Két hangverseny, három nemzedék

Koncertek Vajda János és Sugár Rezső tiszteletére

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2009 december
 

Tanitványok köszöntötték a mestert. A hatvanesztendős VAJDA JÁNOS tiszteletére szervezett koncert fellépői a komponista volt es jelenlegi zeneszerző-növendékeinek műveit játszottak; fellépti díjat senki sem kért.

A műsoron három Vajda-darab is szerepelt. A Just for you cimű csellószólót (1985) Ölveti Mátyás adta elő; a nagyszerű darabot nagyszerű előadásban  hallhattuk. A cimbalomra komponált Gregorián éneket (1988) Szalai András játszotta, szinten nagyszerűen. Maga a mű elbizonytalanító volt: a melódia

hangvétele, szervezésének logikája, ritmusa es lelke sok mindenre  emlékeztetett, ám a cím ismerete nélkül aligha jutna eszünkbe a gregorián, de még az éneklés se nagyon. A Beaumarchais es Szilagyi Domokos  verseire komponált Il barbiere di Szentendrét  (A szentendrei borbély, 2008) Meskó Ilona (zongora) és Szakács Ildikó (ének) jól eltalált tónusban szólaltatta meg.

A tanítványok műveinek sorában BARTA GERGELY Invit cimu ensemble-darabja volt az első. A szándékoltan száraz, sprőd hangzású kompoziciót a  (feltehetőleg alkalmi) Presto kamaraegyüttes - a szerző vezényletével - inkább csak össze- és nem eljátszotta. Elképzelhető: a vázlatosnak tetsző hangkép is közrejátszott abban, hogy az Invitet puszta konstrukciónak hallottuk, az egymásra rétegzett osztinátók, a kopulázott skálamenetek, a meg-meglyuggatott folyamatok merő spekulációnak hatottak.

SZEKERES LÁSZLÓ Két prelűdje (a szerző zongorázott) kentaur karakterű stílustanulmány. Mindkettő Chopin-allúzió, az első Debussy, a második Ravel vagy Poulenc felől. Előbbi kissé szaloncukros, utóbbi etűdösen rebbenő.  Érdekes - tanári hatás volna? -, hogy OTT REZSŐ ügyesen megirt, neoklasszikus zamatú fúvós Divertissement-ja is Poulencet asszociálta. Emlékezetes volt a Pentaaerophonia es Mali Emese (zongora) jó hangulatú előadása. DERECSKEI  ANDRÁS darabját Kákonyi Árpád zongorázta. A Just in case inkább keménykedő, mint kemény. A választott hangszer érezhetően uralkodik a kompozíció felett.

SZALAI ANDRÁS Három chansonja (József Attila: Ringató; Bereményi Géza: Apa kalapja; Ladányi Mihály: Múlnak az órák) azt sugározza, hogy a szerző élvezettel merül el a kuplés, chansonos hangütésben, a dalhelyzeteket pedig előszeretettel dramatizálja színpadias gesztusokkal (Apa kalapja).

MESKÓ ILONA műve, a Dans le passé (Horgas Eszter - fuvola; Bodó Antónia - hegedű; Kurucz Krisztián - cselló; Meskó Ilona - zongora) igazán mutatós,  attraktív és kicsinosított előadásban hangzott el. A bő másfél évvel ezelőtti ősbemutatón a barokkos jelleg dominált (akkor a kompozció más hangszer-összeállításban, csembalón és oboán csendült fel), ezúttal egyfajta crossover jellegű feelingre, a darabba kódolt túlgesztikuláltságra figyelhettünk fel.

KERÉKFY MÁRTON cimbalomművét, a Rapszódiát sem most hallhattuk először.  Szalai  András  azonban - bár a szerző nem írta át - teljesen újnak tűnt. Az intellektuális és emocionális értelemben is átgondolt, technikailag jól kidolgozott tételpárban most  megelevenedtek a karakterek. Az első szakasz talán valamivel tömörebb is lehetett volna, de Szalai előadása így is igen meggyőző volt, szépen és tágasan ívelt, nagy mondatokat alakított ki. A  „rapszódiakontraszt" is hatásos volt, a meccanico  karakterű második szakaszban pedig nemcsak a pulzálás, hanem a belső frazeálas is követhető  maradt. Örvendetes, hogy Kerékfy ragaszkodik ehhez a darabjához.

