Bartók, Kodály, Ligeti

Hungarian Songs

Rost Andrea -szoprán

Simon Izabella -zongora

Warner 5144-27014-2 LC 04281

Kodály Zoltán

Műdalok

Korondi Anna -szoprán

Meláth Andrea -mezzoszoprán

Németh Judit -mezzoszoprán

Brickner Szabolcs -tenor

Orendt Gyula -bariton

Szegedi Csaba -bariton

Kovács István -basszus

Virág Emese, Jandó Jenő -zongora

Hungaroton HCD 32555-56

Rost Andrea és Simon Izabella lemezének program-összeállítása  elsősorban arról tanúskodik: a két művész legfőbb célja, hogy egy nemes ügyet szolgáljanak, mégpedig a nagyvilágban elsősorban a nyelvi akadályok miatt szinte ismeretlen 20. századi magyar dalkultúra bemutatását. Ugyanakkor műsoruk nemcsak a külföldi, de a hazai zenebarátoknak is szolgál kuriózumokkal: olyan, viszonylag gyakran előadott művek mellett, mint Bartók Nyolc magyar népdala, vagy Kodály népdalai és balladái (különösképpen a Mónár Anna, a Kitrákotty mese, A rossz feleség vagy az A csitári hegyek alatt), Bartók sokáig kéziratban maradt Magyar népdalok sorozatát (amely a Kodállyal közösen kiadott húsz népdal 2. kötetének részeként készült), illetve Ligeti György két korai, még Magyarországon írt dalciklusát is megszólaltatják.

A felvétel azonban más szempontból is különlegesség: az operaénekes Rost Andrea, Bellini-, Donizetti-, Mozart-, Puccini-, Verdi-szerepek megformálója, tudtommal először lépett a nyilvánosság elé 20. századi dalok tolmácsolójaként. A dal műfaja egészen másfajta vokális megmunkálást és előadói attitűdöt igényel, mint az operaéneklés, s a 20. századi repertoár még speciálisabb követelményeket állít az interpretátor elé. Rost Andrea az új szerepben nemcsak hogy jól vizsgázik, de egyértelműen úgy tűnik, kifejezett hangi, technikai és kifejezésbeli-intellektuális affinitása van az új zene megformálásához. Előadásában szerencsés módon esik egybe operai gyakorlaton edződött technikai tudása -ami a 20. századra specializálódott énekesnél sajnos gyakran hiányzik -és érzékelhetően tudatos repertoárbővítő igénye.

Ez a repertoárbővítés azonban lemondásokkal jár. Bartók és Kodály népdalai, illetve Ligeti ciklusai ugyanis nem a bel canto szellemében íródtak. Az e dalokat megszólaltató énekes nem csillogtathatja meg technikai tudását, sőt igazán még hangját sem engedheti ki. Fel kell áldoznia a vibrátókat, a fenséges fortékat és rebegő pianókat, az operai gesztusokat az egyszerűség és objektivitás oltárán. Bartók és Kodály dalait gyakran nem is hivatásos énekesek adták elő, hanem chansonénekesek vagy egyéb szórakoztatóipari előadók. És bizony nagy bátorság kellett ahhoz, hogy egy operaénekesnő a Zeneakadémia színpadán előadja a frivol Kitkrákotty mesét. Rost Andrea érzékelhetően törekszik arra, hogy kerülje a művésznői allűröket, s ha ez nem is sikerül mindenhol -Bartók Tíz magyar népdalában például sokallom a magas hangokon megszólaló vibrátókat (Erdők, völgyek, szűk ligetek) vagy a tartott hangokhoz társított crescendókat (Sej, mikor engem) -, akkor is dicséretre méltó, ahogyan aláveti magát e sajátos, de rendkívül gyümölcsöző purista-aszkétikus éneklésmódnak. Az eredmény persze alapvetően különbözik a Török Erzsi-féle paradigmatikus előadásmódtól, de talán éppen azért vibrál benne valami izgató modernitás, ami elsősorban a Kodály- és Ligeti-dalokban hoz óriási nyereséget.

Kétségtelen, hogy a lemezen a Kodály-dalok interpretációja viszi el a pálmát. Rost Andrea olyan dalokat-balladákat választott, amelyek női sorsokat mutatnak be -a válogatás ily módon egyfajta Asszonyszerelem, asszonysors ciklussá állt össze. Az előadás azonban nemcsak arra világít rá érzékletesen, milyen fontos volt Kodály számára a nő, a nők helye a világban, hanem arra is, hogy a dalokban megjelenített parasztlányok és -asszonyok milyen bámulatosan modern érzéseket tapasztaltak meg, majd adtak ezeknek költői kifejezést (Mónár Anna, A rossz feleség, Kéreti a nénémet). Rost Andrea nem érzeleg, nem sajnálkozik, nem érez együtt, hanem hús-vér valójában mutatja be az élet és a sors kegyetlenségét. Talán csak a líraibb dalokban (Kocsi szekér, A csitári hegyek alatt) tud kevésbé elszakadni a szép éneklés ideáljától.

