|
Hangverseny
A Klasszikusok pénteken sorozatban a MAGYAR RÁDIÓ SZIMFONI KUS ZENEKARA ezúttal Stravinsky, Mozart és Brahms mesterműveit adta elő STEPHEN D'AGOSTINO vezényletével. Csupa hangzásbeli gazdagsága és fantáziája révén is kiemelkedő kompozíciót, amelyek kitűnő alkalmat szolgáltatnak előadóiknak mind a zenekar, mind -főként fúvós -szólistái képességeinek csillogtatására. A képességekkel nem is lett volna semmi baj, ám Pollack Mihály patinás terme szimfonikus zenekari koncert céljára rendkívül előnytelennek bizonyult: a döngő akusztikában a basszusok „mindent vittek", a hangzás fárasztóan levegőtlen volt, szinte egy hatalmas hordó belsejében éreztük magunkat. Pedig valószínű, hogy érdemes lett volna reális akusztikai körülmények között hallanunk ezt a hangversenyt. Stravinsky Pulcinella-szvitjének előadásában ilyen körülmények között is jól érzékelhető volt a karakterek erőteljessége és sokszínűsége, a zene mozgásélménynyel való telítettsége, a fafúvósok egyenletesen magas színvonalú teljesítménye, és a remekül megválasztott tempók. Sajnos a mozgalmasabb jelenetekben az önmagában remek tempó arra vezetett, hogy az összezúgató akusztikában elvesztek a zenei szövet részletei. Nem vesztek el viszont a kitűnő szólók, sem LINE ILDIKÓ határozott és szépen megformált megszólalásai, sem pedig RÁCZ OTTÓ hallatlan vonalérzékről tanúskodó, helyenként álomszerű oboadallamai. Mozart kalandos sorsú remeke, a K. 297b jelű, négy fúvósra komponált Esz-dúr sinfo-
Hegyesi Gabriella, Horváth Andrea, Stephen D'Agostino, Varga Zoltán és Rácz Ottó - Felvégi Andrea felvétele A szünet után Brahms jelentős és szimfónia-előtanulmányként is felfogható, fiatalkori op. 16-os A-dúr szerenádját játszotta az együttes. A szerző már ekkor az őszies hatású, sötét tónusokkal kísérletezett, s merész ötlettel hegedűk nélküli zenekarra komponálta a darabot, amely egészen elfogadhatóan illeszkedett a basszusokat túlhangsúlyozó akusztikába. Az A-dúr szerenád meglepő érettséggel és rendkívül karakteres tételekkel ad képet Brahms senki mással össze nem téveszthető egyéniségéről. Az MR Szimfonikusok és Stephen D'Agostino élményszerűen szép előadásában valószínűleg a tételek sajátos hangjának, jellegének megtalálása volt a legnagyobb teljesítmény. Melankolikus hajlama ellenére is fiatalos energiával, folyondárszerűen építkezett az első, szimfóniához illő súlyú tétel; sodró lendületű és játékos volt a rövid Scherzo. A mű centrális, lassú középső tétele (az öttételes nagyforma Bartók Concertójának távoli őse) az előadásnak is meghatározó része volt, az ősködből történő indulással, hasító disszonanciákkal, hatalmas, hullámzó, de egybefüggő ívvel a szinte barokkos, harmóniailag nyitva maradó, s így nem is véglegesen lezárt megnyugvásig. Kecses és kantábilis volt a menüett jellegű 4. tétel, s a finálé Smetanával rokonítható, Brahmsnál ritka, felszabadult néptánc-karaktere remek, dobbantós súlyokkal, nonlegatókkal, szinte az eksztázisig tüzesedve zárta az előadást. (Április 9. -Magyar Nemzeti Múzeum. Rendező: Magyar Rádió) MALINA JÁNOS Mint a külsejükön ikonokkal borított moldvai kolostorok vagy a kívülről is telefestett középkori templomok, úgy „hordják kívül" konstruktív fogantatásuk jeleit, formai tartóoszlopaikat a 15. századi németalföldi vokálpolifónia nagy alkotásai, úgyszólván felszólítva az elemzésre, arra, hogy a műalkotást az intellektuálisan elemezhető és magyarázható oldalukkal azonosítsák. Ezért Antoine Busnois emblematikus műve, a Missa L'homme armé című cantus firmus-mise a lehető legotthonosabban érezte magát a Bartók Rádió Zenebeszéd a kamarazenéről elnevezésű sorozatában, A hét zeneműve műfajának élő rokonában. Hogy a mise ezúttal a kamarazenei műfajok közé sorolódott, azon egyáltalán nem szükséges fennakadnunk: a fogalom mai értelme jóval későbbi a 15. századnál, s végül is igen gondosan kidolgozott négyszólamú zenei szövetről van szó, sőt az előadók karmesterrel együtt vett létszáma is csak kilenc volt, még éppen kamarazenei létszám. Az énekegyüttes, amely a nagy kihívásnak eleget tett, az A:N:S CHORUS volt, BALI JÁNOS vezetésével és vezényletével; a műsorvezető feladatát pedig a fiatal FAZEKAS GERGELY zenetörténész látta el. Illetve inkább ketten látták el a kórusvezetővel, a szerepeket célirányosan megosztva egymás között: Bali közismerten elemző alkat, egyéb hangversenyein tanulmány értékű, apró betűs ismertetések szerzője.
Fazekas Gergely, az A:N:S Chorus és Bali János - Felvégi Andrea felvétele Itt neki jutott a művet hangról hangra ismerő, spontánul, de lényeglátóan nyilatkozó specialista, Fazekasnak pedig a míves és csiszolt elemzéssel szolgáló tudós szerepe. A kettő -eltekintve Fazekas Gergelynek az első énekelt tételt követő, kissé sokat markoló és nehezen követhető sebességgel felolvasott műfajtörténeti bevezetésétől -jó ritmusban és jól összehangolt gondolatmenetet alkotva, pergően és izgalmasan váltogatta egymást. A darabot mind történeti, mind strukturális-kompozíciós szempontból alaposan kivesézték: dicséretes természetességgel lendültek túl a lusta ismeretterjesztő attitűdjén, aki új dolgokat nem szokott mondani, s az ismertekből is az általánosabbakat kedveli, továbbá azokat, amelyeket hálás elmagyarázni, és amelyeket könnyű megérteni. A mi beszélőink bíztak a hallgatóban, párhuzamokat tettek hallhatóvá, lépésről lépésre vetettek össze zenei szakaszokat, kompozíciós műhelytitkokat lepleztek le, és akár egyes hangoknak a tételben betöltött funkciójáig is elmerészkedtek. Egy hatalmas 15. századi németalföldi mise természetesen olyan komplex műalkotás, amely szinte a végtelenségig elemezhető, s amellyel nem lehet „végezni" egy beszélgetős koncert keretei között. Fazekas és Bali azonban izgalmasan és gazdagon tárta fel egy -időben és stílusban -tőlünk távol eső nagy korszak sajátos fogalomrendszerét, gondolkodásmódját, kulturális hátterét és problémáit; aki tudatosan választott ilyen, elemző jellegű zenei programot, biztosan nem csalódott. De nem kellett csalódnia annak sem, aki egyszerűen jó zenére vágyott, jó előadásban (már csak azért sem, mert befejezésül természetesen megszakítás nélkül felhangzott a teljes kompozíció). Pedig nemcsak az ismertető: az előadás is jelentős kihívásoknak ment elébe. Igényes polifon darabot éppen szólamonként két énekessel a legnehezebb előadni, mindenkinek úgy alkalmazkodni hangban, formálásban, intonációban a szólamtársához, hogy közben a legkisebb tökéletlenség is tetten érhető. Az A:N:S Chorus azonban jól vizsgázott ebben a kiélezett helyzetben is. A kitűnő hazai régizenei kórusénekes-gárda legjobbjai közül válogatott oktett hangilag és intonációban ha nem is abszolút hibátlan, de kiváló teljesítményt nyújtott. Különösen meggyőző volt a baszszus (azaz contratenor bassus) és a diszkant (superius) szólam, utóbbiak, például az Agnus Deiben, valóban fenséges szépséggel és erővel szólaltak meg. Hadd írjuk le a nevüket: GAVODI ZOLTÁN és PATAY PÉTER alkotta ezt a szólamot. Bali János nemzetközi szinten is számon tartott, kiváló specialistája ennek a stílusnak. Vezetése alatt jól érzékelhettük