Debreceni Csokonai Színház

2009. május 30.

Puccini-Alfano

Turandot

Turandot               Elena Ayusheeva

Altoum                  Albert Miklós

Timur                    Szvétek László

Kalaf                     Cselóczki Tamás

Liù                        Annalisa Carbonara

Ping                       Bátki Fazekas Zoltán

Pang                      Hajdú András

Pong                      Kóbor Tamás

Egy mandarin        Wagner Lajos

Karmester              Kocsár Balázs

Díszlet, jelmez        Alexandr Belozub

Rendező                 Vidnyánszky Attila

Furcsa, sőt morbid dolog a posztumusz hírnév: levakarhatatlan szenzációként telepszik rá egy-egy szerző utolsó, halála után bemutatott, s lehetőleg általa be nem fejezett művére, kitörölhetetlen hagyományként öröklődve az utókorra. Nincs az a zene iránt máskülönben érzéketlen személy, aki ne hallott volna legalább fél füllel valamit Mozart (és Süßmayr) Requiemjének titokzatos megrendelőjéről; nincs olyan operaház, amely Offenbachtól (no meg Guiraud-tól, Oesertől és Kaytől) ne a Hoffmann meséit játszaná.

A posztumusz hírnév kétes értékű recepciótörténeti mellékzöngéitől szemlátomást Puccini (és Alfano) Turandotja sem szabadulhat: „A III. felvonásban, amikor Liù leszúrja magát a színpadon, az olasz karmester leállította a zenekart, jelezve, hogy a szerző itt tartott a partitúra írásában, amikor meghalt" -olvasom a színház honlapján a műismertetést. A debreceni előadás kísérőfüzetének első mondata pedig így hangzik: „a harmadik felvonás közepén Toscanini letette a pálcát, és a nézőtér felé fordult". Hogy a néző-hallgatót miért épp erről kell mindenekelőtt informálni, rejtély számomra.

Az ismertetőszövegeknél nagyobb örömömre szolgált az előadás mis-en-scène-je. Ha nem is meglepően újszerűek, mindenesetre kétségkívül tetszetősek a debreceni Turandot-produkció díszletei és jelmezei; mindkettő Alexandr Belozub munkája. Kosztüm és dekoráció szerencsésen kiegészíti egymást; a látványban a fekete, fehér és világoskék árnyalatok mellett -a szüzsé vértől iszamos jellegével összhangban -a piros színek igen fontos szerepet játszanak. A forgószínpadon zajló cselekmény fölött Damoklész kardjaként függ s időnként aláereszkedik egy képzeletbeli guillotine hatalmas pengéje - utalva a fagyos keblű hercegnő által támasztott próbatétel veszélyességére, a kérőkre leselkedő egzisztenciális megsemmisülésre. A szereplők enyhén stilizált, de azért az egzotikus miliőt világosan jelző kosztümöket és fejékeket viselnek. (Utóbbiak széles volta időnként kissé akadályozza a színészi játékot.)

Vidnyánszky Attila rendező szerint -a kísérőfüzetben legalábbis ezt olvasom -a Turandot interpretációjához „kínálkozó vezérfonal-tartalom" a „tao-út" volt. A taót, Lao-Ce tanítását, emlékszünk, valóban említik is az operában. Azután, hogy Kalaf megpillantotta az első felvonásban egyelőre némán és csupán néhány pillanat erejéig színrelépő Turandotot; hogy a hidegszívű szépséget látva egy csapásra elvesztette a fejét, s meg akarja ütni a gongot, ám a váratlanul felbukkanó három maszk megakadályozza ebben. „Turandot non esiste! [...] Non esiste che il Tao!" („Turandot nem is él! [...] Semmi más nincs, csak a Tao!") - érvel Ping és Pong, miközben megpróbálják lebeszélni az ismeretlen herceget fatális vonzalmáról. Ám mindez hiábavaló: Turandot nagyon is létezőnek bizonyul, valósággal bomlanak utána a férfiak, a szó átvitt és szorosan vett értelmében egyaránt. A taó mindenesetre, amellett hogy a szó Adami és Simoni librettójában a buffo-szereplők ajkáról hangzik fel, nem valami hatékony tényező a darabban; inkább a környezetrajz része, mintsem valódi instancia. Valami olyasféle a szövegben, mint a kisterceket kopogó xilofon Puccini zenéjében.

 Albert Miklós, Cselóczki Tamás és Elena Ayusheeva - Máthé András felvétel

A taó mint az interpretáció vezérfonala tehát kevéssé győzött meg; még kevésbé Vidnyánszkinak az a döntése, melynek értelmében Turandot már a második felvonás második képének kezdetén ott téblábol a tömegben. Mint ismeretes, a három miniszter felvonást nyitó jelenetét zenében megkomponált, zenével kitöltött átváltozás kapcsolja össze a tulajonképpeni második szcénával (Julian Budden „musical transformation scene"-nek nevezi ezt az átvezetést, melyet wagneri, parsifali örökségként értelmez). Amennyiben tekintetbe vesszük, hogy Puccini operáját emlékeztető motívumok szövik át, s azt is, hogy ezek egyike, a Jázmin-folyóról szóló kínai népi dallam éppen Turandot alakjához és színpadi megjelenéseihez kapcsolódik, úgy a címszereplőt a második felvonásban legkorábban annál a helynél kellene felléptetni, ahol ez a dallam „Dal deserto al mar" szöveggel felhangzik (Ricordi partitúrakiadása szerint a 42-es próbajelnél). Erre, emlékszünk, csak azt követően kerül sor, hogy Altoum császár háromszor is sikertelenül próbálta eltéríteni Kalafot szándékától, illetve hogy a mandarin elismételte a próbatételnek az első felvonásból már ismert feltételeit.