A Ligeti-dalok közül a korábban keletkezett Három Weöres-dal (1946-47) a modernebb: Ligeti az énekhangot hangszerként kezeli, és Rost Andrea -habár a Kalmár jött nagy madarakkal valamelyest mély neki -aláveti magát e vokális követelménynek. Mindhárom dalban mer kifejezetten csúnyán énekelni, ami ezekben a furán expresszív, nyomasztóan szürreális darabokban határozott előny. Rost Andrea az Öt Arany-dal (1952) sokkal hagyományosabb világában is képes megmutatni egyrészt a dallamformálás és ritmika népzenei hátterét (A legszebb virág, A csendes dalokból), amivel tematikailag összekapcsolja a Ligeti-ciklust a Bartók- és Kodály-dalokkal, másrészt a zeneszerző akaratlanul is felbukkanó modernitásának jeleit (Az ördög elvitte a fináncot). Az Arany-dalok fő nehézsége - ami egyébként a Bartók-népdalok esetében is igaz -, hogy férfi énekesre, férfi előadóra tartanak igényt, s így valamivel távolabb állnak Rost Andrea női egzisztenciákat bemutatni tudó interpretátori alkatától. Talán ez a fő oka, hogy a Bartók-dalok megszólaltatásában érzékelni véltem valamiféle bizonytalanságot, tanácstalanságot, a koncepció kiérlelésének hiányát.

Külön említést érdemel a lemez másik szereplője, Simon Izabella. Ritka élmény dalkíséretben ilyen individuális és kifinomult zongorázást hallani. Simon Izabella egyenrangú partnere az énekesnek, sőt gyakorta tűnik úgy, mintha ő lenne az előadás lelke. Felismerte ugyanis, hogy a lemezen megszólaltatott dalok többségében az aszketikus éneklés ellenében az érzelmek, a reflexiók valódi hordozója a zongoraszólam. Simon Izabella nemcsak bámulatos igényességgel és pontossággal építi fel interpretációját, és nemcsak érzékenyen tesz különbséget a szólam ütőhangszerszerű vagy éppen zenekari hangszerelést magában rejtő letétjei között, de olyan képi megjelenítésekre is képes -például a Kodály-dalokban vagy Ligetinél -, amelyek egészen hátborzongatóan hatnak. Reméljük, Rost Andrea és Simon Izabella vállalkozik még hasonló élményekkel kecsegtető produkciókra.

A 2007-es Kodály-évhez kapcsolódva a  Hungaroton összkiadást ígérő sorozatban tárja közönség elé a zeneszerző műveit. A sorozat legújabb darabja Kodály öszszes műdalát mutatja be, s a dupla CD két olyan kompozíciót is tartalmaz -a fiatalkori Három dal Balázs Balázs Béla verseire című ciklust (1906-07) és az Epigrammák első vokális előadását -, amely a darabok első lemezfelvétele. A dalokat kitűnő dalénekesek -Brickner Szabolcs, Korondi Anna, Kovács István, Meláth Andrea, Németh Judit, Orendt Gyula, Szegedi Csaba - adják elő, a kíséretet pedig a dalinterpretációban nagy tapasztalattal rendelkező Virág Emese, illetve a nagy tudású virtuóz, Jandó Jenő látja el. Összegezve megállapítható, hogy a lemez jó előadásokat dokumentál mind a hangképzés, mind az intonáció, mind pedig a szövegmondás szempontjából, és a korábbi évtizedek Kodály-dalelőadásaival összevetve kétségtelenül korszerű és a mai hanghordozók igényeinek megfelelő színvonalú teljesítményt rögzít, ugyanakkor nem tagadhatom, hogy az interpretációk többsége - az értelmezést és az esztétikai érvényességet illetően - hiányérzetet keltett bennem.

2008-ban Magyarországon revelatív Kodály-dal CD-re lett volna szükség, olyan interpretációkra, amelyek képesek felmutatni e dalok rendkívüli modernitását. A lemez előadói mintha valamiképpen napirendre tértek volna Kodály klasszikus nagysága felett, s így nem tudtak függetlenedni a rájuk hagyományozott zeneszerzői portrétól. Számomra meglepő, hogy -többségükben a fiatalabb generáció képviselőiként -nem csodálkoztak rá az Énekszó harmóniai, dallami és koncepcionális merészségére (a népi szövegek és a radikális új zene társítására, az új életérzés közvetítésére), az I. világháborús depressziót dokumentáló dalciklusok (Megkésett melódiák, Két ének, Öt dal) disszonáns komorságára, szinte schoenbergi expresszivitására, egy fiatal művész sajátosan öreg önképére (Magányosság, Levéltöredék barátnémhoz, Az élet dele), arra, hogy egy modern zeneszerző eléggé ellentmondásos módon ezekben a dalokban nemcsak kortárs, de klasszicista-szentimentális, tehát korszerűtlennek tűnő költők verseit is megzenésíti (mellesleg megint: akárcsak Schoenberg), vagy éppen arra, hogy a háború végeztével miként fordul a komponista érdeklődése újból a szerelem felé (A bereknek gyors kaszási, Három ének), illetve miként alakítja ki új, a Psalmus hungaricushoz kapcsolódó zenei nyelvét éppen ebben a műfajban (Három ének).