Busnois sajátos zeneszerzői vonásait: a polifon telítettség ellenére is kézzelfogható nyugalmat és kiegyensúlyozottságot, a teljes hármashangzatokhoz, sőt a moll hangzáshoz való, korát megelőző vonzódását. Bali előadói egyéniségének természete szorosan összefügg elemző hajlamával. Irtózik a felületességtől, pontosan tudja, mit miért csinál; s ez a komolyság messzemenően harmonizál a kor szakrális zenéjével. Ugyanakkor vérbeli művész, interpretációinak súlya és ereje van, s noha kifejezőereje nem külsődleges eszközökön alapul, előadása meg tudja mutatni a korszak nagy műveinek minden szenvedélyét is. Meg a játékosságát, szóban és zenében egyaránt. (Április 10. -a Magyar Rádió Márványterme. Rendező: Magyar Rádió) MALINA JÁNOS Az emberi élet stációi közül a halál talán az egyik leggyakrabban megjelenő téma a művészetben, s a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR koncertjén ez volt az a kapocs, amely az est során felcsendült zenéket rokonította egymással. Richard Strauss Halál és megdicsőülés című szimfonikus költeménye mellett Muszorgszkij Kerekes István által meghangszerelt zenekari kíséretes dalciklusára, A halál dalai és táncaira, valamint Csajkovszkij utolsó, 6. (Patetikus) szimfóniájára esett a választás a romantika elmúlással foglalkozó kompozíciói közül. A Strauss-mű fojtottan indult. Nagy tempóbeli hullámzásai és dinamikai különbségei ellenére érzelmileg mégis visszafogott maradt a továbbiakban is, egészen az utolsó szakaszig, amelyben azonban hosszan tartó, fokozatos növekedéssel, folyamatos építkezéssel katartikus befejezéshez jutott el. Az előadás szabatossága, a már-már pedantériába hajló pontosság, amellyel a szólamok plaszticitására törekedett Kocsis Zoltán és együttese, „gyárilag" tökéletes megszólalást eredményezett, de veszített spontán élményszerűségéből, emiatt úgy érzem, ezúttal a technikai tökéletességre törekvés inkább gátja, mint kiváltója volt az emóciók szabadabb áramlásának. Az első részben az oboa, a fuvola és a hegedű szólója szép emlék maradt, a c-moll kitörésekben azonban a fúvós és vonós hangzás nem olvadt össze, élesen szétvált, feldarabolva a nagyobb egységeket, megnehezítve a tetőpontokon való kiteljesedést. Ám nem elképzelhetetlen, hogy mindez tudatos karmesteri koncepció eredménye volt, amellyel Kocsis a kompozíció programját próbálta érvényre juttatni. A művész halála és túlvilági megdicsőülése, az eszme, melyet elérni nem maradt ereje, a küzdelem ábrázolása, ennek megfelelően a mű szerkezeti felépítése egyben meg is gátolhatta a nagyobb lélegzetű ívek formálását, s indokolttá tette a töredezettséget mint a zaklatottság kifejeződését, mivel ily módon a himnikus befejező rész egészen más dimenziót kapott. Hasonló élményben volt részem a Csajkovszkij-szimfóniát hallgatva. Itt szintén az utolsó tételben teljesedett ki a hangzás, akkorra emelkedett meg jelentősen az előadás hőfoka. Kocsis azonban ezúttal sokkal több szabadságot engedélyezett zenekarának, mint a Strauss-darabban, hagyta érvényesülni a vonós szólamokat, különösen szólószerepben, így élmény volt hallgatni a hegedűket és brácsákat az első, vagy a csellókat a második tételben -utóbbiak ritkán hallható könnyedséggel és bájjal formálták meg a különleges 5/4-ben mozgó, keringőhöz hasonló lejtésű dallamot. A fúvós szólisták is remekeltek, különösen a klarinét és a rézfúvók. Érvényre jutott a két belső tétel energiája, sodrása, a harmadik tétel ezzel együtt megőrizte a második könnyedségét is, nem nehezedett el, hatalmas energiákat mozgósított, amellyel a záró tétel panaszos lamentójába futott bele. Az utolsó, monumentális Adagio ugyanis attacca követte a scherzo karakterű harmadikat, amelynek finálé jellegű befejezésekor a már-már kitörni készülő tapsot Kocsis ezzel zseniálisan megakadályozta. A vonósok hangja megrázó fájdalommal és pátosszal szólalt meg, de emlékezetes maradt a fagott leheletnyi pianója, a drámai szünetekkel megszakított dallamok, a rézfúvók szinte emberi hangú megszólalásai. A nyugvópontok és újbóli kitörések, szenvedély és fájdalom ihletett tolmácsolása az előadást különleges koncertélménnyé avatta.
Jevgenyij Nyesztyerenko - Csibi Szilvia felvétele Strauss és Csajkovszkij opusza Muszorgszkij dalciklusát fogta közre, amely talán még az előbb említett műveknél is nagyobb sikert aratott. Ez nagy részben a szólista érdeme, JEVGENYIJ NYESZTYERENKO ugyanis nem hazudtolta meg nemzetközi hírnevét, emlékezetes produkciót nyújtott. A halál dalai és táncai négy darabja, amely a középkori haláltánc hagyományát eleveníti fel, különböző szerepekben mutatja a halált: részeg muzsik barátja, kisgyermek álomba ringatója, fiatal lány szerelmes lovagja, vagy éppen dicső hadvezér áll előttünk, amely a holtak seregét vezeti. Nyesztyerenko fantasztikus hangi teljesítményén túl azzal ejtett bámulatba, hogy nem csupán énekelt, szinte beszélt közönségéhez, játszott, egyszerre volt elbeszélő és szereplő, remek színészi tehetsége, arcjátéka, mozdulatai sokat hozzátettek az előadáshoz. Kerekes István hangszerelése is a zenei ábrázolás zsánerkép-szerűségét hangsúlyozta, így az ő változatában nagy szerepet kaptak az ütőhangszerek és a különböző hangszeres effektusok, mint pizzicato és tremolo, a Szerenádban a triangulum csillogása, a halál kopogását megjelenítő ostor hangja, a csatára tüzelő kisdob, a harangkondulások. A Bölcsődalban a szinte wagneri hangzású rézfúvós kar, ha csak egy pillanatra is, A walkür halálangyalát idézte, miközben Nyesztyerenko a kétségbeesett anya és a bölcsődalt dúdoló halál párbeszédét megrázó erővel jelenítette meg. előadása annyira magával ragadó volt, hogy nem meglepő, ha a közönség a dalok között is tapsra ragadtatta magát, és végül hosszan tartó, zajos ünneplésben részesítette az idős művészt. (Április 10. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar) KELEMEN ANNA Az 1918-ban alapított ORCHESTRE DE LA SUISSE ROMANDE, francia Svájc genfi székhelyű zenekara az európai szimfonikus együttesek középmezőnyének jelentős múltú, rangos képviselője. A jelentős múlt jórészt egyetlen vezető érdeme: a Bartók-kortárs Ernest Ansermet, Debussy, Ravel, Frank Martin, Honegger és Stravinsky műveinek elkötelezett interpretátora hozta létre a zenekart és irányította 49 éven át, 1918-tól 1967-ig, tehát úgyszólván haláláig, hiszen 1969-ben hunyt el. Ansermet kiváló koncertjei és lemezfelvételei vívták ki a Suisse Romande Zenekar iránti, máig tartó megbecsülést. Távozása után olyan dirigensek követték egymást a zenekar élén, mint Paul Kletzki, Wolfgang Sawallisch, Horst Stein, Armin Jordan, Fabio Luisi, Pinchas Steinberg. Egyikük sem akkora sztár, mint Abbado vagy Barenboim, de mindegyikük biztos tudású, jó ízlésű muzsikus és elsőrangú szakember. Ugyanezeket a jellemzőket sorolhatjuk el, ha a zenekar mai karmesteréről szólunk. MAREK JANOWSKI 2005 óta áll a Suisse Romande Zenekar élén: először öt évre ígérkezett oda, de az együttműködés, úgy látszik, kölcsönös megelégedés forrása lehet, mert már három esztendő után, 2008-ban 2015-ig meghosszabbították a lengyel származású karmester szerződését.
