|
Hangverseny
Az idei Teremtés -szubjektív ítéletem szerint -valószínűleg a legjobb volt az eddigi három közül, mindenesetre nagyon más volt, mint az előző kettő. Ez természetesen szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy FISCHER ÁDÁM ezúttal régi hangszeres együttest vezényelt: a jeles FREIBURGI BAROKK ZENEKAR-t. De talán nem is elsősorban ez a puszta tény tette olyan egyénivé az előadást, hanem inkább az a kamarazene-jelleg, amit a zenekar létszáma, hangzása, továbbá a bécsi ARNOLD SCHOENBERG KÓRUS létszáma, hangzása, és - legalább részben - az énekesek hangkaraktere sugallt; vagyis csupa olyan tényező, amelyet a karmester nyilvánvalóan tudatosan, már a közreműködők kiválasztásával - de az előadás során is - összehangolt. Ragyogó teljesítményt nyújtott a három szólista, akik nem teljesen ugyanazt az ideált képviselték, de mindhárman jelentékeny, és mind a Haydn-stílus ismerete, mind pedig a szövegkifejezés intenzitása szempontjából ideálisan felkészült művészek, akik ráadásul teljes nyitottsággal és érzékenységgel koncentráltak az egymástól és a karmestertől érkező impulzusokra is. HANNO MÜLLER-BRACHMANN az első recitativo pianissimójában kissé ránk ijesztett hangi indiszpozíciójával, de szerencsére hamarosan kiderült, hogy csak pillanatnyi, kezdeti bizonytalanságról volt szó, s az égbolt megteremtésének fortéja már hírnevét teljes mértékben igazolva zengett. Basszbaritonja áradó szépségű, erőteljes, de imponáló mértékben hajlékony, s ha kell, fürge -emellett Müller-Brachmann zeneileg is koncentrált és szuggesztív. ANNETTE DASCH szoprán szólistaként nem a csengő, briliáns, koloratúrszoprán felé hajló éneklésmódot képviseli; kifogástalan magassága ellenére hangja tartalmaz egy puhább, sötétebb, vagy inkább melegebb minőséget, amely ideálisan simul bele A teremtés alapvetően derűs világába.
Hanno Müller -Brachmann, Fischer Ádám, Annette Dasch és Michael Schade - Pethő Zsuzsa felvétele
A nagynevű kórus példamutató tökéllyel és sokféle arcot mutatva látta el rendkívül igényes feladatát. Sajnos a zenekarral elvben arányos negyvenfős együttes rendre halványnak, kevésnek bizonyult hangvolumenben -talán elhelyezkedésük miatt? Jómagam egészen elöl ültem, s csak remélhetem, hogy a terem más pontjairól hallgatva jobb volt az egyensúly. A zenekar elsőrangú teljesítményt nyújtott, a fuvolaszólók különösen élményszerűek voltak, s remekül látta el nehéz feladatát a fagottos és a hórihorgas korabeli kontrafagott játékosa. A vonósoktól pedig nagyon élő, intenzitásában is a kamarazenéhez közelítő játékot hallottunk. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban Fischer Ádám megtalálta a módját annak, hogy ha már nem -vagy nem kizárólagosan -távoli, monumentális tablók formájában, hanem közelebbről, természetes méretekben, zsánerképek egymásutánjaként szemléljük a teremtéstörténetet, akkor számos olyan részletben és színárnyalatban gyönyörködhessen a zenehallgató, amelyek máskor könnyen elsikkadnak. Annyi bizonyos: az újévi sorozat első három hangversenyével Fischer Ádám meggyőzően bizonyította nemcsak azt, hogy tartani tudja a magas színvonalat - ez többé-kevésbé eleve kétségtelennek tűnt -, hanem hogy egyéni zamatú produkciókkal ébren is tudja tartani az érdeklődést. (Január 1. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) MALINA JÁNOS
Mint köztudott, Bach Karácsonyi oratóriuma nem rendelkezik összefüggő, drámai cselekménnyel, lényegében a karácsonyi ünnepkör hat ünnepéhez kapcsolódó kantáták laza egymásutánja. Ezt a kompilációjelleget külön aláhúzza a hallgató számára a kantátánként változó instrumentárium, különösen a fúvósok tekintetében. (Viszont a teljes kantátasorozat vagy oratórium előadásához elegendő egyetlen szólókvartett; a tenor evangélista-szerepe mellett a szoprán és a basszus csupán futólag jelenít meg konkrét személyeket. A kórus is mindvégig egyszerű, négyszólamú együttest kíván.) A mostani előadás VASHEGYI GYÖRGY-nek, illetve együtteseinek: a PURCELL KÓRUS-nak és az ORFEO ZENEKAR-nak az utóbbi időben nyújtott legemlékezetesebb teljesítménye volt. Két jelentős erénye közül az egyik az előadó-apparátus rendkívül egyenletes, magas színvonala, beleértve az ideális összetételű szólókvartettet; a másik pedig az a zenei átütő erő, plasztikusan érvényesített sokszínűség, amelynek révén -lám -az egységes drámai tartalom nélküli Karácsonyi oratórium is teljes értékű élményt jelenthet a hallgató számára.
Vashegyi György és Megyesi Zoltán - Pethő Zsuzsa felvétele Az előadók dicséretét kezdjük ezúttal a zenekaron: a rugalmas és energikus continuo-szekciót, melyben GYÖNGYÖSI LEVENTE orgonán, MÉSZÁROS BERNADETT és Vashegyi György csembalón játszott, gordonkán pedig MARÓTH BÁLINT remekelt, öröm volt hallgatni az egész hangversenyen; a vonósok erőteljesen és összecsiszoltan szóltak; a KERTÉSZ ILDIKÓ-BALOGH VERA fuvolás páros lassan világklasszissá fejlődik, és különösen örvendetes, hogy TÁBORI PÉTER személyében immár jelentős formátumú első oboása van az együttesnek. S a második kantáta egy-két pillanatától eltekintve, ahol a két-két oboe d'amore, illetve oboe da caccia kvartettje nem volt teljesen meggyőző, az oboaféle hangszereknek mind a négy játékosa kitűnő volt. S a többi, név szerint most nem említett fúvósnak sem kellett szégyenkeznie. Megszokhattuk már, hogy a Purcell Kórusban nem lehet csalódni; ez az ítéletünk most is csak tovább mélyült. Ami ezúttal a legemlékezetesebb maradt számomra, az a korálok előadása. A Karácsonyi oratórium egyik fő szépsége a korálok nagy száma és talán még a passiókét is fölülmúló fantáziagazdagsága. A korálok „megrajzolására" Vashegyi mindig nagyon nagy súlyt fektet, de ezen az estén különösen élményszerű volt az átütő erő és az áttetszőség, a differenciáltság együttes maximalizálása, e tételek hol izmos, hol fojtott, hol átszellemült (V. kantáta, Dein Glanz) hangjának szuggesztív megrajzolása. De nem hagyhatók említés nélkül az olyan monumentálisan megformált turbák sem, mint a II. kantáta Ehre sei Gott tétele, a lángnyelvecskékként ható fuvolavillanásokkal, illetve az V. kantáta ragyogó Ehre sei dir, Gott turbája. A szólókat SZABÓKI TÜNDE, NÉMETH JUDIT, MEGYESI ZOLTÁN és KOVÁCS ISTVÁN, valamint -visszhang-szopránként -KOVÁCS ÁGNES énekelte. Szabóki Tünde szárnyaló szépségű éneklésének ezen az estén különleges erénye volt a hallatlanul szuggesztív és erőteljes szövegdeklamáció. Itt jegyzem meg, hogy a IV. kantáta visszhangtételében ritkán hallhatóan finom és érzékeny zenei játék bontakozott ki a szoprán szólista, a kórusban éneklő visszhangja, és az ugyancsak őt visszhangozó első oboás között. Kovács Ágnes elérte azt, ami oly ritkán sikerül: visszhang tudott maradni úgy, hogy egy pillanatig sem énekelt kevésbé jelentőségteljesen vagy kisebb perfekcióval, mint a visszhangzott szólista.
