Solymosi Tari Emőke

Két világ közt. Beszélgetések Lajtha Lászlóról. Hagyományok Háza, Budapest 2010

Erdélyi Zsuzsanna

A kockás füzet. Úttalan utakon Lajtha Lászlóval. Hagyományok Háza, Budapest 2010

Ni, miként menekül / A híres Úr: az Élet, / Űzi, veri, kergeti, / Mint egy tolvaj cselédet, / Egy nálánál is főbb Úr. Ady A menekülő élet című költeményének képe jelent meg Lajthának, amikor I. vonósnégyesét komponálta. A mű II. tétele hajszolt, a zene rohan, menekül, „mint Ady sok száz élete a nagy üldöző elől" -vallja Lajtha, akiben élénken élt a vers sugallta látomás: „[...] menekülő életek, az embereké, köztük az enyémé is, vérnyomok a hóban, mögöttünk az üldöző halál, s mögötte egy még nagyobb úr, aki elől még a halál is menekül". Lajthának a menekülés élménye meghatározó életrutin volt, ahogy erről mások visszaemlékezései, kisebb részt önvallomásai tanúskodnak. Hívő emberként nem is az Ady-versben megjelenő legfőbb úr elől menekült, hanem a szellemi szabadságát is elfojtani kész torz társadalmi létezés napi rabszolgaságától, az állandósuló bizonytalanság félelmétől. A mások féltéséből táplálkozó félelemtől, amelybe beletartozott a szerettei, a család és a tágabb közösség iránti aggodalom, a „roppant balsejtelem, valami olyan érzés, amikor már az ember nem maga fél, nem magát félti, hanem olyan víziók gyötrik, amelyekben megfeszítve, megkínozva, keserves halállal halódni látja népét, nemzetét s egész Európát". E szavakkal jellemezte Lajtha 1959-ben készült VIII. szimfóniájának III. tételét.

Bár általában véve lehetetlennek tartotta a zenét szóban elbeszélni, mert számára a zene ott kezdődött, ahol a szavak jelentéstartalma véget ért, mégis, zenéjének emocionális hátterét, alapját gyönyörű hasonlatokban tudta beszédben is kifejezni. A félelemmel Lajtha a szabadságot állította szembe, az alkotói, a gondolati és fizikai-politikai szabadságot egyaránt. „A mai embernek nem szabadság kell, és ezért érzem én olyan magányosnak magamat, aki a szabadság fanatikusa vagyok. Muzsikámban is mindig ezt a szabadságot kerestem, s szabad vagyok, mint a magányos farkas." A szabadságában magányos Lajtha Lászlónak a 20. század legnagyobbjaival volt kapcsolata, sőt sok esetben közös munkája. Bartók, Kodály, Dohnányi mellett Paul Valéry, T. S. Eliot, Johan Huizinga, Salvador de Madariaga, Thomas Mann, Romain Rolland, Ravel, Debussy, Florent Schmitt, Hindemith, Prokofjev, Honegger, Milhaud, Nadia Boulanger, költők, festők, írók sokasága található a névsorban, akik nélkül Európa elmúlt száz évének szellem-, művészet-, irodalom- és zenetörténete nem létezne, de ez fordítva is igaz kell legyen, nem létezhetnek e történetek Lajtha nélkül sem. Erre hívja fel hangsúlyosan a magyar közönség figyelmét a Hagyományok Háza gondozásában idén megjelent Lajtháról szóló két kötet. Mások visszaemlékezései, kisebb részt Lajtha önvallomásai alapján a könyvek egymást kiegészítve nyújtanak izgalmas, sokszor megrázó élményt a szellemi, fizikai üldöztetésről, belső menekülésről, szabadságról, alkotásról, zenéről, a magyar és európai zenetörténetről.