Marek Janowski - Pető Zsuzsa felvétele Egy kritikus legyen elfogulatlan. Sietek bejelenteni: Janowski esetében elfogult vagyok. Bár nem tudom, valóban ez-e a megfelelő kifejezés. Inkább arról van szó, hogy mindeddig kizárólag jó tapasztalatokat szereztem a varsói születésű, ám Németországban nevelkedett, idén 71 éves muzsikus munkásságáról. Janowski is minden, csak nem sztár. Már a külseje ellentmond a delejes személyiség követelményeinek. Hivatalnokarc, szigorú tekintet, tonzúrás fej -ez inkább emlékeztet egy jóindulatú adóellenőrre, mint Beethoven, Schumann, Schoenberg, Berg, Webern, Messiaen, Dutilleux műveinek szuggesztív, izgalmas előadójára (csupa olyan szerzőt soroltam fel, akiknek zenéjét Janowski eddigi magyarországi fellépésein a mi közönségünk is elsőrangú tolmácsolásban hallhatta a dirigenstől). Hozzátehetem, hogy Janowski a gesztika terén sem tesz semmit azért, hogy produkciói külsőséges hatást érjenek el. Nem látványkarmester, nem a közönségnek vezényel széles, mutatós mozdulatokkal, hanem a műre és a zenészeire figyel, jó ízléssel, elmélyülten és pontosan dolgozva. Ez magyarázza, hogy mindig minőségi munkát végez -és kissé keserű iróniával tehetjük hozzá, szintén ez magyarázza, hogy nem lett belőle igazi sztár. Ha egy karmester könnyű sikerre vágyik, koncertjének kezdetén egy lendületes és népszerű Weber-, Rossini- vagy Glinka-nyitánnyal ragadja magához a közönség figyelmét. Janowski igényességére jellemző, hogy a Suisse Romande Zenekar estjét Ravel barokkos hangulatú szvitjével, a Couperin sírja című zongoraciklus négy, szerzői hangszerelésű tételével indította. A francia komponistához oly nagyon illő tárgyilagosság, plaszticitás, világosság -ezek voltak értelmezésének kulcsfogalmai. Keze alatt a zenekar rugalmasan és könnyedén, élénk akcentusokkal és áttetsző hangzással játszott, az elegánsan ringatózó tánctételekben számtalan szép szólóval és finoman megmunkált kamarazenei részlettel remekeltek a kiváló fafúvók, és elismeréssel nyugtázhattuk a kristálytisztán intonáló vonósok pasztelltónusát. A koncert szólistája, ARABELLA STEINBACHER jeles fiatal virtuóz, mint azt a ráadásként megszólaltatott Kreisler-darab, a Recitativo és scherzo is igazolta. Mendelssohn Hegedűversenyét (op. 64) azonban talán az ideálisnál egy fokkal romantikusabban játszotta. Ezt jelezte az intenzív vibrátó, a sok patetikusan kiszélesített dallam. Kétségkívül ez is a mű egyik lehetséges, érvényes olvasata, amely azonban eltereli a figyelmet a Mendelssohn-hegedűverseny egy másik, hasonlóképpen fontos tulajdonságáról: a forma és a gondolatvilág klasszikus tisztaságáról. Ez a bíráló észrevétel persze mit sem von le Arabella Steinbacher gazdag hangú, briliáns technikájú hegedülésének értékeiből.
Arabella Steinbacher - Pető Zsuzsa felvétele A koncert érdekes kérdését számomra a második részt kitöltő mű, Saint-Saëns 3. szimfóniája (op. 78) sugallta: mit kezd egy olyan puritán zeneiségű, minden hatásvadászattól idegenkedő karmester, mint Marek Janowski, egy kompozícióval, amely kétségkívül remekmű, de nem mentes bizonyos harsányságtól, végkifejletében pedig tagadhatatlanul bombasztikus elemeket tartalmaz? Nos, Janowski markánsan összefogott, drámai központozású vezénylése a Saint-Saëns-szimfónia legértékesebb tulajdonságait segítette felszínre: a német és francia romantika nyelvének izgalmas keveredését, a monotematizmus ökonómiáját, a zongorát és orgonát is foglalkoztató hangszerelés gazdag színvilágát, a határozottságot, tömörséget és erőt. A pompás előadásban a Suisse Romande Zenekar, amelyet a bevezetőben az európai középmezőny jeles képviselőjének neveztem, a kontinens élvonalbeli együtteseihez méltó színvonalon muzsikált. A mű orgonaszólamát 33 éves német művész, TOBIAS BERNDT szólaltatta meg, kitűnően. Ráadásként a zenekar Fauré Pellèas és Mélisande-jából játszott el egy tételt. (Április 14. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) CSENGERY KRISTÓF Az élet úgy hozta, hogy a CONCERTO BUDAPEST Mozart-Haydn-sorozatának legújabb hangversenye sorrendcsere bejelentésével kezdődött, ám ezúttal arányos eredménnyel. A közönség eszerint a koncert elején, illetve végén hallhatta a két Mozart-zongoraversenyt, s mindkét félidőbe jutott Haydn-mű is, az első rész zárásaként a Sinfonia concertante, a szünet utánra pedig az esedékes Scherzando. Az est szólistája és egyben karmestere ALEXANDER LONQUICH volt. Róla már a K. 246-os C-dúr zongoraversenyt hallgatva markáns kép alakult ki bennem, s ez azután keveset változott a hangverseny folyamán. Lonquich acélos hangon zongorázik, s ezen azt is kell érteni, hogy hangerőben elébe tolakodott a zenekarnak, legalábbis a középerkélyről hallgatva. El kell viszont ismerni, hogy játékában nyoma sincs az elnagyoltságnak, a legparányibb díszítés is kifogástalanul van kijátszva -azt lehetne mondani, hogy Gould kérlelhetetlen billentése az ideálja, de az összehasonlítás mégsem áll, mert Lonquichból hiányzik a gouldi tartás és magas szintű formálás. Itt az erő sokszor inkább csak kemény hangzást jelent, gépzongorás skálameneteket, s ami a legnagyobb baj: Lonquich hajlamos a nem nagy mértékű, de nagyon is hallható és zavaró belső sietgetésekre, a rövidebb hangok öszsze-összekapására. Ha meg a nagyobb léptékre koncentrálunk, akkor lényegében korrekt, de kissé lélektelen zenélésként tűnik fel játéka. Vezénylése ráadásul kifejezetten irritáló volt számomra; ahogy a zongoraszólam akár kétütemes szünetében is felpattant a zongorától, és szinte tüntetően vezényelni kezdett, egyszerre rajzolva finomkodó ívecskéket és színpadiasan intenzívebb játékra ösztökélve a zenekart, abban határozottan volt valami magamutogató és túlhajtott. A hallgatót óhatatlanul az a kérdés foglalkoztatta, hogy ha a zenekar aktivitását ilyen szakadatlan túlmozgással kell fenntartani, akkor hogyan hagyható egyáltalán magára arra az időre, amíg Lonquich kénytelen teljes figyelmét a zongorázásnak szentelni. Márpedig a zenekar ezekben a szakaszokban sem mutatta jelét az ernyedésnek. Hasonló gondolatokat keltett Haydn kései Sinfonia concertantéjának előadása is. Karmesteri mivoltát aláhúzandó, még pálcát is igénybe vett annak a darabnak az elvezényléséhez, amelyet Johann Peter Salomon anno, Londonban a hegedűje mellől is kitűnően eligazított. A Mozart-féle, másfél évtizeddel korábbi Esz-dúr sinfonia concertanténak ez az ikercsillaga négy szólóhangszert foglalkoztat: hegedűt, gordonkát, oboát és fagottot; a négy szólista, ebben a sorrendben, KOKAS KATALIN, KOKAS DÓRA, DIENES GÁBOR és OLAJOS GYÖRGY volt. A könnyed és ártatlan felszín alatt a kései Haydn roppant fifikás és varázslatos atmoszférájú remeke rejlik, amely rendkívüli követelményeket támaszt az előadóval szemben, nem csupán technikai szempontból, hanem a zenei szövet rendkívüli áttörtsége, az egymással és a zenekarral való összjáték kamarazenei szintű nehézségei révén is. Ez az előadás keveset mutatott meg a darab komplexitásából és mélységeiből; a lassú tétel tempóját túlhajtottnak éreztem, a zárótételben a recitatív szakasz kissé külsőségesen drámaira, a gyors részek meg gépiesre sikerültek. Lonquichnak az idővel kapcsolatos problémáit húzta alá az a váratlan malőr, hogy a finálé elején, az első zenekari recitativo után a főtéma indítását jócskán és bántóan elsiette. De -kézenfekvő módon a mű által követelt próbamennyiség hiányában -a kitűnő művészekből álló szólóegyüttes sem állt feladata magaslatán, itt is, ott is lötyögött, a frazeálás nem volt egységes, a fagott nem játszott elég tartalmas hangon, a csellistának intonációs kisiklásai voltak... Talán a trombitákkal kiegészülő, a zongoraversenyben kissé „szétszóló" zenekar hangzása volt az egyetlen, amely ebben a darabban megelégedésre adott okot.