Szabóki Tünde, Németh Judit és Kovács János - Pethő Zsuzsa felvétele Németh Judit már első áriájában, a Bereite dich, Zionban bebizonyította, hogy nagyszerű formában van, s a szinte utolérhetetlen gyengédségtől és puhaságtól a kérlelhetetlen erőig terjedő kifejezési skáláját teljes egészében bemutatta az est folyamán. Ugyancsak remekelt Megyesi Zoltán, akinek legszebb teljesítménye a VI. katáta Nun mögt hir kezdetű, két oboe d'amorés áriája, annak erőteljes, férfias kitárulkozása volt. Végül pedig Kovács István makulátlan, intenzív, áradó éneklése is mindenben méltó volt a kivételesen szép előadáshoz. (Január 8. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Sysart Kft.) MALINA JÁNOS
Jó volt hosszabb idő után ismét megfelelő akusztikájú helyszínen találkozni a CONCERTO BUDAPEST-tel. A Müpában rendezett hangversenyen az együttest első számú vendégkarmestere, TAKÁCS-NAGY GÁBOR vezényelte; a műsoron -szokatlan párosítás! -Brahms- és Kurtág-művek szerepeltek. Ami persze mégis erős kapocs volt a két szerző között, az Takács-Nagy Gábor igen erős affinitása mindegyikükhöz. A kiváló kamarazenész-karmester egyébként is híres maximalizmusáról; ezen az estén azonban mintha a tőle megszokottnál is nagyobb erőráfordítással formált volna meg minden egyes hangot a kiadós műsorban. Első számként a d-moll zongoraverseny hangzott el VÁRJON DÉNES közreműködésével. Hallottam már olyan véleményt, mely szerint ez a mű „határtalanul unalmas". Nos, ez az előadás nem igazolta a bírálót. Ebben nem csak Takács-Nagy és Várjon kitűnősége játszott fontos szerepet, hanem kettejük zenei harmóniája is. „Sokkal könynyebb olyan karmesterrel játszani, akit az ember kamarapartnerként is megismert" - mondta egy ízben Várjon Dénes, és ez éppen ilyen alkalom volt. Moll hangneme ellenére Takács-Nagy és Várjon egy olyasfajta férfias karaktert adott a versenyműnek, ami nagyon frissnek hatott, és eleve biztosította, hogy unalomról szó sem lehetett. Már a zenekar első megszólalása, jobban mondva berobbanása is ezt előlegezte meg, továbbá nagyszerű tempót hozott létre, amelyben volt idő minden zenei karakter kibontásához, s amelynek mégis megállíthatatlan sodra volt. Várjon zongorázása rendkívül expresszív: már-már ágáló benyomást keltett, igen rokonszenvesen és meggyőzően cáfolva azt a képet, hogy a darab valamiféle elomló, egysíkú romantikát képviselne. A második tételben azután ő is mennyei finomságokat varázsolt elénk, s el kell ismernünk: a zenekarból is egészen elbűvölő, sejtelmes és simogató színeket varázsolt elő a karmester, olyan magabiztossággal, mintha csakugyan a saját kezével megszólaltatott hangszer lenne. A zárótételben a fúvósok is felnőttek a már korábban nagyon homogén hangzást produkáló vonósokhoz, megcsodáltuk Várjon remek cadenzáját és zongorázásának ritkaságszámba menő kontrolláltságát, s megint a két művész egyszerre fegyelmezett és szívmelengető együttzenélését. Ráadásként Várjon Dénes a Kinderszenen egyik darabját adta elő, zseniális egyszerűséggel.
Várjon Dénes és Takács-Nagy Gábor - Felvégi Andrea felvétele A következő darab Takács-Nagy Gábor egyik meghatározó mesterének, Kurtág Györgynek Új üzenetek (op. 34a) című zenekari ciklusa, közelebbről annak legújabb, 2009-es verziója volt. Az előadás rendkívül intenzív műhelymunkáról tanúskodott: a tételek megannyi képszerű, illetve drámai konnotációja, kifejezési lehetősége rendkívüli világossággal jelent meg a hallgató előtt. Ha valaki, akkor Takács-Nagy Gábor biztosan továbbvivője annak a kurtági munkamódszernek, amely teljesen ki óhajtja bontani a lehető legkisebb mennyiségű zenei alapanyagban (egy-két hangban, esetleg egyetlen szünetben) rejlő maximális emocionális tartalmat. Ennek következtében a kompozíció a hallgató számára -külön erőfeszítés nélkül -hihetetlenül változatos és érdekfeszítő eseménysorozattá válik, s az intenzív részletmunka mintegy mellesleg a zenekari kvalitásokat is a lehető legjobb karban tartja. Ezek után arról kell beszámolnom,
hogy a hangverseny legjelentősebb teljesítményét és legkirobbanóbb
közönségsikerét mégis Brahms 2. szimfóniájának előadása
hozta. Általános jellemzőként hasonló dolgokat mondhatunk el ezúttal,
mint a Kurtág-darabbal kapcsolatban: intenzív és céltudatos
részletmunka, az előadás gazdag képszerűsége és drámaisága, a zenekari színek
rendkívül szuggesztív megszólaltatása. Hogy minderre az első tételből
hozzunk példákat: gyönyörű volt a mindent elárasztó napfény megjelenése
a tétel elején, nagy ellenpont a komoran lépkedő moll téma megjelenése
és a rézfúvós kar súlyos válaszai, a visszatérés mindent elárasztó
brahmsi melegsége; s mi sem volt magától értetődőbb, mint az emfatikus
„rossz" hangsúlyok rendkívül tudatos kiemelése. A varázslatos második
tételből emeljük ki Dienes Gábor oboaszólóját, aki a fuvolás Kaczander Orsolyával együtt egyik főszereplője volt az est sikerének. A harmadik tételben a részletek plaszticitásán túl MALINA JÁNOS
FAZIL SAY neve 1998 tavaszán, a zongoraművész első budapesti fellépései idején vált ismertté Magyarországon, pár évvel később ezt a hírnevet erősítette a Stravinsky Sacre-jából készült négykezes szerzői átirat felvétele. Boszorkányos hatást keltő lemez volt; hatását csak növelte, hogy Say itt-ott további kezeket adott hozzá az átirathoz, ha egyszer a felvételtechnika lehetővé tette. Ezzel pedig mindjárt a Fazil Say-jelenség lényegénél is vagyunk. Fazil Say komolyzenét és jazzt zongorázik az egész világon, kurzust tart, komponál, versenyeket patronál, időt szakít Fazil Say-fesztiválok rendezésére, legtöbbször tekintélyes intézmények megrendelésére komponált műveit államelnökök jelenlétében mutatják be. Nem csupán elsőrangú virtuóz, de zenészként is abszolút jelentékeny, semmi köze a felületességhez. Ugyanakkor a hatás, a nyilvánosságban való megjelenés érdekében habozás nélkül nyúl a tömegmanipuláció immár egyetemen tanított és „arctalan" módszereihez. Egy példa: Ezeregy éjszaka a háremben melléknevű hegedűversenye bemutatása után egy órával már fenn volt a YouTube-on. Fazil Say korunk igazi gyermeke. Budapesti hangversenyére Say mindenesetre olyan fajsúlyos műsort választott, amelyben kockázatokat vállalt, és nem tért ki a színvallás pillanatai elől. Világossá tette: nem csupán briliáns technikájú zongorista, de hallatlan és megszakítatlan koncentrációval játszik, és teljes kontrollt gyakorol a megszólaltatás finom árnyalatai fölött. Ezek egyértelműen igazi művészre jellemző körülmények: Say alapvetően fajsúlyos válaszokat ad az előadott anyag által felvetett problémákra. Hogy melyek voltak mégis koncertjének problematikus vonásai, arról a hangverseny folyamatában próbálok meg számot adni.
