Május 27. és 30. között Haydn 2009: A Bicentenary Conference címen   az MTA Zenetudományi Intézet nemzetközi zenetudományi konferenciát rendezett a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társasággal és a Magyar Haydn Társasággal karöltve. A konferenciáról szóló beszámolót -a Muzsika szokásaitól eltérően -ezúttal nem elfogulatlan, külső krónikás, hanem az egyik szervező jegyzi, aki helyzetéhez illően nem értékelni, inkább az alkalomból kiindulva a Haydn-kutatás állását, s benne a magyar zenetudomány helyzetét kívánja bemutatni.

1. Ötven éve

Visszatekintve úgy tűnik, 1959-ben látványosan emlékezett meg a hazai nyilvánosság Joseph Haydn halálának 150. évfordulójáról. Megnyitották és alkalmi kiállítással díszítették fel a fertődi Esterházy-kastély akkor (és még évtizedekig) szigorúan őrzött határövezetben fekvő, százötven éve romosodó pompás épületét. Vonósnégyes-versenyt rendeztek Haydn emlékére, az Operaház Aki hűtlen, pórul jár címen mutatta be a Mária Terézia eszterházai vizitjét ünneplő Haydn-operát. Máig forrásértékű katalógust jelentettek meg az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárának Haydn-kéziratairól, benne az évtizeddel korábban állami tulajdonba vett Esterházy-archívum kivételes értékű autográfjaival és más, Haydn egykori együttese által használt másolatokkal. És természetesen nemzetközi zenetudományi konferenciát is rendeztek Haydn művészetéről.

A magyar zeneélet közelmúltjának kutatói nem tárták még fel az idevágó dokumentumokat, de gyanítható, hogy a Haydn neve alatt zajló kulturális expanzió valójában politikai célokat szolgált. Alig három évvel 1956 után a hatalom Haydnban a Nyugat felé való nyitás eszközét láthatta, s annak beismerésével, hogy a zeneszerző évtizedekig egy magyar arisztokrata-család szolgálatában működött, éppenséggel a proletárdiktatúra nagyvonalúságát is igyekezett igazolni.

A konferencia programjáért a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Bizottsága volt felelős, a nyilvánosság előtt az esemény spiritus rectora természetesen Szabolcsi Bence volt, szürke eminenciásként a Haydn-kutatásban ekkorra már nemzetközileg is ismert Bartha Dénes a háttérből irányította a szervezést. Szabolcsi és Bartha igyekezete ellenére azonban igencsak kiegyenlítetlen előadói gárdát sikerült csak összetoborozni. Igaz, előadást tartott a korabeli Haydn-kutatás két nagyágyúja: Karl Geiringer és H. C. Robbins Landon; Jens Peter Larsen pedig zárszavában elmondta, hogy noha 1930-as évekbeli kutatóútjai után némi aggodalommal tért vissza Budapestre, végül a Haydn-év legjelentősebb tudományos eseménye részesének érezhette magát. Larsen udvariassága sem feledtethette azonban, hogy a meghívottak nagy részét a „baráti" országok Haydnhoz alig konyító, kötelező gyakorlatként felkért küldöttei tették ki, s így azon sem volt illendő fennakadni, ha valaki Haydn helyett inkább Ko£eluchról vagy -horribile dictu -Beethovenről beszélt.

Az akkori konferencia előadásait átlapozva feltűnik, hogy a legjobb Haydn-specialisták elsősorban az életmű filológiai alapjainak tisztázásával, a szerzőség vagy a források kérdéseivel foglalkoztak. Geiringer a kisebb egyházi műveket vette sorra -egy olyan műfajt, amelyben a Hoboken-jegyzék 1959-ben még meg sem jelent második kötete sem volt képes a búzát az ocsútól, vagyis a valóban Haydntól származó, illetve a tévesen neki tulajdonított alkotásokat megbízhatóan elválasztani egymástól. Robbins Landon a Csehszlovákia területén fellelhető Haydn-forrásokról referált -itt a szenzációt már az is garantálta, hogy egy amerikai kutató egyáltalán hozzáférhetett a vasfüggöny mögötti könyvtárak kincseihez. Bartha Dénes pedig Haydn operakarmesteri működéséről közölt néhány adalékot, betekintést engedve a következő évben napvilágot látott alapmű, a Somfai Lászlóval négykezesben írt Haydn als Opernkapellmeister monumentális adattárába. Nem filológiai, hanem stiláris kérdéseket tárgyalt a konferencia két további, fél évszázad után is jelentősnek ható tanulmánya: Heinrich Besseler (NDK) Haydn és a kontratánc viszonyát taglalta, Szabolcsi maga pedig a magyar zenei környezetnek a zeneszerzőre gyakorolt hatását vizsgálta. Aligha véletlen e két téma összecsengése: a „népies" Haydn felmutatása - túl egy valós problematika megpendítésén - azt is indokolta, miért érdemes a mester a „népi demokrácia" zenetudományának kitüntető figyelmére.