Kokas Katalin, Olajos György, Alexander Lonquich, Dienes Gábor és Kokas Dóra - Felvégi Andrea felvétele A szünet után Lonquich többnyire feszített tempókkal, de adekvát módon vezényelte Haydn bájos, divertimento jellegű, bár négytételes zenekari miniatűrjét, az F-dúr scherzandót. A K. 482-es Esz-dúr zongoraverseny előadásával kapcsolatban, bár a C-dúr koncertnél jóval komplexebb, karakterekben gazdag műről van szó, nem sokat tehetek hozzá az arról írottakhoz. Néhány pozitívum azért akadt: a nyitótétel meggyőző tempója, az, hogy a lassú tételben hallottunk a szólistától néhány puhább hangot, disszonanciák érzékenyebb agogikai előkészítését, s a zárótétel rugalmassága és sodra kevésbé hatott gépiesnek, mint a korábbiaké; és egy remek klarinétszólót is megcsodálhattunk. (Április 14. -Thália Színház. Rendező: Concerto Budapest) MALINA JÁNOS Ismét Budapesten koncertezett a Szfinx. Figyelembe véve, hogy voltak és vannak nagy zongoristák -csak néhány példa: Arrau, Benedetti-Michelangeli, Brendel, Pollini, Argerich, Perahia -, akik pályájuk során vagy egyáltalán nem léptek fel hazánkban, vagy ha felléptek is, két látogatásuk között néha évtizedek teltek el, a magyar közönséget hálára kötelezi Jakobi László koncertrendező, aki Strém Kálmán munkáját méltón folytatva, A Zongora elnevezésű bérletben, a főváros koncertéletének alighanem legnépszerűbb sorozatában immár évről évre rendszeresen fellépteti korunk egyik legjelentősebb pianistáját, GRIGORIJ SZOKOLOV-ot. És lám, néha a rossz is szülhet jót: bezárt ugyan a nyilvánosság számára a Zeneakadémia, melynek nagytermét a felújítás idején koncerthelyszínként nélkülöznünk kell majd, ennek a változásnak következtében költözött azonban át A Zongora sorozata a Művészetek Palotájába, ahol a nagyobb befogadóképességű terem falai között többen hallhatják korunk előadóművészetének ezt a páratlan jelenségét.
Grigorij Szokolov és Jakobi László - Pető Zsuzsa felvétele Szokolov ezúttal is hűnek bizonyult a kiváltságosokra jellemző szokáshoz, melynek értelmében szólóestjein a legjelentősebb komponisták legnagyobb műveiből válogat. Bach c-moll partitájának (BWV 826) már az indítása is előlegezte a teljes kompozíció olvasatát, sőt részben a koncert hangulatát is: a nyitó Sinfonia bevezetése (Grave) mentes volt mindenfajta romantizáló heroizmustól, pátosztól, a zongorázás nem volt szimfonikus igényű és nem jellemezte grandezza. Az Andante főrész tizenhatodai és harminckettedei a nyugalom és plaszticitás jegyében peregtek, és bár egy újabb formaszakasz, a 3/4-es gyors rész rendkívüli dinamizmust hozott, nyilvánvalóvá vált Szokolov Bach-játékának alapmagatartása, a felülemelkedés különös atmoszférát árasztó, sztoikus békéje, amely a további tételeket is uralta, a Courante vagy a Rondeaux friss-feszes ritmusai ellenére. Ebben a tolmácsolásban inkább az olyan tételek váltak meghatározóvá, mint a szelíd meditációként megfogalmazott Allemande vagy a finom dinamikával megidézett, visszafogott gesztusvilágú Menuet. Bölcs felülemelkedés, egykedvűség, befelé fordulás -Brahms op. 116-os zongoradarabjaihoz érve is ezek maradtak az előadásmód kulcsfogalmai. Szokolovot még az olyan dinamikus tételekben sem sodorta magával teljesen a temperamentum, mint amilyen a sorozatot szilárd hangnemi keretbe foglaló két d-moll capriccio (no. 1 és no. 7), vagy a 3. helyen álló tétel, a g-moll capriccio: a tempó, a lendület, a hangerő mögött ezekben is érezhető maradt bizonyos nagyformátumú távolságtartás, megközelíthetetlen személytelenség, amely titokzatossá tette a zongorázást. És persze a sorozatnak Szokolov ujjai alatt is a négy intermezzo (a-moll, no. 2; Esz-dúr, no. 4; e-moll, no. 5; E-dúr, no. 6) maradt meghatározó része: az a belső hangokra figyelő, olykor valószínűtlenül csekély gesztusokból építkező zenélés, amely e tételeket jellemzi. Szokolovnak sikerült a kései intermezzók különös, idegenszerű modernségét is felvillantani: azt a soha nem hallott hangot és soha nem tapasztalt atmoszférát, amely e műveket századvégi búcsúgesztusként is előremutatóvá teszi. A szünet után egy mostohagyerek: a második részt Schumann ritkán hallható f-moll szonátája (op. 14) töltötte ki. Nehezen megnyíló, népszerűtlen mű, melynek nemcsak keletkezéstörténete rendhagyó (Schumann 1836-ban írta, 1853-ban azonban átdolgozta), de formája és témavilága sem sorolja a schumanni életmű favoritjai közé. Szokolov nagy lendülettel, hatalmas szenvedéllyel játszotta a darabot, az indulatokban bővelkedő tolmácsolással nem palástolva, inkább hangsúlyozva különösségét. A monumentális előadásban, másféleképpen, mint Bachnál és Brahmsnál, de ismét érezhettük jelenlétét annak a jellegzetes magánynak és egykedvűségnek, amely a műsor első részét egységbe foglalta. Igen, Szokolov számára, úgy látszik, ez a látszólagos lélektani képtelenség is realitás: közvetíteni egy mű lendületét és tűzét, ám ugyanakkor felülről is szemlélni a kompozíciót, kívül is állni a határain, távolságot is tartani tőle. Ráadásként Chopin- és Szkrjabin-művekből hallottunk kisebbfajta ajándékkoncertnyi válogatást. (Április 15. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Jakobi Koncert Kft.) CSENGERY KRISTÓF A 2010-es esztendő nagy zenei évfordulói mellett szerényen meghúzódik néhány, inkább csak számunkra, magyarok számára fontos jubileum. Persze ha már a hazai és nemzetközi zenei élet évforduló-központúságra rendezkedett be, ezek a megemlékezések sem maradhatnak el -ha nem is emlékévek, fesztiválok nagyságrendjében, viszont azoknál bensőségesebb, sőt talán értőbb módon. Weiner Leó születésének 125. évfordulója is ilyen esemény -a Dohnányi-Bartók-Kodály-generáció legfiatalabb tagja is elérkezett a fontos jubileumhoz -, a nagyhatású muzsikus és tanár jelentőségét azonban ki más mérhetné fel olyan pontosan, mint az a közönség, amely máig olyan zenészeket hall nap mint nap a budapesti pódiumokon, akik könnyen viszsza tudják vezetni „zenei családfájukat" a sokat magasztalt kamarazene-professzorig. A WEINER-SZÁSZ KAMARASZIMFONIKUSOK-nak persze ennél több okuk is volt az ünneplésre: ők névadójukra és szellemi ösztönzőjükre emlékeztek egyben, azzal a bensőségességgel, amellyel csakis hozzánk nagyon közel állókat köszöntünk. A figyelmes programválasztás és az előadók odaadó előadásmódja mellett a nyitószám gesztusa érzékeltette leginkább a megemlékezés érintettségét: a meghirdetett program első száma előtt ugyanis a zenekar Bach egy hegedű-szólószonátájának Weiner-féle átiratát szólaltatta meg, amely úgy hatott, mint egy bensőséges ima (a közönség nem is tudta eldönteni, tapsoljon-e a szám végén). A legjelentősebb életművek esetében is problematikus lehet az „egyszerzős" hangverseny. Egy Weinerhez hasonló komponistánál pedig még inkább magában rejti az egyhangúság veszélyét, a stílus elfáradását, kimerülését. A Weiner-Szász Zenekar műsorának megálmodója azonban a lehető legjobban