Találónak éreztem viszont Vidnyánszky rendezésének egy másik, a műsorfüzetbeli interjúban is említett mozzanatát. Turandot az előadás során csuklójához láncolt koporsócskát vonszol magával, amely egyrészt a frigiditását okozó pszichikai sérülésére, a tatár hódító által megbecstelenített és meggyilkolt Lou Ling ősanyára utal, másrészt a hercegnő saját bezártságát hivatott kifejezni. Turandot magatartásának ez a motivációja valóban fontos mozzanat. Mint Budden rámutat, a szüzsé korábbi feldolgozásaiban -így a szövegkönyv alapjául szolgáló Gozzi-darabban, illetve annak Schiller-féle átdolgozásában -a hősnő férfiaktól való idegenkedésének és bosszúszomjának ez a magyarázata nem szerepel; nyilvánvalóan Puccini és librettistái leleménye.

A színpadi kiállítás tehát összességében mégiscsak elnyerte tetszésemet; kevésbé megnyerőnek találtam ezzel szemben a mű zenei megvalósítását. Úgy érzem, a Turandotot alakító Elena Ayusheevát egyelőre sem vokalitása, sem színpadi játéka nem predesztinálja egy ilyen igényes és összetett karakter megformálására. Túlvibrált, kevéssé tetszetős hangja legfeljebb félelmetessé teszi, vonzóvá aligha. Márpedig Turandotnak nem csupán hidegnek és kegyetlennek, hanem egyúttal vonzónak és érzékinek is kellene lennie. Lényének épp ezt a szélsőséges ellentmondását önti szavakba a Kalaf számára harmadikként feladott rejtvény oximoronja („Gelo che ti dà foco..." -„Jég, mely lángra gyújt téged...").

Kalaf szerepében Cselóczki Tamás ugyan derekasan igyekezett megtenni a tőle telhetőt, mindazonáltal összességében nem túl szenvedélyes hőst alakított. Nem sokon múlt, hogy a harmadik felvonás kezdetén a „Nessun dorma" alatt a Turandot által megtiltott cselekvésre adjam a fejem. A szokványosnak aligha nevezhető szerelmi háromszög harmadik tagja, Annalisa Carbonara szintén kevéssé jellegzetes előadással szolgált: sem szépnek, sem megindítónak nem nevezhetem a Liù harmadik felvonásbeli öngyilkossági jelenetében tőle hallottakat. Figyelemre méltónak és élvezetesnek találtam ezzel szemben a három miniszter színpadi jelenlétét, akik Vidnyánszky értelmezésében a mű végén -lieto fine -kivégzésügyi miniszterekből rapper-sapkás magánemberekké vedlenek át. Különösképpen a Pinget alakító Bátki Fazekas Zoltán bársonyos hangja nyerte el tetszésemet.

A Csokonai Színház zenekara Kocsár Balázs vezényletével biztos, ám kevéssé megnyerő kísérettel szolgált a vokális előadók számára. Meglehet, talán a színház akusztikája sem a legkedvezőbb: az oldalsó páholyban elhelyezett ütőket viszonylag jól kivehetően hallottam, az együttesnek a zenekari árokban helyet foglaló része ezzel szemben artikulálatlan masszát alkotott. A legnagyobb problémát azonban a színpadi rézfúvók okozták, amelyeknek vaskos és átható hangja sokszor a teljes hangzást lefedte. Kocsár ugyanakkor a jelek szerint maga is tisztában van a teátrum nem éppen ideális akusztikai adottságaival. Legalábbis ennek jeleként értelmezem az egyes zenekari tagok és a kórus elhelyezésével történő kísérletezést. E kísérletezésből egyértelműen sikeresnek bizonyult a harmadik felvonást nyitó jelenet off-stage férfikarának elhelyezése. A Turandot parancsát ismertető hírnökök ugyan a színház auditóriumán kívül, ám nem a kuliszszák mögött, hanem -ha jól hallottam -a folyosókon kaptak helyet. Nem mondható ilyen sikeresnek az Alfano-féle zárójelenet kórusának nézőtéren történő szétszórása, sem a harmadik emeletről harsogó rezek.

Mindezek fényében azt hiszem, jelenlegi erőit talán kissé meghaladó vállalkozásra adta a fejét a Debreceni Csokonai Színház, amikor a Turandot bemutatására vállalkozott. Egy ilyen pompázatos, egzotikus színekben gazdag partitúra megszólaltatása mindenképpen több figyelmet és nagyobb műgondot igényelne.

BOZÓ PÉTER