2. Ma

Látjuk, idén is zajlanak a Haydn-megemlékezések. Volt operaházi bemutató, kiállítás (nem is egy), zenei verseny is, ám úgy sejtem, aligha fog az utókorban az a gyanú támadni, hogy a hazai kultúrpolitika 2009-ben Haydn nevével akarta volna a világ figyelmét magára irányítani. Egyelőre inkább irigykedve lessük, ahogyan Burgenland -a határ keleti oldala felől nézve -elképzelhetetlen financiális és tekintélyes szellemi ráfordítással hirdeti: lehet valaki próféta a saját hazájában. Annál nagyobb öröm, hogy a válság szabdalta hazai Haydn-büdzsé fő kezelője, a Klassz Zenei Iroda természetesnek tekintette, hogy az idei programban is helyet kapjon egy nemzetközi zenetudományi konferencia, amely - bár megfogadtam, hogy tartózkodom az értékeléstől - globális öszszehasonlításban is a Haydn-év legjelentősebb tudományos eseményei közé számítható.

Igaz, e fél évszázad alatt alapvetően megváltozott Haydn helyzete a nemzetközi zenetudományban. Hamarosan befejeződik az 1955-ben megkezdett kotta-összkiadás, Landon ötkötetes monográfiájával Haydn hirtelen az egyik legalaposabban kutatott komponistává rukkolt elő, és egy sor könyvterjedelmű részlettanulmány -közte Somfai Lászlónak a zongoraszonátákról írott munkája -mellett csupán az utóbbi évtizedben öt angol nyelvű tanulmánykötet jelent meg pályájáról és műveiről. Ám a menynyiség mellett legalább ennyire fontos, hogy az utóbbi időben egy vadonatúj Haydn-kép is terjedőben van: a korábbi, joviális Haydn-papa helyét fokozatosan átveszi egy magas intellektuális igényű, a népszerűségért művészi kompromisszumok nélkül küzdő, ugyanakkor hihetetlenül érzékeny, „modern" komponista. Ennek az új Haydn-olvasatnak az elterjedéséért igen sokat tett a historikus előadói gyakorlat is, amely gyakran a kottákban rejlő szélsőségességek kibontásával döbbentett rá e zene nagyságára.

Amikor szervezőtársaimmal, Farkas Zoltánnal és Mikusi Balázzsal együtt 2008 elején meghirdettük a budapesti Haydn-konferenciát, elhatároztuk, hogy nem meghívott előadókból állítjuk össze a programot, hanem egy több helyütt közzétett felhívással nyílttá tesszük a jelentkezést, szabad fórumot biztosítva a nemzetközi Haydn-kutatás különféle trendjeinek. Néhány tematikus területet javasoltunk csupán: Magától adódott Haydn és az Esterházyak kapcsolata, hagyomány és újítás konfliktusára, valamint a zeneszerző és kora szellemi irányzatainak viszonyára irányítottuk rá a figyelmet. Némi bizonytalansággal vállaltuk azt is, hogy egyes művek elemzéséről is várunk előadásokat -sejtve, hogy ez főként a belterjes idiómát beszélő, észak-amerikai music theory híveit vonzhatja ide. Azzal pedig még tágabbra nyitottuk a kaput, hogy lehetőséget adtunk Haydn 19. századi utókorában betöltött szerepének, recepciójának tárgyalására. A minőség biztosítására mindössze három eminens előadót kértünk fel: Armin Raabot, az összkiadás szerkesztését végző kölni Haydn-intézet vezetőjét, James Webstert, a Cornell Egyetem professzorát, több magyar zenetudós egykori tanárát, és természetesen Somfai Lászlót.

