-Egy korábbi beszélgetésünkben említette, hogy szinte a véletlennek köszönhető a Schola Hungarica létrejötte, és hogy Önök kezdetben csak egyszeri alkalomra gondoltak...

-Megbízást kaptunk arra, hogy Rajeczky Benjamin vezetésével megírjuk Magyarország zenetörténetének első kötetét, a középkort. Ahogy haladtunk előre, és dolgoztuk fel az addig nemigen kutatott anyagot, bennünket is számos meglepetés ért. Fölvetődött bennünk, hogy mi most olyan olvasónak írunk, aki a könyvben tárgyalt zenét nem hallgathatja, a magyarországi forrásokból származó zenét pedig egyáltalán nem ismerheti. Javasoltam, készítsünk olyan antológiát, amely egy írott részből és egy -a magyar középkor zenéiből öszszeállított - hangzó mellékletből áll. Az ötlet mindenkinek tetszett, de a szemelvények végül nem mellékletként, hanem önálló hanglemezként jelentek meg a Hungarotonnál. Ennek elkészítéséhez hirtelenjében össze kellett szednünk egy olyan kis létszámú kórust, amelynek tagjairól feltételeztük, hogy rövid idő alatt képesek megtanulni ezt a zenét és a számukra merőben új stílust. Három-négy hónap alatt abszolváltuk a feladatot, és 1970 áprilisában elkészítettük a felvételt. Akkoriban valóban úgy gondoltuk, hogy egyszeri alkalomról van szó. Ez egybeesett a középkorkutatás felvirágzásának idejével, amikor a történészek és irodalmárok is egyre nagyobb számban fordultak a korszak felé. A korabeli kiállítások, előadások rendezői egyre gyakrabban gondoltak rendezvényeik zenei illusztrálására, a lemezünk egyre szélesebb körben vált ismertté, így aztán kézenfekvőnek tűnhetett, hogy a Scholát egyre többen kérjék fel közreműködésre. Foglalkoztatott bennünket a Filharmónia is, amely akkoriban átfogó magyar zenetörténeti koncertsorozatot rendezett, és a középkori zenét bemutató hangversenyére bennünket kért fel. A felkérésre nem lehetett azt válaszolni, hogy a Schola szívesen vállalná a közreműködést, de valójában nem létezik. Ezért úgy döntöttünk, hogy állandósulunk. A Hungaroton pedig az első lemez sikere láttán folyamatosan adta ki a felvételeinket, úgyhogy ekkor már megvolt a létalapja a kórus működésének.

-Az az időszak volt ez, amikor a historikus irányzat világszerte egyre izmosodott. A régi zene egyre több koncertteremben és egyre több előadó által szólalt meg az autenticitás igényével. Honnan lehetett tudni, hogyan kell autentikusan megszólaltatni a gregorián dallamokat? Egyáltalán, önök ambicionálták-e, hogy amit előadnak, autentikus legyen, hogy úgy szólaljon meg, mint a középkori templomokban?

-Nem lehetett tudni sem akkor, sem ma, hogyan szólalt meg régen a gregorián zene. Fogódzókat persze mindig is kerestek a kutatók és az előadók. Olykor találtak is néhány apróságot, amit aztán gyakran túlmisztifikáltak, abszolutizáltak és úgy magyaráztak, hogy az az egész gregorián zene előadásához megadja a kulcsot. Szerencsénk, hogy ez a zene olyan kevés eszközzel dolgozik és olyan kevés eszközből csinál nagy alkotást. Ez óriási szabadságot enged az előadónak. Nem állítom, hogy mindent lehet, inkább úgy fogalmaznék: tudjuk, hogyan nem szabad gregoriánt énekelni. Ha valaki azt állítaná, tudja, hogyan kell, annak ne higgyünk, mert az illetőnek nem lehet hozzá elég támpontja. A mi indulásunkban két dolog segített. Az egyik, hogy létezett már egy rövid távú hagyomány, a solesmes-i iskola, amelynek léteztek doktriner és kevésbé doktriner képviselői. Rajeczky Benjamin a maga szabad szellemével ebben nőtt ugyan fel, de semmi sem állt tőle távolabb, mint a doktrinerség. Ráadásul akkorra már hatalmas népzenei praxis állt mögötte, cikkek hosszú sorát írta a gregorián és a népzene kapcsolatáról. Ez nem azt jelenti, hogy a népzenéből bármit is át lehetne vinni a gregoriánra, de hogy milyen egy egyszólamú műzene, azt meg lehetett sejteni. Túl ezen Rajeczky Benjamin érdeklődött a keleti egyházak zenéje iránt is, amiből persze szintén nem lehet tudni a gregorián éneklésének receptjét, a tapasztalatai azonban felszabadítóak voltak: azt sugallták, hogy az ember bátran támaszkodjon az ösztöneire.

-Kívülállóként az ember azt gondolná, az egyház mint konzervatív intézmény, ahol az írásbeliségnek nagy hagyományai vannak, sokat megőrzött a régmúlt idők ilyen emlékeiből is.