KÁKONYI ÁRPÁD - talány. Zongorista, előadóművészi énjével valószínűleg   nem olyan műveket komponálna, mint a most hallott, cimbalomra készült Air. A szerzői én ugyanis meglepően sok szentimentalizmussal tekint önmagára. Nincs ebben semmi nárcizmus, elsősorban művészi véralkatra kell gondolnunk: az Air igen komoly lírai tehetségre vall, abban az értelemben is, hogy - a közhellyé koptatott József Attila-sort idézve - a líra: logika.

HORVÁTH MÁRTON LEVENTE nem koncertművet mutatott be. A cimbalomra és hegedűre irt Kundown (a sajátos cím egy kunsági falura utal, itt játszódik az a film, melyhez Horváth a most hallott zenét komponálta) igazolta a már máskor is méltatott atmoszférateremtő tehetségét. Ám kompozícióról most nem beszelhetünk. Utólag a szerző is belátta, hogy a tétel eredeti funkciójáról érdemes lett volna tájékoztatni a hallgatóságot (miként az fel is merült), így más elvárásokat támaszthattunk volna művével szemben. (Október 5. - Óbudai Társaskör.)

SUGÁR REZSŐ születésének  90. évfordulóján színvonalas és üde  koncerten vehettünk részt a Bartók Emlékházban. A nézőtéren bizonyára többségben voltak azok, akik Sugárról (1919. október 9.-1988. szeptember 22.) és zenéjéről eleven emlékekkel rendelkeznek. Velük ellentétben a recenzens - jó adag kíváncsiságtól hajtva - tulajdonkeppen egy számára ismeretlen  zeneszerző  műveiből összeállított hangversenyre érkezett. Miképp lehetséges, hogy Sugár vonzó, közérthető stílusú, nagy műgonddal megírt darabjaival eddig nem találkozott? Véletlen volt csupán, vagy Sugár tényleg kiszorult az elmúlt két évtized  koncertéletből? Az életutat bemutató kismonográfia (Szekeres Kálmán-Sz.Farkas Marta: Sugár Rezső. Magyar zeneszerzők 22.) idézi az 1979-ben a Zeneakadémia zeneszerzés tanszékvezetői katedrájától önként megváló, majd a komponálással is felhagyó szerző nyilatkozatát: „Nehéz, ha az ember úgy érzi, hogy félreteszik, mert már nem aktuális. Ez bizonytalanságot kelt: érdemes egyáltalán dolgozni? Vagy: mit érdemes, milyen fajta zenét érdemes írni? [...] Egyelőre nagyon mély hullámvölgyben vagyok, nem tudom, hogy  kikerülök-e még belőle" - vallotta 1985-ben. Tudjuk, hogy a hullámvölgyből Sugár soha többé nem került ki. A modern koncertipar - mar ami a kortárs zenét illeti - elsősorban az élő szerzőket részesíti előnyben, s még az egészen nagyformátumúnak tartott alkotok játszottságában is komoly törést okoz a szerző halála (az okok számosak). Ám különösen nagy törést jelenthet, ha a szerző önként vonul vissza, hiszen műveiért és művészi igazságáért már nem harcol, azt sugallja, hogy sem ő, sem művei, sem pedig művészi igazságai nem aktuálisak. „Számomra alapkövetelmény a jó tematikus anyag, vagyis jó ritmus, szép dallamokban, illetve szép dallam, jó ritmusban. És a témákat változatosan kell felépíteni... de mára mindez már, sajnos, elavult" -  összegezte a visszavonulás elvi okait a fenti interjúban. S talán nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy Sugárral együtt a művek is  visszahúzódtak. E körülmények ugyan nem mentik, de némileg megmagyarázzák a recenzens tájékozatlanságát, aki épp az 1980-as évek második felétől kezdte látogatni a koncerttermeket.