Hogy rövid idő alatt közel hatvan jelentkezés érkezett, ez minden várakozásunkat felülmúlta, és rákényszerített a válogatásra is, s így végül három nap alatt negyvenkét előadás hangozhatott el, részben párhuzamosan tartott szekciókban, többnyire angol, szórványosan német nyelven. Hogy a résztvevők mintegy fele Észak-Amerikából érkezett, ez részben a nemzetközi zenetudomány mai erőviszonyait mutatja, részben pedig James Webster óriási tanári kisugárzásának tudható be. Tucatnyi német anyanyelvű és hét magyar előadó mellett más nemzet képviselői szinte alig voltak jelen.

Amint várható volt, az analízis és a recepciókutatás képviselői valamelyest elváltak a Haydn-kutatást tudományos pályájuk fő területének tekintő kutatóktól. Az előbbiek többnyire olyasfajta résztémákat vizsgáltak, mint egy sajátos tetrachord szerepe az opusz 33-as G-dúr kvartettben (Chadwick Jenkins, New York), vagy a szonátaforma kidolgozásában feltűnő tonikai hangnem szerepét (Benjamin Korstvedt, Worcester), de olyan szélesebb horizontot nyitó témák is felbukkantak, mint például Haydn és a -Mozartnál, illetve Beethovennél oly nagy szerepet játszó -c-moll hangnem viszonya (Jessica Waldoff, Worcester). A hatástörténeti spektrum a maga korában igen népszerű Stabat mater protestáns régiókban már Haydn életében használt német nyelvű átszövegezéseitől (Clemens Harasim, Köln), illetve a kortársak által inkább üzleti, mint művészi megfontolásból az idős Haydnnak ajánlott kompozíciók összegyűjtésétől (Emily Green, Ithaca) Mendelssohn vagy éppen Schönberg Haydn-képéig terjedt (Thomas Schmidt-Beste, Bangor, illetve Alexander Carpenter, Edmonton).

A konferencia résztvevői az eszterházai kiránduláson

Papp Henrik felvétele

Tanulságos volt látni, hogy az életmű egyes műfajait milyen arányban tárgyalták a szorosabban vett Haydn-kutatatás körébe tartozó előadások. Ismerve a Haydn-oeuvre szokásos értékelését, nem meglepő, hogy hat előadás is elhangzott a szimfóniákról. Nagy örömömre ezek nem annyira a repertoárban leginkább meggyökeresedett, kései művekkel, mint inkább az 1760-70-es évek „kísérletező" alkotásaival foglalkoztak. Különös viszont, hogy a vonósnégyesek -az említett analitikus előadáson túl -mindössze egyszer kerültek szóba. Ez összecsengett a Somfai László által a kvartettek mai megértéséről festett borús képpel (lásd a Muzsika júniusi számában) - s tán nem meglepő, hogy éppen ő beszélt az opusz 76-as sorozat két darabjáról. Érthető, hogy önálló ülésszakot lehetett rendezni A teremtésről, amelyben igen különböző megközelítésekben tárgyalták Haydn önmaga által is főműként értékelt oratóriumát. Ugyancsak futotta egy szekciónyira az operákból, abból a műfajból, amelynek megítélésében a közönségízlés és a szakmai vélemény talán a legtávolabb esik egymástól. Az viszont váratlan volt, hogy Komlós Katalin és Mikusi Balázs egyaránt egy alig ismert, kései műcsoport, a többszólamú énekek emelkedett és ironikus vers-megzenésítéseket elegyítő, magánkedvtelésből írt darabjaihoz fordultak. (Hozzáteszem: néhány nappal a budapesti konferencia után egy Kölnben tartott előadásában James Webster ugyanezeket választotta témájául.)

De persze nem annyira a „mit", hanem sokkal inkább a „hogyan" árulja el, milyen fajta kérdéseket tesz fel a mai zenetudomány. Az ötven év előtti témák, a filológia vagy a szigorúan vett zenei jelenségek szinte pozitivista sorolása, úgy tűnik, manapság kikerült a divatos kutatási területek közül. Az előbbi szinte kizárólag az Óvilág sajátja: Christine Siegert (Bayreuth) az Esterházy-opera szólamanyagaiban bukkant eddig ismeretlen autográf töredékekre, Szacsvai-Kim Katalin a kismartoni dóm és az Esterházy-zenészek kapcsolatát vizsgálta dokumentumok alapján, e sorok írója pedig az Esterházy-archívumban fennmaradt szimfónia-kéziratok eredetét igyekezett felderíteni.