-Most egyszerre három kérdést vet fel. Az egyik az írásbeliségé. Az írás nem beszél arról, hogyan kell gregoriánt énekelni. Akadnak ugyan olyanok, akik egy-egy forráscsoportból megpróbálnak következtetéseket levonni, de ezek a következtetések szerintem erőltetettek és korlátozott érvényűek. Éppen az a meggondolandó, miért nem rögzítettek írásban bizonyos dolgokat. Azért, mert nem tartották őket lényegbe vágónak, írásban kanonizálandónak. Másodszor: a gregoriánnak nem létezett folyamatos és élő tradíciója. Egy hosszú ideig élő zene -menjünk csak vissza a 8. századig, bár mehetnénk még az elé is - mondjuk a 16. századig rengeteget változott. Illúzió azt gondolni, hogy a 16. századi állapotokból visszakövetkeztethetünk a 8. századiakra. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a 17. században megszakad a tradíció, a gregorián korábban használatos változatait humanista átírásokra cserélik fel, a legtöbb helyen pedig meg is szűnik a gregorián művelése, mert a többszólamúság lép a helyébe. A solesmes-iekkel új hagyomány keletkezett, amely egyfajta kitalálás volt. Ők sem születtek és nőttek bele egy régi tradícióba, hanem maguk találták ki és hirdették, tanították saját elképzeléseiket. A gregoriánnak tehát nem létezett folyamatos hagyománya, amelyre hivatkozni lehetett volna. Harmadszor: nem hiszem, hogy egy későbbi zenén iskolázott muzsikus előtt rejtve volna a gregorián. Kétségtelen, hogy a mindenkori élő zene hatással van az előadók hallásmódjára. Ha nincs a fülemben Bartók, bizonyosan másképp hallom a gregoriánt. Ugyanígy voltak ezzel a solesmes-iek is: a francia romantikus zene élményével a fülükben megalkották a maguk stílusát. Elképzelhető, hogy valaki egy száraz, tisztán teoretikus tudás birtokában közelítsen a gregoriánhoz, de abban nem lesz köszönet. Kémcsőben nem lehet zenét előállítani. A különböző hatásoknak természetesen óhatatlanul megvannak a maguk káros következményei, de ezeket némi tapasztalattal ki lehet szűrni.

-Lemezeken, koncerteken egy-egy egyházzenei mű bevezetéseként hallunk gregorián antifónákat. Legfrissebb élményem a Fesztiválzenekar koncertjén hallott Mozart-vesperás előadása volt, ahol a kórusszólisták ilyeneket énekeltek. Ezeket minek tekintsük?

-Valószínű, hogy amikor egy mai hangversenyen ilyeneket adnak elő, akkor valamelyik kurrens, kézben lévő gregorián könyvből éneklik, figyelmen kívül hagyva, hogy Mozart korában mi hangzott el.
A 16-17. századtól kezdve -egészen 1903-ig - Európa-szerte erősen átírt gregorián dallamokat énekeltek. Feltehető tehát, hogy ha valaki nagyon hiteles akar lenni, akkor ezeket a gregoriánoid vagy neogregorián tételeket kell énekelnie.

-1903-at mint egy korszak lezárását említette. Mi történt ekkor?

-Akkor jelent meg hivatalosan Rómában a solesmes-iek első kiadványa.

-Ez egy határozott cezúra?

-Igen. A solesmes-iek hosszú harcot vívtak, és a harc eredmény-nyel járt. Korábban, a 19. század közepéig nem létezett hivatalos gregoriánkiadás. Három évszázadon keresztül élt, és önmagában is diverzifikálódott a neogregorián hagyománya. Egyházmegyénként, kolostoronként ki-ki megjelentette a maga kiadványait, ahogy jónak gondolta. A solesmes-iek ezzel szálltak szembe, mondván, hogy ez a gyakorlat meghamisítja a gregoriánt. Nem volt köny-nyű dolguk, de a pápa melléjük állt, és megbízta őket egy mintakönyv, a Graduale Romanum elkészítésével. Ennek a középkori gregoriánra visz-szamenő gyűjteménynek a megjelenésével egy csapásra eltűnt a gyakorlatból a neogregorián.

-Voltaképpen mikorra datálódik a gregorián iránti újbóli érdeklődés?

-A kutatást és a praxist külön kell választanunk. Kutatás a 19. század közepéig nem létezett, a gyakorlatban az említett neogregorián dallamok dívtak. Kezdetben a solesmes-iek is a környékbeli francia neogregorián énekeskönyvekben keresték a számukra használhatónak tűnő gregorián dallamokat, míg aztán rá nem jöttek, hogy ezek is csak „romlott", pontosabban a humanista vagy a barokk ízlés által befolyásolt dallamok. Azt gondolták, ha ragaszkodnak a liturgia hitelességéhez, akkor a hozzá alkalmazott zenének is hitelesnek kell lennie. Ezért a legrégibb kódexeket kezdték kutatni, hogy a bennük talált azonosságok alapján megleljék az eredeti gregoriánt. Ez a törekvés az 1880-as éveket jellemezte, és húsz-harminc év kellett az elfogadtatásukhoz.