Műfajukban ugyan hasonlók, a kötetek mégis teljesen más indíttatással közelítenek főszereplőjükhöz, Lajthához. Mindkét kötet szövegét Solymosi Tari Emőke gondozta, aki több mint két évtizede foglalkozik Lajtha művészetével, és a kék kalap című vígoperáról szóló szakdolgozatának átdolgozott változatát könyvben is kiadta. A közös kiadó és szerkesztő kölcsönöz egyfajta testvérjelleget a könyveknek mind kivitelben, mind a tartalmak megjelenítésében, például a lábjegyzetek használatában. A különbség mégis jelentős: a Két világ közt határozottan riportjellegű, több évtized távlatából származó visszaemlékezések gyűjteménye, ezzel szemben A kockás füzet kétszereplős napló, személyes hangvételű, a jelenben, egyidejűségben íródott, erősen dramatikus színekkel.

Lajtha személyisége, alkotóegyénisége és  élettörténete alapján is tökéletesen találó Solymosi Tari Emőke interjúkötetének címadása: Két világ közt. Lajtha életének és tevékenységének legtöbb vonatkozásában is megjelenik a kettősség, részben egymással összeegyeztethető, részben egymással öszszeegyeztethetetlen világok révén. Földrajzilag és kultúrában Magyarország és Franciaország, a magyarországi elhallgatás és a franciaországi elismertség kettőssége; politikailag a diktatúra és demokrácia kibékíthetetlen ellentéte; zeneszerzésben az érzelmileg befolyásolt ösztönös és az előre lefektetett elvek szerint történő komponálás; munkájában az alkotó zeneszerzés és az elemző népzenekutatás dualizmusa. Solymosi könyvében a visszaemlékezőket három nagy csoportba osztotta. Az elsőben a családtagok, Lajtha Lászlóné, Rózsika néni és Lajtha fiai, László és Ábel, a másodikban a barátok és munkatársak, franciák, magyarok (Henry Barraud, a Leduc házaspár, Gáborján Alice, Erdélyi Zsuzsanna, Németh Margit, Gábor Éva, Széll Jenő és felesége), a harmadikban végül a tanítványok, előadók és tisztelők (Arányi-Aschner György, Kemény Endre, Antal Lívia, Hara László és felesége, Gergely János, Kálmánchey Zoltán) beszélnek Lajtháról, az emberről, művészről, tudósról.

A kötet negyedik nagy fejezetében Az eltűnt szépség nyomában címmel Lajtha születésének 100. évfordulója alkalmából a Magyar Rádió Bartók adóján 1992-ben készített és 1993 elején leadott nyolcrészes beszélgetéssorozat szerkesztett változatát olvashatjuk. A műsort annak idején szintén Solymosi szerkesztette, ő választotta meg a beszélgetőtársakat és az érintett témákat is. Az interjúalanyokkal a beszélgetések általában a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején készültek, és szinte mindenkinél érintettek azonos kérdéseket: a Lajthával való megismerkedés körülményeit, Lajtha emberi tulajdonságait, viselkedését, kapcsolatát munkatársaival, büszkeségét, az elhallgattatás, a félreállítottság elviselését, a politikai nyomásgyakorlás eszközeit, a zaklatásokat. A rádiósorozat előadásai pedig különböző Lajtha-művek és témák (kvartettek, szimfóniák, zenekari művek, kórusmuzsika, népdalfeldolgozások, A kék kalap, az 1950-ben komponált Missa in diebus tribulationis) mentén álltak össze. A sokféleségből, az oral history műfajának hiányosságaival és értékeivel számot vetve Solymosi egy hitelesebb Lajtha-kép megrajzolását tűzte ki célul, hiszen közös adósságunk, hogy jobban megismerjük Lajthát. Ahogyan a franciák nevezték a harmadik nagy magyart, Bartók és Kodály mellett a 20. század egyéni hangú zeneszerzőjét, a Francia Akadémia első magyar zeneszerző tagját, Kossuth-díjas tudóst, a magyar népzene és történeti zene kutatóját, a Nemzeti Zenede tanárát, igazgatóját, a Magyar Rádió zenei igazgatóját, egyházzenészt, a Szabadság téri református templom Kapellmeisterét, a Budapesti Francia Intézet zenei tanácsadóját, kultúrdiplomatát, a humanista európait a totalitarizmusok embertelen valóságában.