De ha például a szimfóniákról van szó, ezek akkor többnyire a kottán túl tekintő, szélesebb művelődéstörténeti apparátust megmozgató kontextusba kerülnek. Például vizsgálható a formaértelmezés két síkja, a mű „saját ideje", illetve a „történeti idő" egymásra vetülése (Felix Diergarten, Luzern), vagy éppen szellemes kapcsolatba hozható a 64. szimfónia bizarr metrumkezelésű Largója egy különös retorikai figurával (Farkas Zoltán). Sőt egy Haydn-levélből kiindulva akár spekulálni is lehet egy 1789 augusztusában, párizsi előadásra tervezett, ám megíratlanul maradt „nemzeti szimfónia" politikai implikációiról is (Mark Evan Bonds, Chapel Hill). Vagy pedig felemelt mutatóujjal figyelmeztetethetjük a muzsikusokat, hogy a partitúrák „korhű" értelmezése néha a kor előadói gyakorlatának félreértésén alapul (Andreas Friesenhagen, Köln). S ha opera, akkor a L'isola disabitata kapcsán tárgyalható Metastasio kapcsolata Haydnnal és az Esterházyakkal, az emlékkő kultúrhistóriai toposza, és ráadásul Glucktól Graunig megrajzolható a zenetörténeti háttér is (Elaine Sisman, New York). A zenetudomány minden eddigi fáradozása ellenére még ma is lehet új és meggyőző tematikus kapcsolatokat felfedezni Haydn és Mozart között, például a La fedeltà premiata és a K. 595.
B-dúr zongoraverseny Larghettója között (John Rice, Rochester).

A legsűrűbb és legváltozatosabb alighanem az utolsó délelőtt módszertani parádészámba menő sorozata volt. James Webster Haydn érzékenységéről beszélt, a barokk affektustan és a szentimentalizmus divatja között elhelyezve ezt a kor-érzést, és remek zenei példákkal mutatott rá az idősödő Haydn dalaiban és lassú tételeiben ennek emelkedett megnyilvánulásaira. A billentyűsjátékosként néhány éve Fertődön is fellépett Tom Beghin (Montreal) saját hangzó Haydn-összkiadása kapcsán a Sauschneider-capriccio hangszertechnikai és pantomim-elemeinek összefüggéseit világította meg, briliáns színészi teljesítménnyel. Somfai László pedig két kvartett-tétel komplex és pazar invenciójú értelmezését adta, többek között stiláris és retorikai szempontból.

3. Where do we go from here?

Bécsben, Kismartonban, Londonban, Bostonban, Kölnben, Torontóban, Új-Zélandon tartanak idén kisebb-nagyobb Haydn-konferenciákat. Az augusztusban sorra kerülő torontói ülést zárja a fenti című kerekasztal-beszélgetés. A kérdést alighanem nem egyedül a zenetudomány hivatott feltenni: a Haydn-év után ismét lehet gondolkodni rajta: mit is kell és lehet tenni azzal az életművel, amelyik -minden jótékony törekvés dacára -továbbra is csak kis töredékében ismert és játszott, amelyik oly nehezen és gyakran alulértékelten tud csak megjelenni a koncertéletben. Mi tagadás, engem a Haydn-év unos-untalan azzal szembesít, hogy a köztudatban még mindig mennyire kiegyensúlyozatlan a bécsi klasszikus triász megítélése.

De a kérdés valamiképpen Budapesten is felvetődött: Armin Raab, a megszüntetéstől fenyegetett kölni Haydn-intézetnek az összkiadás lezárulta után elvégzendő feladatairól szólva Haydn-leveleinek bővített kiadását és a Hoboken-jegyzék átdolgozását ígérte. Ehhez a közönség soraiból hozzátették: jó lenne -a Mozart-összkiadáshoz hasonlóan -a Haydn-összkiadás kottáját is hozzáférhetővé tenni az interneten. Idehaza pedig James Webster nemrégiben megjelent, könyvméretű lexikoncikke mellett szívesen látnánk az új, komplexebb Haydn-képet közvetítő tanulmánykötetek valamelyikét is. A budapesti Haydn-konferencia néhány előadása a Magyar Zene 2009/4. számában lesz olvasható - a hazai Haydn-irodalom valamelyes gyarapodására.

HALÁSZ PÉTER