A kodályi dalok, dalciklusok ugyanis akár a zeneszerző naplójaként is olvashatók -és sok esetben valóban közvetlen dokumentumai Kodály alkotói és magánéletének. Éppen ezért éreztem ellentmondásosnak, hogy az Énekszót három énekes -Korondi Anna, Meláth Andrea és Orendt Gyula - szólaltatja meg. Kétségtelen, hogy a dalok hangterjedelme szükségessé teszi a váltogatást, poétikai értelemben azonban ellentmond a műnek: egy férfi naplójáról van itt szó, s e napló - ilyet egyébként épp a ciklus keletkezésének időszakát megelőzően, Balázs Bélához hasonlóan Kodály is írt, és egyes megfogalmazásai egy az egyben társíthatók az Énekszó tételeihez - a szerelmes férfi vívódásait, féltékenységét, gyengeségeit, félelmeit rögzíti. Ha Rost Andrea Kodály-válogatását Asszonyszerelem, asszonysorsként jellemeztem, akkor az Énekszó a kodályi Dich- terliebe. A Négy dal viszont női ciklus - a darabokat azonban Korondi Annán kívül Brickner Szabolcs és Szegedi Csaba szólaltatja meg.

Ezenfelül az előadások nagy részéből sugárzik, hogy az énekesek a 19. század dalinterpretációs hagyományából indulnak ki. A Kodály modern fordulata előtt keletke-
zett Három dal Balázs Béla verseire esetében, amelynek modelljei közt megtaláljuk Brahmsot, Strausst és Pfitznert, van létjogosultsága ennek a megközelítésnek: Brickner Szabolcs érzékenyen és kulturáltan mutat rá az allúziókra -hangja azonban testetlen, hiányzik belőle a lényegi mag. Ez egyébként többi interpretációjára is rányomja bélyegét (Főleg a Három ének hagy hiányérzetet maga után). Korondi Anna van talán a leginkább tisztában a Kodály-dalok műfajközöttiségével, vagyis azzal, hogy a nagy ciklusok (és nemcsak az Ady-dalok) sokat profitáltak a chanson-kultúrából. Korondi nem szépeleg éneklés közben, előadását tárgyilagosság jellemzi, viszont ez az eltávolítás valamiképpen azzal jár, hogy előadása elveszti az egyébként rá máskülönben jellemző izgalmasságot.

Meláth Andrea is sokkal halványabb teljesítményt nyújt a tőle megszokottnál. Zavar például a szövegmondása: e hang helyett gyakran inkább é-t mond, és kicsit modorosan ejti a szóvégi mássalhangzókat is. Hangja kevéssé átütő, kevéssé csengő, és mintha cserben hagyná a humorérzéke(Haja, haja). Szegedi Csabánál és Kovács Istvánnál elsősorban azt találom problematikusnak, hogy túlságosan is szépen akarnak énekelni, ami -mint azt Rost Andrea ezzel épp ellentétes előadásmódja igazolja -nem igazán szerencsés. Kovács István kétségtelenül nagyon szép vocét birtokol, viszont énektechnikájából hiányzik a ritmikusság, az éneklés hátterében megbúvó lüktetés - ennek következtében Kodály két legjelentősebb dal-alkotásának súlya elsikkad: a Sírni, sírni, sírni inkább egy megragadhatatlan folyondárra hasonlít, nem pedig recitatív temetési énekre, míg az Ádám, hol vagy? minden félelmetességét elveszti (ebben Jandó Jenő is ludas, akinek kísérete nem érzékíti meg kellőképpen Isten lépteit és Ádám szívdobogását). Szegedi Csaba éneklését kissé merevnek érzem: dallamainak nincs iránya, célja, sőt intonációs problémákkal is küzd (Kicsi virágok). Orendt Gyula pedig mintha nem tudna azonosulni az öregség kilátástalanságával.

Egészen kitűnőnek tartom ugyanakkor Németh Judit Epigrammák-tolmácsolását. Nemcsak figyelemreméltón tisztán intonálja a sorozat igencsak nehéz dallamindáit, miközben szövegejtése is példás (Kistétényi Melinda zseniálisan közhelyes, a dallamokra egyébként utólag ráhúzott költeményei persze nagyszerűen énekelhetők is), de képes -a brahmsi, straussi, pfitzneri analógiák segítségével -érzékeltetni a tételek stiláris visszatekintését Kodály ifjúkorára. Virág Emese produkciója nem ennyire egyenletes: a technikailag könnyebb tételekben játéka sokkal oldottabb, közlékenyebb, mint a nehezebb darabokban. Ugyanakkor mindvégig együtt lélegzik énekeseivel, és biztos támasszal szolgál számukra. Jandó Jenő a komolyabb technikai követelményeket állító dalokat kíséri - minden nehézség nélkül.
A kísérő pozíciójában azonban - amit, úgy tűnik, szűk keretként él meg - mintha nem tudná művészetét kellően kibontakoztatni. Öszszegezve: az új Kodály-dallemez igényesen kidolgozott, de sajnos nem felfedezés erejű kiadvány.

DALOS ANNA