Sugár 1943-ban Kodály Zoltán tanítványaként diplomázott a Zeneakadémián, 1953-ban Erkel-díjat, 1954-ben Kossuth-díjat kapott, utóbbival a Hunyadi. Hősi ének című oratóriumát ismerték el. A lexikonadatok alapján nagyjából  megjósolható volt, hogy az emlékére rendezett koncerten hallható művek - Barokk szonatina (1943), Hat dal (1938-1958), III. vonósnégyes (1969) Szonáta hegedűre és zongorára (1946), Frammenti musicali (1958) - milyen korszakból üzennek. Ám hamar kiderült, hogy Sugár esetében jókora tévedésekhez vezet a  "nagyjából"jóslás. Sem a kodályi iskolázottság, sem az ötvenes évek hatása nem volt feltűnő. Sugár most hallott kompozíciói kortalannak tűntek  (keletkezhettek volna 1910 és 1960 között, illetve akár az elmúlt két évtizedben is), a hatások tekintetében pedig inkább a sokféleségre hallhattunk példákat, s a személyes stílusjegyek sem domináltak.

A Barokk szonatina (Körmendi Klára, az egész est motorja hatásos műnek mutatta) fénytörés nélkül klasszicizál, a tematikus anyag és a feldolgozásmód között alig érzékelhető feszültség. Az első tétel (Allegro risoluto) alapgondolata - „a dallam jó ritmusban"- nem roskad össze a forma alatt, Sugár épp annyira terheli meg a témát, amennyire a téma jelentősége ezt lehetővé teszi. A lassú tételről (Lento solemne) csak utólag derül ki, hogy témája, szövésmódja az első és a harmadik tétel közös része. A harmadik tétel (Allegro molto ritmico) - lényegében  kétszólamú invenció - akár az első tétel visszatérése is lehetne (jellemző, hogy Sugár az elsővel azonos metronómszámot adott meg).

A Hat dalt Bokor Jutta énekelte. Előadásmódja visszafogottan tartózkodónak tűnt a koncerten, a kottát fellapozva azonban úgy érzem, hogy lehetett volna még visszafogottabb  is.  Meglepően egyszerűen formált, többnyire strófikus  felépítésű dalokat hallhattunk, az énekszólam oly természetes kialakítású (a népdalintonáció félreismerhetetlen volt), mintha nem is lenne szerzője, vagy pusztán feldolgozás volna. A strófák kíséretének variációi sem tűntek  erőszakoltnak.

Az 1969-es III. vonósnégyes Sugár utolsó kamarazenei kompozíciója. Részben összegző  mű, s mintha azokat a kereteket is meghatározná, melyeket Sugár már nem „hajlandó" áttörni. A kéttételes darabot igen színvonalasan szólaltatta meg az Akadémia Vonósnégyes, különösen a giusto karakterű második rész nyerte el a tetszésemet.

Kétrészes a Hegedű-zongora-szonáta is (Szecsődi Ferenc, Körmendi Klára). A népzene ihletese itt is döntőnek mutatkozott, ám - miként a koncerten hallott más darabokban - Sugár ezúttal is inkább népdalfélesegekkel dolgozott, s nem népdalokkal.

Az egyes műsorszámok között Hollós Máté konferált, többször is felidézte a zeneszerzés technikáját fölényesen uraló tanár alakját. Ha valami, akkor a fúvósötösre és zongorára komponált Frammenti musicali fényesen igazolta Hollós szavait. Nemcsak a karakteres és köonnyen emlékezetbe vésődő témák, nemcsak a hallatlanul természetesen lélegző formák, hanem a hangszerelési kombinációk, az érzéki hangulatok, a kedély és az elegancia is elkerekítette a recenzens szemét. Úgy hallottam, hogy egy időben a fúvósötösök (most egy alkalmi társulat adta elő pazarul, a kürtös, Szőke Zoltán egyszerűen fantasztikus volt) szívesen tűzték műsorukra a Frammenti musicalit. De hol vannak ma már (az állandó) fúvosötösök? ( Október 9. - Bartók Emlékház)

MOLNÁR SZABOLCS