Általában hátránya az oral history műfajának, esetünkben mégis inkább előnye, hogy a nyilatkozók egyben magukról is beszélnek, néha többet, mint kellene, és magukat helyezik egyes események középpontjába, más megvilágítást adva nekik. Rendkívül érzékeny és fontos kapcsolatokba nyerünk így bepillantást Lajtha személyén és az őt ismerőkön keresztül, közvetlenül élhetjük át zenetörténetünk egy-egy eseményét, kerülhetünk közel egyes szereplőihez. Több irányból is megtudhatjuk, mit jelent a zenében a franciás hangvétel és hangszerelés, miután Lajtha műveit sokan és sokszor illették a franciás jelzővel. Henry Barraud zeneszerző, Lajtha egyik legközelebbi barátja szerint könnyű felismerni a franciás hangszerelést, amelyben minden pontos, minden világosan hallatszik, megjelenik a színérzék, ami sokszor hiányzik a németes hangszerelésből. A francia hangszerelésben ritkábban használnak kürtöket, míg a németeknél a kürtök, amellett, hogy többet használják őket, sokkal élesebbek, hangosabbak, teltebbek, súlyosabbak. Ez a súlyosság jellemzője a német és közép-európai hangszerelésnek, amelyet a rezek, a harsonák, kürtök használata biztosít. A francia hangszerelés vékonyabb, de színesebb hangzást eredményez, a színek kont- rasztjára épít. Ez a színkontraszt Brahmsnál és Wagnernál nem túl gyakori. Lajtha művei közül Barraud külön kiemelte, hogy a második Sinfonietta, bár tematikájában nagyon magyaros, az írásmódja azonban francia, ami nem csak a hangszerelésre, hanem a zenei szövet rendezettségére és egyszerűségére is utal. A franciák, akik ismerték Lajtha műveit, általában magukénak érezték, mint például a kifejezetten francia felállású kamaraegyüttesre, hárfára, fuvolára és vonósnégyesre írt Trois Nocturnes-t, amelynek nagysikerű párizsi bemutatójára végül nem engedte ki Lajthát 1961-ben a kommunista hatalom. Ugyanakkor Gergely János Pá- rizsban élt zeneszerző, zenetudós, etnológus és nyelvész szerint nagyon nehéz Lajthára analógiát találni a francia zenében, mivel Lajtha mindent átszűrt a maga nonkonformista egyéniségén. A zeneszerzők közül Bachot és Mozartot nagyon szerette, mellettük természetesen számos francia szerzőt kedvelt, Debussyt, Ravelt, D'Indyt és másokat, Beethovent mesterkéltnek gondolta, Wagnert nem szerette. Többen is említik, hogy Ravel Boleróját milyen nagyra tartotta.

Szinte mindegyik visszaemlékező kiemeli, hogy Lajtha szókimondó, gerinces, véleményében mindig őszinte volt, amivel sokszor sértő is tudott lenni. Szemben állt a kommunistákkal, még a Kossuth-díját is szétosztotta az utolsó fillérig, számos kitelepített családot segítve kisebb-nagyobb összeggel, mert nem akart pénzt elfogadni a kommunista hatalomtól. Nem érdekelte, hogy a hatalmon lévők elismerik-e vagy sem. A hatalom persze több alkalommal is Lajtha tudomására hozta, hogy a markukban van, mindent tudnak róla, ami akkoriban, még az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején is életveszélyes fenyegetésnek számított.

A kötet egyik legcsodálatosabb történetét Lajtha párizsi kiadója Claude-Alphonse Leduc meséli el. 1962-ben járt feleségével Lajtháéknál Budapesten. A francia házaspár csak kettesben ellátogatott a Balatonhoz is. Ott álltak a tó partján, kissé tanácstalanul, hogy merre is menjenek, amikor odalépett hozzájuk egy egyszerűen öltözött úr, akit először halásznak néztek. Meglehetősen jó franciasággal felajánlotta segítségét, majd meghívta őket a házába, és saját készítésű borával kínálta vendégeit. Illyés Gyula volt.