küszöbölte ki ezt a veszélyt: olyan ügyes kézzel válogatta a darabokat egymás mellé, hogy Weiner kifejezetten sokarcú alkotóként tűnt fel a hallgatóság előtt. Bár a program kezdetén felcsendülő „ima" összehasonlíthatatlanul hitelesebb volt bármiféle szöveges méltatásnál, a művek mellé már nagyon hiányoltam a koncepcióhoz méltó műsorfüzetet, amely elhelyezte és értékelte volna ezt a sokféleséget a szerző életművében. Ilyen koncert esetében, azt hiszem, ezt nem lehet megkerülni, már csak azért sem, mert jelentősen növelte volna a hangverseny „ismeretterjesztő" hatékonyságát -különösen, mivel Weiner műveiről, stílusáról a nagyközönség nem egykönnyen juthat olvasnivalóhoz. A tulajdonképpeni koncert a szerző egyik leggyakrabban játszott művével, a Pasztorál, fantázia és fúgával indult. Az interpretációnak az első perctől kezdve sajátja volt egyfajta komolyság és koncentráció, ami igen megnyerővé tette az együttes hozzáállását, és a nyilvánvaló gyengeségek ellenére is valamiképp a „megoldottság" érzését keltette. Túlzás volna azt állítani, hogy a hangzás édességét, szépségét -különösen a magasabb vonósszólamokban -ne lehetne még csiszolni; hogy a zenekar dinamikai és hangszínskálája ne volna még tágítható, vagy hogy az intonáció ne lehetne magabiztosabb. A hallgatónak ennek ellenére nem lehetett különösebb hiányérzete, pedig ez a produkció volt a legkevésbé eleven tolmácsolás a koncerten. Az együttest CSABA PÉTER vezényelte, akinek irányítása különösen abban a tekintetben bizonyult emlékezetesnek, hogy szinte tapinthatóvá tette a nagyforma felépülését, kibontakozását, s hogy aprólékos következetességgel vezette végig a nagy zenei íveket - legyenek azok egyszerű crescendók, diminuendók vagy tematikusan összetartozó ívek (a Pasztorál - az egymás anyagát folytató szólamok miatt - különösen jó terepe volt ennek az építkező közelítésmódnak).
Csaba Péter - Felvégi Andrea felvétele
Várjon Dénes - Felvégi Andrea felvétele A hangverseny második felében két kiváló szólista erősítette a kamarazenekar produkcióját. KLENYÁN CSABA és VÁRJON DÉNES jelenléte láthatóan sok energiát felszabadított az együttesből, a hangszínskála gazdagságát ekkor már biztosan nem érhette bírálat. Ráadásul maguk az előadott kompozíciók is hálásabbak voltak: reménytelennek látszik eldönteni, hogy a klarinétra és zenekarra készült Ballada és a zongorás Concertino közül melyik a varázsosabb és szeretetreméltóbb darab. Ugyanez igaz a szólistákra is: Klenyán Csabánál színpadra termettebb -magamutogatástól mégis mentes -előadói karaktert nehéz volna elképzelni. Fellépése, muzikalitása, anyagtudása megdöbbentően fesztelen, s ezzel a kísérő együttes merevségén is oldani tudott. Annak ellenére, hogy a Ballada inkább komoly, szemlélődő mű, a tolmácsolásban valamiféle játékosság bujkált, vagy legalábbis az a magától értődő, természetes zeneiség, amelyet - visszaemlékezések szerint - Weiner egész lénye sugárzott. Ennek érzékeltetését a koncert legnagyobb érdemei közé sorolom. A Várjon Dénes által előadott Concertino partitúrájában eredetileg több a játék, mint a Balladában, ebből a tolmácsolásból mégis inkább a választékos, artisztikus Weiner bukkant elő - ismét egy másik arc, melynek a műhöz illően gyengéd és intelligens megmintázásáért hálásak lehettünk a zongoraművésznek. (Április 16. - MTA Díszterem. Rendező: Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok) KUSZ VERONIKA A 40 éves SCHOLA HUNGARICÁ-t „elsősorban hanglemezkészítő kórusként" jellemzi a jubileumi hangverseny ismertetőszövegében az egyik alapító karmester, DOBSZAY LÁSZLÓ. Nem véletlen tehát, hogy a hangverseny a „40 év hanglemezeiből" való élő válogatás formáját öltötte, az 54 lemez közül 20-ból idézve fel gregorián vagy éppen többszólamú tételeket Johann Sebastian Bachig és Istvánffy Benedekig. Az „élővé" tevés persze csak bizonyos korlátozásokkal lehetséges: kétszer nem léphetünk bele ugyanabba a folyóba. Adott esetben talán már senki sincs ott a kórus mai tagjai között azokból, akiknek az éneklését a lemez megörökítette. Dobszay László és SZENDREI JANKA ugyan ma is ott áll a kórus előtt, ők azonban úgy döntöttek, hogy a vezénylés oroszlánrészét ezen a hangversenyen a kórusban felnőtt, immár önálló kórusvezetőkre bízzák, egyszerre idézve meg a jelenbe múltbéli tagokat, és szimbolizálva azt, hogy kettejük korszakot nyitó és iskolateremtő munkája mindig is a jövőbe tekintett.
Dobszay László és a Schola Hungarica - Felvégi Andrea felvétele Ha világossá akarjuk tenni, mégpedig a túlságosan szakmai részleteket elkerülve, hogy mi is az az invariáns lényeg, ami a Schola Hungaricát mindig is jellemezte, lemezen és hangversenyen, akár Szendrei, akár Dobszay, akár valamelyik (esetleg már őszülő) fiatal vezénylete alatt, akkor nemigen tehetünk mást, mint hogy ismét Dobszay említett szövegéhez fordulunk. Ennek kulcsfordulatai: a gregorián megismertetése a maga szépségében mint alapvető cél; a hajlékony ritmusalakítás és árnyalt hangképzés mint előadóművészi eszmény; s a szigorú stiláris fegyelem, azon belül a változatosság és a drámai felépítés. Dobszay, aki sohasem szűnik meg pedagógusnak lenni, itt nyilván általánosságban is gondol a zenei előadóművészet eszményeire és a koncertalakítás követelményeire. A Schola működése mindenesetre ragyogóan igazolja ezt a célrendszert mint jellemzést. Jómagam legegyénibb és talán legnagyobb horderejű vívmányuknak azt a „hajlékony ritmusalakítást" látom, amelyről tudni kell, hogy a Schola Hungarica, Dobszay és Szendrei előtt egyszerűen nem létezett sem itt, sem máshol, és ami nem egyszerűen a gregorián repertoár, hanem általában a zene vonatkozásában hordoz alapvető felismeréseket -ezért sem meglepő az a hatalmas vonzerő és meghatározó hatás, amit ez az együttes a legkiválóbb magyar zeneszerzők két nemzedékére gyakorolt. Nehéz tehát túlbecsülni annak a jelentőségét, hogy az a gregorián- és az a zenefelfogás, amelyet ez az iskola képvisel, magától értetődő kiindulás a koncert fiatalabb karmesterei, WINNINGTON-INGRAM JOHANNA, HÉJA BENEDEK, KOCSIS CSABA, MERCZEL GYÖRGY, MIZSEI ZOLTÁN és SOÓS ANDRÁS számára; és a sokszor hat többi zenész számára, akik ebből a szellemi-zenei forrásból merít(h)ettek. A zsúfolásig telt Szent Anna-templomban sokféle gregorián és mutatóban ambrozián, ó-római, beneventán, aquitániai liturgikus anyag hangzott fel, s emellett még templomi játékok, gregorián tételek magyar szentekről vagy éppen magyar szöveggel, Dufay háromszólamú és Istvánffy négyszólamú himnusza, Bach-korál és négyszólamú antifóna egy hazai forrásból -szédítően sokszínű repertoár, amely -talán a titkos drámai programnak köszönhetően - az első pillanattól az utolsóig érdekfeszítő és élvezetes volt nemcsak a hallgatók, de az előadók számára is, 5-től (talán ekkorák lehettek a gyermekrészleg legkicsinyebbjei) 75 éves korig. Soós András gondosan, szépen vezényelt egy Szent István-antifónát, és