Fazil Say - Csibi Szilvia felvétele A művész a koncert első félidejében nagyobbára variációsorozatokat adott elő: Bach hegedűre írt d-moll chaconne-jának Busoni-féle átiratát, Mozart C-dúr variációit az Ah vous dirai-je, maman, alias Hull a pelyhes, fehér hó dallamára (K. 265), és Haydn kései f-moll variációit (Hob. XVII:6), melyet kakukktojásként Haydn Hob. XVI:35-ös C-dúr szonátája előzött meg. A második félidőt pedig Beethoven op. 111-es c-moll szonátájának, illetve a ráadásoknak szentelte. A Bach-Busoni-darab, a műsor egyetlen eredetileg is romantikus „hangszerelésű" száma, rögtön plasztikus képet adott a Say-féle zongorázás fő jellegzetességeiről: a különlegesen magas fényű hangról, a vonalak, az egész magatartás rendkívüli elaszticitásáról, ruganyosságáról, a Liszt-Cziffra-i ördöngösségről, de a Cziffráénál jóval elmélyültebb részletmunkával, és a monumentális hatások mellett a túlvilági finomsággal és leheletfinom dinamikával megszólaltatott lírai-éneklő-éteri hangszínekről. Mindezt meglehetősen színpadias vizuális gesztusok: az éppen szabad bal kéz gesztikája, erőteljes, többnyire fájdalmas mimika és fej-oldalradöntések (felváltva jobbra és balra, a vízszintes helyzetet megközelítően) kísérték, nem beszélve a Glenn Gouldénál magasabb regiszterben hallatott, viszont az övénél is hangosabb dünnyögésről. Utóbbival nemigen tehettünk mást: megpróbáltunk elvonatkoztatni tőle; előbbivel ezt látszólag még könnyebben tehettük meg: elég volt nem odanézni. Ezt azonban hosszabb távon azért elég nehéz megvalósítani, és a vizuális benyomás a koncert folyamán fogódzóként szolgált a művész egész karakterének megértéséhez. Ez a vizuális benyomás ugyanis meglepő egyöntetűségről tanúskodott Bachtól Mozartig és Beethovenig. A mimika persze egyértelműen az adott pillanatot hangsúlyozza, és zeneileg is az a különös érzésünk volt, hogy a zenei anyag differenciáltságát mindvégig érvényre juttató, expresszív és valahogyan mindig igen legömbölyített előadás egy nagyítót siklat végig a zenei anyagon, amelynek segítségével különlegesen részletgazdag és világos képet kaphatunk minden egyes pillanatról, ugyanakkor a darab egészének nagy erővonalai kívül maradnak az előadó érdeklődésén, kifejezési lehetőségein. A Mozart-variációk sok robbanékony impulzust hoztak, remek, non-legato basszusmeneteket, és eléggé szabad, de kontrollált agogikai kitárulkozásokat, élményszerű pianississimókat -igazán szerethető előadás volt. A Haydn-szonáta meglehetősen merész tempójú első tétele pedig szintén becsületére vált a művésznek, mert nem siklott el a tétel rendkívül gazdag gesztus- és jelzésrendszerének részletei és finomságai felett, jóllehet a csengő-bongó hangzás valamiképp ellentmondott a szikárabb haydni ideálnak. A Haydn-szonáta második tételétől azonban szinte ugrásszerűen kimerülni éreztem a Fazil Say-i előadói nyelv tartalékait; innentől úgy éreztem, hogy már mindent hallottam, kifogyóban az eszköztár; a lassú tételt modorosnak éreztem, a zárótétel moll eseményeit pedig külsőségesnek. A Haydn-variációkban már nem volt újdonság a földöntúli dinamika, és kezdett kevésbé elviselhetővé válni a vokális kíséret. A Beethoven-szonátában pedig -nos, a Beethoven-szonátában megvolt ugyan az intenzitás, a szenvedély, de mindent összevéve hitelét erősen rontotta, hogy nem volt elég csúnya, hogy félrehajtott fejjel folytonosan egy lokális világfájdalom és egy lokális jóhangzás igénye érvényesült, hogy a művész nem egyenesedett fel, nem gyűrte maga alá a hangszert, és nem volt igazán tartása. A talán túlságos készséggel, azonnal játszott ráadások sora egy kivétellel a könynyebb hangvétel, a jazz, a dal, a paródia területére vezetett; itt -és az az igazság: csakis itt -éreztük azt, hogy Fazil Say teljesen azonos önmagával, hogy játékmódja és hangzásvilága minden tekintetben összhangban van zenei anyagával. Erre vallott a ráadások egyre erősödő, orkánszerű sikere is. A tetőpont a lenyűgöző Summertime-feldolgozás volt. Mint azóta bécsi kollégámtól hallom, pár nappal később Bécsben ezt az egy ráadást adta, s a kolléga is éppen ezt érezte az ottani est fénypontjának. Mindenesetre: lehet választani. (Január 18. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Jakobi Koncert Kft.) MALINA JÁNOS
A RÁDIÓZENEKAR Mesterbérletének negyedik hangversenyén a karmester és zeneigazgató, STEPHEN D'AGOSTINO ismét kedvvel tette ki rendkívüli próbáknak zenekarát. A koncert gerincét az első, illetve a második félidőt záró Petruska-szvit és Ravel második Daphnis és Chloé-szvitje alkotta; a hangverseny azonban váratlan irányból, egy új Melis László-bemutatóval indított, a Stravinsky-művet pedig egy boszorkányos ifjú hegedűs, SÁRKÖZI LAJOS afféle rövid jutalomjátéka követte a Sarasate-féle Cigánydalok több mint kongeniális megszólaltatásának apropóján, s a második részben a kissé habzsolós természetű karnagy a Ravel-szvit elé még a Lúdanyó meséi zenekari verzióját is beiktatta, ne szomorkodjon magában a második félidőben. A nagy érdeklődéssel várt Melis-mű az MR Szimfonikusok felkérésére készült, és a következő címet viseli: Over...re...ami megmaradt belőle... Mint a kezünkbe kapott rövid ismertetőből megtudtuk, ez „a zenei játék a közreműködőknek és a hallgatóknak is segít átélni egy elveszettnek hitt mű felfedezésének örömét, még akkor is, ha nem egy teljes művet találnak meg", tudniillik „a művészek a kompozíció partitúrájából véletlenszerűen kiválasztott részeket szólaltatnak meg". Hát nem tudom, az effajta öröm az én esetemben azért erős korrelációt mutat annak a műnek a kvalitásaival, amelyet ilyeténképpen legalább részben sikerül visszaperelni a megsemmisüléstől. Hogy egy talán Melisnek is tetsző példát mondjak: ha Monteverdi elveszett Arianna-operájának akár véletlenül megválasztott további töredékei kerülnének elő, az például egészen másfajta örömmel töltene el, mint az, hogy a ma esti Melis-előadáson a karmester ezt vagy azt választ-e ki az „elveszettnek hitt mű"-ből. Még világosabban: ezzel a „keretjátékkal", az „elveszés", „megmaradás", „újrafelfedezés" emlegetésével a zeneszerző darabjának érdekességét, értékét, árfolyamát igyekszik ügyesen megemelni. Ez megmosolyogtató kissé, de más baj is van. Az ismertető szerint nem csupán a részeknek a partitúrából való kiválasztása véletlenszerű, de a hangmagasságoké is, miután a partitúra kulcsok nélkül íródott. Nos, ehhez képest a hallott vagy tíz percnyi zene igen határozott harmóniai, hangzási, formai körvonalakat, nevezetesen neoklasszikus-neoromantikus hangzást és közhelyeket, illetve repetitív tendenciát mutatott, a karmester határozott mozdulatokkal vezényelte a determináltnak és bepróbáltnak látszó zenei anyagot. Azaz úgy hatott az egész, mint a rossz barokk zenész gondos munkával leírt, begyakorolt és kottából előadott „improvizációja". De ha mindezt félreértés vagy rosszindulat íratná velem, ha mindettől az ideológiai és technikai háttérinformációtól elvonatkoztatunk, a puszta hangzás utáni benyomás egy zavarbaejtően súlytalan és jellegtelen, engedjük meg: ironikus közhelyfüzér, különösebb művészi érték nélkül. Vagy legalábbis ennyi maradt meg belőle.
