Budapest-centrikus zenei életről mindig akkor beszélünk, ha nem  olvassuk elég figyelmesen más városaink hangversenynaptárát. Hivatásossá válása 40. évfordulóját zsúfolt nézőtér előtt megrendezett díszhangversennyel ünnepelte a Szegedi Szimfonikus Zenekar -nem önmagát, inkább a szimfonikus muzsika szegedi jelenlétét. Ez a jelenlét persze nem negyven éves, hanem évszázados múltú, a 18. század elejére nyúlik vissza, vagyis a török hódoltságot követő évtizedekben -tehát történelmi léptékben pillanatok alatt - már nyugat-európai mintájú zenekari élet szerveződött Dél-Magyarországon. Azóta - többször változó formában - folyamatosan működik a zenekar. Jelentős személyiségek: Fricsay Ferenc és Vaszy Viktor, mint az együttes vezető dirigensei, vendégként Mengelberg, Kleiber, Mascagni, később Gardelli, Zecchi, Roberto Benzi, Karl Richter és Ferencsik álltak a karmesteri dobogóra ebben a városban. Zenekari kultúra kivirágzásának számos - más művészeti területekhez képest jóval több - feltétele van: az anyagiakon túl többek között pallérozott ízlésű publikum kialakulása és a városhoz kapcsolódó muzsikusnevelés magas színvonalának folytonossága. Mint az intézmény egy esztendeje fungáló igazgatója, Baross Gábor koncert előtt elmondott szavaiból kiderült, az együttes tagjainak döntő többsége a „helybeli" zenei felsőoktatás eredményességét dicséri.

Lendvay Kamilló, Gyüdi Sándor és a Szegedi Szimfonikus Zenekar

A koncertprogram nyitószáma bemutatót hirdetett, Lendvay Kamilló erre az alkalomra komponált művét: Jazz-szimfóniáját. A cím sugallata, különböző zenei nyelvek szintézise, a szerzőnek darabjához írott ajánlásából még egyértelműbbé válik: „Olyan zenét akartam írni, amely megidézi az eltűnt korok, Duke Ellington, Harry James, Glenn Miller szellemét, [...] de 21. századi zenét". A két nyelvi sík mindegyike önmagában is sokféleséget rejt, hiszen a „jazz" vagy a kortárs zene egyképpen nyitott halmaz, mindegyik jelenségkörben egymással akár ellentétes, heterogén zenei megnyilvánulások is megférnek. Lendvay vállalt feladatának igazi nehézsége azonban az esztétikai értelemben vett intonációban rejlik. Az intonáció az extramuzikális -a zene közvetlen körén túl lévő -világ felidézését jelenti. A zenei hangütés, a nyelvválasztás egy adott közösség számára olyan jelentéseket hordoz, amelyek egyértelműen köthetők nem zenei értékekhez. Így a jazz is megjelenít magatartásformákat, Viselkedésmintákat, életmódokat, viszonylag pontosan utal szociológiailag is körülírható társadalmi csoportokra. Egyszóval: érzékeljük, hogy jazzt hallgatva milyen világba léptünk be. A kortárs zene intonációs jelentéstartalma ennél sokkal bonyolultabb, lévén elmosódottabbak magának a jelenségnek a határai. (Ez a „parttalanság" akkor is igaz, ha a „21. századi zene" fogalmába -nyilvánvalóan -nem értünk bele minden művet, amely ekkor keletkezett, lévén a „kortárs zene" nem kronológiai fogalom.) A címadás tehát szövevényes jelentésvilágot sejtet, ezért bármilyen zenei homogeneitás megteremtése nem csupán virtuóz kompozíciós technikát, hanem a zenei ízlés kifinomultságát feltételezi a szerzőről. Lendvay biztos ízléssel és arányérzékkel teremti meg a mű nyelvi egységét. Elkerül egy csapdát: nem jazz-imitációkkal, nem pszeudo-citátumokkal tűzdeli tele a darabot, az összhatás nem „jazzes". Az intonációk szintézise helyett nyelvi szintézist hoz létre. Zenészként nem szemantikai, hanem zenei, stiláris egységre törekszik. Ebből a törekvésből igazi „lendvays" mű kerekedik: gesztusokban gazdag, eruptív, dinamikus. Metrikus szakaszaiban primerebb lüktetési igényeket is kielégítő, de ravaszul szerkesztett, bonyolult belső történésű pulzációk uralkodnak. Végül a szaxofonkórus és a harmonika is a szimfonikus „soundba" harmonikusan illeszkedő elemmé válik, nem idegen hangzáscsoportot képvisel.

A bemutatót irányító Gyüdi Sándor, az együttes művészeti vezetője és vezető karmestere megértette a szerzői szándékot és stílusfegyelmet tartva nem engedte „eljazzelni" az előadást. Ezzel együtt a karmesteri hajlékonyság lehetőséget nyújtott a zenekar fúvós szólistáinak improvizációszerű szabadsággal megformált szólamok eljátszására is. A körültekintően megszerkesztett műsor középső darabja Mozart műve, a Sinfonia concertante (K. 367) volt. A két szólista, Szecsődi Ferenc és az ezúttal a brácsaszólamot vállaló Kosztándi István láthatóan bírta a közönség szeretetét. Megérdemelten. Áttetsző hangzás, világosan artikulált formák és a hangszínárnyalatok sokfélesége tette szerethetővé interpretációjukat. Kiderült: érdemes a zenekar „személytelenebb" produkciói közé olyan művet beiktatni, ahol a szólisták -akár a színházban a kedvelt színész -eleve szinte személyes kontaktusban vannak a hallgatósággal.

Zárószámként Dvo√ák 9. szimfóniája (Az új világból) hangzott el. Érezhetően „bejátszott" mű, a zenekar most is rábízhatta magát Gyüdi Sándor precíz irányítására. A karmesteri koncepciót is fegyelem és mértéktartás jellemezte, ellenőrzött eksztázis, hallható pianók, nem túl zajos fortissimók. A rézfúvósok tiszta, összecsiszolt játékát rendkívül nagy tapssal köszönte meg a publikum. A szimfónia különös éthosza, a cseh folklór és az új világ hangjainak sajátos ötvözete magával ragadó hatásossággal született meg Gyüdi keze alatt ezen az estén.

Tanulság? Igen, van: gyakrabban kellene kimozdulni Budapestről egy jó koncert kedvéért... (Szeptember 18. - Szegedi Nemzeti Színház. Rendező: Szegedi Szimfonikus Zenekar)

MADARÁSZ IVÁN