élményszerűen, nagy nyugalommal és felemelő záró Ámen-szakasszal a négyszólamú Istvánffy-himnuszt. Winnington-Ingram Johanna a Dániel-játék két részletében volt a legmeggyőzőbb; gyönyörű pillanat volt a harang megszólalása (Dobszay játszotta) az introitus-antifónában. Kocsis Csaba mindhárom gregorián tétele igen koncentrált és erőteljesen megformált előadásban, makulátlan hangzással szólalt meg. Héja Benedek Dufay-himnusza erőtlenebbnek hatott, viszont két gregorián tétele, két responzórium, erőt és nyugalmat árasztott és lélegzett. Mizsei Zoltán -aki szólóénekesként is remek volt -főként az Isztambuli Antifonále két verses antifónáját vezényelte kiemelkedően magabiztos formálással és szuggesztivitással. Merczel György egyenletesen megbízható teljesítményt nyújtott. De azért az mégis más volt, amikor a két alapító állt a kórus elé. Szendrei Janka előbb egy szinte eksztatikus módon díszített beneventán tractust dirigált először, megbabonázó erővel. Másodjára az Ómagyar Mária-siralom rekonstruált dallamát vezényelte a női karnak; itt testetlen szépségű hangot varázsolt elő énekeseiből, s a tractus szinte féktelen díszítő kedvének kontrasztjaként ebben a jelentékeny előadásban a formálás szigorú egyensúlya, expresszivitásának fegyelmezettsége került előtérbe. Dobszay László a zárószámként énekelt magyarországi négyszólamú kancióval ünnepélyességében is erőteljesen derűs kicsengést adott a lényege szerint ünnepélyes és derűs hangversenynek. Előtte elhangzott azonban két nagyszerű tétel, melyek magukban is kirajzolták a Schola Hungarica szellemi terrénumát. Az egyik Bach An Wasserflüssen Babylonjának a gyermekkarral kiegészített kóruson történő, elemi erejű, szépséges előadása, a másik pedig egy magyar nyelvű nagypénteki nagy antifóna, a Ki alkotá a mindent megszólaltatása, egy tételé, melyet igazi építőmester formált monumentálissá. (Április 17. -Szent Anna-templom. Rendező: Filharmónia Budapest Nonprofit Kft.) MALINA JÁNOS A magyar hangversenyéletben jelenleg két kiváló vonósnégyes-primárius is működik karmesterként, imponáló eredménnyel: Takács-Nagy Gábor és Keller András. Hasonló pályamódosításra a nemzetközi zeneéletben is akad példa. A budapesti koncerttermek minapi vendége, az örmény-angol vegyes házasságból Torontóban született PETER OUNDJIAN (1955) karmesteri karrierjének kezdete előtt tizennégy éven át volt a nemzetközi hírű Tokyo String Quartet első hegedűse. Dirigensként ő szerepelt legutóbb a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR élén. (Tegyük hozzá a pontosság kedvéért: döntő különbség egyfelől Takács-Nagy és Keller, másfelől Oundjian között, hogy míg előbbiek nem tették le a vonót, hanem a hegedülés mellett váltak karmesterré, utóbbi egy makacsul ismétlődő betegség miatt kénytelen volt búcsút mondani a hangszeres muzsikálásnak.) A hangversenyen két zenekari szám -Ralph Vaughan Williams Fantázia egy Thomas Tallis-témára című műve és Mendelssohn Olasz szimfóniája (op. 90) -között Szergej Prokofjev 5. zongoraversenye (op. 55) hangzott fel az amerikai GARRICK OHLSSON szólójával.
Peter Oundijan - Csibi Szilvia felvétele Peter Oundjiant a két zenekari szám rokonszenvesen kiegyensúlyozott személyiségű, letisztult ízlésű, felkészült és gondosan dolgozó karmesternek mutatta. Keze alatt gazdagon bomlott ki a Vaughan Williams-fantázia színvilága, s a kifejező, érzelemdús vezénylés a századfordulós angol zene jellegzetes „régies modernségének" fanyar zamataival, különös atmoszférájával sem maradt adós. Jól érvényesültek a székesegyházi bemutatóra tervezett mű visszhanghatásai: a partitúra egy nagy és egy kisebb vonós zenekar mellett szólókvartettet is előír, az utóbbit Major Tamás, Eckhardt Violetta, Lukács Péter és Szabó Péter játszotta, élvezetesen. Hasonlóan korrekt kidolgozás, konszolidált muzsikálás jellemezte a második részben a Mendelssohn-tolmácsolást is: az Olasz szimfónia a műhöz illő tételkarakterekkel, mozgékony ritmussal, éneklő dallamossággal szólalt meg. Peter Oundjian mind a Vaughan Williams-fantázia, mind a Mendelssohn-szimfónia karmestereként feleslegtől mentes karmesteri koreográfiával, világos mozdulatokkal irányította a jó formában játszó Fesztiválzenekart. Idáig érve a tapasztalt olvasó már érzi, hogy jönni fog egy „de". Valóban jön: mindez szép volt, jó volt, de az a többlet, személyes kisugárzás, szuggesztivitás, amely a koncertnek a művek kulturált és elegáns megszólaltatásán túlmutató értelmet adhatott volna, ezúttal hiányzott. Peter Oundjiantól rendezett rutinprodukciókat hallottunk. Ez a vendégszereplése nem árulta el, akar-e, tud-e többet is nyújtani.
Garrick Ohlsson - Csibi Szilvia felvétele A kifogástalan rutinteljesítményt nyújtó karmestert a véletlen kifogástalan rutinteljesítményt nyújtó zongoristával hozta össze. Garrick Ohlsson makulátlan technikai kidolgozásban, pontosan, árnyaltan adta elő Prokofjev öttételes 5. zongoraversenyét, ezt a könnyed, színes, szórakoztató, szvitszerű művet -de játékát hallgatva mindvégig hiányt éreztem: az erő, az intenzitás, a karakterek vállalásának hiányát. Látszólag ellentmondok magamnak, hiszen e hasábokon már nem egyszer magasztaltam Szvjatoszlav Richter Prokofjev-felvételeit azért, mert kiegyensúlyozottságukkal különböznek a „lánctalpas virtuózok", Toradze, Volodosz és mások szélsőségeitől, s így Prokofjevben a nagyformátumú, kifinomult ízlésű európai szerzőt mutatják fel. Még sincs ellentmondás: Richter mértéktartóan, de teljes személyes jelenléttel játszik Prokofjevet -ez a személyes jelenlét volt az, amelyet a kiváló hangszeres tudású, elegánsan muzsikáló Garrick Ohlsson játékából hiányoltam, és nemcsak Prokofjev 5. zongoraversenyében, de a ráadásként megszólaltatott Chopin-mű, a Desz-dúr noktürn (op. 27, no. 2) kissé hűvös megfogalmazásában is. (Április 17. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar) CSENGERY KRISTÓF Trónörökösök a színen: a hangversenysorozat címében kétségkívül van valami bombasztikus. Az általam hallott április végi koncerttől azonban mi sem állt távolabb, mint a bombasztikusság, vagy a színpadias, öntömjénező gesztusok. BARÁTI KRISTÓF, FÜLEI BALÁZS, KOHÁN ISTVÁN és VÁRDAI ISTVÁN kamaraestjén senki sem tartotta szükségesnek égre emelt tekintettel nyomatékosítani, hogy itt most művészet fennforgásáról van szó. Azok, akik a hét első munkanapjának estéjén a 20. századi francia kamarazenét választották -s akik, örömmel jelenthetem, az utolsó pótszékig megtöltötték a termet -aligha várták, hogy döntésük helyességéről külsődleges eszközökkel győzködjék őket. Számukra éppen az a pózmentes szakmaiság biztosította az élmény, az elmélyülés, az átszellemülés zavartalan közegét, melyet a koncert előadóitól reméltek s meg is kaptak. És - ahogy azt mondani szokás - a fiatal zenészeknek volt mire szerénynek lenniük. Már a hangverseny összeállítását, a művek kiválasztását is feltűnő igényesség jellemezte.