Sárközi Lajos és Stephen D'Agostino - Pethő Zsuzsa felvétele E rövid epizód után a hangverseny többi része már sok-sok örömet szerzett a hallgatóknak. Hogy a kisebb számokkal kezdjem, Sarasate Cigánydalok című fantáziájának műsorra tűzése a 19 éves Sárközi Lajos számára tette lehetővé egészen rendkívüli virtuozitásának megmutatását. A boszorkányos hegedűs, Sarasate fantáziájának hegedűszólama láthatólag a virtuóz cigány szólóhegedülés valósághű megörökítését tűzi ki célul, „at its best". Ezt Sarasate meglehetős tökéllyel meg is valósítja; s ha azt mondjuk, Sárközi a Sarasate által leírtakat egészen valószínűtlen könnyedséggel, biztonsággal és tisztasággal szólaltatta meg, akkor még korántsem mondtunk el mindent, ugyanis ezt olyan arccal tette, ami azt sugározta: én most lejátszom pontosan, amit Sarasate írt, de azért tudnék én ennél cifrábbakat is rögtönözni. A szólistát a közönség így is majd' szétszedte; reméljük, nem fogják őt csakis kuriózumnak tekinteni, és, főiskolás lévén, a standard repertoár előadójaként is hamarosan találkozhatunk majd vele. A Petruska, a zenekari Lúdanyó és a Daphnis-szvit így, együtt nemcsak terjedelmes, de zeneileg is igen tágas világ, amelyet mégis közös nevezőre hoz az orosz és a francia komponista végtelen színfantáziája és hangszerelési zsenialitása, és a három darabon végigvonuló, meghatározó természetpoézis, illetve az érzékiség (igen, a gyermekmesékben is, nevezetesen a IV. és V. tételben). Nincs terünk itt a program műről műre történő végigelemzésére, de talán különösebb szükség sincs rá. Stephen D'Agostino erősíteni tudta a zenekar legutóbbi, variációs művekből összeállított hangversenyén keltett benyomást: ezeket a jelentős nagyzenekari partitúrákat, a Stravinskyét is beleértve, nem csupán messzemenő érzékenységgel és gondossággal, remek színérzékkel tudja interpretálni, nem csak meggyőzően és hajlékonyan tud bánni az idővel és az agogikával, de rendelkezik elég ihlettel és fantáziával is ahhoz, hogy a kétségkívül imponáló zenekari hangzáson és színeken túl a Petruska vagy a Daphnis-szvit egészét is a maga teljes gazdagságában bontsa ki a közönség számára. Mindez természetesen nem volna lehetséges egy olyan pompás instrumentum, egy olyan remek zenészekből álló és annyira összecsiszolt zenekar nélkül, amilyen jelenleg az MR Szimfonikusok. (Január 21. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Magyar Rádió) MALINA JÁNOS
Zenekedvelők beszélgetéseiben sokszor elhangzik az állítás, mely szerint nehéz megmondani, ki a jó karmester, s az is gyakran hallható, hogy homályosak a kritériumok, melyek alapján a dirigensi rátermettség megítélhető. A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR hangversenyén SYLVAIN CAMBRELING munkáját figyelve úgy éreztem, vannak szerencsés esetek, mikor a karmesteri kiválóság napnál világosabban, félreérthetetlenül nyilvánul meg. A 62 éves francia művész nagyszerű muzsikus és pompás karmester. Ütéstechnikája nem látványos, de abszolút pontos, a manuális információk, melyeket a színekről, dinamikáról, karakterekről, hangsúlyokról ad zenekarának, részletesek és érzékletesek, s bár partitúrából vezényel, úgy lélegzik együtt a zene folyamatával, hogy abból nyilvánvalóvá válik: a kisujjában van a mű. Nem sztár és nem úgynevezett nagy egyéniség, hanem ízig-vérig zenész. Ráadásul elfogulatlan: igaz, a szakma tudja róla, hogy van saját kedves területe, s ez a kortárs zene, melyben specialistának számít, nem véletlenül volt a hetvenes évek második felében öt esztendőn át a Pierre Boulez alapította Ensemble InterContemporain állandó vendégkarmestere. De nem szakbarbár, hanem a szó legrokonszenvesebb értelmében mindenevő. Ezt bizonyította a Fesztiválzenekar koncertjein is. Az igazat megvallva nem kedvelem az olyan műsorokat, amilyet január 22-én, 23-án és 24-én hallhatott a közönség. Ligeti, Liszt, Berlioz és Haydn -ez így túlságosan is heterogénnek tűnik, a négy zeneszerzőből legfeljebb Liszt és Berlioz kommunikál egymással. De ahogy az általam meghallgatott második hangversenyen múltak a percek, idővel egyre inkább örültem, hogy ilyen tarka a program, és a dolog kedvező oldalát szemlélve úgy gondoltam, ez is alkalmat ad arra, hogy Cambreling megmutassa sokszínűségét.
