zenei tetőpontok, mindkét előadó számára hangszerszerű, emellett alapvetően, de sohasem tolakodóan virtuóz írásmód, meglepően előremutató, „repetitív" megoldások a Scherzóban, a lassú tétel álmodozó, ám tiszta és őszinte hangja, az a szellemesség, amellyel a zárótétel álnaiv anyagát „megkeveri" -mindezek egy mesterszonáta ismertetőjegyei. Várjon és Isserlis előadása elsőrendű zenei élményt jelentett: nagyszabású dráma zajlott a nyitótételben, hatalmas kontrasztok jöttek létre a Scherzóban, Várjon Dénes lebilincselő egyszerűséggel indította az álmodozú lassú tételt, amelyben Isserlis finom portamentókkal puhított, végtelenül koherens legato vonalakat rajzolt. A redkívül gondolatgazdag zárótételben pedig egymást múlta fölül a két művész, a közönségre is átsugározva azt, hogy mennyire élvezik ezt a darabot. Minden bizonnyal a szépséges Mahler-dalok inspirációja is fontos szerepet játszott abban, hogy úgy éreztem: Németh Judit és RADOS FERENC előző napi emlékezetes teljesítményét is messze fölülmúlta. Kár, hogy a kísérőszöveg rövid ismertetései nem feleltek meg a dalok hangzó sorrendjének, s egyáltalán, hogy a közönség nem kapta kézbe a dalszövegeket. Mindenesetre a kitűnő válogatás felidézte az egész mahleri mikrokozmoszt, s ezt a két nagyszerű művész egészen varázslatos módon, lélegzetelállító szuggesztivitással és egymással maximális harmóniában jelentette meg előttünk -a szerelmi kábulattól a frivol-hopszasszás falusi jelenetig, a szorongással teli látomástól a szenvedélykitörésig és a rezignációig. Azt az átszellemült, földöntúli hangot, amellyel Németh Judit a Liebst du um Schönheitben a „Liebe" szót kimondta-kiénekelte, sokáig nem fogom elfelejteni. A második részben két 1846-ban keletkezett Chopin-zongoramű, az op. 67 no, 4-es a-moll mazurka és az op. 61-es, Asz-dúr polonéz-fantázia következett. Az első darab chopini mértékkel mérve is tüneményes egyszerűsége-letisztultsága, a másik pedig éppen komplexitása, egészen a kései Lisztig előremutató merészsége révén érdemel különleges figyelmet; így, egymás mellett eljátszva tulajdonképpen a chopini világ határait jelölték ki. Várjon Dénes mindkét művet lenyűgöző tökéllyel és lényeglátással adta elő, bizonyítva, hogy Chopin-játékosként is a világ élvonalába érkezett. Játékának megkülönböztető jellemzője a hangok és karakterek rendkívül differenciált és érzékeny megkülönböztetése (a polonéz-fantázia baljós- tétova bevezető ütemei külön tanulmányt érdemelnének), és a zongorahang minden erőteljességével, sőt orgonazengésével együtt mindenütt jelenlevő rajzossága és ugyanakkor teltsége. A nagy polonézdallamot pedig aligha lehet magával ragadóbb módon előadni, mint ahogy ő tette ezen az estén.
Várjon Dénes és Steven Isserlis - Felvégi Andrea felvételei A koncertet az ugyancsak 1846-ban befejezett op. 65-ös g-moll gordonkaszonáta zárta Isserlis és Rados Ferenc rendkívüli intenzitású előadásában. A mű szédítő zenei gazdagsága, megannyi szabálytalan-zseniális megoldása kivételes erővel vált hallható valósággá játékuk nyomán, s külön élmény volt két szuverén, egyenrangú művész kölcsönös inspirációját figyelemmel kísérni. Agogikájuk teljes összehangoltsága, Rados kérlelhetetlenül erőteljes vagy éppen ellágyuló pillanatai, Isserlis, ha lehet, még nemesebbnek, még casalsibb tökélyűnek tetsző játéka, többek közt valószínűtlenül anyagtalan flautatói -mindezekről reménytelen vállalkozás szavakban beszámolni. (November 27. -Az MTA Díszterme. Rendező: Hungarofest Nonprofit Kft. Klassz Zenei Iroda, Akadémiai Klub Egyesület) MALINA JÁNOS |
