Polgár László - Szilágyi Gábor felvétele

A hangja felejthetetlen. Persze, hiszen  operaénekes. (Képtelen vagyok    múlt időben írni.) Csakhogy ez nem egészen így van, számos nagy operaénekesnek, köztük sok kivételes művésznek, világhírességnek, legyen bár paradoxon, nem a hangja a legtökéletesebb, nem a nyersanyag, a vokalitás természet adta minősége jut róluk elsőként eszünkbe, ha kivételességük komponenseit kutatjuk. Polgár László mindenekelőtt mint hangfenomén jelenik meg, mint csodás basszus, amilyen Székely Mihály óta nem volt nálunk. Hangkarakterének említésekor valószínűleg egyetlen méltatója sem tudta elkerülni a „bársonyos" jelző használatát. Fodor Géza kivételével. Ő szinte végérvényes jellemzését adta a harmincöt éves énekesnek: „Hangképzésének természetessége és könnyedsége, hangadásának nyíltsága és folyamatossága, artikulációjának tisztasága már a muzikalitás és a művészi kifejezőkészség színvonalától függetlenül is kitüntetett helyet biztosít neki operaművészetünkben. Ráadásul ez a kiváló énektudás egy homogénná és nemessé kiművelt orgánummal való bánni tudást jelent, s Polgár nagyon muzikális énekes, akinek saját művészi világa van."

Figyelemre méltó, hogy a kritikus, noha jó okkal tehetné, nem adottságként kezeli az énekes birtokában levő matériát, hanem a hangminőség kiműveléséről beszél. Ez mindkettőjük formátumára, felelősségére, művészetről vallott felfogására jellemző. Polgár maga is többször említette, hogy isteni ajándéknak tekinthető hangja csupán kiindulópont, lehetőség, ami csak nagy szorgalommal, kitartó munkával érvényesíthető. Fodor pedig a példája révén nem mulasztotta el megemlíteni, hogy a magyar operakultúrában mennyire nincs becsülete a képzettségnek, a szakmai felkészültségnek. Most, hogy már egyikük sincs közöttünk -botrányosan korán, csaknem azonos életkorban mentek el -, ugyanaz a ritkán használt, mert kevesekre érvényes fogalom juthat eszünkbe: ethosz.

Polgár szerepalakjai már egészen fiatalon spirituális, nemegyszer transzcendens dimenziókat sugároztak, közülük is kiemelkedik Wagner Parsifaljának Gurnemanza. Harmincas éveinek közepén énekelte az Operaház Ferencsik János vezényelte előadásában az öreg világbölcset, a szeretetvallás misztikus, egyszersmind hétköznapian emberi filozófusát. Föl lehet tenni a -meddő -kérdést, hogy honnan vette hozzá az élettapasztalatot, a rezignált megértést és főként a végső letisztultságot, ami a legérzékenyebb művészeknek sem mindig adatik meg, legföljebb egy hosszú pálya végén. Nem adnak választ a szokásos közhelymagyarázatok („a tehetség", „a művészi titok" stb.), itt valami mélyen belülről fakadó humánus gesztusról van szó, ami persze szintén közhely, de mit lehet tenni... Szintén Fodor Géza tesz említést arról a tovább már redukálhatatlan egyszerűségről, ahogy Polgár mint Gurnemanz Parsifal tudtára adja: „mert Titurel, a szent király, aki a Grált nem láthatta már többé, elhunyt, csakúgy, mint bárki". Az elmúlás természetes, létfilozófiai elfogadása és hétköznapi értelemben vett abszurditása (az utóbbi különösen érvényes Polgár László halálára) nemcsak az adott pillanatban oldódott bensőségessé, hanem áthatotta az egész alakítást. A Parsifal fokozatosan elkopó operaházi előadását egészen a legutóbbi évekig miatta kellett megnézni.

Sarastrót, az ethosz másik nagymesterét nem sokkal Gurnemanz előtt énekelte, és bár vita tárgya volt, hogy személyisége elég kiforrott-e a szerephez, a nagynevű rendező, Jean-Pierre Ponnelle, aki nem vett részt a vitában, meghívta őt a Salzburgi Ünnepi Játékokra. Az 1985-ös előadást látva nem merült föl bennem, hogy Sarastro öregember, talán mert Polgár, akit nem maszkíroztak el -mire lett volna jó öregíteni egy klasszikus fejet? -, a főpapi ideológia képviseletén túl, magánemberként, a maga nyugodt, rezignált, bensőséges módján szerelmes volt Paminába. És miután összeadta a szerelmeseket, a fináléban szép lassan, észrevétlenül, kisétált a színpadról. De mivel már akkor is jelenség volt, az észrevétlen szerénység az ő esetében nagyobb súllyal esett latba, mint másoknál a feltűnő jelenlét. Későbbi Sarastrói azután -magas, szálegyenes termet, barázdált vonások, hófehér haj - egyre inkább a kataklizmákon, szenvedélyeken és szenvedéseken átmentett, zaklatott életbölcsességet hirdették. Egészen a legutolsó, vígszínházi Mozart-előadásig, ahol tulajdonképpen egyedül volt a színpadon. És amikor tényleg egyedül volt - lehettek bár mások is körülötte, kórussal -, akkor világdrámát hozott be, mint az Anyegin Gremin-áriájában, a szerelemben megnyugvást lelő férfi kiábrándító konfliktusainak fölidézésével.