Sylvain Cambreling és Nyikolaj Gyemigyenko - Pethő Zsuzsa felvétele És valóban: a hangverseny meghatározó élményeinek egyike volt az a könnyed rugalmasság, amellyel a karmester az egyik stílusból a másikba átlépve alkalmazkodott az eltérő korok és zenei nyelvek követelményeihez. Úgy tetszett, Sylvain Cambreling mindenütt otthon van. Ligeti György 1951-es keltezésű Román koncertjét a fiatalkori kompozícióban uralkodó Bartók-hatás ellenére érett műként mutatta fel, sok színnel és temperamentummal, a parasztzenei játékstílus imitációjára bátran építve. Liszt A-dúr zongoraversenyében alkalmazkodóan kísért, ihlető közeggel szolgálva a már nem fiatal, de Magyarországon mindeddig kevéssé ismert, Angliában élő szólista, Nyikolaj Gyemigyenko számára, aki nemcsak érzékeny billentéssel, árnyalt dinamikával és magabiztos virtuozitással, de mindenekelőtt elmélyülten, a mű igazi formátumát képviselő előadásban játszotta a darabot. A szünet után először három zenekari részlet következett Berlioz drámai legendájából, a Faust elkárhozásából, a hatásos és nagyszabású felől haladva a bensőségesen érzéki felé: a Rákóczi-induló, a Szilfek tánca, majd a Lidércek tánca hangzott fel. Ami az ismert sikerdarabot, a Rákóczi-indulót illeti, nem is tudom, mikor hallottam ezt a tételt ilyen sallangtalanul, minden bombasztikus túlzástól mentes és mégis szuggesztív előadásban. A két további tétel elsősorban a légiesség és kecsesség, a különleges színárnyalatok kikeverése szempontjából kínált hálás lehetőségeket Sylvain Cambreling és a Fesztiválzenekar számára. Az ember azt hinné, az effajta, 20. századi és romantikus műveket felvonultató műsor végén egy bécsi klasszikus kompozíció a maga tiszta szerkezetével és mértéktartó hangzásával nem érvényesül igazán hatásosan. Most ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaltuk. A francia karmester keze alatt Haydn 100-as sorszámú Katona-szimfóniája a koncert abszolút sikerdarabjaként funkcionált: Cambreling semmit sem hagyott kihasználatlanul a négy tétel szellemes fordulataiból és meglepetéselemeiből. Lubickolt a hangzás örömében, hangsúlyozta a katonabanda váratlan megszólalásainak nyerseségét. Ahol kellett, népies volt, máskor temperamentumos -és mindvégig a játékosság, a zene öröme állt értelmezésének középpontjában. Úgy figyeltem meg, hogy a Fesztiválzenekar élvezte a vendéggel való együttműködést -mindenesetre a teljes este folyamán tartalmas vonós tónussal, virtuóz fúvós szólókkal, tudása legjavát nyújtva játszott. (Január 23. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar) CSENGERY KRISTÓF
Manapság, mikor a recesszió szorításában a legkülönfélébb zenekarok tesznek műsorpolitikai engedményeket, nagyobb közönség reményében adva teret sekélyes irányzatok érvényesülésének, lelkesítő olyan koncertprogrammal találkozni, amilyent a BUDAPESTI FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARA adott elő legutóbbi hangversenyén. HÉJA DOMONKOS vezényletével először a közelmúlt kortárs zenéjének egy máig frissen ható remekét játszották el, Szőllősy András 1973-ban Pest, Buda és Óbuda egyesítésének centenáriuma alkalmából bemutatott Musica per Orchestráját tolmácsolva, majd az előző századforduló zenéjéből válogatva egy abszolút ritkaságra irányították a közönség figyelmét, Dohnányi 1909-ben Schnitzler-librettóra írt Pierrette fátyla című némajátékának szvitváltozatát szólaltatva meg. A szünet után azonban a népszerűségnek is megadták, ami jár: Brahms 4. szimfóniája töltötte ki a koncert második részét. Bátor, hasznos, ügyesen-okosan szerkesztett műsor -bár minél több hasonlót hallanánk!
Héja Domonkos - Felvégi Andrea felvétele A kritikus készül a koncertre. Elkövettem azt a meggondolatlanságot, hogy a hangverseny napján, partitúrával a kezemben felidéztem Szőllősy Musica per Orchestrájának hangjait a BMC szerzői lemezéről, melyen a mű az Eötvös Péter vezényelte BBC Szimfonikusok pompás előadásában hallható. Azon a felvételen minden megszólal, ráadásul a mű formája önmagától kinyíló könyvként jelenik meg előttünk. Világosan érzékeljük a formarészek logikáját, a Prima parte principale, majd a Seconda parte principale után az Introduzione anyagának visszatértét, és az Epilogót. Eötvös autentikus vezénylete nyomán az is nyilvánvalóvá válik, hogy a Musica per Orchestra hallatlanul sűrű, rendkívül gazdag belső mozgásokkal tagolt szövete, bár a hallgató előtt hajlamos Ligeti-féle „hangfelhőként" megjelenni (homofon szakasz szinte alig van benne, az olyan drámai felkiáltás, mint amilyet Prima parte végén, a Parte di Transizione előtti markáns négy ütemben hallunk, kivételszámba megy), mégis valami más: olyan pontosan kidolgozott polifon történés, melynek minden részlete fontos. Eszembe sem jut, hogy a kortárs zenében járatlan BFTZ koncertelőadását sportszerűtlenül az európai élvonal egy, az új zene terén is jelentős tapasztalatokkal bíró együttesének hanglemezével hasonlítsam össze. Mindössze megemlítem, hogy a Filharmóniai Társaság igyekezetről tanúskodó muzsikálása gyakran volt elnagyolt, a részletező megmunkálás terén mindenesetre kívánnivalókat hagyott maga után. A nagyforma azonban plasztikusan jelent meg Héja Domonkos irányítása nyomán a maga dinamikájával, hangsúlyaival és indulataival. Kezdetnek ez is üdvözlendő -bízzunk benne, hogy a zenekar a jövőben egyre több kortárs zenét játszik majd! Vannak koncertek, melyeken részben a
műsor jellege, részben a véletlenek szerencsés egybeesése úgy rendezi,
hogy a színvonal folyamatosan emelkedik. Így történt ez a BFTZ estjén
is. A Szőllősy-mű némiképp vázlatos megszólaltatása után a Pierrette
fátyla-szvit már sokkal vonzóbb arcot mutatott: Héja Domonkos
dinamikus, karakterérzékeny vezényletével a zenekar meggyőzően idézte
fel a mű jellegzetes, fülledt atmoszféráját és érzékiségét -azt a semmi
máshoz nem hasonlítható dekadenciát, mely a Monarchia végnapjait idézi,
s a Pierrette fátylára oly jellemző. Tanulságos a mű azért is, mert
Dohnányi kapcsán már sztereotípiává merevült a „Brahms-hatásra" való
folytonos hivatkozás -nos, ez a mű sokkal inkább Richard Strauss
telített harmóniáinak és dús hangszerelésének igézetében született. Az
elfogadható Szőllősy-tolmácsolást és a jó Dohnányi-produkciót követően
a szünet után figyelemreméltón erőteljes és élvezetes Brahms-előadást
hallottunk: hibátlanul eltalált tételkarakterek, telivér hangzás,
kimunkált összjáték és sok szép szóló - ezekkel a kulcsfogalmakkal
jellemezhetnénk Héja Domonkos és a zenekar harmonikus együttműködésének
eredményét. (Január 25. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Magyar Állami Operaház, Művésze- CSENGERY KRISTÓF
Négy művet vagy kettőt adott elő SCHIFF ANDRÁS és az általa alapított-vezetett (nevét játékos fordításban tükröző) CAPPELLA ANDREA BARCA január végén a Művészetek Palotájában? A találós kérdést nem a kritikus adja fel az olvasónak, hanem maga a művész, kimondatlanul is előlegezve a megnyugtatást: a koncertlátogató, aki az eseménynek tanúja volt, válaszolhat belátása és felfogása szerint, s akár kettőt, akár négyet mond, a felelet helyes lesz. Schiff ugyanis az első részben először Beethoven Coriolan-nyitányát (op. 62) vezényelte kamarazenekara élén, majd tapsra időt sem hagyva, csupán pillanatnyi tételszünetet engedve, mintegy „folytatás" gyanánt kezdett bele egy másik Beethoven-mű, a 3. zongoraverseny (op. 37) hangjaiba. A szünetet követően pedig hasonlóan járt el két Mozart-kompozíció, a K. 475-ös Fantázia és a K. 491-es Zongoraverseny esetében. Tehette, hiszen a műveket nemcsak a szerző azonossága köti össze mindkét esetben, hanem az azonos hangulat- és jelentéskör is, mely hagyományosan a c-moll hangnemhez kapcsolódik: a filozofikus mondandót hordozó sötét, súlyos, drámai hang, mely az est során a művek alaptónusaként mindvégig jelen volt. Még a ráadások is a C tonalitás jegyében szólaltak meg: először Mozart Esz-dúr zongoraversenyének (K. 482) c-moll Andantéját hallottuk, majd a búcsú feloldásaként a maggiore világosabb színeiben Bach Wohltemperiertes Klavierjának I. kötetéből zárta a nagyszerű koncertet a C-dúr prelúdium és fúga.