-Térjünk vissza az 1970-es évre, amikor megalakult a Schola, amely aztán óriási karriert futott be. Önnek is nyilván komoly váltás lehetett, hogy zenetudósból előadóművészi pályára lépett.

-Ez nem így volt, hiszen én nem zenetudós voltam. A zenetudomány mindig is érdekelt, de eredetileg zeneszerzést tanultam. Éppen hogy fordítva történt: a zenetudományt mellékesen műveltem. Zongorakísérőként bizonyos előadóművészi rutinra tettem szert, főleg énekeseket kísértem pódiumon, és a magam kedvére is rengeteget zongoráztam. Zenetudománnyal csak három-négy évvel a Schola megalapítása előtt kezdtem el hivatásszerűen foglalkozni. Nekem tehát nem jelentett igazán váltást a Schola, a változás csupán abban állt, hogy már nem Richard Strauss-dalok kíséretét játszottam, hanem gregoriánt vezényeltem. Ugyanígy volt ezzel a Schola másik alapítója, Szendrei Janka, aki eredetileg karvezető szakon végzett. Ő sem készült zenetudósnak. A mi zenetudósi pályánk összekapcsolódott előadóművészi igényünkkel. De alapjában véve már Rajeczky Benjamin is gyakorló zenészként, kórusvezetőként indult el a pályáján, és tudósként is mindvégig kapcsolatban maradt az élő zenével.

-Honnan verbuválta tagjait a Schola? Magasan kvalifikált hivatásos muzsikusok, egyebek mellett neves zeneszerzők is rendszeresen énekeltek a kórusban. Honnan jön az utánpótlás?

-Az első időben nem hivatásosokból állt a kórus. A férfiszólamokban egyetemisták énekeltek, a gyerekeket egy iskolai énektanár hozta, a női kart ismerősök „szedték össze". Többségük nem volt hivatásos zenész. Az újjáalakuláskor, 1975-76 táján, az akkor már megjelent lemezek hatására kezdtek el hivatásos muzsikusok, zeneszerzők, karvezetők és hangszeresek is érdeklődni. Emellett a gyerekek némelyike is felnőtt, és megmaradt kórustagnak. Ez mindmáig így van, nem feltétele a kórustagságnak, hogy valaki hivatásos zenész legyen.

-A gregoriánon kívül Istvánffytól kortárs szerzőkig sok mindent énekeltek. Vannak-e határai a repertoárjuknak?

-Nincsenek, csak az étvágyunk szab határt neki. Értelemszerűen a magyar kódexek zenéjével kezdtük. Fontos szempont volt, hogy csak középkori kódexekből énekeltünk, modern kiadványokból nem. A másik szempont az volt, hogy elég érdekes legyen, amit előadunk. Nem akartuk ugyanazt a standard anyagot énekelni, amit az összes frissen megalakult gregorián kórus. Lényegesnek tartottuk, hogy lemezeink műsora mint „hiperstruktúra" is legyen megkomponálva, hogy ne egy adott gregorián dallammennyiséget vegyünk csak fel, hanem hogy a lemezek műsora „valahonnan valahová" tartson. Készítettünk tematikus lemezeket is, például estétől estéig bemutatva egy liturgikus napot vagy a karácsony éjszakáját. Ugyanebbe a kategóriába tartoznak a liturgikus játékok, például a vízkereszti csillagjáték. Az elmúlt évtizedek aztán számos külső feladatot is hoztak. Az ön által említett Istvánffy Benedek esetében a szerző fölfedezése és műveinek kiadása adta az alkalmat, hogy lemezre is vegyünk néhányat közülük. Az Új Zenei Stúdió zeneszerzőivel való szoros kapcsolatunk pedig értelemszerűen adta, hogy ők is felkértek bennünket mai művek előadására.

-Hogyan képzeli a Schola jövőjét?

-Nem hiszek a tervezhetőségben. Az első lemez megjelenésekor eszembe sem jutott volna, hogy lesz majd még tovább is. Egyik napról a másikra élünk. Elég, ha az ember a napi kihívásoknak eleget tud tenni. A Schola elsősorban hanglemezkórus, hiszen nem tudjuk vállalni a koncertezéssel járó életformát. Függünk tehát a hanglemezpiactól, amely mostanában súlyos válságot él át. Nem tudjuk, lesz-e olyan hanglemezkiadó, amely ezen a gregorián lemezekkel látszólag telített piacon új felvételeket akar majd készíteni. Mi tudjuk, hogy a piac valóban csak látszólag telített, hiszen a vásárló valóban rengeteg CD közül válogathat, ugyanakkor hatalmas mennyiségű olyan anyag létezik, amit érdemes lenne még megmutatni. Tehát még hosszú időre el vagyunk látva feladattal, de kiszámíthatatlan, hogy akad-e majd valaki, aki megosztja velünk a munkát.

A Schola Hungarica a budapesti Szent Anna-templomban

Felvégi Andrea felvétele