Egy időben fölmerült, hogy túl  intellektuális alkat, egyszerűsége és tartása méltóságot sugároz azokban a szerepekben is, amelyekben kisszerűbbnek kellene lennie, például a Fidelio Roccójaként, amelyben szinte nemességgel és fennköltséggel ruházta föl a nyárspolgárt. Javallották, hogy aknázza ki alkatának szabálytalanabb árnyalatait, komplementer színeit, karakterizáló ambivalenciáját, humorát. Mindez egyáltalán nem volt idegen tőle. E sorok írójának adott interjújában vidám egyetértéssel említette, hogy Menotti, a Bohémélet rendezője -Gian Carlo Menottiról, a zeneszerzőről van szó -bilit adott a kezébe, és szövegével („il re m'aspetta") elküldte Colline-ként a paraván mögé, tudniillik oda, „ahová a király is gyalog jár", sőt visszajövet az edényt a fejére kellett borítania. Ennél azért tartalmasabb együttműködést alakított ki Jurij Ljubimovval, abban a bizonyos, korszakalkotó Don Giovanniban, amely ugyanazért nem volt tökéletes, amiért Magyarországon a legtöbb korszakos kezdeményezés (a tehetségtelen környezet és a közreműködők ártó szándéka miatt), de Polgár az említett interjú tanúsága szerint a maga számára „felszabadítónak" találta. A vibráló bohócéria és a makabrikus lendület között közlekedő Leporellója egyszerre volt mulatságos és félelmetes, ráadásul a kivételes Melis Györggyel a címszereplő sokat elemzett „alteregójaként" is működött.

A rendezőkkel nem mindig volt kibékülve, gyakran szidta a legkonstruktívabb újítókat (akikkel ritkán találkozott), és dicsérte a legfelszínesebb közepeseket (akikkel dolgoznia adatott). Pedig sokat járt a világban, a rendszerváltás után Zürichbe szerződött, vagy inkább menekült egy otromba rasszista megjegyzés elől. A rasszizmus mint jelenség akkor még csak csírájában bújt elő a kloákából (nem szívesen mondanám meg, miféle emberi végtermék táplálta), de azóta szépen a virágjába borult, s nemrég már azon a koncerten is tapasztalhatta a virulását, amelyet épp a kirekesztés és a gyűlölet ellen szervezett a Dohány utcai templomba. Az antiszemita Wagnert próbálta kibékíteni a tőle nem zenei okból tartózkodókkal, s lám kiderült, miként 1990-ben is, hogy a szubtilis zene sem óvja meg egyes bornírt művelőit az ordas eszméktől.

„Lásd, ez az én birodalmam", énekelte mint Kékszakállú számtalanszor, de én most arra az öt évvel ezelőtti, Alföldi Róbert rendezte előadásra emlékszem Miskolcon, a nemzetközi operafesztiválon, amely számomra mind között a legemlékezetesebb, mert az áradó, keserű és vad emóciókkal telített hang azt az indulatosan odavetett fölismerést közvetítette, hogy a színpadi iratkonténerek történeti hivatala, az adott pillanatban a két szereplőt tükröző felületekkel nem más, mint a magunkkal cipelt múlt -ez a mi birodalmunk, önmagunkkal kell benne szembenéznünk. A második, fényes C-dúr akkordra a rendező fölhúzta a nézőtér fényeit, hogy bennünket is bezárjon a körbe, ne maradjunk ki a közös felelősségből. Polgár László azon az estén mint kivételes, tragikus formátum, férfias szeméremmel és személyességgel közvetített egy kollektív traumát. Hosszú, fekete kabátjában, nyitott gallérú fehér ingében, bőrönddel a kezében olyan volt, mint aki az utolsó esélyét játssza meg a nap végén (bergmani értelemben), gyöngéden és befogadón, végső hitében, hogy révbe ér. Aztán a reménytelen párharc végén egy székbe roskadt, ölében a bőrönddel, a lelassult szívdobbanásokat idéző akkordoknál a kezére hajtotta a fejét, és lehanyatlott a karja.

De nyugtalan lelke révbe csak most ért.