Schiff András - Pető Zsuzsa felvétele Mostanában szokássá vált ez: előadók úgy kapcsolnak egymáshoz műveket, mintha összetartoznának, szavak nélkül is zenetörténeti, stiláris vagy hangvételbeli rokonságokra figyelmeztetve a hallgatót. Nem mindenki teszi meggyőzően. Schiff azonban olyan magától értődő természetességgel mutatta fel a két Beethoven- és a két Mozart-műben a hasonlót, hogy az eredmény minden kételyt eloszlatott. (Tegyük hozzá: Mozart c-moll fantáziájára amúgy is hagyományosan egyfajta „előjáték" szerepét osztja az interpretációtörténet, hiszen a mű legtöbbször a 457-es Köchel-jegyzékszámú c-moll szonáta prelúdiumaként hangzik fel.) Azonos hangulat, azonos hangnem -ebből kisülhet valami nagyon egyhangú is. Arról, hogy ez ne így legyen, elsőként maguk a művek gondoskodnak, hiszen egy szonátaszerkezetnek nemcsak fő-, de mellék- és zárótémája is van, s egy-egy tétel során a színek, karakterek sokasága, s nem utolsó sorban a hangnemváltások is szavatolnak az érzelmek és hangulatok változatosságáért. De szavatolt Schiff is: ezen az estén nem akadt árnyalat, mely vezénylő keze és zongorázó ujjai nyomán feltáratlan maradt volna. Az összhatás mégis -ha nem is egyhangúra - egységesre sikeredett. A koncerten minden zenei megnyilvánulást rendkívüli erő, súly, mélység, intenzitás jellemzett, az akcentusok élesek, az ellentétek drámaiak voltak: a zenei szónok szavainak jelentőségét minden pillanatban érezhettük. És egységes hatást keltett a
koncert hangulata azért is, mert a Cappella Andrea Barca, úgy tetszik,
tökéletesen kiforrott felfogású együttes. Mi jellemzi ezt a társulatot
és zenélését? Egyrészt a vonzón nem-hivatalos attitűd: noha a tagok
jórészt híres zenekarok vagy kamaraegyüttesek neves muzsikusai, óriási
tapasztalattal és professzionista múlttal a tarsolyukban, közös játékuk
különleges baráti atmoszférát, fesztelenséget, örömzenei hangulatot
áraszt. Régi vágású muzsikusok és a korhű előadópraxis képviselői (a
Mozart-koncertben natúrtrombitákat hallottunk!) működnek együtt békésen
a legmodernebb kortárs zene elkötelezett előadóival. A koncertmester Erich Höbarth neve részben a Concentus Musicusból, részben a Quatuor Mosaïques-ból ismerős, de itt találjuk a fél Mikrokosmos Vonósnégyest (Tuska Zoltán, Papp Sándor), vagy épp Ligeti Kürttriójának nagyszerű protagonistáját, Marie Luise Neuneckert (Ligeti neki írta a Hamburgisches Konzertet). CSENGERY KRISTÓF
Bizonyára a Muzsika olvasója is sokat gondolt az elmúlt időszakban Schönberg Mózes és Áronjára: a mű első budapesti megszólaltatása miatt erre megvolt minden okunk. Így talán érthető, s el is fogadható, hogy nekem még az UMZE KAMARAEGYÜTTES és PERÉNYI MIKLÓS koncertjén is a monumentális operatorzó két főszereplője járt az eszemben. E gondolattársítás végeredményben nem volt merész, hiszen a koncert végén szintén egy Schönberg-mű, jelesül az 1899-ben született Verklärte Nacht (Megdicsőült éj) került sorra. S éppen ennek a darabnak az előadása indított el bennem egy gondolatmenetet a Mózes és Áron alakjában megtestesülő ellentétpárról. Arról a feszültségről, mely a kimondhatatlan gondolat és a könnyedén gördülő szavak, az elvont fogalmak és a megragadó képek, illetve a szigorú, magányos szellemi konstrukciók és a társadalmi szükségleteket kielégíteni vágyó ideológiák között fennáll. A Verklärte Nacht eredeti változatát, amely az UMZE hangversenyén is elhangzott, a Schönbergben lakozó Mózes írta, vagyis a lehetetlennel birkózó, az elképzelhetetlent elképzelni vágyó szellem. A lehetetlen lehetségessé tétele mutatkozik meg a darab kettős műfaji hovatartozásában: egyfelől vonóshatos, másfelől szimfonikus költemény. Mű, amely a kamarazene egyik legkoncentráltabb, egységes hangzású előadó-együttesét választja, ám egyszersmind szünet nélkül elhangzó, végigkomponált nagyformát hoz létre: olyat, mely az ihlető irodalmi műben leírt lelki utat járja végig a zenében. Ám még csak nem is kell tudnunk Richard Dehmel verséről -a férfiról, a nőről és a magzatról, az éjjeli sétáról, a párbeszédről és az ölelésről -ahhoz, hogy a műben felismerjük a szimfonikus költeményt. Hiszen éppen az a meghökkentő, hogy Schönberg a maga homogén és kamaraméretű előadói apparátusát színekben tobzódó nagyzenekarként használja: a speciális játékmódok, a szélsőséges dinamikai ellentétek, az egymásnak feszülő zenei anyagok sokfélesége, a többszólamú szövésmód sajátosságai legalábbis mind erre utalnak. A szextett lehetőségeinek kiaknázását illetően a zeneszerző elmegy a végsőkig. De a mutatvány lényegét alighanem a másik oldalról kell megközelítenünk, azt hangsúlyozva, hogy a pazarlón gazdag, minden ízében érzéki zene létrehozásához - Wagner után, Strauss kortársaként - elegendő volt Schönberg számára hat vonóshangszer. Ám tudjuk, Schönbergben utóbb megszólalt Áron hangja: mintegy alkalmazkodott a realitáshoz, az adekvát kifejezési formákhoz - könnyebben befogadhatóvá és könnyebben megszólaltathatóvá tette művét, amikor hosszú évekkel később átültette vonószenekarra. E hosszú bevezető csak látszólag szólt a műről: voltaképpen már arról az interpretációról írtam, melyet a Thália Színház ideálisnak nem nevezhető akusztikus körülményei között hallottunk hat muzsikustól -a hegedűs Mérey Annától és Winkler Orsolyától, a brácsás Bársony Pétertől és Polónyi Istvántól, valamint a csellista Szabó Judittól és Perényi Miklóstól. Ezt az interpretációt hallgatva egy percig sem feledkeztünk meg a Verklärte Nacht koncepciójának törékenységéről, az apparátus és a zenei anyag közötti feszültségről. Törékenyen, sőt kissé tétován és imbolygón indult a lassú bevezetés is, de a folytatás már termékeny feszültségekkel volt terhes, igen gazdag a dinamikai árnyalatokban és rendkívül fogékony a vonós megszólalásmódok sokfélesége iránt. Nem állíthatom, hogy problémátlan előadást hallottunk (föltűnt például, hogy Szabó Judit csellóhangja túlságosan is visszahúzódott a Perényié mellett), de mindenképpen olyat, amelyért hálásak lehettünk, mert szembesített a mű különlegességével és megvilágította annak számos szépségét. Úgy tűnik, a mózesi és ároni elv kettőssége, az ellentét a kifejezésért folytatott állandó küzdelem és a kifejezés kézenfekvő formáinak alkalmazása között