Baráti Kristóf, Fülei Balázs és Várdai István - Felvégi Andrea felvétele A szünet előtt elhangzó két mű arra emlékeztetett, hogy Ravel milyen félelmetesen nagy alakja volt a 20. századi zenetörténetnek. Ravel a túlságosan is profi hangszerelők közé tartozott, amit az jelez, hogy stílusáról szólva a közbeszéd hajlamos kényelmesen leragadni e legelőször szembetűnő jellegzetességnél. Hogy Ravel mennyire sokoldalú szerző volt, s hogy a népszerű zenekari művekből mennyire nem érthető meg a Ravel-stílus teljessége, arra szélsőségesen érzékletes példát adott a hegedűre és csellóra írt Szonáta. Magától értődik, hogy a vonós duóban sem a hangszínek tobzódására, sem az érzéki-impresszionista harmóniák túlcsordulására nem nyílik tér. A darabot ezek helyett merész, lecsupaszított többszólamúság jellemzi, valamint hol légies és törékeny, hol pedig szikár és aszketikus hangzás, illetve a zenei absztrakciótól a néptáncos fordulatokig ívelő, különös dallamvilág. Ravel 1922-ben fejezte be művét, s az embernek az lehet a benyomása, hogy számos idiomatikus fordulatával mintegy megelőlegezte a nem sokkal később születő Bartók-kamaraművek stílusának egyes elemeit. Akárhogy is, a mű rendkívül komoly játszanivaló, hiszen a két, pőrén exponált vonós hangszer hangzásának egyensúlya folyamatos összpontosítást és egymásra figyelést igényel. Ez a figyelem a legmagasabb fokon jelen volt Baráti Kristóf hegedű- és Várdai István csellójátékában. De a Szonáta előadói egyúttal arra is rávilágítottak, hogy Ravel hangzó ceruzarajza két, olykor látszólag teljesen függetlenül kacskaringózó vonal összefonódásaiból és eltávolodásaiból áll össze. A finom árnyalatok iránt fogékony, érzékeny füllel megtalált vonóshangzás nem akadályozta meg abban sem az előadókat, hogy a választékos műben meg-megcsillanó földhözragadtabb humort is érvényre juttassák. Ezután a vonósok duójához a zongorista Fülei Balázs csatlakozott harmadikként, hogy együtt szólaltassák meg Ravel 1914-ben született Trióját. Ez a darab már inkább emlékeztet a „megszokott" Ravelra. Fülei Balázs a játékostársak iránti tapintattal eresztette rá a dús harmóniákat a vonós textúrára, de annak is örülhettünk, amikor megmutatta, hogy micsoda kirobbanó energiákat képes felszabadítani zenélésében. A szünet után társult a többiekhez a fiatalok közt is legfiatalabb Kohán István. Messiaen műve, a Kvartett az idők végezetére minden tekintetben különleges: hadifogságban született; apparátusa klarinét, hegedű, cselló és zongora; nyolc tétele evangéliumi, apokaliptikus és természeti utalásokban bővelkedő programcímet visel; stílusa végtelenül egyéni és végtelenül eklektikus. Mára persze a múlt század kanonikus művét láthatjuk benne. S ezzel a hozzáállással, a mintegy magától értődően birtokolt nyelv szavait megszólaltatva hangzott el a darab. Elismeréssel emlékezhetünk meg arról, hogy az előadás fegyelme milyen áthatóvá tette Messiaen összetett ritmusképleteit; hogy Kohán István milyen biztonságosan és a hangszínek micsoda gazdagságával szólaltatta meg a harmadik tétel nagy szólóját. Legerőteljesebb emlékként erről az estéről mindenesetre Baráti Kristóf hegedülését vihettük magunkkal. Az abszolút salaktalan, gyönyörű hegedűtónust; a frázisok megformálásának intelligenciáját és dekorativitását; a kitartott hangok, a meditatív, lassú zenék megszólaltatásának tartalmasságát; a lankadatlan, de észrevétlen technikai készenlétet. „Trónörökösök a színen" - nos, a címben rejlő provokációt a koncert végén már nagyon is rokonszenvesnek találtam. Valóban: mércéje lesz a következő évtized budapesti koncertéletének, hogy otthonára lelhet-e benne az a fajta igényesség, melyet e muzsikusok képviselnek. (Április 26. -MTA díszterme. Rendező: Starlet Music Management) PÉTERI LÓRÁNT Mozart-programmal látogatott el hozzánk az ANIMA ETERNA, JOS VAN IMMERSEEL patinás antwerpeni historikus zenekara. A Leonhardt-Schroeder-Harnoncourt-Brüggen nemzedéket mintegy két évtizeddel követő Immerseel kétségkívül eredeti egyéniség, aki nem szorul rá arra, hogy az előtte járókat másolja. Mármint féltucatnyi billentyűs hangszer játékosaként, univerzális műveltségű zenészként és karizmatikus tanárként. Karmesterként viszont már semmiképp sem karizmatikus személyiség Immerseel, olyan módon sem, mint Frans Brüggen, aki rendkívül kevés mozdulattal, úgyszólván csakis személyes kisugárzásával vezeti zenekarát a zenei megnyilatkozások legszélesebb skáláján. Jó mesterembernek tetszik inkább, aki mélyen és precízen ismeri anyagát, s nem is siklik el a lényeges pontok fölött, csak éppen valamifajta intenzitást hiányolunk előadásából, valahogy sápadt és -ha ez a jó szó -kiszámítható az egész. Az világos, és nem is volna baj, hogy Immerseel egy viszonylag szoros korlátok között tartott dinamikai és expresszivitási tartomány intenzív és differenciált berendezésével kíván fegyelmezett, de teljes zenei világot létrehozni. Az is biztos, hogy a Müpa akusztikája az ilyenfajta zenélés számára -egyáltalán, bélhúros hangszereken játszó kisebb és közepes együttesek számára -igen előnytelen, s a földszinti ötödik páholyig, ahol ültem, a finomabb információk jelentős része el sem jut. Sajnos, akadtak azonban más zavaró tényezők is. Az ünnepi súlyú program - „Nagy" g-moll szimfónia (K. 550), Jupiter-szimfónia (K. 551), Jeunehomme-koncert (K. 271) - előadása hullámzó színvonalú volt, a koncentráció ki-kihagyott, és helyenként - ha nem is nagyon gyakran - kifejezett perfekciós problémák jelentkeztek, így a g-moll szimfónia lassújának triójában, ahol a csellók és bőgők hamiskodtak, vagy a gyors és lassú tételekben egyaránt felbukkanó aszinkronitások képében. A koncentráció ingadozása azonban nem csupán technikai apróságokat érintett. Olyan remek részletek után, mint a g-moll szimfónia lendületes, izgalmas, karcsú és nemes hangzású expozíciója vagy a Jupiter lassújának jelentékeny harmóniai érzékenységről tanúskodó, lúdbőröztető főrésze, a g-moll szimfónia zárótételéből -remekül artikulált kezdés után -hiányoltuk az izgalmat, a temperamentumot, s időnkénti feléledések ellenére még a Jupiter zárótétele is hosszadalmasnak, túlontúl szabályosnak tűnt. De ne legyünk igazságtalanok, s szögezzük le, hogy Immerseel tempói általában igen meggyőzőek, a tételeket összefogóak és mégis részletezésre alkalmasak voltak; hogy frazeálása, agogikai megoldásai érzékenyen követték a zene tartalmát; hogy a vonóskar, azon belül eminens módon az első hegedű hibátlanul, egységesen, rendkívül hajlékonyan játszott, staccatóik és pianóik mindig élményt jelentettek; a mozarti hangszerelési csodák, a fúvósok változatos hangzáskombinációi elsőrangú színérzékkel és kidolgozottsággal szólaltak meg. Az elmondottakhoz képest éles váltást hozott a felülmúlhatatlan Esz-dúr zongoraverseny előadása. Hangzásilag a helyzet tulajdonképpen tovább romlott, hiszen a korai fortepiano még a zenekarhoz képest is hátrányos akusztikai helyzetben volt. De minden rosszban van valami jó: ebben a kontextusban a (különben minimális ösz-szetételű) zenekar kifejezetten izmosnak hatott, a szólóhangszer hangját pedig Immerseel játéka töltötte meg decibelektől teljesen függetlenül élettel és intenzitással. A zongoraversenyben nem csupán a mérték és az ízlés volt jelen, de a szuggesztivitás sem hiányzott belőle. Jos van Immerseel játéka ragyogó volt és hajlékony, a cadenzák szervesek és érzékenyek, és játéka -noha ezúttal mellőzte a formális vezénylést -a legszorosabb összhangban volt a zenekaréval; így a lassú tételben a beszédes és expresszív szólók, és a zenekar tragikus akcentusai reagáltak érzékenyen egymásra. S immár maga a zenekar is egyenletesen magas teljesítményt nyújtott, emlékezetesen szép oboa-megmozdulásokkal. (Április 27. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Filharmónia Budapest Nonprofit Kft.) MALINA JÁNOS Az OKM néhány éves múltra visszatekintő Hungarofest -KLASSZ Zenei Irodáját elsősorban a nagy zenei évfordulókhoz kötődő rendezvények révén ismerhetik a koncertlátogatók. Nemrég azonban egy másik, hasonlóan fontos tevékenysége miatt került a középpontba: az Iroda a szervezője annak a fiatal, diplomás zenészek számára kiírt ösztöndíjprogramnak is, melynek 2009/2010-es támogatottjai gálakoncert keretében mutatkozhattak be a nagyközönségnek. A „nagyközönség előtt való bemutatkozás" persze nem egészen pontos megfogalmazás, de nem az érdeklődők száma miatt, hiszen a koncertre sokan, a szervezők szerint a tavalyinál jóval többen voltak kíváncsiak. A fellépők közül ellenben néhányan -fiatal koruk dacára is - távol vannak már a debütálástól, s több éves koncertművészi tapasztalattal rendelkeznek. (Az est során egyébként a tetszésnyilvánítás módjából úgy tűnt számomra, sokkal inkább a közönség az újonc, nem a fellépők, ami persze épp olyan örvendetes, főleg, hogy a KLASSZ Iroda céljai közt a fiatalabb generációk megszólítása is szerepel.) A díjazottak között persze elég jelentős különbségek mutatkoznak mind az eddig elért eredmények, mind pedig a gálakoncerten bizonyított felkészültség, érettség, színpadi rátermettség tekintetében. Hogy ennek mennyiben lehetett oka az ösztöndíjprogram újdonsága és mennyiben a bizottság azon törekvése, hogy előnyben részesítsék a valamilyen szempontból „érdekes", különlegesnek mutatkozó pályázati terveket is, az a közönség számára nem derült ki, de talán nem is fontos. A produkciók közül ugyanis ennek ellenére azért mindegyik megállta a helyét, s az ösztöndíjasok - különösen programjaikat, külföldi vendégintézeteik rangos sorát olvasva - egytől egyig méltónak bizonyultak a támogatásra. A koncert első számában ROHMANN DITTA és MALI EMESE lépett fel Fauré 2. gordonka-zongora-szonátájával -s ők rögtön azt példázzák, hogy a pályakezdő KLASSZ-tehetségek között komoly szakmai múltra visszatekintő fiatalok is vannak, hiszen mindkettejük neve ismerősen cseng a koncertlátogatók számára. Együttműködésük sem jelent újdonságot, bár a kamarazene elkötelezettjeként más művészekkel is rendszeresen fellépnek. Ez a jó értelemben vett rutin, kiérleltség most is színvonalas, intelligens és magabiztos tolmácsolást eredményezett, bár -legalábbis onnan, ahol én ültem - a hangzási arányok nem tűntek tökéletesnek. Rohmann Ditta egészséges erejű-tartású, de közben nagyon választékos és lírai csellóhangja sosem tolakodó, így valószínűleg csakis a terem akusztikai adottságainak tudható be, hogy olykor elnyomta Mali Emese zongorázását - pedig annak finomságaira ugyancsak érdemes figyelnie a közönségnek. A duót két, kisebb lélegzetű versenymű követte, melynek kíséretét -ahogy a második rész másik két koncertjét is -ROLLA JÁNOS és a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR vállalta, közreműködésükkel nagy mértékben emelve az esemény rangját. A budapesti brácsatanulmányait a londoni Trinity College of Musicon tökéletesítő SOMFAI GÁBOR választotta a talán legkevésbé hálás műsorszámot. Pártos Ödön Yizkor című kompozíciója azonban feltehetőleg éppen az övéhez hasonló, rokonszenvesen introvertált előadói személyiséghez illik leginkább - ahogy arról a koncentrált, feszült tolmácsolás is meggyőzött. A gálahangverseny talán legkevésbé tapasztalt - s alighanem legfiatalabb - fellépője a Royal Scottish Academy of Music posztgraduális hallgatója, SZABÓ RÉKA volt. A hegedűművésznő Csajkovszkij Souvenir d'un lieu cher című darabját hozta, amelyet egészen gyengéd tónusban tolmácsolt. Szépnek találtam karcsú, szinte éteri hegedűhangját, bár a produkció egésze kissé bátortalannak hatott. A szünetet követő műsorszámok -csupa Esz-dúr mű -jóval életerősebbek, s egyszersmind meggyőzőbbek voltak az első rész produkcióinál. A koncert tetőpontját számomra a Schumann-zongoraötös (op. 44) előadása jelentette, melyet FÜLEI BALÁZS és a NÁDOR VONÓSNÉGYES (GABORA GYULA, FARKAS NÁNDOR, CSONKA EMIL, VÁMOS MARCELL) adott elő - közülük a zongorista, a 2. hegedűs és a brácsás nyert KLASSZ-ösztöndíjat, előbbi a Tel Aviv-i egyetemre, utóbbiak a salzburgi Mozarteumba. Ez a tolmácsolás nem egyszerűen „rendben" volt, hanem „felnőtt" koncerteken is ritka izzás, intenzitás, gazdagság jellemezte. A Nádor kvartett tónusán talán lehetne még könnyíteni, finomítani, bár a jelenlegi, kissé karcos hangszínük kétségkívül nagyban hozzátett az előadás impulzivitásához. Az interpretáció vezéregyénisége láthatóan Fülei Balázs volt, aki egészen lenyűgöző teljesítményt nyújtott: valósággal lebilincselte hallgatóit szenvedélyesen odaadó koncentrációjával, aktív zenei kommunikációjával és árnyalt billentésével. A vendégként fellépő BORBÉLY LÁSZLÓ, az MR3-Bartók Rádió Haydn-Mendelssohn zongoraversenyének díjazottja nem tudott igazán kitörni az előző produkció árnyékából, de az sem kizárt, hogy ekkor már az összpontosítás vált egyre nehezebbé a hallgatóság számára -hiszen az eddig említettek után még egy Mozart-zongoraverseny (K. 449) és Glazunov Szaxofon-concertója is elhangzott. Utóbbit a bécsi konzervatórium ösztöndíjasa, SELELJO ERZSÉBET tolmácsolta, aki programjában a klasszikus szaxofonjáték népszerűsítését nevezte meg célként. Ilyen elegánsan határozott fellépéssel, virtuóz technikával és kifogástalan muzikalitással mindenesetre nem lesz nehéz dolga -ez már csak a mostani koncert fogadtatásából is kiderült, hiszen a közönség egyértelműen az ő produkcióját értékelte a legtöbbre. (Április 27. - Trafó. Rendező: Hungarofest KLASSZ Zenei Iroda) KUSZ VERONIKA
Tiszta
Brahms-programot vezényelt KOCSIS ZOLTÁN a CONCERTO BUDAPEST élén a
Művészetek Palotájában, BARÁTI KRISTÓF és FENYŐ LÁSZLÓ közreműködésével.
A műsoron a Haydn-variációk mellett az a-moll kettősverseny és az Kocsis mintha Brahmsnak a közhelyektől eltérő vonásait szerette volna megmutatni: a Variációk egy Haydn-témára már témaexpozíciójának friss levegőjével, tempójának energikus lendületével egy fiatalos és a legkevésbé sem melankolikus zeneszerző műveként mutatkozott be. A kissé körülményes ünnepélyesség, amely emlékeinkben a darabhoz kapcsolódik, ezúttal nem volt jelen, annál inkább valamiféle elektromos telítettség: izmos és pezsgő gyors tételek, inkább idilli, mint őszies moll variációk, a tündéri |