Akad azonban némi hiányérzete is az olvasónak az interjúk kapcsán. Nem kap elegendő kifejtést Lajthának Kodállyal való kapcsolata. Csak Lajtháné és még további egy-két megkérdezett tesz említést róla, hogy feszültség volt kettejük között. Nem kerül szóba a Lajtha vezette népzenekutató csoport szakmán belüli fogadtatása sem, hiszen az akkori Népművelési Minisztérium anyagi támogatásával hivatalosan két évvel korábban jött létre, mint a Kodály által vezetett kutatócsoport a Tudományos Akadémián belül. Milyen volt az együttműködés a két csoport között, folytattak-e párbeszédet koncepcionális kérdésekről, voltak-e szakmai féltékenységre utaló jelek? Hogyan értékelte Kodály a Lajtha-féle háromtagú szűk stáb (Lajtha, Tóth Margit, Erdélyi Zsuzsanna) célkitűzését a hangszeres történeti zene gyűjtésére? Tudott-e a két csoport naprakészen egymás gyűjtési eredményeiről, ismerték-e egymás gyűjtött anyagát? Legalább egy lábjegyzetben utalni kellett volna a Nyugat-Magyarországon a Lajtháék által rögzített történeti hangszeres dallamokkal kapcsolatban felmerült szakmai kérdőjelekre, kételyekre.

Erdélyi Zsuzsanna ízes, dinamikus stílusban megírt naplófeljegyzéseiben, A kockás füzetben Lajtha nyilatkozik magáról, művészetéről, részletekbe menően a műveiről, program- és abszolút zenéről általában, továbbá kortársairól. Tíz év összetűzésektől sem mentes közös gyűjtőmunkájának élménye, a sok Vas és Sopron megyei utazás, faluról falura vándorlás úttalan utakon, sokszor nagyon zord időjárási viszonyok között érlelte meg a szoros munkatársi kapcsolatot, melynek eredményeként az utolsó években, 1960-tól Lajtha László, Laci bácsi megnyílt a nála harminc évvel fiatalabb kollégának, és hozzájárult a személyes hangvételű, kötetlen beszélgetés jellegű interjúkhoz, valamint hogy Erdélyi Zsuzsanna lejegyezze füzetébe, amiket mondott. Bartókhoz és Kodályhoz fűződő viszonyáról is beszélt.

Bartókkal való ismeretsége, sőt barátsága már az I. világháború előttről datálódott, akkoriban hetente kétszer-háromszor ebédeltek együtt, és Bartók vállalta, hogy Lajtha szerelmes leveleit továbbítja, illetve átadja Lajtha leendő feleségének. Mielőtt Bartók Amerikába ment volna, Lajtha volt az utolsó, akit még meglátogatott, és az egész délutánt együtt töltötték. Akkor találkoztak utoljára. Kölcsönösen szerették és tisztelték egymást, de erről soha nem beszéltek, egymás kompozícióiról is csak keveset, ahogy Lajtha fogalmazott: „minden a tudat alatt maradt". Lajtha elbeszélése szerint egyébként Bartókot ő ismertette meg Stravinsky műveivel. Kodállyal való kapcsolata nem volt olyan szoros és közeli, mint Bartókkal, de az Erdélyi Zsuzsannának elmondott történet arról tanúskodik, hogy Kodály is meg tudott nyílni Lajthának, és Emma asszony halála után önmagáról beszélt -ami csak nagyon ritkán fordult elő nála. Kodályné halálát követően Lajtha jó ideig hetente kétszer ellátogatott Kodályhoz, aki a megürült lakásban teljesen magára maradt. „Nem tudott mit csinálni velem, úgy örült nekem" -emlékezett rá Lajtha, aki nagyon együtt érző és megértő volt minden segítségre szoruló embertársával szemben. A nyers, néha durva, veszekedős felszín alól Erdélyi Zsuzsanna feljegyzéseiben előtűnik a közösségért, embertársaiért érzékenyen rezdülő művész, és nem utolsósorban műveinek kiváló önelemzője. Lajtha elemzései saját kompozícióiról ettől kezdve a legfontosabb és legautentikusabb leírását jelentik az érintett műveknek, örökös origót az előadók, hozzáértők és műkedvelők számára.