meghatározta a hangverseny többi műsorszámát is. Aligha okozunk meglepetést azzal a kijelentéssel, hogy Perényi Miklós számára a közlés magától értődő közegét a csellójáték jelenti. Ám a muzsikus számára időről időre fontossá válik a belső hangok rögzítése is: erről a mózesien küzdelmes vállalkozásról tanúskodott a hangversenyen elhangzott két zeneműve. A huszonegy hangszerre (rezekre, fákra, vonósokra és ütőkre) írt Ritornellóban az éjjeli erdő neszeinek és árnyainak zenéjét fedezte fel a hangverseny egyik nyitott szellemű, odafigyelő hallgatója (egyike azoknak, akik nem szakmai okokból jelentek meg az estén). E hallgató tetszését határozottan elnyerte a 2000 és 2002 között komponált Perényi-mű, mely VAJDA GERGELY irányításával hangzott fel. Az 1987-88-ban komponált Három változat, melynek összetett formáját maga Perényi ismertette élőszóban, szólócsellóra írt mű. A negyedhangokkal operáló, a forma nagyobb egységeit rövid gesztusok sorozatából kiépítő darabot különösen érdekes volt azzal a kérdéssel végighallgatni: vajon mi az a zenei kihívás, mik azok a legyőzendő akadályok, s milyen az a formai útvesztő, melyet a nagy gordonkajátékos a maga számára állít fel? A hangverseny élén ugyancsak két szólóművet hallottunk. Legutóbb a nyáron, Pannonhalmán hallottam Perényi Bach-játékát, s most, a C-dúr csellószvit (BWV 1009) meghallgatásakor tapasztalataim nagyon hasonlóak voltak. Az indításban még van valami eldöntetlenség, a hang kissé száraz. De néhány ütem után belépünk a bachi zenei figurák fantasztikus univerzumába, a csellóhang átmelegszik, s Perényi megtalálja a módját annak, hogy egyszerre érzékeltesse e zenében a humánus közlés és a spekuláló, elvonatkoztató intellektuális munka jelenlétét. A hangverseny csúcspontja számomra most mégis Britten 3. csellószvitjének megszólaltatása volt. A darab stilisztikailag és karakterben meglehetősen eltérő zenei anyagok kollázsaként épül fel. Perényi játéka ellenállhatatlan erővel vont be minket e színes és egészében mégis melankolikus-elfátyolozott világba: emlékezetesek maradtak a kifejezésteli, bánatos hangszeres recitativók, a súlyos, nyugtalanító pizzicato-óraütések, a pengetett akkordok tünékeny, semmibe vesző szépsége, és az enyhülést hozó, oldottabb témák körül ólálkodó magányosság. (Január 28. -Thália Színház) PÉTERI LÓRÁNT
Nevezetes pillanat: első ízben hallhatom a pécsi zenekart új zeneigazgatója, PESKÓ ZOLTÁN vezetése alatt. Egyénisége már a műsorra való rátekintés pillanatában megmutatkozik: CSALOG GÁBOR viszonylag keveset koncertezik zenekarral, neve azonban különösen üdítően hat egy vidéki zenekar hangversenyprogramjában. Persze, mi az, hogy vidéki zenekar? Valószínűleg csak kétféle zenekar van: jó és rossz. A PANNON FILHARMONIKUSOK egyáltalán nem rossz zenekar; s Peskó Zoltánnal azután semmilyen értelemben nem nevezhetők vidékinek. A program amúgy nagyon is tradicionális: egy szimfonikus költemény, egy versenymű, egy szimfónia. Liszt, Ravel, Franck, erősen francia színezettel, hiszen a szimfonikus költemény a Les Préludes. A Liszt-mű előadása tempós sodrású, monumentális, mint egy Delacroix-festmény, színvilága is hasonlóképpen meleg és komoly. Ennek a Les préludes-nek nem is annyira a küzdelmek állnak a középpontjában, mint a hős személyisége, a monumentalitásba oltott harmónia és helytállás. Hugói portré ez, „életnagyságúnál nagyobb", és különlegesen szuggesztíven felépített előadásban.
Csalog Gábor és Peskó Zoltán (január 28-án, az azonos műsorú pécsi hangversenyen) - Bublik Róbert felvétele
A liszti pátoszhoz képest Ravel G-dúr zongoraversenye maga a frivolitás; Csalog viszont maga a komolyság, s ez persze termékeny ellentmondás. Peskó és Csalog Ravelje igen gazdag színpalettán előadott, a legnemesebb értelemben szórakoztató és változatos interpretáció volt. Az ostorcsapásszerű indítást követően andalító-vidám, filmzeneszerű első tételt hallottunk, telve ilyen meg olyan kolorittal s megannyi eredeti effektussal, mégis makulátlan ízléssel a zeneszerző és az előadók szempontjából egyaránt. A lassú tételben Csalog nála ritkán látható módon oldódott fel a hosszú szólószakasz lírai érzékenységében; Ravel ebben a tételben pengeti a legkommerciálisabb húrokat, de a különböző érdes keresztállások, sőt bitonalitás becsempészésével mindjárt idézőjelbe is teszi zenéjét. A rövid, de annál lendületesebb, színesebb és játékosabb harmadik tétel, amely jelentős szerepet biztosít az ütős szekciónak, remek alkalmat nyújtott Csalog Gábornak hallatlan fegyelme, precizitása és általában inkább rejtegetett, mintsem előtérbe tolt virtuozitása demonstrálására. A nagy sikert megköszönve, Csalog két tételt játszott el Kurtág Játékok sorozatából (számomra különösen a villanásnyi Hommage à Paganini volt lélegzetelállító), jelezve, hogy eredetileg egy Kurtág-mű, a ...quasi una fantasia... előadását is tervezték - ez technikai okok miatt sajnos meghiúsult, de reméljük, nem véglegesen. Az első félidőben is igen jó teljesítményt nyújtó zenekar igazi próbája a Franck-szimfónia előadása volt a szünet után. Bevezetésül leszögezhetjük, hogy a Pannon Filharmonikusok imponálóan gazdag hangzással bíró, fegyelmezett és kiválóan felkészült zenekar, része a hazai élvonalnak. Teljesítményük ezen a hangversenyen szinte hibátlan volt: egy-két kisebb gikszer a rézfúvósok részéről, elvétve a belépések pontatlansága -amit azonban gyorsan és szívesen megbocsátunk, ha egy tizedmásodperccel később a szólam oly szépen, olvadékonyan szól együtt. Franck d-moll szimfóniája kemény dió karmester és zenekar számára egyaránt. Kemény dió, mert egyrészt nagy apparátust kívánó, igényes és nehéz mű; másrészt pedig nemes pátosza, kifejezésének ereje és gazdag zenei tartalma bizonyos dagályossággal társul benne, s ezt csak igazán értő és zeneileg intenzív előadás tudja zárójelbe tenni (valahogy úgy, mint Liszt h-moll szonátája esetében). Nos, azt hiszem, ezt Peskó Zoltánnak a Pannon Filharmonikusok élén sikerült elérnie -a magam részéről biztosan nem hallottam még a művet ezt megközelítő előadásban élő hangversenyen. Volt olyan pillanat ebben az előadásban, például a második tételben, amikor az interpretáció ereje annyira nyilvánvaló volt, hogy hirtelen nehéz lett volna pontosan megmondani, miért is olyan jó azon kívül, hogy dúsan hangzik. Máskor persze könnyebb a helyzetünk: az elementáris sodrú nyitótételben nem is egyszer megcsodáltuk Peskó rendkívül differenciált kontrollját a zenekar fölött: azt például, hogy mint valami erőművész, képes elérni a nagy létszámú együttes leheletfinom agogikai mozgásait. A nagy tetőpontok felépítésének is mestere Peskó; a legtöbbet azonban azzal tette az 1. tétel meghódításáért, hogy értően reagált a zenébe rejtett számos lírai és drámai szituációra -hiszen ezt a magában álló nagy szimfóniát talán az a kettősség teszi igazán izgalmassá, hogy rendkívül konkrét képeket idéző darab, amely - mondjuk, Berlioz Fantasztikus szimfóniájával ellentétben - mégis egyértelműen megmarad a tiszta zene területén. A művet valami erőteljes nyugalom járja át, s ez szerencsésen találkozik Peskó, az előadó jellegzetes nyugalmával. A harmadik tétel a nyugalom mellé a derűből is ízelítőt nyújt - bár itt, szelídebb kiadásban, talán Berlioz boszorkányai is szóhoz jutnak, és talán itt játszik legnagyobb szerepet a moll alaphangnem. Ha a ragyogó záró tetőpont közeléből nem hessegethetjük is el Dvo√ák vagy akár Gershwin szellemét, Peskó előadásában mégis a César Franck-i nemes komolyságé volt a végső kicsengés. (Január 29. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Pannon Filharmonikusok) MALINA JÁNOS
Ránk ijesztett az első pillanatban a San Franciscó-i CHANTICLEER énekegyüttes. Legalábbis rám, aki nem hallottam korábbi budapesti hangversenyüket. A 12 tagot számláló (három-három szopránt, altot, tenort, illetve basszust éneklő férfiból álló) együttes első számként Orlando Gibbons ismert, Hosanna to the Son of David című anthemjét adta elő, s a tenoristák olyan ércesen engedték ki hangjukat, a férfiszopránok pedig olyan bődületes amplitúdójú vibrátóval koronázták a hangzást, hogy komolyan aggódni kezdtem, lesz-e erőm végighallgatni az estét. Különös módon azonban már a második számra „megszelídültek", s látva, hogy milyen tudatosan ügyelnek a marketing minden apró részletére, utólag csak azzal tudom magyarázni a dolgot, hogy talán egyszer s mindenkorra túl akarták tenni a közönséget a férfiszoprán-énekesek okozta megrázkódtatáson -nem is sejtve talán, hogy olyan városban járnak, ahol a Deller Consorttól kezdve minden valamirevaló angol férfi-énekegyüttes többször is megfordult már.
A Cahanticleer Énekegyüttes - Pető Zsuzsa felvétele A következő két darab bensőségesebb volt: Seth Calvisius egy gyönyörű német motettája, és Palestrina Énekek éneke-motettája, a Veni sponsa Christi. Ezekből mindjárt megállapíthattuk, hogy a homofonabb Calvisius-műben igenis képesek homogén, szép összhangzást kialakítani, a Palestrina-darabban a polifon szólamokat plasztikusan formálni -ugyanakkor feltűnt az is, hogy gyakorlatilag minden darabot más térbeli elrendezésben énekelnek, amiben a zenei okok mellett nyilvánvaló szerepet játszanak a látványelemek: a teljes szinkronban, precízen véghezvitt helyváltoztatások valamiféle -nem feltétlenül rossz értelemben vett - revüelemet visznek a hangversenybe. A koncert kifejezetten értékes és változatos első félideje a Veni sponsa Christi kevésbé izgalmas kortárs feldolgozásával folytatódott -természetesen a Palestrináéhoz attacca kapcsolódva, hogy éneklés közben is lehessen sétálni... Üde és szuggesztív hatást keltett a következő szám, egy 15. századi angol carol; eddigre kiderült, hogy tulajdonképpen egy számon belül is lehet mozogni, ha mást nem, versszakonként kifordulni-befordulni. Gyönyörű Dufay-motetta, egy Lamentatio volt a következő mű, amelyben nemcsak a koncert legszebb, puha, mély tüzű hangzásával örvendeztették meg a közönséget, de az is nyilvánvalóvá vált, hogy milyen precízen érzékelik a harmóniákat, milyen érzékenységgel tudják a folyamatot egy-egy disszonáns hang finom „felizzításával" élettel telíteni. Ugyanakkor modorosságnak éreztük, hogy a nyugodt léptű reneszánsz homofóniát, mint Palestrinánál is, a folyamatos piano dinamikával azonosítják. Clément Janequin slágerdarabja, a La guerre után úgy éreztük, nagyjából be tudjuk már mérni az együttest. A hangfestő elemeket nagy virtuozitással soroló darab előadása, mint az est bármely más száma is, magabiztosan, teljes perfekcióval szólalt meg, s az effektusok is maradéktalanul érvényesültek -mármint azok számára bizonyára, akik még sohasem hallottak ilyen darabot mondjuk az Ensemble Clément Janequintől; mert ahhoz képest a Chanticleer előadása félénk és jólnevelt volt. Visszagondolva hasonlóan láthatjuk a komoly németalföldi kóruspolifónia területén nyújtott teljesítményüket is: az ő előadásukból bizony hiányzik a vonalnak az a feltartóztathatatlan, őserejű áradása, amit a régi idők Hilliard Együttesében vagy éppen a nemrég itt járt Capilla Flamencában megcsodálhattunk. De azért Janequint is, a németalföldi kóruspolifóniát is szépen, magas szakmai színvonalon csinálják, s közben még szeretik is. A csoda? A csoda amúgy sem várható el, mindig ráadásként kapjuk. Az első félidőből hátravolt még két Ligeti-kórus a budapesti időszakból, a nagyritkán hallható Éjszaka és Reggel. Ezek minimum bizarrnak hatottak a férifiszoprános-férfialtos hangzásképpel, de őszinte elismerés illeti az együttest, hogy ezt hozták nekünk Budapestre, és nem az Esti dal sokszázadik kiadását (ami ráadásul sokkal könnyebb is). Elragadóan adták előn Chen Yi fütyült madárhangokkal dúsított tavaszi poémáját; a félidő zárószámában -Steven Sametz: in time of -, úgy éreztem, több volt a hókuszpókusz (no meg a helyváltoztatás), mint a zenei szubsztancia. Hallhattunk azonban az egyik basszista torkából egy olyan tömör, kontrafagottszerű hangot feltörni valahonnan a kontra oktáv mélyéről, amilyenhez kevésszer lehet szerencsénk az életben. A szünet utáni, többnyire spanyol nyelvű kortárs darabok a könnyűzene irányába nyitottak, de a feldolgozások nem voltak különösebben emlékezetesek, talán egy kubai dal, az El Manisero kivételével. Eddigre azonban végérvényesen szívünkbe zártuk az együttest, s lelkesen megtapsoltuk ráadásaikat is, melyek közül egy remek Summertime-feldolgozás volt a legemlékezetesebb. (Január 31. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) MALINA JÁNOS |
